soroló

„it’s their own fault. they should have never given us uniforms if they didn’t want us to be an army.”

egy fináléhoz mérten ebbe az epizódba gyűjtötték össze az évad talán legerősebb jeleneteit, legalábbis igen gyakran éreztették velünk nézőkkel is, hogy keményen gyomron vágtak... már a nyitó flashback-kel megadták az alaphangot, ahol láthattuk, hogy miként billogozták meg a szülésre alkalmas női egyedeket -és ha belegondolunk, párhuzamosítani lehet az epizód végén látott másik aunt lydia-s jelenettel ezt, mert amíg itt csak hidegség volt benne, addig ott azért megrendült ő maga is, amikor egy szobalány halálra kövezése került terítékre, mert látható, hogy ő is mennyire kötődik a ’gyermekei’-hez... a gyermek-téma kiemelt szerepet játszik waterford-éknál is, mindegyikük azt hiszi, hogy előnyt kovácsolhat a születendő gyermekből -vagy egy már meglévőből, ha serena játszmáját nézzük a kis hannah-val. mert eddig csak hidegnek láttuk a ház úrnőjét, most viszont a smink alól előtűnt a kegyetlen énje is, aki nem csak az alatta állót alázza meg, de a férjével sem bánik kíméletesen... ahogy a rendszer sem kíméli az eltévelyedetteket, ahogy arra egy kegyetlen példát is láthattunk, hogy mit neveznek igazságszolgáltatásnak isten igaz gyermekei... de közel már a vég, amikor a keményen szorított ököl összeroppan, amikor azt mondják az elnyomott emberek, hogy elég volt... (#09.07.)

az anti-utópiák lényege, hogy felnagyítják a jelen problémát, és egy olyan világot teremtenek így, ahol az ember nem szívesen élne -hát (a) the handmaid’s tale készítői elérték ezt a célt, mert az első pillanattól sikerült elborzasztaniuk a felvázolt társadalmi berendezkedésükkel, a vallásos diktatúrával, ami nem csak hagyományos értelemben vett fizikai erőszakot alkalmaz a hatalom megtartásához, de szó szerint is megerőszakolja a nőket, általuk jogosnak vélt indokokkal... jól működött a koncepció, hogy flashback-ekben bővítik az ismereteinket, de ott is inkább mikroszinten, a karakterekre koncentrálva láthattuk a világ átalakulását. a jelenben meg főleg a személyes perspektívák dominálnak -ezt azzal is érzékeltetik, hogy rengeteg arc-közelivel szűkítik a látóterünket. és csupaszítják le a színészeket, ha már itt tartunk... és a nívós színészgárda meg is hálálja ezeket a feladatokat, sokszor ki mernek lépni a komfortzónájukból (ugye kedves yvonne?)... persze a nyomasztó hangulat nem segíti elő a szerethetőséget, de azért, ha óvatosan is, szívesen merül el az ember ebben az elborzasztó (nem túl távoli) jövőképben...

„you have to do what’s best for your daughter now. you have to give her the chance to grow up.”

az áldozathozatal nehéz. főleg ha az ember sokáig nem érzi a gyümölcsét az erőfeszítéseinek. june-ról sokáig hittük, hogy túljár a parancsnok eszén, még ha ehhez női praktikák százait kellett is bevetnie, meg persze készségesen szétraknia a lábát, de sajnos a körmönfont kurafi sokkal intelligensebb, mint eddig gondoljuk. még szerencse, hogy a végére kiderült, hogy nem volt hiábavaló a komoly áldozat... örülök annak, hogy foglalkozunk a szülés utáni időszakkal is, hogy milyen lelki folyamatok játszódnak le a lányokban, miután elvették tőlük a gyermeket és áthelyezik őket egy új helyre, ahol kezdhetik elölről az egész fájdalmas folyamatot. főleg azért volt kemény látni ezt, mert egy labilis személyiség szemével láttatták velünk, aki képtelen volt feldolgozni ezeket a veszteségeket. és kifizetődővé vált, hogy közeli barátoknak ábrázolták őket june-nal eddig, mert így vált igazán hatásossá a ’túsztárgyalós’ jelenet ott a jeges folyó felett (már ebben a részben korábban is jól aláhúzták a kapcsolatukat, amikor a sorban-álló lányok közül csak june-tól köszönt el janine igazán)... (#09.07.)

„tonight you aren’t you.”

még a leginkább magát szentnek és tisztának beállító diktatúrák sem tudják lerombolni a dekadencia palotáit, sőt, maguk a vezetőik éltetik igazán ezeket az intézményeket -mert az ember mindig is állatias ösztönlény marad, aki muszáj, hogy hajtsa a vágyait, legyenek azok bármilyen perverzek és istentelenek... de persze nem kell egyből kurvákhoz rohanni, ha valaki vágyakat érez magában, az is elég lehet, ha valakivel jól érzi magát a szűkebb környezetében, ha van valaki, akivel ki tud szakadni a mindennapok gyötrelmeiből (és érdekes lelki vívódást hozhat ez hősnőnkben, aki most hogy tudja, hogy a férje él, már tulajdonképpen a hűségét teszteli az új kapcsolatával -érdekes, hogy amíg ez működött nálam, addig a sofőr féltékenységét már nehezebben viseltem...) joseph fiennes-nek ez a simulékonyság áll a legjobban, ahogy az a beteges mosoly kiül a szája sarkában -és örülök, hogy fokozatosan derülnek ki ezek a perverziók a parancsnokról, aki láthatóan élvezi az ilyen kis szabályszegéseket... (értem én, hogy a flashback-ek azért vannak, hogy jobban megértsük a karakterek motivációit, engem viszont mindig a mögöttes dolgok, az átalakuló világ nagy egészének az árnyéka érdekel jobban ezekben a jelenetekben.) (én, a szőrös lányok lelkes támogatójaként nagyon helyeslem a havi egy láb-borotválást! látjátok, mindig ezek a mocskos vágyak...) (#09.06.)

„pop. six. pull.”

először nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e a férje koncentrálni, egy egész epizódon át a fókuszba helyezni őt, aztán a végére egy egész tisztességes mellék-vonal, kvázi filler formálódott a részből. lehet hogy az volt a baj, hogy túl hosszadalmas volt az agonizálása az elején, de aztán jó érzékkel hozták a flash-a-flashben jeleneteket, hogy láthassuk, hogy a vészjósló idők hogyan változtatták át az álomszerű életet rémálommá... egy kicsit aztán beleláthattunk azok életébe is, akiket az új hatalom kitaszítottá nyilvánított, akiknek csak egyetlen cél lebeg a szemük előtt -a túlélés... és itt vannak a jótét lelkek is, akik hálistennek mindig akadnak a legelátkozottabb időkben is. és mindig van egy menedék, ami célként ott lebeg ilyenkor a menekülők szeme előtt. jelen esetben kanada ez a hely, és ha van valami, amiről szívesen megtudnék többet a külvilágból, akkor az ez az északi diaszpóra, és az itteni élet. például érdekelne az, hogy vajon mennyire vannak tisztában a megpróbáltatásokkal, amiken az otthon ragadt szeretteiknek kell átélniük...? múltkor egy cliffhanger-re futott ki csak az, hogy megtudtuk, hogy a férj él, a mostani fordított felállásban viszont érzelmi plusszal is járhatott ez a tudás... (#09.06.)

„never mistake a woman’s meekness for weakness.”

huh, nagyon ideje volt, hogy más szögből is láthassuk waterford-ékat, ne csak hidegen és petyhüdten a ceremónia alatt... főleg hogy a nagy vallásos fordulat előtt mrs.waterford egy harcias feminista volt, aki még könyvet is írt a témában, így még érdekesebb a pálfordulása, hogy miként hódolt be a férje eszméinek, és lett az új ügy híve, feladva így nem csak a szabad akaratát, de a személyiségét is... és érdekes volt látni a világot a közvetlen hatalomátvétel előtt, nem csak azt, hogy milyenek voltak a házaspárok az elhidegülés előtt (btw, a politikai berendezkedés megtiltja a nem termékeny pároknak a közösülést, vagy csak nem kívánatosnak tartja?)... de a jelen is érdekesnek ígérkezik politikailag (is), mert most már tudjuk azt, hogy a gyermektelenség akkora kétségbeesést szült a világban, hogy az embertelenség könnyen exportálható, mert úgy érzik az emberek, hogy a jövőért cserébe bármit megtehetnek... bár jó érzés volt látni a (végre!) mosolygós yvonne strahovski-t, azért a végére megint elizabeth moss lopta el a show-t a kifakadásával (bár talán túl sokszor játszatják el vele azt, hogy nyel egyet, majd új irányba indul el a karaktere -lásd ma is nem csak az őszinteségi rohamát, de a commander szobájában előadott ál-flörtölés előtti kamerába mosolygást is...) (#09.03.)

„love isn’t real. it was never anything more than lust with a good marketing campaign.”

szükségünk volt arra, hogy némi egészséget jókedvet is szívjunk a tüdőnkbe, hogy meg ne fullajdjunk a hideg nyomasztástól -így baromi üdítően hatottak most a flashback-ek, ahol egy szerelem kibontakozásának lehettünk tanúi. mert bármit is mond a commander, igenis létezik az az érzelmi vonzódás, amit a ’szerelem’ szóval szoktunk azonosítani... (mozgóképen főleg akkor hisszük el ezeknek az érzelmeknek az ábrázolását, ha minél természetesebben sikerül képre vinni őket, és itt ezzel nem volt gond, főleg hogy előszedték a kézi-kamerát is jelenetekhez a raktárból, és ezek a remegő, kicsit szemcsésnek tűnő képek szintén felüdülést jelentettek a fojtogatóan gyakori arc-közelik után)... persze nem véletlen, hogy a ház ura ilyen kijelentéseket tesz, legalábbis nehezen tudjuk elképzelni, hogy a hideg feleségével valaha is érzelmi kapcsolatban álltak... pedig mind a ketten képesek érezni, a commander-ben vágy ébred a szolgálólánya iránt, a mrs. meg egyre megszállottabb a gyermek-kérdésben, akár olyan cselekedetekre is képes, amik ellentmondanak a szigorú törvényeknek... szép párhuzam volt az epizód során végig a szerelem és a vágy között, bár a jelen-szálon még jelenleg csak az utóbbival találkozhattunk -amit egy bevállalós elisabeth moss formájában abszolváltunk... (#08.24.)

„there are things in this room to discover. i am like an explorer, a traveler to undiscovered countries. that’s better than a lunatic, lost in her memories.”

eddig eléggé elsiklottam a vallásos szövegek felett, így csak most realizáltam, hogy az egész szolgálólány dugás onnan jött, hogy szó szerint vették ezek az őrült fanatikusok a bibliát... és gyönyörűen látszott az, amikor a lányok a ’tanulmányaik’ során is rádöbbentek arra, hogy milyen életet szánnak nekik, miután kikerültek a közösségből... egyébként gondosan volt szerkesztve az epizód az idősíkokat tekintve, mert nem csak a ceremónia és annak gyakorlása között lehetett párhuzamot vonni, hanem lépten/nyomon a lázadó barátnő is felsejlett, akár a fába vésett szövegről, akár a szökési vágyról volt is szó... mert hősnőnk is egyre inkább forr belülről, és jól működött az, ahogy ábrázolták ezt a benne lévő feszültséget (sokszor hangeffektekkel aláhúzva a lelki törést), de szerencsére bőven szorult belé kurázsi, hogy túllépjen a bezártság fojtogató érzésén, és úgy manipulálja a ház urát, ahogy csak szeretné... (amikor azt hinnéd, hogy nem hozhatnak újabb beteg elemeket a show-ba, betoppan a perverz nőgyógyász, aki lelkesen felajánlja a spermáját a kedves páciensnek...) (#08.23.)

„you know, what you do, what we do together is so terrible... it’s terribly hard, and we must remain strong.”

csepegtetik nekünk a hatalomátvételről az információkat, hogy hogyan is alakult ki a jelen elnyomó rendszere lépésről/lépésre -és sajnos most úgy éreztem, hogy nekem ebből nem elég, inkább időznék még a múltban, hogy kiszálazzam az okokat... mert durva belegondolni, hogy a társadalom hogy hagyhatta, hogy egy átlátszó ürüggyel (terroristák!) átvegyék a szélsőségesek a hatalmat, hogy aztán fokról-fokra olyan törvényeket hozzanak, amikkel hátrányos helyzetbe kerülnek bizonyos csoportok -elsősorban a női nem... viszont ahogy bemutatják ezeket a lépéseket, azzal általánosabb szintre emelik az elnyomást, mert a hatékonyságuk miatt azt érzed, hogy bármelyik csoportot megroppantanának ilyen intézkedésekkel (elbocsátás+banki zárolás). aztán jön a vérbe-fojtott tüntetés, ahol igazán megmutatkozik a fasisztálódás borzalma... (férfiként fura belegondolni abba, hogy az ősi védelmező ösztönt is problémásnak találhatják a nők -bár szerencsére én sosem voltam az a típus, aki azt hangoztatja, hogy ’az erős férfiak dolga a nők megvédése, az anyagi javak megszerzése, blablabla’...) sokat csacsogok a flashback-ekről, pedig azért a jelen is megrázott eléggé, hiszen a kifejlett diktatúra besúgó-rendszere jól működik, jön is a fekete autó -jobb esetben csak kihallgatásra. mert azt nem akarod, hogy példát statuáljanak rajtad... (alexis blendel azt a feladatot kapta, hogy szinte kizárólag azokkal a lehetetlenül kék szemeivel játsszon -és sikert ért el, hatásos lett az alakítása.) (#08.22.)

„breathe, breathe, breathe. and hold, hold, hold. exhale, exhale, exhale.”

ügyesen kihúzták a valós szentfazekak alól a tiltakozási alapot azzal, hogy a sorozat-béli mániákusok keresztény templomokat rombolnak... de a diktatúrák már csak ilyenek, nem tűrik a maguktól eltérőeket. és egész jól fogják meg az elnyomásban élés aspektusait a sorozatban, leginkább a lélekölő bizalmatlanság telepedett ránk (is)... elsőre azt gondolnánk, hogy a kiváltságos feleségek mennyire szánalmasak, ahogy a szülést kezelik, hogy partit kerítenek az esemény köré, hogy eljátsszák azt, hogy ők maguk is végigmennek a vajúdás folyamatán, de elnézve azt, hogy mennyire kétségbeesetten szeretnének ebben a világban a nők gyermeket, már nem tudsz igazán szánalmat érezni feléjük... abba viszont kegyetlen belegondolni, hogy a tenyésztéshez használt szobalányoknak milyen érzés az, amikor a szülés utáni pillanatban elragadják tőlük a gyermeküket... hogy még átélhetőbb legyen mindez, hősnőnk flashback-jével megtámogatták az anyaság érzésének fontosságát... (elindítottunk egy resistance szálat is, gondolom ez lesz az egyik sarokpontja az évadnak.) (#08.22.)

„-blessed be the fruit.

-may the lord open.”

kevés riasztóbb dolgot tudok elképzelni, mint hogy szélsőségesen vallásos emberek átveszik az uralmat a világban, és egy elnyomó milicista államot kiépítve rákényszerítik az emberekre az akaratukat... nagyon fura tudathasadásos állapotban voltam a kezdő perceknél, mert hiába tudtam, hogy ez egy jövőben játszódó disztópikus történet, de a sorozatból látott képek alapján (elnézve a pilgrimista hagyományokat felelevenítő jelmezeket) semmi jövőszerű nem volt a fejemben, így kicsit sokkolóan hatott, hogy egyből egy autós-üldözéssel kezdtünk... a feszült nyitány csak arra volt jó, hogy berántsa a nézőket, mert aztán persze arra használták a készítők a pilot-ot, amire kell, azaz szemléletesen bemutatták ezt a riasztó világot -egy olyan hősnő szemén keresztül, aki bár a külső szemlélők számára tökéletesen megtestesíti az engedelmes tenyészkanca ideálját, számunkra a narrációja segítségével kiüvölti az összes bánatát. segít az összetett idő-kezelés is, ahogy láthatjuk a boldog múltját és a kiképzése kínjait egyaránt. egyébként érdekes lett volna még egy hangot behozni ellensúlyként, aki viszont tökéletesen magáévá tette a szent eszméket, de még csak az út elején járunk, így könnyen lehet, hogy az írók is gondoltak erre... a pedigrés színészgárdát látva már a kezdés előtt tudtam, hogy az alakításokkal nem lesz gond, bár nagyon fura lesz a szívemnek, hogy a fejemben folyton mosolygó csodanőként élő yvonne strahovski egy ilyen hideg perszónaként kell elfogadnia... örömmel láttam az imdb-n, hogy a pilot-ot rendező reed morano nem csak hogy hölgy, de eredeti szakmáját tekintve operatőr is, mert ez megmagyarázza azt az érzékenységet és csodás fényjátékot, amik jól működtek az epizód egészében... nem mondom, hogy jól fog esni darálva ez a tíz rész, de már most látszik, hogy érdemes lesz végigülni ezeket a perceket -maximum a falat kaparom majd a vallási bigottság és igazságtalan elnyomás láttán... (#08.20.)