soroló

„-identify yourselves!

-you will identify first.”

lehet mosolyogni a két csapat egymásnak feszülésén, de azért nem volt semmi, ahogy egymásra licitálva a föld leigázásába kezdtek. de mindig van egy kiskapu... ahogy az írók is mindig a kezük ügyében tartják a kulcsát. de most egy szavam sincs, hogy nem végleges kiírás áldozatai lettünk. mert volt lehetősség igazi búcsúra, ami kellően szépre sikerült, david tennant bizonyíthatta, hogy nem csak a bohóckodáshoz ért. meg hát mindig meg lehet találni a lehetősséget, hiába mondják, hogy lezárult meg soha-soha-többé, a romantikus én csak fog dörömbölni odabenn, hogy nana... azt mondjuk nem tudom, hogy miért akarják minden év végén rugdosni a statusquo-t, de azt el kell ismernem, finálét írni nagyon tudnak... (+08.16.)

új év, új doktor, magasabb elvárások, amiket könnyed szökelléssel ugrik át. bocs, kicsit előreszaladtam, ugorjunk csak vissza (az időben). ott tartottunk, hogy mr.tennant ugyanúgy helyeslő bólogatást vált ki belőlünk, mint tette mr.eccleston. csak az írók nőttek fel jobban a feladathoz. egységesebb, kevésbé hullámzó lett az évad (megszámoltam, két részre mondanám, hogy középszerű volt, egyet utáltam, de azt meg utólag tudtam meg, hogy egy kissrác ötlete alapján írták, úgyhogy diszkalifikálnám. nem rossz arány ez...). mintha most hitték volna el, hogy lehet bátran, elrugaszkodva is írni. hogy a fene nagy pörgésben néha oda lehet csapni a lelkünknek is, örülni fogunk neki. egy másik dimenzióban talán keményebb fából faragtak, de itt (kis hümmögéssel) megadom a nagyontetszett-et. nyitott szívvel szállok vissza a tardis-ba is, bár egy mosolygós szöszi mellett kell majd helyet szorítania az új jövevényeknek.

„if it’s alien, it’s ours.”

egyből megadják a drámai alaphangot, ez rose búcsúja, tudtam róla, mégis szomorúan konstatáltam. aztán igazi finálé-hangulatot hoznak, erőset (jó oké, előtte kell a ghostbusters-es bohóckodás, mielőtt becsapna a ménkű). végre láthattuk teljes működés közben az 1879 óta bujkáló nagyon titkos intézményt, és mit mondhatnánk, nagyon is emberiek attól még, hogy űrlényekre szakosodtak. aztán. ismét jó döntés volt, hogy az évad egyik fő gonoszait hozták vissza gonoszkodni, hogy aztán megfejeljék őket még gonoszabbakkal. hogy ebből a kakából hogy mászunk ki? lejátszani! lejátszani! lejátszani! (+08.16.)

„two lonely kids who needed each other.”

a doktor ma a szokásosnál is bohókásabbnak tűnt, nem? és nem csak azért, mert vulkáni köszönést tanított egy gyereknek. lehet hogy kellett ez az önfeledtség, hogy feldobja ezt a közepes történetet. ismét egy különös idegen létforma, akinek a segítségével gyermek-félelmekről tanulhatunk, a magányról, a rossz apáról, a rémálmokról. voltak jó pillanatai (a doktor elmeséli a lények történetét, plusz a nagy finálé a fáklyával), de nem igazán sikerült kilépni a középszerből. ja, és szegény néger kislány pocsékul játszott... bocs, kijött. (+08.15.)

„london investigation ’n’ detective agency.”

értem és nem értem. értem, hogy meg akarják mutatni, hogy milyen hatással van a doktor a világra és az átlagemberekre. nem értem, hogy ha 13 rész áll csak rendelkezésre egy évadban, akkor miért töltik az időt ilyen vatta-epizódokkal, amik ráadásul a sorozat legrosszabb hagyományait hozzák elő, az erőltetett viccelődést. nem baj, ha a sok komoly és drámai részt feloldjuk valahogy, de ne így. valaki számolja már össze, hogy hány percet szerepeltek rose és a doktor ma. ha öt felett lesz, mindenki a vendégem egy jó pint angol sörre... (+08.14.)

„the devil is an idea, in all those civilisations, just an idea.”

bár sokszor láttuk már ezeket a fordulatokat, karakter-típusokat, halálokat, kis küldetéseket, szellőzőket, mégis annyira magával ragadott az egész, hogy nem érdekelt, hogy közben panelokból áll össze, elsuhanás közben összefolyik szépen egységgé. és fel tudták fokozni az epikus fináléig szépen (ideje lenne köszönni a zeneszerzőnek, murray gold-nak, helló!). de hé, a leggonoszabb gonoszról volt szó, máshogy nem is lehetett volna. tanulság? ha nincs kéznél egy fekete lyuk, a saját magunkba hívéssel is legyőzhető a sötétség ura. legyen így, ámen. (+08.13.)

„nothing in the universe can escape it. light, gravity, time, everything gets pulled inside. and crushed.”

már motoszkál bennem egy ideje, de most kimondom: ez a sorozat-kultúra david bowie-ja! minden egyes alkalommal mást kapsz, mint amire számítasz, mégis ismerős, otthonos. mára igazi hard-scifi jutott, illetve annál több, mert lenyűgöztek a fekete lyukkal, aztán elvittek az alien/halálhajó hangulattal, gondoltam, tíz kicsi négert játszunk majd, de nem, mert inkább az ősi mélybe taszítottunk mindent. kár, hogy túl egyértelműek voltak a jelek, úgy lett volna igazán dörgedelmes, ha egyszer csak kidugja a patáját a semmiből... na de ebből hogy fognak kijönni? (+08.13.)

„technicolor, everest climbed, everything off the ration. a nation throwing off the shadows of war and looking forward to a happier, brighter future!”

tupír-hajak! pörgős-szoknya! klasszikus robogó! elnyomott háziasszonyok! ez csak az ötvenes évek lehet! a tévé igazi aranykora! és a brit emlékezet egyik legszebb darabja! jól sikerült megfogni a korhangulatot, csak már megint furcsa, hogy a tévé az ellenség egy tévéműsorban. de sebaj, értékeljük az önkritikát... köszönjük azt is, hogy mindannyiunk egyik legfőbb rémálmát, az arctalanságot sikerült ennyire plasztikusan ábrázolni... (+08.13.)

„everlasting peace and unity and uniformity.”

elgondolkodtató, hogy a bgs készítői nem ragaszkodtak ennyire a hagyományokhoz, mertek újítani a cylon-ok kinézetén, modernizálni őket, itt viszont megmaradtak a kissé avítt kinézeteknél. valószínűleg a dw-rajongók vérmesebbek... az is vicces, hogy bárki akar minket leigázni, egyből zombivá változunk. igaza lehet a doktornak, sokkal könnyebb elnyomottnak, irányítottnak lenni. mert most is erről szólt a fémízű dal, egyformának lenni, érzelem nélkül, vagy maradjunk esendők, még ha különbözünk is, és rohadtul fájnak az érzések. köszi, én az utóbbira szavazok (az írók is hálistennek, csodálom, hogy így lezárták az ’idióta’ vonalat). (+08.12.)

„we are human 0.2. every citizen will receive a free upgrade, you will become like us.”

továbbra is pipálgatjuk ki a kötelezőket, de most örömmel írom ezt, mindig is bírtam az alter-univerzumos dolgokat (de hogy az esetek 87%-ban miért zeppelinek-kel demonstrálják a nagy változást? oké, steampunk, értem, csak fura...). jöttek is az elvárt dolgok, little differents, kis személyes drámák, semmi nagy átütő átformálás -a szuper-füleseken kívül. ismét látszik, hogy anglia a remek bond-gonoszok hazája, itt is épp egy tolókocsis őrült akarja leigázni a leigáznivalót. amihez persze egy régi doctor-ellenséget illik előszedni. hagyományos módon rejtegették őket, amíg lehetett, hogy a vége nagyobbat üssön. de majd a folytatás! (+08.12.)

„i’m the doctor! and i just snogged madame de pompadour!”

mit is írjak? scifit vagy töriset? legyen mindkettő... ilyen egy tökéletes kompakt évadközi epizód, ami maximálisan kihasználja az időutazás adta játszóteret. jól forgatja a történelmi személyeket, érdekes ellenfelet és alapötletet dolgoz bele, van hangulata, van íve, és a legfontosabb, hatalmas szíve van. mert az időutazásban mindig megsérül valaki. hallom, hogy ’az időutazó felesége’ volt hatással az írásra, én erre azzal kontráznék, hogy akkor damon lindelof-ék meg ezt szívták magukba, mikor létrehozták minden idők egyik legjobb epizódját, a ’the constant’-ot a lost-hoz. de legalábbis mind a kettőnél az a kulcs, az az erősségük, hogy sokkal fontosabbá tették az érzelmi töltetet az időutazás paradoxánál. ezt fogom mutogatni referencia-epizódként. (+08.11)

„become a god, at my side.”

ezek a piszok űrlények mindig minket akarnak... persze lényegtelen, hogy denevér-formájuk van, és az univerzum képletét oldják meg épp (igen, én is itt vakartam a fejem), mert másról szól ténylegesen a történet. hogy a doktor bizony isteni, nem öregszik, viszont társakra vágyik, akik meg igen. elkerülhetetlen az elválás és a dráma. talán ezért hoztak vissza egy régi companion-t, hogy szembesüljünk ezzel. vagy csak kedvezni akartak a régi rajongóknak. vagy már itt terveik voltak vele (meglásd, majd meglásd!). és nincs is azzal baj, ha utalgatnak vissza, ha régi arcokat szednek elő, maximum mi új arcok kevésbé vesszük az adást, de azért minden roncsot nem kell előcibálni a poros raktárból... (+08.11.)

„lupus deus est.”

történelmi epizód, akkor maradt a sormintaaaa... aztaaa! repkedő shaolin-ok!!! a nyitányra adott reakciómat hallhatták kedves hölgyeim és uraim... utána-olvasás és ötletelés, ez a titka az ilyen típusú epizódoknak. mi lenne… ha a vérfarkasok nem csak úgy alakultak volna ki, hanem jöttek valahonnan. ha a nagyon híres királyi ékszer valami másra is alkalmas lenne, azon kívül, hogy piszok értékes. ha a királyi családról kiderülne egy apró titok... elnézve ezt a földhöz ragadt felséget, nem csodálom, hogy a viktoriánus kor volt a klasszikus horror-alakok melegágya, jól lehetett így lázadni. (és épül, épül torchwood büszke vára!) (+08.11.)

„never trust a nun, never trust a nurse, and never trust a cat.”

szépen reflektálunk a kezdetre, abból az első együtt utazós nagy kalandból többen is visszatértek. a téma mélysége most is komoly, milyen ár viselhető el a gyógyításért, mit tehetünk meg a kísérletek közben. talán ezért hozták vissza az utolsó asszonyt, hogy oldják kicsit ezeket a sötét gondolatokat. és nem csak a csípős megjegyzésekkel, hanem teret engedtek, hogy a két fő színész bohóckodjon egyet az új személyiség álcája alatt. az egyetlen bajom, hogy annyira megfoghatatlan ez az ötmilliárd év nekem… (+08.11)