soroló

„we’re finally awake!”

sam esmail nem bírja ki, hogy ne zavarja össze épp annyira az agyunkat, mint a főhőséét. nem mutatja meg a várva várt nagy eseményt, inkább ugrik három napot és titkolózik -mert megteheti, hisz’ jól fel van építve elliot betegsége és az ezzel járó zavarok. de legalább azt megmutatja, hogy milyen következményekkel járna egy ilyen méretű összeomlás, hogy hogyan reagálnának a puccos öltönyökbe bújt fejesek és az adóságtól nyögő egyszerű népek. és riasztóan valóságos az egész, amin még erősítenek is azzal, hogy igazi ország-vezetőkről vágnak be igazi dokumentum-képeket (nem beszélve az olyan apróságokról, mint az ashley madison-botrány emlegetése, ami mintegy másfél hetes valódi hír). de nem is baj, hogy ezzel közelítenek a valósághoz, mert a mindent behálózó globális vállalattal úgyis elemelték kicsit a történetet. a hallucinációkról már nem is beszélve... (amikor kiderült, hogy a valósággal való túlságos hasonlatosság miatt tolják el egy héttel a finálét, akkor kicsit ambivalens érzések kerítették hatalmukba az embert, mert várná, hogy láthassa a finálét, ugyanakkor meg is érti, hogy nem akar egy tévétársaság kegyeletsértő lenni. most látva az ominózus jelenetet, kicsit érintőlegesnek érzem a kapcsolódást, de eszembe sincs háborogni, hogy miért nem láthattam egy hete a részt.) ($09.04.)

a monotonitásban a friss levegő baromira üdítően tud hatni. a semmiből jött ez a sorozat, így talán erőteljesebben tudta bevinni a gyomrosait. mert haver, igencsak megsorozott... már az elején meg tudtak fogni a különleges narrációval, az egyedi hangulattal, a szuggesztív főszereplővel, és a rejtélyességgel. aztán ahogy egyre bonyolódtunk bele a társadalmi harcba, úgy vonzott be még inkább magába. aztán először lelkileg facsartak ki, majd utána dobták az agyunkat is... rég volt már, amikor sorozat ennyire meg tudott lepni, még úgy is, hogy bevallottan nem is akart ilyen nagyot szólni a csavar, mert csak beváltották azokat a jeleket, amiket előtte bőszen mutogattak nekünk. és az a vicces, hogy úgy tudtak eredetiek lenni, hogy közben nagy kalapemeléseket tettek korábbi jelentős alkotásokra (tök jó, hogy fincher köpenyéből már ilyen alkotók bújnak ki). hmmm, még ha akarnék sem tudnék belekötni, ha valami ennyire tudatosan van összerakva írásilag, rendezésileg, színészileg, mondanivalóilag, annak én is csak kalapot tudok emelni: nagyontetszett. (sam esmail-t azért most utálom egy kicsit, mert nem elég, hogy ennyire tehetséges író/rendező, de még el is jegyezte a napokban emmy rossum-ot. igazságtalan az élet...)

„timecop or stargate?”

amikor elliot azt üvölti, hogy ’válaszokat akarok!’, akkor igazából a nézők hangját hallod. pedig a megoldás ott volt végig előttünk, csak maximum nem akartuk elfogadni. de az a jó, hogy sam esmail-ban van annyi önreflexió, hogy ezt ki is mondatja hősével („ti tudtátok?”), majd az utolsó jelenet alá a pixies ’where’s my mind’-jának egy-szál zongorás verzióját keveri, aminél elegánsabb utalást nem tudnék elképzelni a nagy elődre. de egyébként simán kinézem belőle, hogy az évadzáróban megint csavar egyet ezen az őrületen. miközben elliot zavart utazását néztük, addig az evil corp-ban sem tétlenkedtek. azt látták a legjobbnak, ha eltávolítják a sima modorú ámde sötét lelkű svédet, nem is sejtve, hogy ezzel milyen erős szövetséget kovácsolnak önmaguk ellen. de biztos, hogy a szöszi megkörnyékezése is fordítva fog elsülni. szóval itt tartunk most -ott az ujjunk az enter felett, és alig várjuk, összeálljon szépen a program -és megmeneküljön a világ... ($08.24.)

„we’re all living in each other’s paranoia.”

minden csak elterelés volt... mármint az, hogy a hackeléssel foglalkozunk ma, hogy megejtődik a nagy találkozás a rejtélyes keleti hackerrel (db wong női ruhában, wtf?), mert igazából a rész végi mindfuck-cunamit akarták nekünk átnyújtani kedvesen -nem igaz...? szóval, ha eddig összezavarták a nézőket az apró jelekkel, írói és rendezői trükkökkel, akkor most végképp belöktek minket a semmit-sem-értés nagyon mély gödrébe, és röhögve ránk csapták az ajtót. néhány perc, és már fogalmunk sincs, hogy ki kicsoda. azt hiszem, ennél jobban nem lehetett volna felfokozni az érdeklődést az utolsó két részre... (ha már emlegettem a trükköket, az aszimmetria mellé ma betársult a tolakodó operatőr, akit semmi más nem érdekel, mint az adott karakter arca, és ez baromi frusztráló tud lenni, hogy nem veszi le róla a képet. valamint gyanúsan sok klasszikus művészet bukkant ma fel, zenék és festmények. tök jó, most már mindenben apró jeleket keresek, azt hiszem megvettek maguknak végleg...) ($08.17.)

„i knew a girl that died...”

neeeem volt elég az előző rész vége, most még egyszer összetörték a szívünket -és nem csak azért, mert újra láthattuk a cukilányt a flashback-kezdésnek köszönhetően, hanem azért is, mert tudatosodott bennünk, hogy tényleg elliot volt az, aki elindította őt azon az úton, ami egy csomagtartóban végződött... mindenki máshogy gyászol, és bár elliot-nál nem láthattuk ennek egy részét (egy hónapot ugrottunk), de súlyos igazságokat mondott ki nekünk ezzel kapcsolatban a narrációban -minden gyász elhalványul idővel, ez ellen nem tehetünk semmit. esetleg megpróbálhatunk némi feloldozást szerezni, ahogy a szöszi teszi most ennyi évvel az anyja halála után -de kétlem, hogy sikeres lesz a lélek-procedúra. az őszinteség segíthet, ahogy hősünk kitárulkozott a pszichológusának –ez ismét egy olyan erős jelenetet eredményezett ez, ami után csak bámultam egy darabig a sötét laptop-monitort. bár már előtte is meggyőztek, hogy ez ismét egy kurvajó epizód, elég csak újra borzonganom, ha az fka twigs-re komponált fojtogatásra gondolok... (btw, komponálás, továbbra is magas számban jönnek az asszimetrikus kép-komponálások, de miért mindig jobbra vannak elcsúsztatva a képek? ebben van valami koncepció?) ($08.14.)

„fight or flight. it’s constant. i should just pick one. i, elliot alderson, am flight.”

szorongatott helyzetben teszünk olyan dolgokat, amik morálisan ingatagok, amik megkérdőjelezik azt, hogy jó emberek vagyunk-e (mondjuk kiengedünk egy csomó bűnözőt egy börtönből, csak hogy mentsünk valakit, aki fontos nekünk). egy karmában erősen hívő ember azt mondaná, hogy tartózkodni kell az ilyentől, mert az univerzum egyszer úgyis visszaadja ezeknek a rossz cselekedetnek a következményeit. egyszer -de hogy abban a kurva pillanatban, amikor elkövetted azokat...? a fenyegetettség miatt végig beton-nehéz feszültség nyomott össze a rész alatt, és erre még a rengeteg asszimetrikus képpel is rájátszottak, mosolyogva feszengtem kényelmetlenül az ágyamon. és bevallom akkor is átfutott egy mosoly az arcomon, amikor a végén feltárták nekünk a szörnyű valóságot, de csak azért zökkentem ki a súlyos szívtájéki ütésből, mert olyan kibaszott zseniálisan volt megrendezve a jelenet, ahogy a zenének becézett zajt húzták fel egyre, és az operatőr inkább elliot körül körözött, és csak nem akart bekukkantani a csomagtartóba. kevés ilyen elviselhetetlenül zseniális jelenetet lehet látni manapság. ($08.13.)

„nothing is actually impenetrable. a place like this says it is, and it’s close, but people still built this place. and if you can hack the right person, all of a sudden, you have a piece of powerful malware.”

hát elliot nem egy ethan hunt... eljött a lehetetlen küldetés napja, és a jól kitervelt tervnek igen hamar előjöttek a bukkanói, köztük az, hogy elliot még (a szokottnál is) furábban viselkedik a nagy nyomás alatt. de aztán kihozzák belőle a kegyetlent, aztán egy meglepetés csavarral új feszültséget hoztak be a nagy partizán-akcióba (az külön tetszett, hogy mennyire aktívan használják a közösségi médiát az emberek feltérképezésére / lebuktatására, jól leképződik, hogy nem kell nagy kémkedésbe fogni, ha valakiről információkat akarunk megtudni). egyébként ez az egész behatolós sztori egy nagy álca volt, mert igazából az emberi sebezhetősségről akartak beszélni nekünk az írók, a gyarló hibáinkról, amik mindenkiben megvannak, és amik nagy piros gyenge pontként ülnek ki rajtunk. (a yuppie vállalati főnök egyre jobb karakter, ahogy egyre betegebb tettekre sarkallják -bár a wc-s jelenet csak a hozzám hasonló perverzeknek tetszhetett...) ($08.08.)

„the devil’s at his strongest while we’re looking the other way, like a program running in the background silently, while we’re busy doing other shit.”

eddig sem voltunk biztosak benne, hogy mi a valóság, de most már kezdünk teljesen elveszni... pedig már az ember reménykedett, hogy végre valaki hozzászólt mr.robot-hoz, és akkor mégsem csak a hősünk fejében élő személyiséget látjuk, erre kiderült, hogy minden ilyen jelenet csak hallucináció volt. egyébként bátor dolog ennyire elbizonytalanítani a nézőket, amit még tetéztek azzal is, hogy az elvonási tüneteket is erős vizualitással ábrázolták, megszaggatták a képet, utána meg kényelmetlenül másztunk elliot után egy steadycam segítségével. mind-mind elidegenítő hatást ér el, így nem sok néző-csalogató marad a sorozatban. mondjuk a csajok lehetnek azok, akiket most két párra osztottak, két habitusában különböző lány került össze mind a két helyen, és én hosszú-hosszú percekig azt éreztem, hogy valamelyik csapatnál el fog csattanni egy csók -és lám, az írók is ezt érezték... a lélek-trip miatt nem sokat haladtunk a főszálon, gondolom majd jövő héten arra kerül sor. ($08.03.)

„most coders think debugging software is about fixing a mistake, but that’s bullshit. debugging’s actually all about finding the bug, about understanding why the bug was there to begin with, bout knowing that its existence was no accident.”

azt hiszed, hogy vége a nyolcvanas éveknek, és kihaltak a yuppie-k? pedig itt vannak még mindig köztünk, a legjobb öltönyöket hordva, magas pozícióban, a tökéletesre nyírt hajuk és jól választott nyakkendőjük alatt azonban ugyanúgy rohadnak, mint egykori példaképeik -mert valahogy mindig perverzióba kell levezetniük a felgyülemlett feszültséget... de azt érezni, hogy a másik végleten is törekednek valami látszat-beilleszkedésre, azoknál, akik önmagukat zárják ki a normális társadalomból. még hősünk is képes lájkolni egy kiskutyát az instagram-on vagy venni egy lattét a starbucks-ban, amikor úgy érzi, hogy megszabadult a terhektől. pedig azokat csak el lehet fedni egy kicsit, ott maradnak, lapulva, hogy váratlan hibaként omlasszák össze a látszat-rendszert. szépen végigment az epizódon a bug (és debug) analógia, hozta a számtech-es életérzést. (basszus, csak egy erősebb pillantás kellett a hacker-lányra, hogy rájöjjek, honnan ismerem -mennyit számít a hajfesték, igaz csajok...?) ($07.29.)

„the world is a dangerous place, elliot, not because of those who do evil, but because of those who look on and do nothing. this is war. people will die. c’est la mort.”

először azt hittem, csak simán a pilot-béli események következményeivel fogunk foglalkozni, ahogy sok második rész tenné, de aztán behoztak egy sokkal érdekesebb megközelítést a kérdéskörbe -a döntéseink következményét. mert az embernek minden egyes pillanatban döntenie kell, legyen szó piszlicsáré dolgokról (pepsi vagy coke), vagy olyan horderejű tettekről, amik nem csak a saját életét befolyásolják, de másokéra is komoly kihatással lehet. és aki hackelésre adja a fejét, annak mindenképp számolnia kell a súlyos következményekkel, akár azzal is, hogy emberéletekkel kell majd elszámolnia a lelkiismeretével. (a képi világ, a hangulat és christian slater dumái még mindig ütnek, már csak arra kell koncentrálnom, hogy mindent csaj felismerjek elsőre, mert most még volt egy kis fenn-akadásom, hogy ’áh, hacker-csaj’, ’áh, dealer-csaj, tényleg!’...) ($07.20.)

„i understand what it’s like to be different. i’m very different too. i mean, i don’t jerk off to little kids, but... i don’t know how to talk to people.”

mindannyian szeretnénk különcök lenni -csak túl beszariak vagyunk hozzá. legtöbbünkben ott munkál a vágy, hogy odacsapjunk a gonosznak, akár névtelenül is, legyen az emberileg megvetendő kis hal, vagy egy mindent behálózó világvállalat. persze vannak, akik megpróbálják ezt a kívülálló életet, és mit érnek el vele? kitaszítottnak érzik magukat a társadalomból; éjjel hősök, de nappal ugyanúgy húzzák a szaros igát, miközben a szépen vasalt ingükben kénytelenek jópofizni. minden csak egy másolat másolatának a másolata. ja nem, az egy másik film... nem véletlen, hogy bele kellett szőnöm a mondandómba a fight club referenciát, mert mutat hasonlóságokat ez a(z) (meglehetősen ígéretes) alkotás vele. és nem csak azért, mert a társadalmi tömeg-nyomás ellen harcol, amikor kikel a közösségi média és a hiteleket kézben tartó giga-cégek ellen, hanem mert behoz egy nagyon érdekes pszichológiai vonalat is, ami miatt nagyon sok mindent kérdőjelezünk meg -és ez mindig jó játék, hogy vajon miről hisszük azt, hogy csak a főhős fejében játszódik le, és mi az, ami ténylegesen megtörténik. ezt ellensúlyozandó a számtech rész (fél-laikusként) hitelesnek tűnik. ha ehhez hozzáadjuk a jó értelemben creepy főszereplőt, a képek és a zene minőségét, valamint a jó tempót, elmondhatjuk, hogy erős támadás érte ismét a kevés szabadidőmet... ($07.18.)