soroló

„my name is james cook. i did something once. my ghosts won’t let me forget it.”

úgy emlékeztem, hogy nem nagyon bírtam cook-ot, pedig most teljesen rendben volt a karakter. oké, hozzászámolhatom, hogy már nem harsány nagypofájú tahó, mint kezdetben volt. viszont még mindig jól vonzza a szart. örültem neki, hogy nem merültünk mélyen a drogbizniszbe meg a rendőrség elöli hercehurcába, inkább jött egy femmefatale, és az érzelmekre gyúrtunk rá, úgyis mindig minden a nők miatt történik. a végén meg korrekt thriller-hangulat lett úrrá a szívünkön. nagyszerűen működött a narráció, ha már lekerekített lezárást nem akartak írni nekünk (what for? az élet megy tovább), de szépen aláhúzták vele a mondandót. (+08.10.)

eddig is volt tökük a készítőknek, most sem mentek messzire egy kis bátorságért. mert nem lehet könnyű megküzdeni a korlátolt rajongókkal, akik most eléggé mást kaptak, mint amit vártak. valahol nem skins volt ez a három történet, hanem kompakt kis indie filmek, amiknek történetesen a főszereplőit máshol is láthattuk már. nyugodtabb, felnőttesebb, hidegebb. hogy rosszabb lenne, mert kilúgozták a féktelenséget? cseppet sem, csak másabb. érdekes kísérlet volt, tetszett.

tegyük fel, hogy egy tini odajön hozzám, bácsi kérem, tudom, hogy sok sorozatot néz, ajánljon már valamit nekem, biztos, hogy a skins lenne az egyik első, ami eszembe jutna. és így lesz ez még évekig valószínűleg. mert sikerült valami új ízt hozni az elcsépelt közhelyek közé. frissességet, bátorságot, szerethetőséget. hitelességet. persze, túlpörgették, amennyire lehetett, de azért nem távolodtunk el soha túlságosan az összehányt padlótól. és hát olyan keretbe csomagolták mindezt, ami szintén figyelemreméltó újítás volt -gondolok itt a karakter-centrikus epizód-szerkezetre és a kétévente megújulásra, persze. azonban ezek adják az értékelhetőség nehézségeit is, hisz' nincs olyan, hogy minden csapat, minden figura egyformán tetsszen, hogy ne érezd magad egy kisebb hullámvasúton. de egyébként, ha be is csúszott egy-két kevésbé érdekes történet/életút, a szokásos szemgyönyörködtető operatőri munka és az igényes kézzel válogatott lemeztáska mindig átsegített rajta. és a tudat, hogy a következő fejezetnél simán fejbevághat egy érzelmi katarzis. tetszett. bár már kezdek öregedni, örömmel venném, ha kapnánk hasonló színvonalú tini-sorozatokat. és nem csak azért, hogy legyen mit mutogatnom az édes cuki lánykáknak...

„it’s pure, cassie. all it is, is you... me... and the world sees what we want.”

csilingelős és csendes, nyugodt és letisztult, egyszerű és szép, pont, mint cassie. és nagyon is skins-es volt ez a meditatív történetvezetés, ügyesen kerülve szinte minden buktatót, nem kellenek mindig a nagy drámák, a ’most majd szétcsapjuk a szíveteket’. elég egy mosoly. egy fénykép. egy majdnem-szerelem. örültem, hogy cassie megmaradt kissé furcsa, különc lánynak, ugyanakkor nem játszottak vele rút kiskacsát, sőt, nem volt olyan, aki ne tartotta volna őt szépnek. az egész fotós vonulattal is elégedett voltam, főleg, hogy tényleg jól néztek ki a képek. bár régi arcot nem kaptunk (aput leszámítva), de jól működött ez a multikulti kavalkád is, ami körülvette a szöszit a munkahelyén és a lakásánál. …és most egy csendes és elégedett sóhajjal köszönjünk el, engedjük útjára, ciao bella. (+07.24.)

„to effy, the most fucking together person i’ve ever met.”

lezárás, avagy lábjegyzetek a felnőtté válás küszöbéről. kezdetben minden furcsa, persze, kiszakadtunk bristol-ból, az iskolai környezetből. úgy érezni, hogy effy is változott, de aztán a hideg üveg irodaházak, a misztikus számháború közepette is előjönnek az igazi személyiségjegyei. neki kell a középpontba lennie, nőiességét bevetve törtetni egyre fel, ahonnan aztán jó nagyot lehet bukni, obviously. erre segített rá a rekviem-es szerkezet (négy évszak, emelkedés, zuhanás). naomi-t elsőre csak kontrasztnak éreztem, hogy azért van, hogy érzékeltesse a régit, a felelőtlenséget, a tiniséget, a felnőni képtelenséget, de aztán szépen formálták a két lány kapcsolatát, és kellett a szokásos skins-es drámához is. (a rajongói felháborodásokat olvasva döbbenek rá, hogy mennyire is szurkoltam annak idején a két csajnak, hogy összejöjjenek. ennek ellenére nem ragadnék kést, hogy az írók most így tönkretették az idillt. life’s sucks, bitches!) lezárás, de nem igazi lezárás, nem is kérdés így, hogy melyik sorozatot néztem... (az erős audiovizuális élmény maradt most is, operatőrileg talán szintet is léptek, london valahogy csillogóbb lett, mint az eddigi környék. azt meg nem kell mondanom, hogy kaya mennyit emelt szépségével a vizualitáson. lara pulver meg játszhatná egyszer a nővérét is...) (+07.11.)

„before the rain comes.”

lássuk a rész szerkezetét: először franky-vel foglalkoztunk, ahogy küszködi át magát a család- és ön-keresésen, szerelmi problémákon. csak ezután fordultunk rá az igazi finálé-hangulatra. még néhány kisebb hiszti, egy utolsó parti, egy utolsó joint. mondhatjuk, hogy giccses volt a vége, egymásra találással, születéssel, búcsúzkodással, de le van szarva, ennyit még megengedhetünk magunknak. (**10.17.)

páros évad volt, tehát emelt szintű szenvedést rendeltek hozzá -valamiért a korábbi generációknál is szükségét érezték ennek a készítők, gondolom, csak úgy lehet felnőtté válásos történetet bemutatni, ha igazán alámerítjük a srácokat. szokásost írtam, és ez sajnos magában hordozza az önismétlés veszélyét is, a cseppnyi kiszámíthatósságot. de ugyan már, minden generációnak hasonlóak a keresztjei, csak ezt nem szokás belátni. én bírtam ezt a harmadik csapatot is, bár talán jobban meg kellett értük küzdeni, nehezebben nőttek a szívemhez, de a lényeg, hogy megtették. a második etapjukra sajnos túlságosan rátelepedett a túl hirtelen lecsapott gyász, és a sok nyomasztó pillanatot ritkán oldották fel. nehezebb így szeretni. tetszett. úgy tűnik, hogy a jövőre esedékes lezárásban ez a generáció nem képviseli magát, úgyhogy kölcsönvenném rich utolsó mondatát, mert így tisztességes: viszlát.

„so my, my body is fucking with the baby?”

valamiért azt éreztem, hogy franky és mini trip-re indulnak majd, és be is jött, oké, csak egy kicsit, hisz’ el sem hagyták bristol-t... az évad fő problémái kulminálódtak a részben (a terhesség -annak minden rossz velejárójával, kiderül, mit szólnak, mi legyen, fáj és félelmetes; franky és kit-is-válasszak játék; grace), gondolom szépen készülünk fel a fináléra. apróságoknak örültem igazán a részben, ahogy szépen előbújt franky-ből az adoptált, ahogy rich reagálja le a dolgokat, a ’blow me’ bugyi... (**10.17.)

„you fucking left me there, you all fucking left me there!”

erre a részre is sok szar jutott, nehéz ezt így nézni. nem, nem rossz, csak érzelmileg kimerítő. liv is valahogy így jár, maga alá temeti a sok probléma, a gyász, a magány, a betegségtől és haláltól való félelem. és persze idő kell, amíg eljut az átlendülés pontjára. de hé, hát mi is ilyenek vagyunk nagyrészben. segített az átélhetőségben egy érzelmi nagyjelenet, és a kedves lezárás. egy aprócska kérdés? matty miért kellett...? (**10.17.)

„what’s the plan, peter pan?”

vártam ezt a részt, mert sejtettem, hogy valami őrültséggel rukkolnak elő az írók. hát húztak egy trainspotting-osat. szoktam mondogatni mostanában, hogy 15 és 30 között nem lehet megállapítani, hogy hány éves egy nő, hát vihetjük lejjebb is azt a korhatárt... meglehetősen skins-esen volt tálalva az egész, mókából fordultunk drámába, szülő-karikatúrák szegélyezték utunkat, ismét szép leckét kaptunk felnövés-tanból. de az már botrány, hogy mini képtelen és/vagy akadályozva van, hogy kimondja... (**10.17.)

„family, nico. you protect them because you have to. but it’s a weakness.”

nick-et mindig kicsit vatta-embernek éreztem a show-ban -de most a legérdekesebb szálaiban fogtuk meg: a franky-vel és a bátyjával való kapcsolatában. előbbiben léptünk végre egy nagyot -oké, kellett hozzá némi kitérő, egy kissé neurotikus cukorfalat meg egy kis wc-hiszti. utóbbiba meg bevonódott a szláv maffia is, hogy biztos nulla legyen az unalom-faktor. sajnos túl széles volt az a vigyor a végén, így nem sok jót jósolok a kedves barátunknak - ismerjük az írókat jól... (**10.16.)

„girls will do anything to keep hold of their dickhead dads.”

tavaly sikerült velem megszerettetni ezt a (nem könnyű eset) szöszit -és nem csak azzal, hogy alig-ruhákban járkál folyton... kell is ez a tavalyi lendület vele kapcsolatban, mert szegényt idén bedobták az írók a legrosszabb rémálmomba -a pregnant-átokba. ráadásul ma kapott egy tipikus apu-szálat is (ki gondolta azt, hogy most majd minden más lesz? senki? na ugye...), meg hozta a szokásos orrfennhordós hisztis formáját. és én még is elnézem neki, mert valahol mélyen én is tudom, mint az a szerencsétlen farmboy, hogy érdemes kitartani vele kapcsolatban. (**10.16.)

„i don’t need fucking saving!”

nehéz dolog a halál elfogadása, tudtuk eddig is, most egy újabb példát kaptunk. amikor a páciens alámerül a fájdalomba, a megaláztatásba, az elutasítása, képtelen elfogadni, megbékélni. ...nehéz ezt nézni, megemészteni, hiszen szereted a karaktert, valahol meg is érted, mégis izomból üvöltenél rá a monitoron keresztül, hogy ébresztő kisanyám! reménykedtem benne, hogy a rész végére valaki agyonveri azt a savószerű köcsögöt, akit sikerült annyira irritálóra megformálni, hogy az ’utálom-mint-a-szart’ versenyben simán dobogós lenne! (**10.16.)

„life’s a gamble, honey chuck, you win and you lose.”

magyarázkodás: nem azért hagytam fel a sorozat nézésével hónapokra, mert annyira elvette volna a kedvemet az első két rész, csak felhúztam magam, hogy nem találtam normális release-eket, és gondoltam várok. és vártam. aztán most untam meg az egészet a picsába. a nagy visszatérésem alkalmából egy tipikus skins-epizódot kaptam. egy tipikus új skins karakterrel, aki kellően őrült és érzelmi problémás, hogy érdekes legyen, viszont nem szerethető. de miért is kellett egy új karaktert behozni? segít a gyász feldolgozásában? mert természetesen szenvednek még hőseink/hősnőink a sokktól. halvány pacsit azért kiutalnék az íróknak, sikerült azt a karaktert megölni, aki ragasztóként tartotta össze a társaságot -és úgy gondolom, pont ez volt a cél. (**10.16.)

„it’s just young love.”

fura érzéseim vannak a résszel kapcsolatban. annak ellenére, hogy nagyon bírom rich-et (tavaly az egyik legjobb rész volt az övé, metál forever!), nagyon szerettem a grace-szel való kapcsolatát, sőt, még meg is értem a történéseket, mégsem szerettem egy percig sem. túlzásnak éreztem a kifakadásokat, talán ezek zökkentettek ki a hangulatból. bár voltak egyéb aránytévesztések is, alo idétlenkedései sem segítettek, hogy igazán elmerüljek a drámában. a nagy csavar viszonylag hamar érezhető volt, mondjuk úgy, voltak rá utaló jelek (karakter-idegen telefonhívások, a szex-scene-nél már nincsenek sebek), így a döbbenet sem érkezett meg. kicsit bosszantó már amúgy, hogy az írók kényszert éreznek, hogy minden generációból megöljenek valakit. hogy pozitívumot is mondjak, a garázsbanda-feeling bejött... hogy ezek után milyen irányba megyünk idén…? (**02.03.)

„a holiday’s like a box of chocolates, richard. you never know what you’re going to get.”

tipikus skins, felemel majd földhöz vág... jó ötlet volt bristolból, a nyálkás angliából kimozdulni, marokkó hozta az igazi nyári hangulatot. de minden túl happy, túl fun, túl cute volt, érezhető (és ismerve az írókat, várható) volt, hogy beüt a krach. oké, tudom, alapozni kellett, ez sem lesz egy vidám évad, de most jól elvoltam az ökörködéssel, a partikkal, szerelemmel, szexxel és könnyű-drogokkal, nem kívánta a szervezetem a fájdalmat... én már tavaly megszerettem ezt a csapatot is, jó volt a viszontlátás. érdekesek viszont az apró változások (mini kedves, franky nőiesebb), de lesz még kilenc rész, hogy a többiek is elmozduljanak valamerre. izgalmas, szerethető és fájó évadnak nézünk elébe reményeim szerint. a kreatív csapat láthatóan mindent meg fog tenni ezért. (+pont a lányok nyárias viseletéért. -pont: a drogos köcsögök hiteltelenségéért, és hogy nem lehetett happy-ben együtt-tartani a grace/rich párost...) (**01.25.)