soroló

„well, kid, you better learn to fly like a bird, because the age of the dinosaur is over.”

teljesen felesleges bármit is előre gondolni az epizód elindítása előtt, mert noah hawley-ék feszre mást fognak adni, mint amire számítanál... például jó hosszas expozíciót barkácsolnak egy (látszólag?) gonosz karakternek (megkaptuk az egész útját a pilot óta, bőven színezve magánéletével), majd bemutatják azt, hogy a sok pszicho-bizergálás ellenére nem vetik meg a képregényes alapokat sem, és az egész évad legszuperhősösebb perceit hozzák levitációval és meghajlított légellenállással. és úgy nagyjából nélkülözzük a mindblowing-ot is, inkább arra koncentrálunk, hogy kiszedjük david fejéből a parazitáját (oké, syd azért fehérbe öltözik, hogy a kátránytól csöpögő lenny-vel eszmecseréljen egy kicsit -btw, az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a való életben ugyanolyan ruha volt a szöszin, csak vörösben...). egy szépen kilassított jelenetben robbantottuk aztán a csúcspontot, majd a végén jutott még egy kis idő felvezetni a folytatást is -ügyesen utalgatva arra, hogy a forgatás átköltözik kanadából kaliforniába... (nem elég, hogy újra pink floyd szólt a nagyjelenet alatt, valamint a t.rex klasszikusával, a children of the atom revolution-nal zártuk az évet, de nem hagyták ki azt az evidens lépést sem, hogy jemaine clemenst énekeltessék egy kicsit.) (#03.30.)

abban a korban, amikor elértünk a geek-ek paradicsomába, mert a padláson is szuperhősök lógnak már, csak úgy érdemes egy új produkcióba belefogni, ha képes vagy valami egyedit létrehozni, amivel ki tudsz tűnni a többiek közül -és noah hawley-ék tökéletes taktikát választottak a figyelem-felkeltésre: csináltak egy olyan szuperhős történetet, aminél csak pillanatokra tűnik fel, hogy a képregények lapjairól mászott át a képernyőre az alapötlet. eretneknek gondoltok, ha megrögzött comic-junkie-ként azt mondom, hogy nem is tehették volna jobban, hogy így közelítették meg a forrás-művet...? mert elég volt csak néhány utalást tenni az x-men világára, hogy kielégüljön a geek énünk, egyébként meg jóleső érzéssel vesztünk el egy másik zsánerben, amit a sorozat nyújtott ehelyett -az agyeldobós pszichodrámában... ritkán vannak a tévében ennyire ihletett pillanatok, amikor a gondolatiság, a hangulat, a karakterek és a vizuális megvalósítás ennyire összhangban állnak egymással, amikor az ember nem bosszankodik azon, hogy nem érti, hogy mi történik a szeme előtt, hanem még inkább szeretné, hogy kihúzzák a lába alól a talajt, mert hatalmas élvezettel veszik el a kavargó őrületben, ott, ahol nem akarod tudni a nagy válaszokat, ahol nem látszik a valóság és a képzelet határa, ahol minden elmosódott és pasztell színekben pompázik. ha a pink floyd zene helyett tévésorozatot csinált volna, az pont így nézne ki. vagy ha david lynch-re ráhúzna valaki egy sztreccs-ruhát...

„how do we rescue them? we are just minds, after all.”

ehh, azt akartam írni, hogy ’de belelátnék a készítők fejébe’, de aztán rájöttem, hogy fölösleges ezt kívánnom, mert ott van a fejük tartalma a képernyőn hétről-hétre... és el sem hiszem, hogy ennyi stílussal lehet színre vinni valamit, de itt van, látom, igaz, hogy léteznek emberek, akikben ennyi kreativitás buzog... mert lehetne csak odakenni a múltat, de mennyivel működőképesebb az, ha dan stevens a brit akcentusos önmagával beszéli ki magából azt, miközben zseniálisan van vizualizálva mögé az egész krétával egy fekete táblára... vagy lehet játszani a színekkel, illetve azok hiányával is, mert fekete/fehéren minden drámaibb lesz (kivéve ha a színes képekbe helyezzük a zombikat...). arról már nem is beszélve, mikor minden örült ötletet egyetlen nagyjelenetbe fokoznak fel, ahol az izgalmat karon fogja a némafilmek esztétikája, miközben ravel bolero-jának egy modernizált változatára járják az ördögi táncukat... azt hiszem ennél tökéletesebben nem is szabadulhattunk volna ki az elme fogságából. hogy ezek után mi vár ránk a fináléban, azt el sem merem képzelni -de szükségtelen is lenne, mert a sorozat íróinak sokkal egyedibben jár az agya, mint ahogy nekem valaha is fog... (#03.23.)

„you ever have that feeling like something’s happened before? except differently.”

talán egy kicsit kevésbé erős az élmény, ha az ember tisztában van azzal, hogy amit lát, az biztos, hogy nem a valóság, nem? de az a jó, hogy ennek tudatában az írók máshogy dolgoztatták meg az agyunkat, mint mikor ott hagytak minket az árva gondolatainkkal a labirintusukban... mert ebbe a szépia-színű lenny-féle alter-valóságba hozták magukkal a karakterek a személyes problémáikat, hogy kicsit más szögből rágják meg őket, és ide is be tudtak hatolni az álmok és az asztrál-sík fura világai. de érdekesen jöttek elő a párhuzamok a hasonlóan barna melegítős pilot-tal is. szóval volt itt agy-kirakó bőven, és közben szokás szerint erősen vizualizáltak is (syd ágyba-lebegése olyan volt, mintha mondjuk egy michel gondry klipből keveredett volna ide). és nagyon helyesen hagytak teret aubrey plaza-nak, hogy megmutathassa az eddig kevésbé ismert sokszínűségét, egyszerre lehetett szexi és félelmetes -bár nagyon fura érzés gonoszként tekinteni rá, mert annyira bírom a csajt... (mindig fura bizsergés van az emberben, amikor david igazi édesapját (gy.k.: xavier professzort) emlegetik -pedig a többi percben egyszer sem jut eszedbe, hogy ’ja, tényleg, ez egy x-men sorozat!’...) (#03.18.)

„so much power... it wears a human face.”

elspórolják david nagy akciójelenetét, de adnak helyette radiohead-et? nekem ez egy tisztességes üzletnek tűnik... tetszik, hogy ennyire természetesen csavarnak mindig egy újabbat a felálláson, azon, hogy mit gondoljunk david képességeiről. mert most az a legújabb releváció, hogy nem az elméje szakadt meg, hanem valami entitás költözött belé, és ő képes ezekre a lenyűgözően elborzasztó tettekre -és veszi fel azt a már általunk is látott sokféle alakot, legyen az egy pajkos barinő, egy cuki kiskutya vagy egy visszataszító hájas szörny... de az ember már nem mer következtetéseket levonni, de igazából nem is akar, csak hagyja, hogy a készítők megfogják a kezét, és vezessék ebben a tetszetős labirintusban... és olyan jó, hogy nem csak meglepetések és agy-eldobások várnak ránk minden sarkon túl, hanem fordulónként változik a hangulat is -de pont ettől működött igazán a mai epizód is, hogy igen távol állt egymástól a két véglet: a szexin romantikus fehér szobás jelenetek és a részt lezáró horror, ahol igazán a hangokkal készítették ki az idegeinket... (ha már az fx-en engedélyezett egy ideje a káromkodás, igazán tehetnének kedvezményt a pucérkodásra vágyóknak is -mert rachel keller-ből nem elég egy csupasz fenék meg hát...) (#03.09.)

„you’re here, in the astral plane. you went too far into the make-believe and got lost... your mind, consciousness. and now you’re trapped in this no-place, where every day is the same, where you can imaginify yourself a kingdom but nothing is ever real.”

nem akarom magam fényezni, de ízlés tekintetében igenis különbözöm az átlagtól. attól a rétegtől, akik csak a lineáris történetvezetést tudják befogadni, ahol minden nyilvánvaló, és az üzenet sem megterhelő. na ők azok, akik menekülnének egy olyan mindfuck elől, mint ami ebben az epizód látható volt -én meg csak ülök itt az ágyamon vigyorogva, mert beletaláltak a fura ízlésem középébe... de kérdem én, nem jó érzés elveszni egy kicsit a megannyi kérdés között? állni a saját asztrál-síkunkon, körülnézve beleröhögni a zavarosba: mi a fene folyik itt...??? ismételünk, továbblépünk, kitisztítjuk, elhomályosítjuk, újra-és-újra-és-újra. egyszerre megyünk szellemi és fizikai trip-re, ahol nem csak david-ről tudhatunk meg többet, de a mellékszereplő társairól is. valamint ott ül a mélyben, elmélkedik és táncol jemaine clement (mint valami elfuserált david lynch karakter), akinek a hangjába a flight of the conchords óta szerelmes vagyok, úgyhogy elég volt a nyitányban megszólalnia, hogy tudjam milyen fun dolgok várnak ma rám... (#03.02.)

„if you learn to control that, you’re gonna be a world-class badass.”

tovább ássuk magunkat david tudatalattijába, és egyre riasztóbb ez az utazás... mármint szó szerint a horror területére tévedünk nemegyszer, nyugtalanító képekkel tesztelik a bátorságunkat, egyre közelebb ér a korábban is látott sárga szemű szörnyeteg, és a rémálmok is megelevenednek a világ legrosszabb gyereke képében... én nem vagyok nagy barátja a mozgóképes rémisztgetésnek, úgyhogy nem is ezeket a részeket értékeltem a leginkább, hanem újfent a syd-del való kapcsolatépítést, az újabb tóparti beszélgetést, amiben nagyon cukin kielemezték, hogy milyenek voltak azok a percek, amiket egymás testében töltöttek (áh, szóval ez a szöszi superpower-je, hogy érintésre helyet cserél a másikkal). de később is nagyon szerethetőek voltak együtt, akár csak az álmatlanság miatti beszélgetésre gondolok, vagy arra, amikor a múltban tett utazás közben syd-nek lehetőssége nyílt végre ölelkezni egyet... a most már szokásosnak mondható erős vizualizáció is megmaradt a képességek bemutatására, főleg david nővérének a kálváriájának a bemutatása lett érdekes ezzel a katódcsöves tévéket idéző effekttel, ami keretezte a képeket. (#02.25.)

„you’re not schizophrenic. you have powers. the things you see are real. like i showed you with the voices.”

hmm, igazi fülhallgató sorozat ez! és az a jó, hogy nem csak az audiofil énem örülhet, mert vizuálisan is minden nagyon ki van találva -még annak is biztos van jelentősége, hogy a gonoszok hajszájánál más a képarány, mint a többi jelenetben (filmszerűen széles-vásznúbb)... de egyébként is, érdemes figyelni minden kis glitch-re a képen, mert minden fontos lehet később -ahogy ma is visszatértünk egy furcsa a vágáshoz később... ha már tulajdonképpen egy eredet-történet formálódik a szemünk előtt, akkor úgy illik, hogy visszafejtsük a szálakat egész a gyerekkorig -persze stílusosan, mert egy mutáns-orientált történetbe könnyen lehet integrálni valakit, aki ügyesen formázza mások memóriáját valóságossá, így lehet plusz izgalmakat adni a visszaemlékezésekhez. persze már eleve különlegesek ezek a flashback-ek, mert a hősünk fejében lévő káosz rátelepszik ezekre a jelenetekre is... valahogy olyan természetesnek tűnik, hogy a kiképzést az emlékek feltörésével kezdték, mert minden szempontból megáll logikusan ez a húzás (mármint a történet és az írói szándék szemszögéből is)... örülök, hogy van idő a kapcsolatépítésre a múlt-és-jelen eseményei között is. bár a szívem szakad meg, amikor a cuki párosunkra nézek -mert nem tudok elképzelni nehezebb dolgot, mint hogy nem lehet hozzáérni valakihez egy kapcsolatban (pont ez az a drámai vonás az, amiért is rogue a kedvenc x-men-em)... (#02.16.)

„please, i have to know... are you real?”

tudathasadásos állapot -szereted a képregényeket és az azokból adaptált mozgóképeket, pedig tudod, hogy mindig hasonló utat járnak be, így ritkán ér meglepetés; de szereted azokat a különlegesebb alkotásokat is, amik valamilyen oknál fogva nem illenek bele a formába, mondjuk felrúgják a hagyományos dramaturgiát, és erősen építenek a bizalmadra, inkább érezni, mint érteni kell őket. de most végre helyreállhat az agyi kémhatásunk, mert noah hawley sikeresen összeházasította ezt a két érdeklődési kört -egyetlen őrülten kavargó ködös orgiává... bár azt hiszem már a sorozat témája is predesztinálta a szokatlan formulát, mert egy hasadt személyiség fejébe csak úgy tudunk belelátni, ha mi nézők is elveszítjük a kapaszkodóinkat, és elveszünk a valóság-képzelet-múlt-jelen görbén... igazi pszichedelikus utazás ez, ami sokszor direktbe játszik rá az lsd-től terhelt hatvanas évek megidézésére (the who-ra és rolling stones-ra komponál jeleneteket, retro-futurisztikus díszletek közé helyezi a cselekményt, sőt, az egyik szereplőjét syd barrett-nek nevezi el)... és rengeteget számítanak ezek a külsőségek, mert minden egyes képkocka nagyon ki van találva, és az ember csak ámul a szokatlan kamera-szögeken, szemet gyönyörködtető beállításokon, és viszi magával ennek a fejreállított/kifordított világnak a hangulata... dan stevens meghálálja a szereposztók döntését, mert hiteles a zavarodott karakter bőrében (és nagyon más, mint mikor elég volt szőkének és mosolygósnak lennie downton-ban). aubrey plaza eddig is a szívem csücskében volt, rachel keller-re meg már a fargo-ban felfigyeltem tavalyelőtt -akkor nagyon jól állt neki a hetvenes évek szexisége, de ezzel a jelenleg még zavaros szereppel is jól fog megbirkózni, érzem... szívesen megkérdezném azokat az embereket, akiknek az ’x-men’ emlegetése volt a horog a sorozathoz, hogy mi a véleményük ez után a rendezett káosz után, amit pilot címszóval ránk borítottak, hogy hiányolják-e a klasszikus szuperhősködést, vagy ők is annyira el tudtak veszni ebben az agyas labirintusban, mint én... (#02.10.)