soroló

„bees themselves were virtually extinct so what our adi-s do is effectively stand in for them. they’re solar powered. they don’t need nectar. but they pollinate flowers the same way.”

huh, először megijedtem, hogy másfél órát kell szánni egy nyomozó epizódra, pedig sejthettem volna, hogy charlie brooker megint kifundált valamit, amitől minden új perspektívába kerül -hogy a kimért brit nyomozós stílus csak egy álca... hamar kiderült az is, hogy szükség lesz a másfél órás játékidőre, mert igen komoly ökoszisztémát sikerült felépíteni a részhez, rengeteg érdekes és fontos téma állt össze egy nagy egésszé -mert úgy támadnak igazán a kis dolgok, ha valamiféle egység lesz belőlük (kacsint)... érintettük az állatok kihalását, és annak következményeit az élővilágra; a rossz kezekbe kerülő technológiai innovációt; a kormányzatok mániáját, hogy mindent meg kell figyelniük; az internetes bully-ingot; és főleg a következmények nélküli szociális média világot -vagyis pont arra kaptunk egy durva példát, hogy mi lenne akkor, ha tényleg lennének következményei minden egyes leírt szavunknak, hozzászólásunknak, be-hashtag-elt mocskolódásunknak... a nyomozós hangulatból könnyen csúsztunk tovább a horror/thriller irányba (már-már klasszikus állatos ijesztgetésbe), amiket jól oldottak a főhősnő fanyar humorával (a trainspotting óta próbálja a fülem megszokni kelly macdonald akcentusát, kevés sikerrel). (volt valami fura a rendezésben is, rengeteg szokatlan kép-kivágást használt, aszimmetrikusan eltolva a fókuszpontot, bár elidegenítő hatásként jól működött.) ...hjaj, nem kéne esténként nézni ezeket az epizódokat, mert ilyenkor mindig hosszan kattog még utánuk az agyam... ($$12.01.)

ha az a célja charlie brooker-éknak, hogy elbizonytalanítsanak abban, hogy jó nekem-e ebben a riasztó világban élni, akkor idén is jó úton jártak... mert továbbra is nagyon érdekes és fontos és sokszor kényelmetlen témákat feszegetnek, becsomagolva az aktuális problémákat a ’nem túl távoli jövő’ elringató illúziójába -de azért minden alkalommal érezzük, hogy ezeken az utakon járunk jelenleg is, és kurva nagy baj lesz, ha el is jutunk majd odáig... de tényleg, kötelezővé tenném egy-egy rész megnézését mondjuk az interneten masszívan használó tömegeknek, hátha egy kicsit, csak egy kicsit elgondolkodnának... és az a jó, hogy miközben leforráznak, gyomron vágnak és beindítják az agy-tekervényeket, gondosan ügyelnek arra is, hogy azért jól is szórakozz az epizódok nézése közben. ehhez pedig jól jön a minőségi készítő csapat, és a nagyon erős színész-válogatott, akik gondolom most már első szóra ugranak, mert tudják, hogy megtiszteltetés egy ilyen kult-klasszikusban részt venni... de tudjátok minek örültem a legjobban az évad folyamán? hogy a sok sötétség mellé beengedtek egy kis napfényt is, egy kis romantikát, lopott boldogságot. mert kell hogy higgyünk abban, hogy a riasztó jelek ellenére várhat ránk egy szebb jövő is...

„it’s a lot easier to pull the trigger when you’re aiming at the bogeyman, hmm?”

a technika-használat visszásságait a középpontba állító sorozat hogyhogy nem hozta eddig szóba a katonaságot? pedig tudjuk jól, hogy minden technikai újdonságot lehet fegyverként használni... (szerintem a mai rész nézése közben a tábornokok erősen jegyzeteltek...) pedig először azt hittem, hogy azt kell majd írnom, hogy a blackmirror a zombikat is felvette a repertoárra, de szerencsére ennél okosabb csavarokkal operálnak charlie brooker-ék... mert szokás szerint a katonaság által használt csoda-kütyü csak egy eszköz, aminek a segítségével valami komolyabbról akarnak mesélni. például a módszeres és kíméletlen népirtásról, amire valamiért mindig tudnak valami számukra ésszerű magyarázatot találni a tömeggyilkosok... vagy szintén érdekes felvetés volt az, hogy az emberek igazából nem akarják megölni a fajtársaikat, és kondicionálni kell a katonákat is arra, hogy meg tudják húzni a ravaszt, és utána ne menjenek tönkre az ember-élet kioltása miatt... a rész megvalósítása szokás szerint pöpec volt, főleg a megfelelő belső-nézetes kamera-szögekre figyeltek oda. maximum azért lehet egy picit panaszkodni, mert a harmadik/negyedik glitch után már lehetett sejteni, hogy mire megy ki a játék, így az áll-leejtős releváció ma elmaradt... ($$11.12.)

„...sounds like heaven.”

hjaj, kezdjük egy egyszerűbb témával, mielőtt igazán mélyre mennénk: nagyon tetszik, hogy a pop-kultúra annyira meghatározó része az életünknek, hogy a segítségével tű-pontosan be tudjuk azonosítani a nagy korszakokat, elég egy dal, és pontosan tudjuk, hogy melyik korba csöppentünk -még egy-két mozis-plakát a háttérbe, tipikus ruházat a színészekre, és tökéletes lesz az illúzió. jelen esetben belinda carlisle szól a rádióból, lost boys plakát van a mozira kifüggesztve, és mindent beragyog a válltöméses rucikon lévő flitter csillogása -1987-ben járunk... mivel egy black mirror epizódot nézünk, ezért tudhattuk jól, hogy oka lesz annak, hogy a nyolcvanas években kezdődik a sztori, így az ember önkénytelenül is elkezdte keresni a jeleket, amikből rájöhet a nagy csavarra. és igazából az alkotók is tisztában lehettek ezzel, mert nem is nagyon akarták elrejteni a kulcsokat, maximum nem mutattak rájuk nyilvánvalóan. de. abszolút kibékültem volna azzal is, ha teljesen váratlanul egy csavar-mentes indie love-sztorit kaptam volna ezúttal, mert nagyon működött a rész szeretettel teli romantikus filmként, ahol történetesen két lány között izzik fel a levegő -de úgy pattognak a szikrák, hogy azt hiszem pár még a szemembe is belement... nem csoda, hogy én is egy pillanat alatt beleszerettem mackenzie davis-be és gugu mbatha-raw-ba. de. ahogy a klasszikus romantikus filmekbe szokás, eljött a dráma ideje, így felfedték a szomorú valóságot, a két karakter szívszorító háttértörténetét, plusz érkezett egy újabb érdekes elmélkedés a technika felhasználásáról. de. igazság szerint engem itt már csak egy dolog foglalkoztatott az utolsó jelenetig: hogy lesz-e annyi emberség charlie brooker-ben, hogy ezúttal félrerakja az örök keserű cinizmusát, és megadja a karaktereknek (és nekünk) a jól megérdemelt happy-endet... soha nem néztem még ilyen felszabadultan black mirror epizódot, imádtam minden pillanatát -kivéve azt, amikor a már korábban emlegetett szikrák csúnyán elkezdték szúrni a szemem sarkát... ($$11.10.)

„there’s no cure for the internet. it would never go away. it’d be glued to your name, a fucking stain on you.”

eddig sem éreztem magam biztonságban az interneten, de ezt az epizódot látva végleg összetört bennem a bizalom... oké, a nyitó-mondat megvan, de innen nem tudom, hogy hogyan szőjjem tovább a többit, mert charlie booker-ék mocskos alattomos utolsó csavarja lerombolta majdnem az összes mondatot, amit a fejemben megszületett a rész nézése közben... de tegyünk úgy, hogy nem láttam az utolsó, radiohead-re komponált képeket, jó...? kis-realizmussal nyitottunk, egy egyszerű életet élő szerencsétlen kissráccal, aki éli a hétköznapi életét, amiben ott vannak a bukkanók (bullying a munka-helyen, bosszantó tesó), de semmi nagy amplitúdójú dráma, aztán egyetlen hülyeség, és minden tönkremegy... érdekes látni, hogy hogyan reagál az ember az internetes zaklatásra, hogy mennyire tud rettegni a megaláztatástól, és mennyi mindent megtenne azért, hogy elkerülje azt. így egy furcsa road-trip-re indulunk hősünkkel, aki hamar kap maga mellé egy társat is, és jó tempóban adagolva, feszültséggel körítve lépnek túl a feladatokon. amik persze igencsak durvának érződnek, és igazságtalannak is, épp ezért kényelmetlen is nézni, mert nem érted, hogy egy hülyeség miatt miért kéne ennyit szenvednie valakinek... na, ekkor üt be a készítői trollkodás... átértékelsz-e minden pillanatot (vagy a karakterekhez való viszonyodat), ha kiderül, hogy a zsarolás igazi büntetés volt, ha kiderül, hogy az elkövetők nem rosszindulatú hacker-ek, hanem modernkori robin hood-ok voltak, akik csak kőkemény igazságot szolgáltatnak? mert ebbe belegondolva biztos, hogy már teljesen máshogy érzed magad kényelmetlenül... ($$11.08.)

„-what we’re working on is an interactive augmented reality system.

-like vr?

-more like layers on top of reality.”

dan trachtenberg nevét jól megjegyeztem magamnak a 10 cloverfield lane kapcsán, és igen könnyen látom a párhuzamot a filmes debütálása és a mostani rendezése között: mind a két mű teljesen váratlan kanyarokkal operál, úgy cserélgeti a néző által nyílegyenesnek gondolt műfaji irányokat, hogy majd’ kiesik a székből a váratlan kanyarok közben... mert most is indie-filmes hangulattal indultunk, egy fiatal srác elmenekül az otthoni problémái elől, mert élményeket akar gyűjteni -maradandó emlékeket, mert az apja alzheimer-es volt, így tudja, hogy mennyire bele kell kapaszkodni a jelenbe, és távol tartania magát a félelmektől. aztán jön egy lány is, és nagyon aranyosak együtt, még ha a fiú a folyamatos szómenésével egy kicsit fárasztó is. de hirtelen kialszanak a romantika melengető tüzei, és máris egy hideg tech-thriller-ben találjuk magunkat, ami elég valóságos ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat. de ez nem elég a készítőknek, ők lejjebb akarnak menni a prímér ijesztgetés szintjére, úgyhogy kerítenek egy viktoriánus-korabeli házat, és elkezdik nyikorgatni a padlót... és érdekes, hogy valahol tisztelik a klasszikus ijesztgetős zsánert, valahol viszont kegyetlenül a szemébe nevetnek, és kikacsintanak a nézőre. valószínűleg azért, hogy teljesen elbizonytalanodjon. és a végére el is érik, hogy ne akarjunk a lélekből eredő félelmekkel foglalkozni, csak hümmögni azon, hogy egy kicsit már megint átvertek, és egy jót játszadoztak csak velünk... (remélem a trachtenberg/mccreary álom-duó még sokáig együtt fog alkotni!) ($$11.04.)

„i have to play the numbers game. we all do, that’s what we’re in. that’s how the fucking world works.”

eddig is voltak már felkavaró jövőképek a sorozatban, de ez a mostani készített ki a legjobban... egy: a mizantróp antiszociális személyiségem végig-rettegte ezt az egy órát, mert egy olyan világgal kellett szembesülnie, ahol a közösségi lét határoz meg mindent, ahol nem csak a társadalomban betöltött szereped alapja az, hogy mások mit gondolnak rólad, hanem a mindennapi teendőid, a napi rutinod is függhet egy kibaszott átlag-ponttól... és persze, hogy ez hatással lesz az emberek viselkedésére, kiveszik így az őszinteség a világból, mindenki mesterkélt lesz, mert retteg attól, hogy lepontozzák. mintha csak az amerikai ötvenes évek idealizált kartonból vágott világába tévedtél volna, a mű-mosolyok mellé mű-barátok is járnak -szigorúan csak lágy pasztell-színekben... kettő: szerintem minden néző az első pillanattól azt érezte, hogy a nem túl távoli jövőben járunk, mert nagyon sok ma élő embernek lehet(ne) fekete tükör ez a rész, mert mindannyian ismerünk olyanokat, akik a virtuális közösségi térben élik a mindennapjaikat, és csak mások virtuális szeretetével tudják meghatározni önmagukat. innen már csak néhány apró lépés, hogy egy modern kaszt-rendszer alakuljon ki a lájkok / tetszési indexek segítségével... örülök annak, hogy a sorozat ilyen hamar kult-státuszba került, mert így felkarolta a netflix (anyagi biztonságot nyújtva), és könnyebben a hálóba tudnak csalni igen nívós alkotókat is, hogy még emeljék a minőséget. és elég durva egy stáblistán látni joe wright, rashida jones, mike schur és max richter nevét, miközben a képen bryce dallas howard és alice eve hozzák szerethetően az idegesítő kacagásokat. (már most érzem, hogy rágja még majd az agyam egy darabig még a rész, de titeket elengedlek most -azzal tanulsággal, amivel az epizód is záródott: tessék kurvára kibaszottul őszintének maradni! mert lehet, hogy utálni fognak érte, de nektek kurva jól fog esni!) ($$10.25.)