soroló

„abigail’s blood is on all of us.”

nehéz úton járunk, a doktor őrült kísérlete a fináléjához érkezett, minden apró jel szépen will felé mutat, sőt, üvölt. persze a fordított helyzet is ugyanennyire áll, hősünk is átugratta a zavaró tényezőket, felszúrta a kis információkat, így már tisztában van vele, hogy a jó doktor nem is annyira jó doktor. már ha a jelenlegi agy-állapotában megmarad a nagy felismerés... nem volt egyszerű végignézni will szoborszerű látomásokkal kikövezett kálváriáját, amiben csak egy dolgot sajnáltam: hogy nem bizonytalanítottak el minket, hogy esetleg mégis ő tette volna... (+08.22.)

a múltkor azt írtam, hogy a jelen egyik legnyomasztóbb sorozata a killing, hát itt van a kistestvére. ez azért meglepő brian fuller-től, mert az eddigi sorozatai mindig tele voltak játékossággal, ez viszont egy csepp humort sem tartalmaz (viszont a zseniális vizualitás megmaradt). nem is egyszerű végigrágnia magát rajta az embernek, ízlelgetve lehet csak fogyasztani, legalábbis én nem tudom mindig önként hajtani a fejem egy ennyire mély lélekvájkálásba. érdekes volt a felépítés is, ahogy a látszólagos heti-ügyek, a komoly párbeszédű session-ök, az apró furcsaságok összeálltak a végére egy organikus egésszé, egy nagy pszichológiai kísérletté. ehhez nagyszerű támaszok voltak a rendezők/operatőrök, a zörej-zene létrehozója, és persze a színészek. mads mikkelsen-től ezt vártam, hideg minimalizmust, így az eddig számomra ismeretlen hugh dancy volt a nagy felfedezés, akinek a beszédstílusa erősen belém égett, valahogy a sorozat egyik meghatározó élményeként él a fejemben, a bőr alá hatoló hangulat mellett, persze. jó dolog, hogy az ember racionálisan nem csak a melegséget tudja értékelni. tetszett.

„two cubic yards of oxygen suddenly became two cubic yards of fire.”

élve elégéssel és twinpeaks-típusú látomásokkal köszöntött be az epizód, alapozta meg alaposan a hangulatot. mondhatjuk, hogy a főszál tért vissza, szépen áll össze will zavaros fejében a kép, egyre közelebb lép az igazi gyilkoshoz. csak hogy mr.lecter sem véletlenül úszta meg idáig a kegyetlen tetteit, most is zseniálisan mozgatja a szálakat, forgatja a szavakat, manipulál mesterien, csak hogy megmaradjon a hűvös inkognitója. de meddig teheti meg mindezt büntetlenül...? (+08.22.)

„it’s like remembering something from your childhood, and you’re not sure if it’s your memory or a friend’s memory, and then you realize sadly it’s just some photo in an old book.”

amikor összecsapnak a fejed felett a hullámok. szó szerint... veszélyes szintjére értünk will betegségének és látomásainak, amiket persze elképesztő vizualitással ábrázolnak nekünk. jó analógia mellé eddie izzard karakterének meghasadt személyisége és az ezzel járó tombolása. hogy a gusztustalanságokat is gyönyörűen tálalják a szakemberek nekünk. hát lesz még ennél lejjebb is...? (+08.22.)

„this killer can’t accept her reality.”

will-re fókuszáltunk, mondjuk ez így furán hangzik, hogy a sorozat főszereplőjét helyeztük a középpontba, de ez már csak egy ilyen sorozat. persze volt gyilkos is, szokás szerint fura, és hozott magával néhány morzsát a klasszikus horror-filmekből (lásd a hosszú nyitány, az ágy alatt tartózkodás, hovatovább, a kinézete), de csak mellékesként kezeltük. így tele lehetett tölteni a részt bizonytalanságokkal, érezzük mi is azt, mint a hősünk, hogy fogalmunk sincs, mikor látjuk a valóságot és mikor az erőteljes képzelőerő játékát. de nem csak úgy dobálnak minket, magyarázatot is kapunk a furcsa állapotra, és hát ki más lenne a háttérből kísérletező őrült tudós, ha nem a mi jó doktorunk. (+08.12.)

„totem poles commemorate special events. they tell the story of a life.”

azt hiszem nem lehet magasabbra törni a hetiügy szörnyűségeibe. fizikailag. totemoszlop, 17 hulla, beteg, ember, beteg... persze az analógia most is megvolt, kiásni a múlt árnyait, az eltemetett titkokat, az elkövetett bűnöket. és most persze nem a lance henriksen (!) által játszott öregre gondolok, sokkal inkább abigail-re, aki újra köztünk, úgyhogy szenvedhet szegény, de szenvedett már ő eleget a múltban is. és még fog is, nem lesz jó vége, hogy will és a doktor is így ragaszkodnak hozzá. az út most is látomásokkal, rémálmokkal volt kikövezve, vizuális orgiába csomagolva a szörnyűségeket. de mi más lenne az eredmény, ha egy operatőr-zsenit (guillermo navarro) engednek beülni a direktori székbe. (+08.05.)

„-are they really made from cat guts?

-not always.”

évekig doboltam, így a kutyabőrről már hallottam, de hogy a húrokat macskabélből készítik, ez új volt. mindig tanul az ember (de miért pont macskából?). a jó doktorunk is tanulhatott ma, erős ellenpontot kapott a heti-gonosszal, akit nagyszerűen vezettek fel már a múltkori epizódban. kezdenek rajzani a pszichopaták baltimore körül. megint sikerült tátott szájra késztetni a kipreparált hullával, ismét nagyszerű és gusztustalan munka, kedves szakemberek. a hangosokat is simogassuk meg kicsit, mert egy hangszeres résznél előtérbe kellett, hogy kerüljön a cselló, de a fegyver elsülésnél is jól rájátszottak a tompítással. (+08.04.)

„a patient who wears a person suit.”

talán megvan a tökéletes recept? egyre inkább átívelünk, merülünk el hannibal beteg, de végtelenül stílusos világában. egy kis hetiügyet szeletelnek mellé, ami felhangokat ad az ízhez. a mélységben ott sötétlik a komoly mondanivaló, például a barátságról. és persze a felszínen a most olyan szépen megénekelt színpadiasság, hisz’ egy jó ételhez a körítés is hozzá tartozik (mint ahogy a minőségi összetevők is, tetszik, hogy brian fuller egyetlen szavára ugranak az ismertebb nevek is (gillian anderson!)). kisütötték, megfőzték, megesszük. bon appetit. (+08.03.)

„-what effect were you hoping to have by killing elizabeth shell?

-the effect i was hoping to have was her death. mission accomplished.”

fordulópont ez az epizód -abból a szempontból mindenképp, hogy az eddigi finom utalások után most tényleg láthattuk mr.lecter-t gonoszkodni. persze másra is jók voltak a színeiktől jócskán megfosztott flashback-betétek -mr.crawford egy gyenge pontjára is rávilágítottak. egyébként is fókuszban van a szétesése, ezzel csak aláhúzták még egy kicsit. ahogy sok minden mást is, kezd kifizetődő lenni a sokrétűség. vagy hogy az egyre növekvő pszichiáter-csapat ütközteti az elméleteit egymásnak. és a mi agyunknak. (apró 1: ’szegény eddie izzard, a mockingbird lane-ből nem lett semmi, hozzuk át ide.’ de anna chlumsky-t is jó komolyabb szerepben látni. /apró 2: hannibal alatt dinnyét enni: rossz ötlet!) (+07.31.)

„death makes angels of us all and gives us wings, where we had shoulders smooth as raven’s claws.” (jim morrison)

beteg ember vagyok-e, ha az angyallá változtatott halottaknál lettem ma meggyőzve? érdekes gyilkos, érdekes hetiügy, érdekes rész? pedig volt itt sok minden egyéb is, kezdünk belemászni a magánéletekbe, a lelkekbe. és ezeket nagyszerű párhuzamokkal tesszük, lásd alvás-gondok, lásd rák. ezektől lesz több egy nyomasztó nyomozósnál, bár még mindig nagyon nehezen szánom rá magam, nem mindig esik jól a fulladozós alámerülés. (+07.25.)

„the lost boys.”

oké, a családról akarnak elmélkedni, de azt muszáj ilyen kegyetlen módon...? elrabolt, agymosott gyerekek ölnek testvéreket, szülőket? a pokol legmélyebb bugyrában vagyunk. viszont tetszetős, hogy minden szálat erre a családi vezérszálra fűztek fel. úgyis mindig minden probléma a gyerekkorra vezethető vissza. de a magányos emberek, a friss árvák is családra vágynak. kedvenc címszereplőnk egyre hangsúlyosabb, beszélget, terelget, kábít és főz. reggelit vacsorára. vagy nyulat. nyulat...? (+07.17.)

„eating her is honoring her. otherwise, it’s... it’s just... murder.”

nem is tudtam, hogy david fury is itt ír, nagyszerű csapatot hozott össze, mr.fuller. a kvázi főszállal foglalkoztunk ma, illetve elsősorban pszichologizáltunk. ezt a szegény gyilkos lánya járta meg, akit kellőképpen meggyötörtek az írók, vissza kellett emlékeznie a szülei halálára, az apja tetteire, elviselnie a vádaskodásokat, sokkolódnia a barátnő halálán. örültem, hogy az elmejátékkal a pszichiátereink is hangsúlyozódtak, caroline szerencsére nem nőtte ki a báját az évek alatt, mr.lecter meg jól hozza a jelentőségteljes pillantásait. nem baj a meditatív tempó, úgyis ébren tart a bőr alá kúszó zaj-zene. (+07.10.)

„the structure of a fungus mirrors that of the human brain an intricate web of connections.”

(michael rymer-hét...?) szép természetesen nőtt ki ez a rész a pilot-ból. azaz nem múlt el következmények nélkül, hősünkön nyomokat hagyott az ölés, és nyitányként még keressük a hiányzó testeket. csak aztán a föld alól kiburjánzik egy heti-ügy. a reputációhoz mérten kellően gusztustalan és szemléletesen látványos. a ki-a-gyilkos annyira nem fontos, hogy az epizód közepén simán megmutatják. nem ilyen elmejátékra szándékoznak építkezni első sorban, az nyilvánvaló. (hehe, milyen már az, hogy egy másik brian fuller sorozat egyik mellék-szereplője egyszercsak beköszön itt is...) (+07.08.)

„he’s like willy wonka. every girl he takes is a candy bar, and hidden in amongst all of those candy bars is the one true intended victim, which, if we follow through on our metaphor, is your golden ticket.”

félre kellett tennem azon elhatározásomat, hogy visszább szorítom a túl sok szénhidrátot tartalmazó network-tévés sorozatokat az étrendemből, mert túlságosan is ínycsiklandozó volt a hannibal stábja. a mindig egyedi látásmódú brian fuller nem nyúlhatott mellé. főleg, hogy hozzáadta a recepthez laurence fishburne-t, mads mikkelsen és újra a szívem közepébe passzírozta caroline dhavernas-t. félrepöccintettem minden kellemetlen nyomozós ízt, és alámerültem a nyomasztó hangulatnak. a karakterek érdekesek, jól lehet játszani a ’mi tudjuk, hogy ki ő valójában, de a szereplők nem’ témakörben, a képi világ hozza az elvárható erősséget. tehát minden alapanyag adott, hogy jól megfőzzenek. (+07.04.)