soroló

„well, everything is relative.”

a mesék végére happyend dukál, ugye? hát, did it, megcsinálták max landis-ék a végére, a varázspálcájukkal pozitívvá fordították a befejezést, de az odavezető szédítő úton azért még folyamatosan feszültségben tartottak minket, és így vált ez a finálé méltó lezárásává ennek a mesésen összerakott évadnak. de tényleg, egyetlen nagy levegővétel volt az első harminc perc, ahogy egyszerre aggódtunk a lassan agonizáló farah-ékért, az erőből küzdő rowdy3-ért, a fura dimenziót is megjáró brotzman tesókért, és a küldetését a saját vérével megváltó dirk-ért... térjünk is ki kicsit erre a fájdalom elöli menekülésre, a fura éggel és még furább pupillával súlyosbított rejtélyes térre, mert valószínűleg ez lenne a hipotetikus harmadik évad egyik fontos helyszíne -és ez kellően baljóslatúnak és izgalmasnak tűnik, hogy foglalkozzunk még vele. ahogy amanda jóslatával is, miszerint valami nagy gonosz közeleg. és nekem ennyi elég is lenne, hogy alig várjam a folytatást, de tulajdonképpen az eddigi két évad színvonala is predesztinálna arra, hogy kíváncsi legyek a most már hivatalosan is megalapított holisztikus ügynökség újabb ügyére... (#12.17.)

az ember legkönnyebben a jól látható, ismerős ösvényeket követi, mert ösztönösen benne van a kockázatkerülés, a félelem, hogy az erdőben bolyongva valami szokatlan éri -de nem sokkal izgalmasabb felfedezni az ismeretlent, mint az ezerszer koptatott köveken járni...? a max landis vezette írócsapat nem félt felvenni a kesztyűt a nézői elvárásokkal szemben, így a sorozatot egy teljesen új irányba taszították az első felvonáshoz képest. először furcsa is volt ez a fantasy-s mesevilág az eddig megismert dirkgently-s univerzumhoz képest, aztán hamar kiderült, hogy mesésen összeillenek egymással. de más volt a pörgésének az íve is, a karakter-dinamika is sokat változott (főleg annak az elsőre megkérdőjelezhető döntésnek köszönhetően, hogy dirk komoly apátiába zuhant az évad közepén), és talán egy picivel kevesebb volt az ’a-ha!’ élmény is, mert az univerzum kevesebb dolgot kapcsolt össze egy nagy egésszé. ugyanakkor vita nélkül ki merem jelenteni, hogy jelenleg nincs szórakoztatóbb dolog a tévében mint a holisztikus nyomozóiroda őrült kalandjai.

(update: tudom, hogy közben megkapta a kaszát a bbc-től a sorozat, de még nem vagyok hajlandó megírni a nekrológot, várom a csodát...)

„i’m a holistic actress. i can play any role.”

max landis-ék ledobták a lovag-kesztyűt, megigazították a nyakkendőjüket, és össztüzet zúdítottak ránk nézőkre... elnézve a beállításokat, a zenéket és bart-ék ruhatárát, nem véletlen, hogy western-asszociációk villantak be a fejembe, de egyébként is, útban a finálé felé már sűrűsödniük kell a vérre menő párbajoknak. és vegyük szó szerint, emeljük ki rikító vörös színnel a vért, mert továbbra sincs kímélet az évadban, egész családok, örök szerelmek, közönség-kedvenc karakterek és persze a gaz ellenfelek is vérbe-fagyva hevernek a porban egy-egy összecsapás után. de azok sem menekülhetnek a fájdalom elől, akiket nem fog a golyó, bár vannak azok az esetek, amikor be kell vállalni a fájdalmat, le kell gyűrni a pánikot, mert csak így jöhet a (részleges?) happyend a történet végén. (ügyesen forgatták ken-t, hogy a riadt technikusból a környék probléma-megoldója lett, aki nem csak az eszét de az empatikus képességeit is használja az előrelépéshez.) (utólag mindig örömteli azt realizálni, hogy milyen hamar el tud repülni 40 perc, ha az embert beszippantja egy tökéletesen elmesélt történet.) (#12.10.)

„this nerdy bullshit sounds exactly like the kind of nerdy bullshit i’d expect you to be involved in.”

bár idén talán egy picit kevesebb dolog kapcsolódik össze mint a tavalyi sűrűre szőtt pókhálóban, de azért így is volt mit felsorolnia dirk-nek a tisztáson -és mi nézők is megnyugtatóan pipálhattuk ki azokat a pontokat, amiket eddig sejtettünk, a különleges képességű kisgyereket, akinek megelevenednek az álmai, és aki jelenleg a saját fejébe (valamint a blackwing intézményébe) van bezárva. de szerencsére nem csak az volt a lényeg, hogy kellő lendülettel forduljunk a finálé felé, hanem néhány karakter érzelmeinek a mélyére is leástunk kicsit. pl. a verbális szurkálódások és a valós pofonok után végre brotzman-ék elindultak egy jobb testvéri viszony felé. de aki igazán meglepett, az tina volt, mert eddig inkább csak bohóckodásra használták, most viszont nem véletlenül csillogtak a könnycseppek a szemében... ja, mert egy kicsit azért visszanéztünk a mi világunkba is, ami azért volt fontos, mert nagyon csúnyán otthagytuk pár résszel ezelőtt a verandán farah-t... (#12.03.)

„-boyfre te bibbit.

-yes, that’s me now.”

...már csak azért is dicséretet érdemelne mindenki, aki részt vesz ebben az évadban, hogy ennyire komolyan tudják venni ezt a túltolt mesevilágot -hogy mondjuk a színészek képesek használható felvételeket produkálni, miközben rózsaszín hajjal egy hatalmas kalapáccsal rohangálnak a kanadai erdőben... mert ez egy olyan rész volt, amit végig wendimoor-on töltöttük, mindenki masírozott fel-s-alá a fák között -és így persze rendre egymásba futottak, és ilyenkor hol szórakoztató, hol komolyabb interakciókba bonyolódtak. ennek megkoronázása volt a hidas jelenet, ahol a zenével is rájátszottak a pillanatnyi pátoszra, majd keményen belecsaptak az arcunkba az alkotók, hogy mindenképp fejet hajtsunk a kiszámíthatatlanságuk előtt... végre eljött a pillanat, amikor dirk elérte a mélypontot, és minden önmarcangolását és önkép-drámáját félrerakva újra be tudott lelkesedni az összefüggések nélküli összefüggő ügyért, amit nem mellesleg meg is oldott a rész végére... (és tök jó, hogy hagyják a nézőt is a holisztikus detektívvel együtt gondolkozni -nekem is vadul járt az agyam, ’hogyha ez egy gyermeki álom, ahogy korábban is lehetett feltételezni, akkor ki az aki képes ilyen sokáig álmod... áááhh! tudom már!’) (#11.26.)

„at this point in most of my cases, there’s this tremendous amount of weird things all swirling around, and then, well, people start dying.”

baromi jól kitalálták max landis-ék a nem-létező-véletlen szerepét a sorozatban, mert természetesen írhatnak olyan jeleneteket, amiknél nem érzi az ember, hogy ’épp ott voltak hőseink’, meg ’pont abba futottak bele, akit kerestek’, esetleg ’kihallgatta a hanyagul eldobált mondatokat az ügy kulcsszereplője’ -dirk gently a legjobb írói kifogás... persze maga az ügy most is lépésekben haladt csak előre, még ha egy fontos szereplő épp jókor is volt jó helyen -én meg elkezdtem gyanakodni arra, hogy wendimoor nem is igazi fantasy-univerzum, inkább egy megelevenedett gyerekmese. mert túl fura és goofy ez a világ, hogy ne egy gyerek képzelete hozza létre... amanda-nak viszont egész jó helyet találtak benne, a különleges képességeivel új szintre emelhetik a karakterét -és azt is jó volt látni, ahogy újra összerántották a haverjaival. igaz, ez pont egy pozitív hullám közepén történt, úgyhogy az is segített a szív-olvasztásban -mert a koncerten feldobott szeretet-varázslat hatalmas mosolygásokat váltott ki nemcsak a szereplőkből, de belőlünk nézőkből is. (nem beszélve a bart / rózsaszínhaj kapcsolatépítéséről, ami szintén az érzelmi oldalt izzítja rendszeresen.) (#11.12.)

„is that a *** unicorn?”

azért tetszik a sorozat fantasy világa, mert épp olyan borzasztóan van kifacsarva (mind a sztoriban mind a nevekben), mintha csak egy nem túl tehetséges kalandmester találta volna ki az egészet egy szerepjátékhoz -és én már csak tudom miről beszélek, éveken át m.a.g.u.s.-oztam kalandmesterként... de egyre erősebben kötik a nevetséges holdat és vödörfejű lovagokat felvonultató világot a miénkhez, amanda-ék már odaát vannak, gondolom idő kérdése, hogy dirk-ék is átússzanak... igaz, nálunk sem lehet igazán unatkozni, mert max landis-éknek megint elgurult a gyógyszerük, és egy tiritarka lynch-világot passzíroztak egy elhagyatott házba, szokásosan agyament ötletekkel -mert miért ne lehetne végtelen folyosókon egy vonalas telefonnal rohangálni, ahol sosem fogy el alólunk a zsinór (a rejtélyes lila(?) szörnyről már nem is beszélve)... hmmm, érdekes az, amit dirk-kel csinálnak az idén, azaz, hogy néha komollyá teszik, egy olyan személlyé, aki aggódik a barátaiért, mert ez egy olyan új arc, amit még nem láthattunk tőle. (#11.06.)

„who is the dark wizard, who is his apprentice, who are the foes, who is ’she’, what is the dream, who is the man, what is the ’great weapon’, and, perhaps most importantly, who is the boy?”

...ez a baj a jóslatokkal, hogy mindig rohadtul homályosan fogalmaznak -és akkor a látomásokról még nem is beszéltünk, ahol az elsuhanó képekből kéne kimazsolázni némi használható információt... úgy látszik idén az lesz a trend, hogy a varázsvilágban kezdünk -kicsit kezd olyan lenni ez a hely, mint a gyerekkoromban olvasott cherubion könyvek: a lovagok mellé megérkeztek a gépfegyverek is... de egyébként is nevetségesnek hat ez a világ, ollóval és jojóval vívják a csatákat, és persze minden völgynek és uralkodónak lehetetlenül bonyolult neve van -aki kicsit is otthon van a fantasy toposzokban, az jókat tud mosolyogni ezeken a parodisztikus húzásokon... de egyébként jól játszanak velünk (szokás szerint) az írók, amikor azt hinnénk, hogy a szöszit áldozatként akarják bemutatni a kisvárosi könyvklubnál, hamar kiderül, hogy pont az volt a cél, hogy ne a szerencsétlen bicebócát lássuk benne, hanem a potenciális negatív szereplőt... (csak én vagyok az, aki alan tudyk-tól több gonosz-kacagást várna el, ha már negatív szerepet játszik...?) (#11.04.)

„is it possible he peed himself invisible?”

oh, nem kellett sok, hogy a felhőtlen öröm visszaköltözzön a sorozatba -csak újra össze kellett hozni a srácokat egy helyre, és egyből mi nézők is úgy ugráltunk örömünkben, mint dirk és todd a mezőn... de csupa pozitívum volt az is, ahogy a bicegős néni felfedezte a varázslás örömeit, és szebbé tette magát és a környezetét... ha már a lehúzósabb hangulat elillant a múlt ködében, a humor-faktora is erősebben kezdte böködni a rekeszizmainkat -a bénázó rosszfiú szerencsétlenkedése is nevetséges volt, de a töketlen seriff-irodában is megdolgoztak azért, hogy jól szórakozzunk. és kifejezetten örülök, hogy a két törvény-szolga besegít az ügyben -csak mert unatkoznak a kisvárosi semmittevésben... magából az ügyből persze még nem értünk semmit, de azt már a tavalyi évad óta tudjuk, hogy nem kell aggódni az ilyen apróságok miatt, majd fény derül mindenre a furán karikatúrára vett fantasy birodalomban is... (oh, az alkotók ügyesen vonják maguk köré a megfelelő embereket, alan tudyk jól fog működni ebben az őrült környezetben.) (#11.04.)

„have you noticed an acceleration of strangeness in your life?”

kicsit úgy érzem, hogy a sorozatok készítői imádják csapdába írni magukat, hogy rendszeresen teszteljék azt a tudásukat, hogy ki tudják-e írni magukat a gödörből... mert azzal, hogy max landis-ék erővel szétválasztották a csapatot az előző évad végén, komoly változásokat eszközöltek a dinamikában, és ehhez jött még a fogság és todd betegsége is, hogy igazán eluralkodjon a komorabb hangulat az évadnyitón... aztán a negyvenedik percre szerencsére kiderült, hogy nem áll rosszul a sorozatnak ez a komolyság, sosem baj az, ha egyből az elején megsorozzák a gyomrunkat, csak hogy hozzászokjunk az érzéshez -később aztán úgyis kisüt majd a nap... (btw, látványosan az amerikai vidék lesz a színtér idén, üdítő lesz a nagyvárosi nyüzsgés helyett a kisebb miliő a háttérben.) az átívelés is komolyabb tónus-váltást hozhat, mert a tavalyi időutazós scifi-őrület után most úgy tűnik, hogy egy fantasy varázslóktól hemzsegő sötét erdeiben fogunk bolyongani -és igen, ez pont annyira hangzik bizarrul, ahogy egy dirkgently-s ötletnek hangzania kell... (#11.03.)

„it needs to go back to where it came from to start the loop again.”

úgy érzem, hogy nem volt rossz döntés max landis-éktől, hogy az utolsó epizódra elhagyták a kellemesen bizsergető mindfuck-ot, és a szálak elvarrására koncentráltak. még akkor is ezt állítom, ha a lövöldözős rész sematikusságával nem is voltam maximálisan elégedett -de lehet hogy az volt a baj, hogy farah-ék kommandózása közben sokkal érdekesebb dolgok zajlottak a gép körül. érzelmileg is kielégítőbb volt az utolsó lélekcsere, a váratlanul felbukkanó külön-utasok, és persze az idő-loop helyreállítása. főleg hogy az egésznek fura hangulatot adott az, hogy a két főhősünk igencsak rossz passzban volt az elmúlt időszak sérülései miatt. de aztán minden a helyére kattant, az idővonal teljessé vált, így aztán az évad utolsó tíz percében realizálhattál valami különöst és különösen fontosat -max landis-ék nem egy szokatlan ügyről és egy hagyományoktól eltérő nyomozásról akartak mesélni nekünk, hanem néhány barátság szárba-szökkenéséről -és ahogy a zenés montázsban nézted a kialakult barátságok boldog pillanatait, úgy érezhetted, hogy megérte ezért tollat és kamerát ragadniuk. aztán persze pár pillanat alatt le kellett húzniuk minket a mosolygós felhők közül a földre, mert mégiscsak úgy illik, hogy egy sötét pillanatban zárjuk a show-t. vagy legalábbis sok készítő fejében él ez a tévképzet... (#10.31.)

douglas adams-et adaptálni? eléggé csúszós egy banánhéj... mert annyi őrült ötlete volt a kedves szerzőnek, hogy töményen tálalva megfeküdhetik egy átlagos tévénéző gyomrát. vagy akár áldássá is transzformálódhat ez a sűrű, szőnyegbombázáshoz hasonlítható poénos ötletzuhatag, ha megfelelő kezekbe kerül az adaptáció lehetősége. és milyen szerencse, hogy hollywood egy ifjú kívülálló őrültje, max landis kapta üstökön adams-et, mert nemhogy egy szellemében hithű mű született, de nem tudom elképzelni, hogy miként lehetett volna ennél szórakoztatóbb végeredményt kikeverni... mert a veszett nagy tempóban a néző csak áll, ahogy záporoznak mellette az események, miközben nemcsak a poénok magas oktánszáma hajtja előre a rohanó perceket, de érzelmileg is ügyesen van összeillesztve a hatás... és kedves néző, ne aggódj, ha elveszve éreznéd magad a kezdetekkor, amikor minden sarkon valami új történet-foszlány, egy újabb furcsa karakter vár rád, mert minden szépen összeáll a végére egy nagyon erős, egységes évaddá. egy nulladik évaddá, ha komolyabban megvizsgáljuk a történteket, mert itt a szemünk láttára formálódik a holisztikus detektív ügynökség...

„we’re time-traveling detectives on our way to stop a murder!”

ha már dirk a mi narrátorunk, miért ne mesélhetné el ő a nagy időutazós háttérsztorit, amiről eddig fogalma sem lehetett -és miért ne hibázhatna rá az összes fordulatára ennek a szomorkás, időn átívelő históriának...? igen, az ilyen lüke ötletekért (is) szeretjük annyira ezt a show-t... szépen kötődtek össze a vonalak, hogy minden homályos pont kitisztuljon, amit a pilot óta cipeltünk magunkkal. persze minden kapott egy időutazós gellert, de pont ezektől a paradoxonoktól lett egyedi ízük, és persze nagy örömünkre julian mcmahon is több időt tölthetett velünk -és egyébként is: századfordulós steam-punk szuperhős páncél? hát van ennél királyabb dolog a világon...? a szokásos pörgés és megoldás-felfedések között nagyon érdekes érzelmi íve volt az epizódnak -főleg todd esetén volt nagy az érzelmi amplitúdó, aki a hatalmas lelkesedés után zuhant a mélypontra, amikor úgy érezte, hogy a barátja elárulta őt. de hé, butusok, tudjuk jól, hogy mindig kell a dráma a happyend elé... (bírom amanda-t és bart-ot is, de igazság szerint nem hiányoztak az epizódból, mert most a főszálra kellett koncentrálnunk.) (#10.31.)

„is this where the universe was supposed to lead us?”

eddig sem panaszkodhattunk a tempóra, de most, hogy az univerzum elkezdte összehúzni a pontok közötti szálakat, már eszeveszett sebességgel rohanunk előre... és mégis, van idő megállni, ha össze kell kicsit törni a szívünket, mert persze todd kiválasztotta a lehető legalkalmatlanabb időpontot arra, hogy bevallja a húgának, hogy mekkora szar alak -jó hosszú út lesz innen összerakni ezt a széttört kapcsolatot... bár a srácoknak épp’ jól megy a dolgok összerakása, az ügy szépen gördül előre, a sok kis gépet is összelegózták egy naggyá, megvan a monokli, a póló és a szőrmebunda, minden kapcsolódik... talán a háttér-mitológiát is egyre tisztábban láthatjuk a tizenkilencedik századi megszállott felfedezővel (julian machmahon-t gondolom nem ezért a néma 3 percért szerződtették, bár most alig volt felismerhető a pofaszakáll alatt), sejtjük már, hogy miképp lett a forradalmi találmányból vallás és egy e-köré felhúzott szekta... huh, azért kíváncsi lennék, hogy mennyi volt meg a kezdeteknél ezekből max landis fejében, és mennyit kellett sakkozni a fehér táblánál, mire minden részlet tökéletesen passzolt egymáshoz. (#10.30.)

„i am, and always have been a total and complete asshole.”

egyre sűrűbben pakolják be a poénok védőernyője alá a drámát -vagy mondjuk úgy, hogy egyre jobban feslik le a szórakoztató felszín, hogy megmutassa a mélyben megbúvó komolyságot... és az egy dolog, hogy az őrült vámpíroknak van szívük, és segítenek egy beteg lányon, de ugye az egyik főszereplőnk kitárulkozása nyomán rádöbbenhettünk arra, hogy nem igazán van makulátlan szereplő a show-ban, és ez így van nagyon jól... de mr.halál is megérkezett most már komolyan (nem csak úgy elmismásolva, mint ahogy a bérgyilkos-lány körül hullanak az emberek), ebből is látszik, hogy egyre komolyabb a tét. persze ez még nem azt jelenti, hogy ne lehetne egy vérengző fenevad, egy gyilkos fegyver egy cuki kiscica... (ha már bart, az extra-rekedt hangon beszélő csaj szóba-került, nála a kapcsolat-építéssel tudják elérni max landis-ék, hogy valamennyire komolyan tudjuk venni)... (hihetetlen nézni, hogy korombéli srác mennyire nem változik semmit az évek során, mert míg én pocakot növesztek, addig elijah wood karjai még mindig egy 2b-s ceruza vastagságával érnek fel...) (#10.29.)

„here lies pepe. unless otherwise activated.”

no, jól elmerültünk a nyomozásnak a kalandozós részében, egész olyan volt, mintha a srácok befizettek volna egy manapság igencsak népszerű szabaduló-szobás játékra. igaz, hogy talán a valóságban nem indulnak el a falak feléd, mintha csak a halálcsillag jól kivilágított szeméttárolójában lennél, és talán még az áram sem éget fájdalmas lyukakat a menő dzsekidbe, de az útvesztőben elszórt rejtélyek elég hasonlóak voltak. és persze mindig van egy újabb nyom, egy apró morzsa, amin tovább lehet haladni... eközben a mesterséges lélekvándorlásról is egyre többet tudunk meg, úgy néz ki, hogy idegen technológiát alkalmazó emberek ők -de akkor miért viselkedik a többségük ilyen természetellenesen? mindenesetre aaron douglas-nek szép fokozatosan adják oda a gonosz szerepét -meg a nagyon csicsás jak-bundát is, amit nem csak egy fotóról ismerős, amit a neten láttam a sorozatból, de a jövőutazó todd-on is ott virított a pilot-ban ugye. uuuh, tényleg, milyen jó lesz látni, amikor a minden-mindennel-összefüggő szálak összeérnek a végén... (#10.29.)

„it’s all real. you really are who you say you are. some kind of... killer angel.”

„it’s all real. you really are what you say you are, some kind of... holistic detective.”

nagyon ügyesen kötél-táncolnak max landis-ék a rejtélyek sziklaormain, mert az ember azt érzi, hogy mindig egy picit többet tud meg, ugyanakkor csak épp’ annyit mondanak el, amennyi az adott jelenethez szükséges. így te magad is úgy érezheted, hogy detektív-munkát végzel... az angoloknak lehet valami fétisük ezekhez a kicsit elidegenítő karakterekhez, mert dirk valahol félúton helyezkedik el a doktor goofy-sága és sherlock kívülállósága között -és persze nála is fokozatosan hagyják felsejleni a múltat, így át tudjuk értékelni a karaktert is, és nem csak az értetlenkedő, túlmozgásos arcot látjuk... de más karaktereknél is megvilágosodhattunk ma, például most már érteni vélem aaron douglas szájtartását és motyogó beszédét... örülnék neki, ha max-ék valami extra jokert is rejtenének a kabátujjukban, nem csak egy szimpla testfoglalós űrlényes kaland lenne ez -de miért ne bíznék bennük? eddig is sikerült pár hajmeresztő hajtűkanyart beépíteni a sztoriba. (#10.28.)

„-hammerhead shark aren’t usually aggressive towards humans.

-yeah, and they aren’t generally found in hotel rooms.”

direkt tartogattam néhány mondatot a pilot óta, mert tudtam, hogy milyen borzasztóan nyikorogva szoktam írni a második részekről, úgyhogy íme! nem tudom, hogy mennyire örüljek annak, hogy viszonylag jól ismerem max landis youtube-os személyiségét, mert egyrészről jó, hogy tisztában vagyok a csavaros gondolkozásmódjával, ugyanakkor kicsit idegesít az, hogy folyton hallom a hadaró hangját a fejemben a párbeszédek alatt (és nem meglepő módon elsősorban magánál a címszereplőnél erősödik fel ez a hang). a másik, akiről nem írtam legutóbb, az fiona dourif, aki örökölte az apja, khmm, kisugárzását, így könnyedén elvisz a hátán egy ilyen excentrikus figurát is... oké, akkor térjünk rá arra, amit ténylegesen tudok írni a mai epizódról... izé... úgy villantottak fel néhány magyarázat-morzsát és összefüggés szilánkot, hogy közben ezernyi másik kérdés toltak be helyettük -és így továbbra is azt érzem, mint egy lelkes kisfiú az új játéka fölött állva, és alig várom, hogy az alkotókkal közösen a helyükre pakolgassam a darabkákat... közben felőlem alakulhatnak a kapcsolatok és transzportálódhatnak kutyába emberi lelkek, biztos vagyok benne, hogy mindenképp jól fogok szórakozni. (#10.26.)

„there are bite marks on the ceiling.”

egy rejtélyes gyerekrablás, egy ágyhoz bilincselt lány, egy megmagyarázhatatlan gyilkosság, egy energia-szívó trió (akik négyen vannak), egy hallucinációkat okozó betegség, egy lehetséges időutazás, egy intuíció által vezérelt bérgyilkos és egy holisztikus detektív -tudtok még követni, mert még csak alig pár elemet soroltam fel példaként... douglas addams híres volt a kifacsar gondolkozásmódjáról és a mindent beborító fekete humoráról, úgyhogy elvártam a max landis (a.k.a. hollywood nagyszájú és excentrikus fenegyereke) írócsapatától, hogy ezekre az elemekre alapozza az adaptációját -és örömmel mondhatom, hogy az első akadályt jól vették, mert (ahogy a példáimban is láthattátok) ezernyi ötlettel bombáztak minket már itt a pilot-ban is, de olyan intenzitással, hogy óhatatlanul is elmerültünk a rengeteg elindított szál és bemutatott karakter között, de abszolút pozitív értelemben veszhettünk el ebben a szokatlan univerzumban. mert miért lenne baj, hogy kapkodni kell a fejünket az intenzív imput alatt, ha ilyen szórakoztatóan kavarodik körülöttünk a káosz. és egyébként sem véletlen, hogy ennyire hangsúlyozták a holisztikus gondolkozás fontosságát, azzal, hogy minden-mindennel-összefügg (még a semmi is), mert ezzel nyugtattak meg minket gyanútlan nézőket is -nyugi, a végére össze fog állni ez szépen, fogd csak meg a kezünk, majd mi végigvezetünk ezen a színes és szédítő úton. ha más nem, a zene már most nagyszerű sorvezetőnek bizonyult. (azért persze a sok mindfuck alá ügyesen gyömöszölték be a drámát is, és elijah wood-ról tudjuk már jól, hogy milyen jól áll neki, ha a humor, az agyrobbantás és a szívbemarkoló dráma határán kell egyensúlyoznia.) (#10.25.)

„my story is an embroidery with many beginnings and no end.”

kicsit megijesztettek, hogy a finálé nagyrészét kergetőzéssel fogjuk letudni, de aztán szerencsére hamar véget vetettünk a gonosz regnálásának, és jöhetett az a szívmelengetés, amit sokan nyálasnak tartanak, nekem viszont szükségem van erre a fajta érzelmi löketre, hogy legyen erőm elengedni ezeket a megszeretett karaktereket. már szülés-jelenetnél megkezdték a puhításomat (elsősorban a zenével értek el hatást), de aztán eljött az a pillanat, ami minden igaz rajongó a legjobban szeret(ett) a show-ban -egy klón-találkozó... és bár egy pillanatra megint felmerült az emberben, hogy technikailag milyen kihívás lehet egy ilyen csoportképet létrehozni, de aztán mindent elsöpörtek az érzelmek, mert tökéletesen mutatták be ezeknek a sokat próbált testvéreknek a kötődését egymáshoz. és sok esetben az ember örül annak, ha vegyül egy kis keserűség is az édes íz mellé az utolsó falatnál, most cseppet sem bántam a totális happyend-et, mert igenis a sok nehézség után kiérdemelték ezt a karakterek. (#08.13.)

tisztában voltak azzal az írószobában, hogy ez lesz az utolsó évad, így az események végkifejletével együtt a hangulatot is sokkal sötétebbre festették -és én általában respektálom, ha valaki ennyire kitart a koncepciója mellett, még ha nem is mindig értek egyet a döntésével... mert összességében tetszett az évad a határozott céltudatosságával, a nagy megoldások izgalmával, de egy picit hiányzott az a könnyebbség, a szertelen játékosság, ami eddig erősebben jellemezte a korábbi szakaszokat. de tényleg megértem, hogy háttérbe kellett szorítani azokat a karaktereket, akiket leginkább comic relief-nek használtak (hendrix-ék, helena, krystal, felix), hogy legyen elég idő eljutni a célvonalig. viszont azért nagy pozitív kalapemelés adnék, hogy jutott idő kicsit benézni a klónok hátterébe, gyerekkorába, mert szépen egészítették ki a róluk kialakult képet... no, a sztori teljes lett, a gonosz legyőzetett, a csajok megtalálhatják a maguk boldogságát az életben. örülünk, de egy picit szomorúak is vagyunk. megyek is, megnézem az imdb-m, hogy mi tatiana következő projektje...

rendre verbális akadályba ütköztem, amikor ajánlani akartam az ismerőseimnek a sorozatot, mert kínosan ki akartam kerülni azt, hogy lényegi információt nyújtsak át, így általában ezt makogtam: hát van egy lány, aki egy vasútállomáson látja, hogy egy rá tökéletesen hasonlító másik lány a vonat elé ugrik, szóval, izé, nézzél bele, mert tök jó... mert azt gondoltam, hogy ha nekem már lelőtte a promóció a klónos csavart, akkor más hadd lepődjön már meg a legfontosabb fordulaton -enélkül a kulcs-infó nélkül viszont nem tudtam eladni senkinek a show-t... pedig örültem volna, ha az ismeretségi köröm is rákap, mert még ha nem is tartozott sohasem a legnagyobb kedvenceim élbolyába, mindig szívesen eltöltöttem azt az évi 10 részt a klónjaimmal. mert sohasem unatkoztam, az írószobában gondoskodtak arról, hogy mindig érdekesen gördítsék előre a mitológiai hátteret, újabb és újabb gonoszok keserítsék meg hősnőink életét, ugyanakkor arra is ügyeltek, hogy a gonosz elleni nagy csatában jól érezzük magunkat, azaz sok humorral tegyék lebegősebbé a hangulatot. és bár az első évad után azt éreztem, hogy veszített a sorozat a bájából, leginkább azért, mert fókusztalanul csapkodtak a szálak, később visszatért a hitem, amikor erősebben fogták az alkotók a gyeplőt... eddig gondosan kerültem a sorozat legfontosabb aspektusának a dicséretét, hogy a végére maradjon a leghangosabb hozsanna: tatiana maslany... mert lehetett volna bármilyen megcsavart összeesküvéses rejtély-központú sztorit írni, vagy összetett karakterekkel zsonglőrködni, ha nincs ez a csöppnyi színésznő, aki kaméleonként azonosul a számtalan szerepével, aki annyira el tudja különíteni a klón-személyiségeket, hogy még öt év után is rendre emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ezeket a karaktereket ugyanaz a színésznő játssza (és akkor még nem beszéltünk a rajongók által mindig körülimádott klón-játszik-klónt jelenetekre, vagy azokra a technikailag magas szinten létrehozott pillanatokra, amikor számtalan klón tartózkodott egyetlen helyen)... úgyhogy én szívélyesen köszönöm az elmúlt öt évet, jó kis kaland volt, és köszönöm tatiana-nak a felejthetetlen játékot, és kívánok neki még hosszú és tartalmas karriert.

„i am not special. i’m a copy like my sestras.”

helena csendesen készült a bébikre egész évben, ideje volt, hogy az utolsóelőtti pillanatban a fókuszba emeljék. idén már többször is nagyszerűen sikerült beépíteni egy-egy klón ’így-jöttem’ történetét egy-egy epizódba, így a szöszi ukránnál is szépen működött a flashback, és nem csak a szőkeségére derült fény, hanem arra is, hogy miként kondicionálták arra a gyilkos szerepre, amiben megismertük őt a kezdet kezdetén... de persze a keménysége máig megmaradt, olyan mint egy űzött vad, aki a csapdából is kirágja magát, akár az élete árán is. komolyan aggódtam az életéért, de szerencsére megérkezett a legközelebbi sis’, hogy élet(ek)et mentsen -miután előadta a sorozat talán legátlátszóbb klón-játszik-klón-t jelenetét... az egyre őrültebb és kétségbeesettebb főgonoszunknak is elég volt kettő pillanat, hogy átlásson a szemfedőn, ennyit a jól kigondolt tervekről... érezhetően megcsapja az embert az elmúlás szele, van, akit már most gyászolunk, de könnyen lehet, hogy van még olyan, aki életét veszíti az utolsó csatában (és nem csak a halálra gondolok itt, hanem arra is, hogy a ma igencsak keményen fellépő art nem biztos, hogy a szakmájában maradhat ezek után). (#08.13.)

„give yourself a chance to be truly free.”

pont azon elmélkedtem magamban a kezdéskor, hogy milyen komor is lett a show idénre, és ehhez a hangulati változáshoz annak is komoly köze volt, hogy jó időre parkolópályára rakták felix-et (meg a tetemes alkohol elfogyasztására képes igazi nővérét). úgyhogy nem meglepő, hogy a visszatérésével (és hendrix-ék hathatós segítségével) visszatért némi könnyebbség is a sorozatba egy bohókás művészeti megnyitó képében -de basszus, most meg pont azt éreztem, mint sarah, hogy nem biztos, hogy itt van az ideje a szórakozásnak, mert túlságosan nagy még a veszély... aztán jött két fordulat, amik új érzést keltettek bennem: igen közel már a vég. az egyik egy pozitív benyomás volt, amikor cosima önfeledten tudott örülni, hogy újabb komoly csapást mértek a neókra, a másik viszont egy tragikus fordulópont, amivel arra emlékeztettek, hogy a végjátékban soha senki sincs biztonságban... de logikus írói lépés, hogy egy halállal lökik a szereplőket az utolsó lépések felé, ahogy helena szálán is kellett egy hasonló drámai cselekmény, hogy aktivizáljuk a klónok legerősebb fegyverét... (érdekes módon tudok örülni annak, ahogy játszanak az írók rachel-lel, hogy melyik oldalt választja végül -egész addig, amíg a testvérei felé húz a szíve...) (#07.30.)

„did you hate being studied when you were my age?”

legtöbbször csak valami gonosz entitásként szoktunk rachel-re gondolni -pedig az ő karakterében is sokkal több van, mint hogy ő a rossz oldalra keveredett, áruló klón... ma főleg a flashback-ek miatt éreztük, hogy rachel nemhogy nem kivétel a klónok kísérleti nyúlsága alól, hanem egyenesen a legtöbbet szenvedett emiatt, hiszen épp’ kéznél volt, ha tanulmányozni akarták a ’vérvonalát’. így nem csoda, hogy felnőve ilyen hideggé vált (vagy hogy már ifjú korábban is lelkiismeret-furdalás nélkül végzett egy sorstársával). de minden benne lakó sötétség ellenére van még benne jóság is -és van benne dac is, mert azt nehezen viseli, ha nem bíznak meg benne azok, akikre felnéz. és emiatt hajlandó radikális tettekre is (jól fokozták fel a feszültséget a szemben lévő kamerával, még úgy is, hogy összerakható volt, hogy milyen véres cél felé haladunk a szállal -sokat segített a felfokozott hangulatban a trent reznor ízű zenei nyomasztás is)... a sok nyomozás meg sötét tervezés mellé egy cseppnyi humort kaptunk a visszatérő allison-nal, aki végigjárja a megújulásra vágyó nők összes lépcsőfokát, új (lila!) haj, mélyre-szántó tetkó, kidobott régi cuccok, új hobbik, és zenbuddhista mosolygás -van mit szegény donnie-nak feldolgoznia... (#07.23.)

„she’s been poisoned, okay? probably by those swedish neolutionists. like that russian whose hair fell out when they put a nuclear bomb in his tea.”

komolyan szomcsi lettem volna, ha krystal kimarad a végjátékból, mert annyira szórakoztató nézni, ahogy tatiana eltúlozza a karakterét, ahogy percenként sikerül valami még nagyobb hülyeséggel megfejelni az előző mondatát -meg egyébként is, szeretjük a badass csajokat, akik gondolkozás nélkül tökön rúgják a neki bajt okozó embereket (külön pikantéria, hogy a fájdalmában az ágyékához kapó arcot nem más játssza, mint taitana hosszútávú pasija, tom cullen)... de sajnos nem lehetett csak a konteo-hívő butácska szöszi akciózásával kitölteni az egész epizódot, így óvtuk kira-t rachel éles karmaitól, plusz drámai eseményeket éltünk át a szigeten. maradjunk is ez utóbbinál, mert érdekes volt látni, ahogy a frakciók véglegesen egymás ellen fordulnak, ahogy ira fokozatosan elveszíti az önkontrollját, ahogy az ex-drogos seattle-i kislány bátorságot gyűjt a nyakába akasztott kolompból, és ahogy az öreg tudósember az önző tetteivel végleg elveszít minket -és elveszíti a sziget lakosságát is. de szükség van arra, hogy a finálé előtt lángba borítsunk mindent, mert csak így jöhet létre a tiszta lap, amire a klónoknak nagy szüksége van... (#07.16.)

„what a delicate balance you have. the clinical and the humane.”

értem én, hogy alaposan fel kell készülnünk a végjátékra, de azért nekem hiányoznak a klónok közti interakciók... de ha már kell valaki, akivel téglánként pakolgatjuk a finálé alapjait, akkor tegyük cosima-t a középpontba, mert egyszerre hozza az átíveléshez szükséges megértéseket, és a szívből jövő érzelmeket is -akár egyszerre mindkettőt, mert miközben delphine-nel hadarják a techno-blablát, ott feszült köztük az ellentmondásos viszonyuk is, ahol a bizalmatlanság és a szeretet ringlispíljén forognak körbe-körbe... azért is jó alany cosima erre az elátkozott szigetre, mert ott van benne a kíváncsiság, hogy megértse a nagy összefüggéseket és motivációkat, ugyanakkor a benne dolgozó dac is erősen ki tud ütközni (oh, az az öltöny a puccos vacsira...). és persze felül is emelkedik az általános tudós toposzokon az empátiája segítségével... jelenleg még a relevációk nem robbantják le a plafont, mert az önzőség nem újdonság az un. ’őrült tudósok’ körében, ahogy az sem meglepő, hogy rachel viszont nagyban gondolkodik, valószínűleg pénzzé tenné a forradalmi felfedezéseket. kira-ról meg eddig is tudtuk már, hogy kulcsszereplő lesz, ebben csak megerősítenek minket minden egyes epizóddal. (#07.10.)

„we’re on the island of dr.moreau here; whatever weird shit is happening, it’s coming from the big house.”

a múltkor félretett főszálak most teljes erővel dübörögtek, kár hogy kicsit fáradt voltam most egy ilyen info-heavy epizódhoz, de azért kitartottam becsülettel... először is foglalkoztunk kira-val, aki a maga durcásságával sosem volt a sorozat cuki kislánya, és sajnos még az összezavarodott érzéseivel sem tudják kiváltani belőlünk a kellő hatást... eközben két nyomozás folyik a klónok részéről, és nem tudom, hogy melyik lesz elterelés, és melyik lesz fontos a végén. mármint eléggé alapozásnak tűnik az, hogy most kezdik felfedni, hogy a nagyon öreg ember miket követett el korábban, plusz engedtek egy kis fényt a két klónvonal megalkotójának nagy ellentétére is, ami miatt még inkább széttartónak érezzük ezt a szörnyű társaságot... jellemző, hogy a sok infó között a kedvenc jelenetem a tesók közötti intim pillanat volt a zárdában -ami azt is bizonyította, hogy tatiana nem csak a klónok különbözőségeit játssza zseniálisan, de ahhoz is mesterien ért, hogy megérintse a lelkünket. (#07.02.)

„i could have been born with many faces. i could have been a cop or i could have been a scientist, but i wound up microwaving mini-pizzas and chauffeuring kids to circus camp. why this life?!”

az nem egy elvetendő ötlet, hogy a nagy finálé előtt szép sorban búcsút veszünk a klónoktól -és persze nem arra gondolok, hogy csak egy maradhat a végére, mint a hegylakóban, hanem arra, mint amit most is kaptunk allison-nal: azaz hogy kicsit visszanéztünk vele a múltba, akár a kezdetek elé is, aztán szépen sorban kiástuk a régi bűnöket, hogy némi feloldozást kapva továbbléphessünk... érdekes fejtegetés az, hogy milyen szerepe is van a fehér kerítéses kisvárosi anyukának a nagy klón közösségben, mert ugye hiányoznak belőle azok a speciális képességek, amik a többieket különlegessé teszik (és még a kozmetikai termékekhez sem ért...), és ezért volt jó látni azt a határozott tökös verzióját, aki mindig keményen a sarkára áll, ha küzd valamiért... egyébként meg tudjuk jól, hogy az írók kezdetektől fogva comic relief-nek tekintették hendrix-éket, és azért ebből a jópofa arcukból ebbe az alapvetően drámai részbe is tudtak csöpögtetni egy picit -hogy aztán egy tényleg megható búcsúval eresszük el ezt a kajla párost. (#06.25.)