soroló

„what do you say? think you can love me forever?”

lehet hogy csak én akarom belehallani, de eliza taylor mintha kicsit másként beszélne (talán egy fokkal gyorsabban a szokásos tempójánál), hogy érzékeltesse, hogy josephine uralkodik épp’ a fejében... a múltkori egy nagyon koncentrált epizód volt, ez viszont az ellenkezője, a széttartó szerkezetet nem igazán fogta egybe a dramaturgia, de nehéz is lett volna, mert (szó szerint) minden idén megkezdett szállal foglalkoztunk kicsit... octavia és diyoza sokat caplattak meg kísértésbe estek, a rejtélyek miatt ez a szál később lesz izgalmas, most inkább hangulatos volt csak a sok zöld szűrőnek köszönhetően; abby szokás szerint idegesítő hülyeségeket csinált, hogy aztán ráfogja a nagy szerelemre, és közben azzal áltatja magát, hogy nem önző módon cselekszik -és még az sem ér sokat, hogy ott van mellette a morális iránytű, raven is; madi berserker módba kapcsolt, de nem volt igazán idő elmerülni a kegyetlenségében; a clarke-os főszálon meg folyik a nagy tánc, hogy épp’ kinek sikerül felülkerekednie, bellamy szokás szerint megy előre, keveset gondolkozva, emori-t piszkálja a lelkiismerete. ja, és echo is ott van... (×06.30.)

„this body is not big enough for both of us.”

tudom, hogy azt írtam múlt héten, hogy egy kicsit félre fogom tenni a show-t, így most szószegőnek tűnök, hogy mégis megnéztem az aktuális epizódot -de elég pozitív buzz-t tapasztaltam körülötte a neten, plusz rájöttem arra is, hogy azért működött kevésbé a sorozat mostanában nálam, mert erőltettem az esti nézéseket, pedig hagyományosan nálam ez egy vasárnap délelőtti show. és láss csodát, a megfelelő helyén kezelve most élveztem is a részt... mondjuk a készítőknek mindig is volt érzéke az ilyen speciális epizódokhoz, mint amilyen ez is volt, ugyanis végig clarke elméjében jártunk, úgyhogy jöhetett az egészséges mértékű mindfuck, elme-palotákkal és gondolat-kivetülésekkel. örültem, hogy visszahozták clarke rajz-készségét, mert a sorozat elejére emlékeztettek vele, és persze a meglepetés-kivetüléseknek is lehetett örülni, mert jól reprezentálták azokat az eseményeket, amiket clarke megbánt, miközben kemény döntéseket hozott a múltban (és ilyenkor mindig jár a taps azoknak a színészeknek, akik hajlandóak visszatérni egy pár perc erejéig)... mivel clarke agyán most ketten osztoznak, ezért volt lehetőség bekukkantani josephine drámája mögé is (bónuszként apró infókat kaphattunk a pusztulás előtti földről is) -de egyébként elmondhatjuk, hogy annyira bitch lett a karakter néhány epizód alatt, hogy a végén még igazán emlékezetes gonosz válhat belőle... (×06.23.)

„we had a chance to bring back our daughter and we took it. we didn’t consider the consequences.”

ha végig szenvedve nézel csak egy epizódot, akkor elgondolkozol közben, hogy vajon az aktuális tudatállapotoddal van a baj (túl fáradt vagy, túlságosan máshol járnak a gondolataid, satöbbi-satöbbi), vagy tényleg magával az epizóddal van a baj, és jogosan érzed szétesőnek és érdektelennek... és persze, tudtam most is értéket találni ebben a negyven percben is, még akkor is, ha épp’ nem voltam a legjobb passzban a nézése közben, kemény pillanatokat élhettünk át az erdőben, de echo kíméletlensége is szórakoztató, és octaviáék körül is megfelelően csavarodik a rejtély -leginkább a főszál volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni... mert nem tudok azért izgulni, hogy vajon az ál-clarke elszólja-e magát a nagy küldetése alatt, mint ahogy a ’nagy kavarás’ sem tudott kizökkenteni a közönyömből, főleg mert még mindig nem értem murphy motivációját... de hé, eliza taylor és bob morley a hétvégén titokban összeházasodtak, ez mindenképp pozitívum a sorozat háza táján! (azt hiszem egy pár hetet pihentetem a show-t, hátha majd mindketten erőre kapunk egy kis szünet után...) (×06.12.)

„relax. i played vladimir in ’godot’ twice. how hard can clarke be?”

eliza taylor eljátssza, hogy egy több-száz éves lélek clarke-nak tetteti magát -ez jó móka lehetett a forgatáson, és eléggé élvezetes nekünk nézőknek is (meleg szívvel üdvözöltem megint a fura kameraszögeket, amik jobban fókuszálnak a szöszi arcára, amiről így hangsúlyosabban lehetett azt leolvasni, hogy ’jaj, nem akarok lebukni!’)... de persze rengeteg buktatója volt ennek a josephine/clarke beépülésnek, kezdve a wankru nyelv nem ismerésével, és igazából eléggé le kellett butítani a körülötte lévő karaktereket ahhoz, hogy legalább az epizód végéig megmaradjon a titka... mondjuk én nem is bánom, hogy nem húzták tovább ezt, és bellamy-ék megtudták a riasztó igazságot az új otthonunk első lakóiról, mert ez új dinamikát adhat a show-nak... most teljesedhetett ki a flashback az évad elejéről, hiszen már tudjuk, hogy bár új arccal, de ugyanazokat a karaktereket látjuk a jelenben is... octaviáékra szántunk még egy kis időt, talán diyoza-ban lesz annyi, hogy helyre tudja rázni szegény megtört lányt végre... (john murphy annyit szenvedett már az életben -biztos, hogy elcsábítható lenne egy örökké tartó élet reményével...?) (×06.03.)

„the devils from earth become the heroes of sanctum.”

elsőre úgy tűnt, hogy clarke ma egy gyorsított lelki utat kap, hogy megadják neki az esélyt az újrakezdésre, miután végigjárta a canossá-ját a régi barátainál, még jutott idő arra is, hogy egy tánc után beledőljön az első random idegen ágyában -de ezekkel csak megágyaztak a tényleges új irányának, ami igazából nem is annyira új irány... bár nem én voltam a legnagyobb rajongója a chip-pes szálnak korábban, de most el tudom fogadni, hogy visszakanyarodtunk ehhez, mert szépen illeszkedik a mitológiába az, hogy az emberiség ezen menekültjeinél is ilyen fontos szerepet játszik néhány végtelen jeles plasztik-darab... de persze az ismerős beat-ek ezen felül is ütemesen kopognak a szövegkönyvben, raven ismét megtalálta a helyi tech-srácot, akivel majd végzetes kapcsolatba eshet, egész addig, amíg az írók el nem veszik tőle őt is, octavia meg itt is a helyiek ruháját hordja már, miközben az erdőben vadássza az ellenséget -ami újdonság lesz ebben, az maximum az, hogy ezúttal a tavalyi ellenségével, diyoza-val kell szövetségre lépnie... (volt egy kis emlékeztető, hogy echo-t szeretnünk kell, de lehet hogy más, drámai oka volt, hogy felhozták a fájdalmas gyerekkorát?) (bár az írásom nagyrészében clarke-ra koncentráltam, azért ne feledjük, hogy az új kiemelt szereplőnk, jordan szívszerelme is elveszett lelkileg egy csipben...) (a diszkó-jelenet nem nagyon tetszett, de nyugi, csak túl öreg vagyok az ilyenekhez, azért panaszkodom csupán...) (×05.22.)

„violence is a contagion.”

mindegy hogy hívják a bolygót, mindegy, hogy milyen égitestek keringenek körülötte, abban biztosak lehetünk, hogy octavia az erdőben lakó vademberek között köt ki nem sokkal a leszállás után... ismerős beat-eket ütünk ezúttal is, a bolygó lakói frakciókra szakadtak, bár még nem teljesen tiszta az erdőlakók lázadása, finoman adagolják az írók az új mitológiát -az biztos, hogy a maszkos alakok nem szeretik a kiváltságosokat (ehhez köze lehet a korábban látott mészárlásnak is akár)... szegény clarke is mindegy, hogy hova megy, ott biztos hogy meg fogják vádolni azokkal a tömeggyilkosságokkal, amiket korábban elkövetett (egészen meglepő volt a szöszit nőies ruhában látni az elmúlt évek bőrkabátjai után)... jordan a naiv szűzfiúk mintapéldánya, aki a magányos évei után első lépésként belezúg egy helyi lányba -szegénynek ezután milyen trauma lehetett, hogy az első szexuális élménye máris drámába fordult... bár most bebocsátást nyertek hőseink a béke szigetére, szegény űr-hippik hamar meg fogják bánni ezt, mert a wankru nyomában mindig pusztulás jár (leginkább azért, hogy mi nézők jól szórakozhassunk)... (×05.15.)

„not everything that’s miraculous is a miracle.”

hmmm, szeretjük az ilyen hosszútávú kitekintéseket -nekem legalábbis frissítőleg hatott a múltbéli kezdés, hogy bekukkanthattunk az első telepesek rövid életébe (de ténleg ennyiért elvesztegettétek sean maguire-t? viszont köszönöm sara thompson bemutatását, azonnal beleszerettem!)... erős volt a horror-vibe a mai epizódban, bár ez várható volt az előző rész végi vörös posztó belengetése után, és igencsak hatékony volt a rendezőnő azon ötlete, hogy a halszem-optikás kamerát beledugta a színészei arcába, mert szokatlan és kellemetlen volt így a látványuk. akadtak hagyományosabb horroros hallucinációk is, de természetesen még ilyen zavarodott mentális állapotban is leginkább a sérelmeiket dobálták egymásra a karakterek (vagy az ön-hibáztatást, mint ahogy clarke tette)... igaz, nem kellenek gyilkos spórák ahhoz, hogy ez a csapat levezesse egymáson a frusztrációit, odafenn az űrhajóban is simán egymás torkának ugrottak a túlélők (nagyon-nagyon szeretném már, hogy octavia elérje a mélypontot, és új irányt keressenek neki az írók)... most hogy túl vagyunk az első sokkon, jöhetnek szépen sorban a következők a felfedezések -érzem, hogy izgalmas lesz ez a megújított felállás így. (×05.08.)

„there’s no starting over without forgiveness, bellamy. who knows that better than us?”

hiába telt el több mint száz év, mivel a hőseink végigaludták az egészet, ezért pontosan ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták -az emberiség túlélői továbbra is egy széttöredezett csapat, olyan lelki roncsok, akik képtelenek túllépni a múltban megélt sérelmeiken... mert bizony hiába van előttük a sok új kihívás, egy új élet reménye, az ébredés utáni első dolguk, hogy egymás torkának esnek, minden régi sebet újra felnyitnak, és mi nézőként kicsit feszengve dőlünk hátra, mert azt szeretnénk, hogy a srácok/lányok félrerakják a csatabárdokat, hogy lenyeljék a békákat, és arra összpontosítsanak, ami betölti az egész horizontjukat -az új életükre... nem lepődtem meg, hogy volt szép számmal visszautalás a pilot-ra az új bolygó-foglalás során (a ’we’re back, bitches!’-től az ismeretlen vízben való fürdőzésig), de technikailag egész ügyesen érzékeltették, hogy most bizony egy nagyon más helyen járunk, a színekkel és a fényekkel játszott elsősorban az operatőr, plusz a zenekar is olyan furcsa, idegen-szerű érzeteket keltett... persze a sorozat hagyományaihoz híven most is lesznek majd égiek és talaj-lakók is, igaz, ez utóbbiakat még nem láthattuk személyesen, csak a nyomaikat, mielőtt mindent belepett volna a baljóslatúság és a cliffhanger. ugye ti sem gondoltátok, hogy egy békés helyre fognak érkezni hőseink...? (évadnyitóban halál(okk)al sokkolni nem elegáns, ilyenkor mindig arra gondol az ember, hogy a színész máshová szerződött a két forgatás között, és most kényszerűen búcsúzni kell tőle -pedig lehet hogy csak az emberi kapcsolatokat akarták így felrázni az írószobában.) (×05.01.)

„one garden, two serpents. eden never stood a chance.”

jellemző a sorozatra, hogy egy tizenkét évesben lakozik a legtöbb bölcsesség, amikor körülötte mindenki sorban hozza a rossz döntéseket... elértünk végre a völgy uralásáért folytatott háborúig, ami kellően sötét, véres és kétségbeesett lett, hogy beváltsa az egész évados ígéreteit. viszont egy háború együtt jár a komoly vér-veszteségekkel is, és azért ezen a fronton már nem voltak olyan bevállalósak az írók... pedig közel álltunk ahhoz, hogy fontos (állandó) szereplőket veszítsünk el, de mindig akadt egy szerető kéz, aki megsegítette a bajba-jutottakat (az idei karakter-kifordítása után nem lettem volna meglepve, ha octavia elhullik a porba az epikussá fokozott önfeláldozós jelenetében az első rész végén, de az alkotóknak még nyilvánvalóan vannak szándékai vele, a bukott vezetővel)...clarke egy fináléhoz méltóan tudta felfokozni az idegesítést -ja, nem szeretem az irányt, amerre idén vitték, úgyhogy elégedetten nyugtáztam az echo által kiosztott pofonokat (viszont plusz pont azért jár, mert lexa emlékével még mindig ki lehet zökkenteni a nagy köpönyegforgatót)... bevallom, hogy a visszaszámlálással olyan jól sikerült felsrófolni a feszültséget, hogy magam is felugrottam a kanapéról az utolsó pillanatokban, pedig egyértelmű volt, hogy sikerülni fog a földön véghezvitt utolsó küldetés. utolsó, mert, oh, anyám... a végső tíz perc epilógusát még mindig emésztgetem... mert oké, a nagy izgalmak után jött egy kis megbékélés, egy csendes lenyugvás (szó szerint, a hibernáló-ágyakba), mondom, oké, jövőre tiszta lappal kezdhetünk, de nem gondoltam, hogy ennyire tisztával... mert mégiscsak volt két karakter, akiktől (szó szerint) könnyes búcsút vettünk, és egy teljesen új kalandba vágjuk a fejszénket, ahol igazi scifi-vé formálódhat a sorozat. izgalmas a jövő, annyi szent! (##08.10.)

(vakarja a fejét) hmmm, mit is lehet írni erről a hullámzásról...? az évad elejét baromi erősnek éreztem, működött az idő-ugrás keltette űr felfedezése, a megváltozott karakter-viszonyok kibogozása, az új ellenfél felbukkanása, tele volt pörgéssel és izgalommal minden rész. aztán közép-tájon minden eltörött, az írók egyhelyben topogtak, mintha nem lett volna elég ötletük tizenhárom részre, ezért ál-problémákkal próbáltak feszültségeket generálni, és kiforgatták a karaktereiket, rossz irányba fordították őket -és a csatorna sem segített, hogy jó tempóban vigyen a flow, mert rengeteg kihagyással döcögtük túl ezt a vetítést... de aztán a fináléra fordulva beváltották az ígéreteiket, így jó szájízzel hagytuk magunk mögött ezt a küzdelmes évet (és a földet) is... mint kiderült, öt évad alatt jutottunk el az első kötet végére, akkor ez azt jelenti, hogy még tíz évig képesek az alkotók tovább göngyölíteni a sztorit...? persze túlzás ennyire előre gondolkozni, én csak egy feszes szezont szeretnék legközelebb, ahol a felfedezés izgalma és a morális kérdések boncolgatásai kirántják a talpam alól a talajt...

„how do you choose between a monster and the devil?”

mi is volt leonidasz kedvenc mondata a 300 című képregényben? ’menetelünk.’... még egy rész kellett, hogy előkészüljünk a régóta beharangozott nagy háborúra, de ez most mégsem érződött időhúzásnak, mert a menetelő wonkru-hordán túl a többi csapat elég tevékenyen töltötte ki ezt a negyven percet... tetszett, hogy echo keményen kézbe vette az irányítást, hisz’ neki komolyabb tapasztalatai vannak az ilyen típusú kém-tevékenységekben, amibe most murphy-éket vezette... valamennyire átélhetővé vált abby drámája a pirulákkal, de lehet hogy csak a brutális leszoktató módszer miatt mondom ezt most. meg persze azért, mert ahogy az epizód címe után elvárható volt, ma végre bevilágítottunk a legsötétebb titkok mélyére, feltárva azt az embertelen tettet, ami így megkeményítette a bunker-éveket (és abby is tevékenyen részt vett benne, ugye). nem sok opció volt, ami lélek-zúzó hatással lehet minden túlélőre, így várható volt, hogy a kannibalizmus lesz a kulcs, mégis hatásos volt, ahogy bemutatták az első gyomorforgató lépéseket, majd octavia radikalizálódását... voltak még itt karakter- és romantikus-pillanatok, és nem is (a) the100 írói lennének, ha a végére nem csavartak volna be egy egészségtelen árulást is -mert a felállásoknak dinamikus változónak kell lennie, és a bosszúálló lelkek nem bírják ki, hogy ne cseréljenek oldalt, ha a vérgőzös lelkük ezt kívánja... (##07.26.)

„the farmers won’t save the world, monty. the warriors will.”

oké, értjük, hogy octavia gondolkozása és személyisége megváltozott a bunkerben töltött idő alatt, nem kell még egy epizódon át húzni ezt a szálat -aha! igazi gonosszá akarjátok tenni őt! akkor nem szóltam... persze maradt még benne némi emberség a saját vérével festett álarca alatt, hisz’ végig az volt a célja, hogy megmentse a bátyját (még egy gyerekkori emlékre is kapunk merengős flashback-et), de most már semmi más nem tudja megmozgatni, mint a harcba hívó kürtök szava... pedig olyan szép volt, ahogy monty dicsőségesen bevonult az arénába, lobogtatva a frissen növesztett virágait, és elmondva a nagybeszédét, de egy beszűkült gondolkozású fanatikussal nehéz felvenni a versenyt... ha azt mondjuk, hogy octaviát 10 egységnyire távolították el tőlünk nézőktől, akkor abby már 100 egységnyi távolságra jár a messzeségben, végtelenül irritálóra sikerült a függőségtől terhelt szála... oké, clarke is makacs, és mindenáron el akarja érni, hogy madi újra egy ártatlan kislány lehessen, de ez azért érthető meg, mert ki is mondja ma, hogy a lányának érzi őt... így végigpörgetve magamban a látottakat, a személyes érzelmek kiemelten fontosak voltak ma, mert clarke-ék és octavia-ék mellett az indra/gaia családi kötelékre is erősen építkeztünk. (##07.20.)

„real warriors hate war”

a százak világában valahogy mindig az erőszak lesz a megoldás az összes problémára... és most nem is a két elkülönülő tábor esik egymásnak, hanem a szövetségesek között mélyülnek el a törésvonalak addig, hogy előkerülnek a fegyverek -mert sohasem azok kerekednek felül, akik a békére törekszenek... mccreary-ről eddig is tudtuk, hogy egy önfejű és kegyetlen vadállat, és most kellően fel lett piszkálva, hogy megmutassa a legrosszabb arcát; octavia félholtan sem enged a keménységéből egy centit sem (most már tényleg nagyon időszerű lenne, hogy megtudjuk, hogy mi is történt a sötét év alatt a bunkerben); diyoza ügyesen tud lépkedni a sakktáblán, de ő sem tud mit kezdeni a simlis játékosokkal -mert az egyetlen, aki jól érzi magát ebben a káoszban, az john murphy, aki suttog és titokban hátba támad, hogy felhevítse a völgyben az indulatokat... bellamy továbbra is erőszakkal törekszik a békére, a barátai megmentésére, clarke viszont elfelejtette hat év alatt, hogy kikhez állt közel régen, most már csak a kvázi-anyaság foglalkoztatja... örülök, hogy indra kicsit a középpontba kerülhetett, főleg ezzel a békére törekvő attitűdjével. (sötét is, gyorsan vágott is, kapkodós is -nem szeretem ezeket az akció-jeleneteket...) (##07.11.)

„this is how we stop the war.”

ez az a sorozat, ahol évek óta mindenkinek kemény döntéseket kell hoznia -és az írók nem szoktak kíméletesek lenni azokkal a karakterekkel, akik rossz döntéseket hoznak... persze rendre bellamy sodródik ilyen kétes kimenetelű helyzetekbe (most egy ember halálához közvetlenül hozzájárult, és a saját testvérét is életveszélybe sodorta a nagyobb cél érdekében), de clarke is ott sertepertél legtöbbször a közelben... murphy-ék még nem tudhatjuk, hogy mennyire döntöttek jól, amikor oldalt váltottak, bár az ilyen tervek ritkán sülnek el jól... diyoza egyre puhul, főleg amióta rendre mindenkinek mutogatja a növekvő terhes-hasát, valószínűsítem, hogy a szebb jövő reménye fogja a vesztét okozni... raven-t is kísérti már egy kemény döntés, nem meglepő módon az ’egy élet árán megmenthetünk többeket’ kezdetű klasszikus szólamok szólnak körülötte, mint annyiszor már a sorozat történetében... (abby rossz döntéseiről inkább nem írok, mert fáradtak a szemeim a sűrű forgatásukhoz...) sajnos most csak ilyen felsorolás-szerű bejegyzésre futotta, de az epizód sem kínált elég fogódzkodót, hogy komolyabb fogalmazásba tudjak kezdeni... (##06.27.)

„make algae, not war.”

lelkiismerettől függően halad mindenki a célja felé, más-és-más utat tart megengedhetőnek. echo egész életében kém volt, aki könnyedén kijátszik mindenkit maga körül, hogy teljesítse a feladatát -raven viszont a jóra törekszik, így máris konfliktus tud kialakulni közöttük... a bunkerben még nagyobb a tét, itt már azon elmélkedünk, hogy kvázi biológiai fegyvereket be lehet-e vetni a háborúba (és a gyilkos férgek kimerítik az ilyen típusú harcmodor kitételeit), és érdekes, hogy pont azok ágálnak leginkább a bevetésük ellen, akiknek kellett már meghozniuk hasonlóan kemény morális döntéseket (clarke és bellamy), amikor ártatlan életek vesztek oda a folyamatok során... kezd érdekesen alakulni madi sorsa is, akit nem csak a nevelőanyja, clarke próbál életben-tartani, de gaia is, aki továbbra is a tűz őrzője -azon kívül, hogy gyerekeket tanít verekedni... de annyiban várható volt, hogy madi nem fog hallgatni az őt oltalmazni vágyókra, mert tudjuk már róla, hogy octavia a példaképe, és egy tinilánynak kevés fontosabb dolog van a kis lelkében, mint hogy lenyűgözze azt, akire felnéz... (hmm, kaptunk már valaha ilyen részletes mesét az első világégést követő percekről, mint most?) (átmeneti epizód volt ez, annak minden ragadósságával.) (##05.20.)

„only a fool fights a war they can’t win.”

nem szeretem azt, amikor a karakterek egydimenzionálissá válnak, azaz hogy a gondolataik csak egyféleképpen képesek forogni -mert baromi unalmas, hogy mccreary mindent csak agresszíven reagál le, ahogy az is fáraszt már, ahogy octavia előadja a folyton befeszült kemény vezetőt. oké, ő legalább ma már csillogtatott valamit a rejtett politikai képességeiből, amikor belátta, hogy hasznát vehetné az általa megvetett echo-nak, de persze aztán a következő lépéseit is olyan vérkirálynősen rendezte... lépés-hátrányban is van a katona-nénivel szemben, aki (kane füllbe-sugdosásának hála) most épp félrerakta a botot, hogy a répát szedje elő, hogy egy örök klasszikus metaforát idézzek -de vehetjük szó szerint is a zöldséget, mert egy éhező népet próbál meg étellel lekenyerezni... jól alakul az ereiben nightblood-ot rejtegető madi története is, mert láthatóan repedések fognak keletkezni miatta a wonkru-ban (mert lesznek, akik elhagyják a terror-királynőt a hagyományokért) -és persze jó indok is ő arra, hogy clarke és octavia egymásnak ugorjanak miatta... tudtam én, hogy lelkizni fognak murphy-ék menekülés közben, de miután jól kieresztették egymásra a sérelmeket, már jöhetett is a békülős szex! (##06.06.)

„love no one -and no one can hurt you.”

értem én, hogy a bunkerben meg kellett csontosodni, de kicsit sok már octavia keménységéből, főleg úgy, hogy az önfejűsége veszélybe sodor mindenkit a környezetében, mert persze képtelen hallgatni az egy olyan emberre (nevezetesen clarke-ra), aki az elmúlt években kiismerte a megváltozott természetet, megtanulta elkerülni a veszélyeket. így aztán a wonkru komoly megpróbáltatásokon megy keresztül, egy alien-ihletettségű jelenetben homoki férgek törnek ki egy hasüregből, utána viszont a saját testükkel védik a vezetőjüket -egy üvegszilánkokkal telített homokviharban... de aki csak a háborút és a halált ismeri, annak nehéz átállítania a gondolkozását (bár például bellamy-tól tanulhatnának, mert ő sokat fejlődött az évek alatt) -de a volt seal-es gonosz-nénink is inkább rakétákkal ritkítaná a maradék emberiség ellenséges részét, mert az egyszerűbb, mint leülni tárgyalni (bár beszélgetésre így is képes, főleg ha információhoz akar jutni -és mellékesen még a tragikus múltját is megosztja egy pohár tequilla mellett)... a csapat-dinamika heves amplitúdó-változásait azzal segítik, hogy folyton variálják az összetételt, most monty-ék futottak be clarke-ékhoz, murphy és emori meg majd kettesben rakhatják rendbe az összetört szívüket... (##05.25.)

„strength without mercy is nothing.”

három epizód elég volt az íróknak arra, hogy felskicceljék, hogy mennyi minden változott az átugrott hat év alatt, úgyhogy most úgy gondolták, hogy összerántják az eddig külön tartott szálakat, és bebikázzák az idei nagy átívelő dramaturgiát -egy újabb véres háborút, mi mást... de ehhez most össze kellett boronálni a külön túlélő csapatokat, úgyhogy nem meglepő módon érzelmileg nagyon rendben volt az epizód, a sok ölelkezés felmelegítette a legcinikusabb rajongó szívét is, és azt is jó volt nézni, ahogy rácsodálkoznak egymásra és a változásokra a karakterek. igaz, a boldog/baráti percek nem tarthattak sokáig, mert bár a régi ellenérzések és sérelmek a felszín alatt maradtak még, az új fenyegetés máris felrobbantotta a törékeny status quo-t... túl magabiztosan vonultak bellamy-ék a tárgyaló-asztalhoz, nem tanulták még meg, hogy senki sem érdemli meg a bizalmat, hogy ebben a világban mindenki a háta mögött tartja az egyik kezét -azt, amelyikben a tőrt tartja... még nem tudom, hogy mit gondoljak abby függőségéről, de vele kapcsolatban azért is kivárnék, mert kulcs-szereplő lesz a börtön-szökevények szemében is (mert persze formálódik egy egészséges rejtély-szál is velük kapcsolatban)... (##05.16.)

„any sufficiently advanced technology is indistinguishable from magic.”

fura belegondolni, hogy nem olyan rég még emori és echo elmaradott földiek voltak, most meg már űrhajókon lovagolnak -oké, azért a kard megmaradt fegyverként az előző életükből... három rész, és megint variáltunk a felálláson, bellamy-ék lejöttek a talajra, és máris megvolt a nagy találkozásuk is a börtön-szökevény csapattal meg az eddig halottnak hitt clarke-kal. de azért fenn a hajón is maradtak, hogy tartsuk a három helyszínes penzumot (persze raven mosolyáért megérte -amikor murphy realizálta, hogy megint megszopta, hehe)... tetszik, hogy hamar differenciálni kezdték az új csapatot, hogy a kizárólag az erőszak nyelvén beszélő fafejeken túl van érzékenyebb arc is köztük (jóképű is, szerelmi szálra termet), és a parancsnok-asszony is inkább hidegen igazságosnak tűnik, mint egy eszetlen dara-gépnek. jó is volt az összefeszülésük clarke-al, igaz, a szöszi nem sokáig tudta fenntartani a póker-arcát. pedig az epizód elején még kőkemény rambo-módban volt, akit nem érdekel, hogy másoknak fáj... (a sorozat szeret visszatérni a morális problémáihoz, most is ott a hajón egy hadseregnyi bűnöző lefagyasztva -vajon őket megölni bűn-e...?) (##05.10.)

„you are wonkru, or you are the enemy of wonkru. choose.”

nem sok kellett, hogy megdőljön az ’egy a tábor, egy a zászló’ eszmeisége, és a bunkerben rekedt különböző népek egymásnak essenek (rosszmájúan mondhatnánk, hogy az elvileg fejlettebb skaikru-sok kezdték a konfliktust, de mindenkiben volt annyi sértettség, hogy kipattanhatott volna máshol is a szikra). úgyhogy olivia-nak le kellett nyúlnia a mélybe, hogy ne csak harcos legyen, hanem igazi vezető is -igaz ehhez véres harcok árán vezetett az út. és ha egy szövetség erőszakban kovácsolódik, az erőszakban is fogja élni az életét (lehet hogy nem a széthulló római birodalmat kellett volna sorvezetőnek használni)... baromi hatásos volt a vörös királynő születése, lelkileg is rendben volt a folyamat, és a csatornához képest elég sok vér is fröcsögött a képernyőre... eközben azért elveszítettünk még egy kiemelt szereplőt, ahol meglepődve tapasztaltam magamon, hogy sajnálom azt, hogy el kell köszönni tőle, pedig kezdetektől fogva ambivalens érzéseket tápláltam iránta, nehéz volt követni az útját, a fanatizmusba hajló döntéseit -ugyanakkor most is teljesen logikusan fejtette ki azt, hogy egy vezetőnek kell kemény döntéseket hoznia, ha nem akarja, hogy a népe pusztulásba hulljon... (hogy milyen rövid az ember memóriája -már el is felejtettem, hogy kezdet kezdetén még az ifjabb jaha is velünk volt...) (##05.02.)

„what becomes of the commander of death when there’s no one left to kill?”

a mad max megjelenése óta elég határozott kép égett be a kulturális tudatalattinkba arról, hogy miként is kell kinéznie egy poszt-apokaliptikus történetnek -és eddig olyan sok élettel-teli zöld volt ebben a kvázi-posz-apok sorozatban, hogy ezt most már kompenzálni kellett egy nagy adag madmax-izmussal... a nyitány után meg voltam róla győződve, hogy clarke-kal töltjük az egész epizódot, és meg is békéltem ezzel a gondolattal, hogy kitöltjük azt a hatéves ugrást most, amivel tavaly év végén sokkoltak minket -és bár az utolsó negyedórában kitértünk a többiekre is röviden, azért a szép szöszi uralta a nyitányt... és nem is az irgalmatlanul hosszú idő az érdekes, amit eltöltött magában (illetve kettecskén), hanem a szokásos clarke-i makacssága, amivel túlélte a kezdeti elviselhetetlen időszakot, amikor csapás-érte-csapás-után, de ő egyetlen szívbemarkoló megingáson kívül felszívta magát, és ment előre konokul a túlélésért... viszont aztán úgy tűnt, hogy megbékélt magával és a helyzettel, a kvázi anya-lét békés pacifistává tette, igaz, csak egyetlen emberi veszély-helyzet kellett ahhoz, hogy újra a vérrel dekorált útra lépjen... mert elértünk a flashforward idősíkjába, és persze a leszálló űrhajó nem kedves embereket hozott, mert különben oda lenne a konfliktus (ivana miličević már most meggyőző a gonosz-nézésével)... de alakulnak a földön túl is a konfliktusok, mert az elmúlt évek megviselték a bárkán ragadt kiscsapatot is, és bellamy persze most sem bírt a nadrágjában maradni, hogy biztos, hogy kellemetlen szerelmi háromszöggel ajándékozzon meg minket... hmm, egész addig nem gondoltam, hogy ennyire hiányzott a show, amíg meg nem láttam clarke arcát a nyitányban -de ilyen ez a szerelem... (##04.26.)

„survival’s a team sport, especially up there.”

na olyan is ritkán van, hogy nem azért dobolok a lábammal az epizód végét várva, mert túlnyújtottnak érzem a jeleneteket, hanem azért várom, hogy elérjek a vége-főcímig, mert nem bírom már elviselni a feszültséget... okos döntés volt, hogy a föld alá menekültekre csak egy pár percet szántunk (illetve csak a blake tesók kaptak néhány érzelmes pillanatot), és utána végig csak az aktív szereplőinkre koncentráltunk, akiknek le kellett vezényelniük egy túlélést, miközben ketyegett az óra egyre csak visszafelé... ha már emlegettem bellamy-ék megható búcsúját, akkor azt is meg kell említenem, hogy a sok izgulás közben azért belefért pár jelenetnyi lelkizés is, amik mind frissítőleg hatottak a fékevesztett tempó mellett -és fura módon a többségének bell volt a középpontjában, ő rakta helyre az önmagában kételkedő clarke-ot, raven-t és echo-t is (ezeken kívül ott volt még a baráti közeledés monty és murphy között is)... de azért a lényeg a majdnem valósidejű tempón volt (amit megtámogattak még az izgő/mozgó kézikamerával is), ami miatt azért elő-előfordult, hogy ráförmedtem a képernyőre, hogy ’szaladj már te lány!’ -szóval mondhatjuk, hogy maximálisan sikerült bevonni az események sűrűjébe... azt hittem, hogy jövőre a szétszakadt frakciók egymásra-találása lesz a fő irány, ezért megleptek azzal, hogy máris letudtuk a több évnyi ugrást, és máris egy új slamasztika árnyéka hullott a sokat próbált földre... (#05.25.)

vagy az évad indult döcögősen vagy én nem voltam ráhangolódva az elején, de mindenképp hiányzott az a tűz a kettőn kapcsolatából, ami annyira közel hozta hozzám a show-t az elmúlt években... talán nem mindegyik írói döntés volt helyes, talán a csapatdinamikával volt a baj, vagy hogy az apokalipszisre való felkészülés nem adott elég erős gerincet ennek a körnek -ez utóbbi azért elég valószínűtlen... talán a nagy döntések nehéz súlyának érzékeltetése hiányzott -vagy legalábbis csak egyetlen fő morális probléma volt, amit újra-és-újra megrágtunk (azaz hogy mennyit lehet feláldozni egy nagyobb jóért cserébe, és itt is specifikusan az emberéletekre vonatkoztatták ezt folyton)... lehet hogy a szűk tizenhárom rész tette, de szépen kikupálódott minden az évad második felére, újra erősebben éreztem én is a tüzet a szívem közepén. túlvagyunk a kicsit megfoghatatlan természeti fenyegetésen, jövőre visszatérhetünk a földre, ismét egy emberibb megközelítésben vizsgálni az apokalipszis utáni napokat...

„-there was no good choice.

-there never is.”

hjaj, itt állok a hadilábamon, és filózom, hogy mit is írjak... mert az előző rész vége predesztinálta a mai epizód feszültségeit, így előre tudtam, hogy nem fogom szeretni azokat a karaktereket, akik majd lázadozni fognak a logikus lépések ellen (még akkor is nehezen viselem az ilyen típusú jeleneteket, ha ésszel felfogom, hogy ők az életükért, a családjaikért harcolnak itt)... viszont. olyan szépen jöttek ki érzelmileg a sok vitából és vezetői döntésből, hogy nincs jogom morogni. mert újra előkerült az idei évad főtémája, a döntés lehetetlensége, amikor a túlélésért cserébe el kell dönteni, hogy hány ember kerül a nem-megmenthető kategóriába. és egy idő után megtöri az embert, ha folyton felelősséget kell vállalnia az ilyen döntésekért. ezt láttuk kane szemében, és ezt érezzük clarke-on is már epizódok óta, ahogy ma is egy meggyötört lélek ült a kocsiban általa... ja, mert a srácok külön küldetésre mentek, hogy ma is hozzanak egy kis plusz izgalmat, és azért is, hogy jövő héten külön kelljen izgulni értük (vagy akár nem csak most, de jövőre hosszabban is -ha megvalósul a tervük, és egy teljes kört leírva visszatérnek az origóhoz)... (#05.18.)

„you don’t have to be willing to die to really live.”

azt mindenképp az írószoba javára kell írni, hogy megpróbálják a rossz szituációkból kihozni a legjobbat... mert bár az ember értetlenkedik az öngyilkos osztag elszántsága felett, de mivel monty-n keresztül mutatják be a szomorú szituációt, így átélhetővé válik (és végre el merték engedni jasper kezét -szegény jó sok szaron és nézőriasztó lelki változáson húzták keresztül az évek során, megérdemelte már a búcsút)... raven-nél azt sajnáltam a legjobban, hogy a feliratoknál odatévedt a szemem alessandro juliani nevére, így könnyen ki tudtam találni, hogy ki lesz az angyal raven vállán becca ördögével szemben, de jó érzés volt visszaemlékezni a kapcsolatukra -és úgy tűnik, hogy elkezdtek visszatáncolni az általam már biztosnak elkönyvelt karakter-búcsúktól... na de még lesz sírás, mert ahogy azt vártam, az év végére újra száz főre akarják csökkenteni az égiek létszámát, de ehhez előtte még kellett ez a ’túl-kell-lenni-rajta’ epizód... végülis a kivitelezéssel itt sem volt sok bajom, mert bellamy-nak kellett lennie a hősnek, jaha-nak a makacs ragaszkodónak, abby-nek meg az idővel belátónak. és tulajdonképpen az sem volt baj, hogy clarke-tól hallottuk az érveket, hogy ő miért hozta/támogatta a maga rossz döntését -egy kicsit sajnálom is már őt, hogy mindig ilyen nehéz életről/halálról döntő szituációkba keverik az írók... (#05.11.)

„one of us must win for humanity to survive.”

eljött hát a végső harc az emberiség túléléséért -de biztos hogy kardokkal és vérrel kell megvívni ezt a harcot? vajon belénk van kódolva ez az erőszakosság? bár a kérdés lehet hogy okafogyottá válik, ha a harcok ellenére is elbukunk... random bedobtak az epizód végére egy fordulatot clarke döntésével, amiért úgy látom sokan morognak az interneten, pedig semmit sem tudunk még arról, hogy mi az írók szándéka ezzel... az előtte lévő negyven perc szándékai sokkal tisztábbak -kijárt már octavia-nak egy epizód, amiben igazán ragyoghat... és nem mondom azt, hogy nem tartottam attól, hogy ez lesz a búcsú-epizódja, mert a sorozat szövetébe egy ilyen fordulat is belefért volna, főleg mert a párbaj-ellenfelei igazán pedigrés arcok voltak, így többféle kimenetele is lehetett volna ennek a túlélő-shownak. mondjuk a küzdelem lebonyolításával megleptek, mert meg voltam győződve arról, hogy aréna-szerű páros összecsapásokat kapunk majd, de működött az, hogy kihasználták az egész város területét, így lehetett több fordulatot beleírni, szövetségeket összehozni, váratlan támadásokkal sokkolni a nézőket. bár a harcok dinamikája miatt nem panaszkodhatom, azért igen, hogy az operatőrök a kelleténél jobban rázták a felszerelésüket... persze mindez vériszamos vágóhíd lett volna csupán, ha o érzelmeit nem tudják kellően kidomborítani, ha nem építik a nagy lelki csatáját a múltjára, de szerencsére a készítők szíve is a helyén van, nem csak a harci szellemük... (#05.05.)

„will you fight, or will you burn?”

azt hihetnénk, hogy az emberiségben erősebben munkál a túlélési ösztön... meglepő módon azt kell mondanom, hogy meg tudom érteni jasper-ék álláspontját, hogy nem akarnak visszatérni ahhoz az állapothoz, amit születésüktől kezdve ismertek fenn a bárkán, hogy kicsit elegük van ebből a kegyetlen világból, így saját döntésükből kiszállnak a buliból... ugyanígy megértő vagyok raven-nel is, aki szintén azt érzi, hogy eljött számára az út vége, és úgy akar búcsúzni, hogy a számára legpozitívabb élményt akarja még egyszer újraélni... a marakodó klánokat már nehezebb megérteni, hiszen ők mind élni akarnak, csak a sok kicsinyes ellentét miatt képtelenek ezt együtt tenni -nem is értem, hogy miért küzd értük annyira clarke... azt hittem, hogy eljött végre a szöszi nagy pillanata, hogy az írók azért kavartak a vére körül, hogy elfoglalhassa végre a megérdemelt pozícióját, de tulajdonképpen nincs ellenemre, hogy nem adják meg neki ilyen könnyen a győzelmet... talán kisakkozható, hogy a nyakunkon lévő kör-párbajban mi lesz a végkifejlet, ennek ellenére alig várom, hogy bedobjanak abba a véres arénába... kicsit olyan érzése van az embernek, hogy jövőre radikálisan akarnak változtatni a felálláson, és most készítik elő a karakterek búcsúját -de ez is túl egyértelmű lenne, nem...? (#04.29.)