soroló

„we don’t need politicians, we’ve all got iphones and computers, right? so any decision that has to be made, any policy, we just put it online. let the people vote thumbs up, thumbs down, the majority wins. that's a democracy. that’s an actual democracy.”

nem véletlen, hogy a normális emberek viszolyognak a politikától... nincs abban semmi tudományos fantasztikum, hogy mennyire kiábrándultunk a politikai posványból, ami körülvesz bennünket, a hazug vezetőkből, akiknek csak kőkemény bullshit hagyja el a száját, ebbe az egész pártos gondolkozásba, úgyhogy nem véletlen, hogy olyan népszerű a ’szavazz fasszal!’ mozgalom, vagy hogy kínunkban röhögünk a viccpártokkal (’ingyen sört! örök életet!’). úgyhogy ha azt nézzük, akkor csak leképezték az életet ezzel az epizóddal, illetve hozzáadtak egy nagypofájú kék medvét, aki bármelyik létező illetlen rajzfilmből érkezhetett volna. amivel engem megfogtak ma is, az a sztori emberi oldala volt, a humorista a medve mögött, aki egy gyenge pillanatában még a boldogság ígéretével kecsegtető kapcsolatát is eldobta magától, bár szerencsére csak dühből, és nem a nézettségért... ($$07.23.)

kicsit talán jobban a földön álltunk ebben a három részben, mint korábban, nem? mármint a valóság jobban beszivárgott a parabolisztikus történetekbe, kevésbé lett elemelve. ugyanakkor viszont tudtak működni így is az epizódok, leginkább akkor, amikor az érzelmi aspektusuk tudott előtérbe kerülni. mert alakíthatjuk bármennyire tanulságosra a példabeszédeinket, ha a befogadókban nem sikerül kialakítani az érzelmi kötődést... (a sorozat minőségét még mindig jól jelzi, hogy az angol színjátszás krémje ugrik a készítők első szavára mindenféle fura karakterbe és szituációba.)

„why aren’t they helping us? they’re just watching...”

kinyitod a szemed = főcím. rácsodálkozol a világra, amit látsz magad körül = az epizód első percei. azt hiszed, hogy kezded megérteni, hogy mi is történik = az epizód közepe. rájössz, hogy tévedtél, de akkor már fájdalmasan gyomron vágtak = az epizód csattanója... kockázatos dolog a hőssel együtt ennyire a sötétben tartani a nézőt, mert lehet, hogy feladja, hogy a sötétben tapogatózzon, hogy azt érezze, hogy egy kisköltségvetésű slasher-t rakott be a különleges sorozata helyett, mert nem mindenki olyan türelmes ám, mint én, azt hallottam egyesektől... ugyanakkor a hozzám hasonló türelmeseknek viszont kifizetődő lesz ez a képességük, mert utólagosan minden szépen összeáll, felül tudják írni az összes korábbi gondolatodat. mert nem csak a nyomasztás tűnik egyszerűnek a rész elején, hanem az üzenet is, hogy az emberek manapság nem tesznek semmit, megfigyelő szerepbe húzódtak hátra, főleg amióta az a legfontosabb, hogy kellően dokumentálva legyen az adott esemény a zsebben hordott mini-számítógéppel (a.k.a. okos-telefonnal). aztán ez a gondolat a nagy csavar után sokkal összetettebb problémává változik át, mert ezt a passzivitást meg is bünteti kegyetlenül -így új kérdés merül fel: az igazságszolgáltatás lehet-e ennyire kíméletlen, legyen bármi is a bűn... ($$07.18.)

„you’re not enough of him! you are nothing!”

wow, hailey atwell és domhnall gleeson! a tehetséges vörös sráctól már megszoktam, hogy keresi a különlegesebb alkotásokat, de a széplánynál szokatlan volt ez a drámai szerep, kiindulva abból, hogy a valóságban mennyi vitalitás van benne, vagy hogy mennyire tud(ott) erőt sugározni az agent carter-ben. de nem mondom, hogy ne állt volna neki jól ez a melankólia is... megint nagyszerűen működött, hogy egy szomorú emberi történetbe ágyazták a technikával kapcsolatos mondanivalót, mert így egyaránt dolgozhatott a szívünk és a lelkünk... mert többszörösen is elgondolkodtattak, már az okostelefon segítségével a közösségi oldalra ráfüggő srác kezdő-jelenetével is, aztán azzal, hogy ebből az online létből rekonstruálni lehet-e valakinek a személyiségét. és innen lépdeltünk tovább a gyász fokozatain, ahogy a technika is egyre komolyabb lett (írásban majd szóban kommunikálás, majd a fizikai megjelenítés is). mert bizony az egyik legnagyobb lelki megterhelés számunkra az, ha el kell engednünk valakit -a szív már csak olyan botor szerv, hogy ragaszkodik a megszeretett dolgaihoz... (bár a rész nagyrészében azt éreztem, hogy vigasztalás céljából ölelném magamhoz ezt a szegény lányt, de azért a melltartóra vetkőzésnél meginogtam egy kicsit...) ($$07.15.)

„she’s upstairs, you know, waiting to have sex with me and i’m sat downstairs watching redos of, like, some hot times with some hot girl that i just picked up in some place and i’m fucking pulling myself off.”

uhh, tök jó lenne valami jót írni most, de amíg lementem inni egy pohár vizet, kiszaladt az összes gondolat a fejemből... ja, kicsit elviccelem, mert eléggé nyomasztott ez a rész, kell egy kis feloldás... megint egy egyszerű scifis alapötletből indultunk ki, mi lenne, ha egy eszközzel tudnánk rögzíteni az összes emlékünket, és így ezeket visszatekerhetnénk, kivetíthetnénk. és mi csináltak ebből a nagyszerű ötletből? egy családi drámát... de ez így volt jól, annak ellenére, hogy a való életben nehezen viselem a féltékenykedő embereket, itt talán azért tudtam együtt-érezni ezzel a szerencsétlennel, mert volt alapja a hisztijének. és elég félelmetes belegondolni, hogy bármilyen veszekedés előszedhető lenne bizonyítékként később, hogy a hozzám hasonló nosztalgiára hajlamos emberek mennyire benne tudnának ragadni a múltban egy ilyen eszközzel (arról a nagyon szomorú jelenetről már nem is beszélve, mikor úgy nyomja a házaspár a rutin-szexet, hogy közben vissza-flessel a kezdeti tűzre...). szóval ja, nem hiszem, hogy szívesen élnék egy ilyen eszközzel, valószínűleg csak ön-ostorozásra használnám... ($$07.01.)

hmm, nem könnyű három rész után évad-értékelőt írni, főleg ebben az esetben, ahol az antológia-jelleg miatt ennyire különbözőek az epizódok. ami mégis összetartotta őket, az az, hogy mindegyik egy egyedi ötletre épült, és érdekesen építették fel erre az ötletre az adott részt. elkerülhetetlen, hogy kedvencet válasszon az ember, és gondolkozás nélkül írhatom, hogy a második volt az, ami a legjobban elvarázsolt és elgondolkodtatott. de a másik két rész is nagyon szórakoztatott és rágott belülről épp eleget, hogy emlékezetes maradjon ez az évad.

„we buy shit that’s not even there. show us something real and free and beautiful. you couldn’t.”

az élet egy mókuskerék. beletörődünk a monotonitásba, abba, hogy napról-napra leszedál a média, hogy nincs más dolgunk, mint kiszolgálni a rendszert, azt enni, amit adnak, legyen az vizuális szennyezés vagy jól kiporciózott érzelem. nincs egyéniségünk csak virtuális életünk, ott meg annak hazudhatjuk magunkat, akinek csak akarjuk. még reményt is vehetünk, nem is olyan drága, de nem biztos, hogy megéri, mert ha elmúlik, még nagyobb lesz bennünk az üresség, mint előtte volt... borzongatóan rémisztő anti-utópia, ami itt van egy karnyújtásnyira, és nem mondanám, hogy az epizód megtekintése megerősített volna abban, hogy nem errefelé tart a világ, mert a hollywood-i hősiesség helyett inkább egy kényelmetlenül cinikus befejezést kaptunk -csak egyféleképpen törhetsz ki a kisemberség skatulyájából: ha eladod magad... mert ha a nép bekajál, akkor a média kurvát csináld belőled, a nép boldog lesz, te meg boldogulj, ahogy tudsz, cseppet sem számít, ott állnak sorban a többi birka, akiket helyetted be lehet lökni a reflektor-fénybe... nem igazán érzem most jól magam, pedig maga az epizód lenyűgözött, csak be is mászott a bőröm alá, és most nem hagy nyugodni... (jessica brown findlay-t alig akartam megismerni ezzel a hajjal, pedig a downton óta nagy szerelmem.) ($$06.29.)

„the prime minister will perform an indecent act on your screens, in the hope that it will ensure the release of princess susannah.”

mivel mostanság épp elveszítették a britek a józan eszüket, ezért arra gondoltam, ideje megnézni a megőrülésüket szatirikus formában is... persze hallottam már a részről, ha máskor nem, akkor david cameron ’piggate’-je kapcsán, úgyhogy tudtam, hogy mire fog kifutni az egész, de mégis élvezetes volt végignézni ezt az abszurd, de mégis drámaként maró epizódot. mert pontosan ez a kettősség volt a legérdekesebb aspektusa -hogy fog egy hihetetlen alapötletet (ti. hogy a miniszterelnöknek élő adásban kell közösülnie egy sertéssel váltságdíj gyanánt), és teljesen logikusan végigmegy a realista aspektusain. hogy reagálna a nép? mennyire lenne lojális a média? milyen intézkedéseket venne végig a miniszterelnök közvetlen stábja? és persze mi játszódna le egy ember lelkében, amikor egyre inkább tudatosul benne, hogy mit kell tennie, és ez milyen következményekkel jár. és a néző is érzelmileg végigjárja ezt a skálát, a ’hehe, disznóbaszás!’ vigyorgástól az együtt-érző elkomorulásig. ezt az abszurd kifordított sztorit jól támogatták a minőségi angol színészek, a képi világ tipikus angolossága sem bántó, azért viszont respekt, hogy nem ízléstelenkedték el az aktus mutatását, mert egyébként is sokkal érdekesebb volt, hogy hogyan reagálnak az egyszerű emberek, így inkább az ő arcukat néztük. ugyanakkor azért is respekt, hogy egyből egy ilyen megbotránkoztató sztorival merték berúgni a sorozatvilágra az ajtót... (az a legizgalmasabb ebben az antológia-formátumban, hogy fogalmam sincs, hogy mire számítsak legközelebb.) ($$06.26.)

„don’t start calling them ’the three’, ok? it’s not lord of the fucking rings and you’re not a hobbit or a fucking space goblin, right?”

az ellentétektől lesz mozgalmas egy kompozíció. a fény és árnyék-hatásoktól. a perspektívák ütköztetésétől. bele kellett férnie az idei főszálak lezárásának és a karakterekkel való bíbelődésnek is, plusz némi lazán felspriccelt jövő évi alapnak -bár sajnos kétséges a folytatás... a formula adott volt, a rossz ember következetesen tette a dolgát, míg a többiek loholtak a nyomában, és közben nyomorultul érezték magukat. hova jutott a világ, ha jessica-nak jobban megy a másokért való aggódás, mint a lövöldözés? de mindenki kicsit kifordult magából -jó és rossz értelemben véve egyaránt. az emberiség megmenekült, egyenlőre, már csak az a kérdés, hogy megérdemelte-e...? (++08.25.)

van az egyszerűbb út. amikor mindent változatlanul hagynak, mert akik szerették az első kört, azok így elégedettek lesznek másodszorra is. és van a bátrabb út. amikor egy alkotó bele mer nyúlni az alapokba, átfesteni a falakat. persze nem radikális a változás, de azért markáns az eltérés. a rejtély-központúságot lineáris történet-vezetés váltja, máshová kerülnek a fenyegető hangsúlyok. érdekes megnézni, hova jutottak el a karakterek a kezdetektől, nyoma sincs az ártatlanságuknak, vagy épp ellenkezőleg, sokkal több érzelmet mutatnak, mint amire régen képesek voltak (még akár a nevük megváltoztatásával is kimutatják ezt az új ént). másabb lett sok minden, de azért megmaradtak azok a pillérek, amiket szerettünk előtte, a megkapó vizualitás, az egyedülálló színkezelés. és az elgondolkodtató mondanivaló. mert lehet ezt csupán csak egy izgalmas összeesküvés-thriller-ként nézni, csak nem érdemes. egy jó erős tetszett-et tudok felajánlani (külön kis csillagocskákkal a bátor és hangulatos kezdő-részért), de ígérem, terjeszteni fogom, mint egy vírust...

„it’s fucking nice, all this. mountains and shit.”

változások. érdekes látni, kire hogyan hatnak az események. wilson-ból racionalista lett a túloldalon, irányít/szervez, de azért van az a mértékű áldozat, amit az ő gyomra sem vesz be. ian is meglepően hidegen teszi a dolgát, még a gyász jeleit sem mutatja. grant-nak továbbra is szüksége van egy apa-figurára, és korántsem olyan kemény, mint aminek mutatja magát. de egyébként is, nagy daddy-issue megfejtés zajlik a kies fennsíkon, mind arby-nak, mind jesica-nak van mit rendbe rakni. bár ezek az órák sem igazán segítettek. mert az öreg teljesen kiszámíthatatlan (btw, baszki, és minden egyéb, ha nem olvasom, hogy palpatine, akkor annyi dereng fel, hogy mintha ismerném ezt az arcot valahonnan...). kiteljesedni látszik a janus projekt, feloszlatják a ködöt az utolsó rejtélyekről is. annyira szeretném, hogy ne fulladjon rasszista röhögésbe nálunk a vélemény-háború, de nincsenek illúzióim a saját népemmel kapcsolatban... (hé, mi volt ez a sok piros meg zöld ma…?) (++08.09.)

„da, eu vorbesc limba romana.”

pedig a citromsárga meg a kék nem is komplementerei egymásnak, mégis milyen jól mutatnak együtt... de nem csak ezek a színek voltak ma a palettán, bőven festettek vérpirossal is a srácok. agyvelő-rózsaszínnel. és feketével a jövőképet. uhh, jessica trükkjeire nem is tudom, milyen szint ragasszak, néha szőkének tűnt, de aztán felsejlett a jól ismert fufrus fekete. sokat haladtunk ma, megtudtuk, hogyan szeretnék kivitelezni az ’emberiség nagy megmentői’ az isteni tervet (a morbid coldopen-nel az első fázisba be is pillanthattunk). plusz csavartak még néhányat a kapcsolati mátrixon. de nem csak a sötétség fenyegetettségében bujkáltunk, a nyelvi változatosság hozott még egy kis plusz színt bele. (++08.04.)

„jimmy deeshel is a fat man.”

engem könnyű megfogni az első pillanatban -jöhet mondjuk egy gyilkosság, ami morbid és már-már ’funny’-ba csúszik át. ezután úgy döntöttek az írók, hogy ellátják némi magyarázattal a szereplőket (remélem a hablatyoló öreg kiléte csak bennük váltotta ki az ’oh my fucking fuck’ érzést, mert azért elég nyilvánvaló volt). mondjuk maradt még rejtély bőven, most például behoztak egy új régre-nyúló szálat meg egy vírust, hogy rágódhassunk rajta egy kicsit. a többi meg a szokásos volt, a karakterek közti interakció vicces interpretálásai (béna vs félszemű nézetellentét; szarkavaró doki vs fufrus-lány káromkodásai), és jessica hyde megint odatette magát menekülés közben. hogy ez mindig minden trutyiból kimászik... (ehh, bocs) (++07.29.)

„do you like clouds?”

no, akkor nyissuk ki újra a nagy színes képeskönyvet, és merüljünk el a tobzódásaiban. de komolyan, nem sok sorozat tudja kiváltani nálam, hogy öt perc után kurvaanyázzak a beállítások és a színek miatt... mondhatjuk, hogy még egyszer be kéne raknom az évadnyitó tag-et, mert bizony ez is az volt. bár a múltban játszódó kezdés sem ment veszendőben, más szemmel néz az ember bizonyos mondatokra/karakterekre. jól szétdobták a csapatot, úgyhogy most egyetlen céljuk az volt ez alatt a negyven perc alatt, hogy a többségüket újra egybe tereljék. nem maradhatott el a kötelező erőszakosság sem, de mit várnánk, ha jessica hyde és arby (kihúz) pietre a színen vannak (plusz még egy meglepetés-ember, akit remélem nem azért hoztak vissza a halálból, mertcsak, hanem nemesebb céllal, mondjuk, hogy cool legyen, ahogy mosolyogva nyomja a fenyegetéseit…). (++07.26.)

„we’re not trying to end the human race.”

na ezért ki fog bátorsági érdemrendet kapni...? ilyet bevállalni évadnyitónak, megáll az eszem... egy flashback epizód, amikor az ember alig emlékszik a történtekre (pedig nekem csak fél éve volt), és csak szép lassan áll össze a kép -és ez nem panasz, én imádok ’aha’ élményeket szerezni a labirintusban. és ehhez hozzájött még a hitelességhez való őrült ragaszkodás. azt megszoktuk, hogy a hetvenes években játszódó dolgoknál ki szokták lúgozni a képi világot, de hogy klasszikus 4:3-as formátumban tartsák a képet végig, hümm, elismerően tapsolok (azért tegyük hozzá, a gyönyörű színvilága így is átjött). és még egy csomó valóban megtörtént eseményt is bekapcsoltak az összeesküvés-elméletbe, az már tényleg mindennek a csimborasszója. szerettem rose leslie-t, hogy ennyi arcát meg tudta mutatni, elszörnyülködtem a nyulas sztori vizualizálásán, és szíves örömest mentem egy megszállott tudós egyre elboruló elméjébe. csak egy utópisztikus világban jöhetnek létre ilyen epizódok... (++07.21.)

„you’ve just found mr. rabbit.”

kiszelektálták a legnagyobb csavarokat ide a végére, de ez természetes egy ilyen jellegű sorozatnál. és figyelj, még csak azt sem mondhatjuk, hogy erőszak történt volna a karaktereken, mindnek volt alapja, a moralitás vagy a múlt alapján. persze volt, amire lehetett számítani, például túl gyanús volt, hogy látszólag minden elsimult, kellett még jönnie egy fordulatnak, és akkorra már nem maradt túl sok opció, de így is széles mosollyal nyugtáztam minden ötletet. kár, hogy a végére lendültem bele igazán, hülye angolok és az ő hülye rövid évadjaik... (+12.31.)

lehet, hogy megfejtettem, hogy miért nem vonzanak a festmények, annak ellenére, hogy vizuális típus vagyok. mert ez a sorozat is olyan volt, mint egy festmény, tökéletesen megkomponált képek, hihetetlenül kikevert színek, rengeteg vizuális ötlet, tényleg ajándék a szemnek. és mégsem tudtam közel kerülni hozzá. tisztelem, mint alkotást, érdekelt is, persze, de szeretetet, melegséget nem tudott kiváltani belőlem. persze a nyomasztó hangulat alaptartozéka volt, ez sem könnyítette, hogy melegség árasszon el, miközben elmerülök benne, de sajnos bennem van, hogy elvárok egy nagyfokú érzelmi kötődést, ha igazán magasra akarok értékelni egy alkotást. és nem először van ilyen, amikor elismerem valaminek az összes értékét, tisztelem, de szeretni nem tudom. így furán hangzik, hogy ’tetszett’, de ha már ezt a faramuci értékelési módszert találtam ki évekkel ezelőtt, akkor illik ragaszkodni a pontos terminusokhoz.

„not acting is genocide.”

végre elkezdték igazán használni egy másik érzékszervemet is a szememen kívül, méghozzá az agyamat. mert az ember önkénytelenül is elgondolkozik, hogy tényleg annyira rossz lenne, ha megpróbálnának valamit kezdeni a túlnépesedéssel? a módszer természetesen vitatandó, de jó, hogy nem alapvetően gonosz típusú gondolataik vannak a(z) (látszólagos?) ellenségeknek (és itt örömködnék még egy sort, hogy végre kihasználták stephen rea-t is!). végre eljött a két legfurább karakter közti komolyabb interakció ideje is, jól is működnek együtt, az sem meglepő, hogy a közös gyermekkori sors egy platformra terelte őket, és talán az sem, hogy ki beszélt többet (két szuszogás között...). de egyébként is, az eddig külön tartott szálak karakterei most hirtelen összekeveredtek, és erős lett a mix. (nekem az külön megnyugtató, hogy nem a szavam állt el, hanem csak az előző epizód átvezető jellege miatt voltam szűk-beszédű...) (+12.31.)

„the gchn1 protein is everywhere!”

álljunk meg egy pillanatra... bár most is jöttek elő baljóslatú információk az összeesküvéssel kapcsolatban, inkább a karakterekkel foglalkoztunk kicsit. és bár hangulatos volt a félelemmel és kétségekkel teli légkör, most inkább valami lendületesebbre vágytam volna. persze a vége így is ütött, még mindig versenyben van a sorozat a ’legmostohábban gyerekekkel bánás’ kategóriájában... (+12.31.)

„what? just call mi5? with a phone?”

ó, milyen cinikusnak tetszik itt lenni a sok szörnyűség közepette. ’we livin’ in a beautiful word’, énekli chris martin, a ’spooks’-ból szerzünk információkat az mi5 működésére... szegény gyerekekre rájárt a rúd az epizódban, nem kímélik őket az írók semmilyen szinten, és hát ezzel ránk is hatnak, mert mindig nehezebb nézni, ha ők szenvednek. még a látszólag érzéketlen emberekből is előhoznak valamit, még ha nem is érzelemnek hívjuk, de mondjuk egy zavart az addig tökéletesen hideg működésükben (igen, direkt a többesszám, nem csak a gyilkosbácsinál látni ezt, de jessica hyde-nál is). vér- vagy könnycsepp, egyre megy, gördüljön szépen, kilassítva... (+12.29.)

„was it ’a tramp’, or ’the tramp’?”

hát megjött jessica, uralta is az egész epizódot. alapvetően is jó karakter a maga hidegségével, de ráadásul a kezében a tudás is, amivel utat vág a többieknek és nekünk. mert bizony szépen elkezdtünk alámerülni az összeesküvések ingatag talajára, mondanám, hogy rakjuk össze a kirakóst, de még kurva sok van hátra, úgyhogy maximum csak néhány darabka lehet eddig a markunkban, igaz, legalább a fertőzéssel össze tudjuk kötni a pontokat a két látszólag különálló szál között. érdekes, hogy azt lehetne gondolni az eddig leírtakból, hogy milyen sztori-centrikusak lettünk, pedig most is elsősorban vizuálisan volt lenyűgöző az egész. (+12.28.)

„where is jessica hyde?”

na, ezt nevezem mélyvízbe dobásnak, mármint, ha mélyvíznek hívjuk a kurva nagy festékes bödönt, amibe belepottyantottak minket... ilyen lenne egy lynch-sorozat, ha szándékozna angliában reinkarnálódni az öreg. vizuálisan lenyűgöző, hangulatilag egyedi, kellően nyomasztó, kellően rejtélyes, ugyanakkor némileg idétlen humora van („szex”-jelenet...). az ember nem is tud többet hozzátenni, csak hátradől, ’oké, lepjetek meg!’. (+12.28.)

„this is like... like a dance.”

ennek így kellett lennie. miá-nak kellett ez az utolsó lökés. ki kellett egyenesíteni a háromszöget. viccesnek kellett lennie (egyik gyerek-parából a másikba esni szar lehet). érzelmesnek kellett lennie -persze csak a határokon belül. és oona-nak be kellett harapni az ajkát, dobálnia kellett a gyönyörű haját, törölgetnie kellett a csillogó szemét, csöpp, csöpp, csöpp. valahogy az forgott a fejemben, hogy dráma lesz a vége (ha sokat állnak erkélyeken emberek, az frusztrál), de inkább valami új kezdete lett a befejezés, jó lenne egy új fejezethez lapozni. (+07.09.)

hogy szép karikába zárjam a mondandóm, a pilot értékelését a természetességgel kezdtem, így most is így teszek. hisz' ennyi elég, hogy el legyek varázsolva, hogy érezzem, igaz, amit látok, ragyogjon csak a valódiság bájától. kicsit más lett a sorozat, mint amire előzetesen számítottam. az én fejemben egy romantikus terápia volt, húsz percek az éttermi asztalok körül, sok duma, sok szereplő, ahol az új történetek hátterében felbukkannak régebbi arcok. ennél sokkal jobban kidomborodtak (fő)szereplők, akik viszont így gazdagabb jellemmel lettek gazdagabbak. és kimozdultunk a vendéglátóipari létesítményekből is, életet menteni, dugni, ilyesmi. nagyon szerethető kis angol rózsát találtam megint, amit jellegéből, sokszínűségéből adódóan nehéz értékelni, legyen egy megbízható erős tetszett, ami egy szívdobbanásnyi időre majdnem felkerekedett nagyon-ra, tudjátok ti is miért, ne kelljen százszor leírnom a nevét...

„i do not need to be with a lunatic. i’d rather be by myself. yes, i’d rather spend the rest of my fucking life by myself than put up with any more of this bullshit!”

talán nem létezik normális pasi. talán csak a képzeletünkben él a tökéletes nő. mindenkiben van defektus, csak nem mindegy, hogy mennyire tolerálható a másik, hogy mikor tör elő belőle a hülyeség. bocs, müllerpétert reggeliztem. so, ismét egy rossz randi, de legalább a szex finom volt, mi? sose kezdj meggyőződésessel! (plusz most jött ki igazán, hogy milyen jó volt andrew scott moriarty-ként, így, hogy láthattam a kedves arcát is.) (+07.09.)

„you’d screw me if you thought i’d let you, but you’re enough of a gentleman not to push it.”

miért van a címben a drága, ha nem is szerepel a részben...? simán lehetett volna a random szöszi neve is ott. a sztori tipikus, rossz-házasságos-konferencián-majdnem-dugós, ami szokás szerint megmenti, az a párbeszédek milyensége. vagy mondjuk az olyan apró angol vonások, mint egy kusza női fogsor, amit hálivúdban üvöltve tépnének ki. (+07.09.)

„’bro! i’m gay, and i don’t give a fuck what you think so back the fuck off’. zero tolerance, love. the name of the game.”

milyen lenne egy angol sorozat egy beképzelt nagypofájú korlátolt, kissé rasszista angol óh, lófaszt, skót nélkül. amivel persze együtt jár a kínos angol humor is. hát kurva unalmas. jól esett végig vigyorogni az epizódot, hogy kikönnyítették a melegség elfogadásának a témáját. és ha már megbékéltünk a muff-falókkal, akkor igazán nem kéne lenéznünk a mocskos ferdeszeműeket sem... peace man! (+07.08.)

„i’m doing a collection of, like, william blake-style lithographs depicting my entire sexual history, but on tumblr.”

soha, soha, soha, soha, soha ne kerülj kapcsolatba tini-lányokkal! még akkor sem, ha jófejek, vágják a taxi-sofőrt meg a white russian-t. annyira másik világban élnek, aminek befogadása meghaladja a hozzánk hasonló vén faszok inger-küszöbét. bár úgy tűnik, katalizátorként jól működhet a buldózer-stílusuk. (+07.08.)

„you’re the one, dating girls and screwing guys.”

mi ez a megszállottság a férfiak részéről a leszbikusok iránt? bennem is. pedig tudjuk. valószínűleg a halmozottság érzése miatt lehet, két női test pont a duplája annak, amit mi hagyományos formában kaphatunk. vagy az illatos nőiessége a dolognak, a lágysága, a lekerekítettsége. és az itteni két hősnőnél első pillanattól ott vibrál a testi vonzalom, még őrjítőbb a szituáció. aztán kellenek a tipikus feminista konfliktusok, megspékelve némi keleti bűntudattal. jót tett a női szemszög minden aspektusból (név alapján következtetek: önéletrajzi írás volt?), csak a véletlen telefonálást nem szívleltem. szappan... (+07.08.)

„i remember every man that paid me for sex. every single one.”

hova fajulhat az este, ami egy puccos éttermes, karótnyelt feszengős randinak indult. kell hozzá egy őszinte és imádnivalóan kattant nő, egy kis szex meg némi vészhelyzet. ha most gyerekes lennék, az jönne, hogy ’jaj mia, ne keresd a szerelmet, itt vagyok neked én, csak gyere, gyere’, de hálistennek már lassan tíz éve nem írok le ilyeneket, nem álmodozom. annyit... (+07.07.)