soroló

„you are the most innocent narcissist i know.”

nem gondoltam, hogy egy komoly lelki mélypontról indulva ilyen felemelő (avagy allegro) fináléval koronázzák meg az évadot (még akkor is, ha zokogás lett a vége) -mert tökéletesen és levegőbe-boxolósan összeállt minden, megtalálta a helyét a nagy egészben cynthia, hailey és betty cragdale is. csak rodrigo keresi még az útját, úgyhogy most csak táncolt egy sort a parkban, amivel visszaszerezte a békéjét és a múzsáját. (azt azért hozzátenném, hogy nem egy felhasználó-barát ilyen magas ponton elvágni a történetet -már megint...) (##02.19.)

a zenei darabokat ezerféleképpen elő lehet adni, apró kis finomhangolásokkal is különböző irányokba vihetjük el a művet. a mozart írószobájában is jól ismerik ezt a köztudott alkotói attitűdöt, ezért ők is minden évben finomhangolják a sorozatukat -idén komolyabb hangsúly-eltolódást eszközöltek azzal, hogy a nagyzenekart a háttérbe szorították, és a hailey/rodrigo kapcsolatra irányították a legtöbb fejlámpát (rajtuk kívül csak thomas-nak, gloria-nak és cynthia-nak jutott komolyabb történet-szál és játékidő). de szerencsére ez is jól működött, mert a kapcsolatuk komollyá válása a személyiségüket is befolyásolta, és az ezzel járó dinamika a sorozat dinamikájára is jótékony hatást gyakorolt -és szépen végigmentünk az eufóriától a kudarcig az összes állomáson, erősödő cressendo-ba hullámoztatva az érzéseinket...

„i am faust.”

bár épp’ mosolyszünet van, azért szerencsére mi nézők tudunk mosolyogni -mert rodrigo még összeomlás közben is szórakoztató, ahogy dióhéjban összefoglalja az elmúlt időszakát egy csapat gyerek előtt, ahogy szánalmasan próbál játszani az oboán, hogy azzal is közelebb érezze magát hájláj-hoz, ahogy könnyelműen elosztogatja a cuccait, mert nem akar birtokolni semmit... hozzá képest hailey erősebbnek tűnik, ahogy lazán issza az olcsó bort lizzie-vel, de azért ő is megtörik, amikor szembetalálkozik rodrigo-val és a kifejezetten csinos hölgy kórus-taggal... (mindig kell egy b-szál, de thomas-ék évelődése most csak halványan ébresztett érdeklődést bennem...) (##02.19.)

„one life, one opportunity”

oh, elértünk az évad azon szakaszába, amikor betoppan roman coppola, hogy valami kilógót és egyedit tegyen le az asztalra -ezúttal nincs ló és nincs dokumentarista stílus, sokkal inkább egy színházi ihletésű lebegős félórával lettünk gazdagabbak, ahol elmélyülhettünk a tea-szertartás apró nüanszaiban, miközben a két főszereplő közti viszony lelki csomóiból is nagyokat kortyoltunk... és jól állt a sorozatnak ez a szimbolikus elemelés, ez a színpadra épített bambusz-erdő, ahol nyugodtan ki lehetett kiabálni az érzéseket, ahol vitába lehetett szállni a kételyekkel, és ahol aztán mind hailey, mind rodrigo rossz következtetésre jutottak... (lehetett volna az, hogy összehozzák a két karaktert, és aztán minden marad a régiben, de sokkal érdekesebb így, hogy végigvesszük, hogy milyen hatással van a személyiségükre ez a kapcsolat.) (##02.18.)

„mahler. fuck.”

értem én, hogy jó humor-és-konfliktus-forrás gloria az állandó pénz-kunyerálásával, de muszáj neki mindig ilyen rohadt hangosnak lennie...? elkerülhetetlen volt, hogy szakmai alapon konfrontálódjon a mi kis szerelmes-párunk, mert rodrigo egy érzéketlen tuskó, aki nem veszi észre, hogy mikor gázol bele egy kvázi kezdő karmester érzés-világába... idén nagyon erős a szimbolizmus, most is jól működött, ahogy hailey kvázi kilépett a testéből, így teljesen új szögből láttatva azt, ahogy feladja a küzdelmet. félek, hogy szomorú napokkal fejezzük be a japán kalandot... (újra megerősítettek minket abban, hogy a patriarchális zenész-világban nőként piszok nehéz lehet érvényesülni vezető szerepben.) (##02.18.)

„i actually feel strong panic right now, because music has stopped talking to me.”

„what the fuck am i doing in tokyo?” most már rendszer lett abból, hogy külföldi utazásra indulunk minden évadban a sorozattal, és elsőre furcsa választásnak tűnik japán, de ha belegondol abba az ember, hogy milyen vehemensem állnak a japán emberek a különböző dolgokhoz, így a klasszikus zenéhez is, már van értelme az új trip-nek is... jól érzékeltették a kultúr-sokkot, ami érheti az embert ebben a szokatlan országban, és persze nem maradhatott ki a robotika sem, mert az olyan pure japan dolog... eközben persze nem hagytuk magukra a hőseinket sem, hailey körül csodás kör-svenkeket jár a kamera a vezénylés alatt, rodrigo meg továbbra is (szórakoztatóan előadott) identitás-válságban szenved. (##02.18.)

„you can’t run and make music at the same time, you know. you have to take a breath. you have to confront this.”

azt hiszem, nem lehetne jobban összefoglalni a hailey és rodrigo közti folyton változó dinamikát, mint amikor azt láthattuk, hogy felváltva folyik a hálószobában a konstruktív oktatás és a vadító lepedő-akrobatika... érdekes, hogy a nagy öreg kísérletezik új hangzásokkal, addig a másik két karmesterünk inkább lelki gondokkal küzd, és máshogy keresi a legjobb utat a tökéletes előadáshoz. hailey már (egy piszok hatásos fináléban) leküzdötte a démonjai egy részét, most rodrigo-n a sor -igaz neki is új kihívás a folyton morgó mozart után kezelni a pozitív gondolatokat sugárzó, folyton mosolygó liberace-t... (már a zenekari fiúkat is sikerült egy kicsit visszacsempészni a show-ba, de én még mindig cynthia-nak tudok igazán örülni, főleg hogy erős érzelmi szálat kapott idén arra a pár percre, ami jut neki minden epizódban.) (##02.17.)

„you are already a woman. you are already different. pick the piece that will make you acceptable. and win, for those of us who never got the chance.”

azt gondolná az ember, hogy a művészvilág elfogadóbb, mint a társadalom nagy többsége, de bizony nem túloznak azzal a sorozat írói, hogy hailey-nek keresztül kell magát vágnia az előítéleteken csak azért, mert nem farokkal a lába között született (plusz teherként ott van a háta mögött az összes nő, akit elnyomtak a történelemben)... el is felejtettem már, hogy olvastam anno, hogy michael emerson érkezik a show-ba, így nagy öröm volt, amikor meghallottam a jellegzetes hanghordozását, és megláttam a helyre kis szakállát... gyakran viszik el a sorozatot furcsa hangulati irányokba, de ez a szellemidézés az egyik legfurább volt eddig, ahol jártunk... (##02.17.)

„concentrate on the music. ignore the noise.”

jó látni, hogy nem akarják, hogy hailey csak rodrigo oldalbordája legyen, egy üres trófea, mert sokkal jobb azt érezni, hogy önerőből, a tehetsége és kitartása segítségével jut előre, és nem azért, mert egy híres pasassal osztja meg az ágyát (persze azért nem árt a háta mögé egy erős hadsereg, akik támogatják és finoman lökdösik előre, gondolok itt lizzie-re és cynthia-ra)... szépen párhuzamosítjuk a munkákat, rodrigo új szenvedélyét a táncban és thomas kitartását az új zenekar élén. és megérkezett a beígért japán vonal is... (ennyi év után vajon búcsúznunk kell egy head-karaktertől...?) (##02.17.)

„why don’t you play for the way that parents raise their kids into crazy people? (...) i was thinking that, maybe, if it wasn’t for those type of parents, then there would be no artists.”

a második évadban elkirándultunk mexikóba, és ott leástunk rodrigo karakterének a mélyére, így már időszerű volt, hogy tíz órát utazzunk észak-karolinába, hogy megnézzük, miként vált hailey-ből az a lány, akit ismerünk. mert formálta őt a kisvárosi lét és egy olyan apa, aki azért erőltette a lánya zenei karrierjét, mert ő maga lemondott a sajátjáról, és inkább a tudományt választotta -kicsit sűrű lelkizés ez itt egyből az év elején nem...? rodrigo persze önmaga maradt a lányos szülők jelenlétében is, kellően furcsa és sármos, hogy mindenkit elvarázsoljon. (##02.17.)

„yes, yes, yes, we’ve been having a lot of sexual intercourse recently. because i am the boyfriend.”

ha eddig nem verdeste volna a sorozat cukiság-faktora a plafont, akkor majd most fogunk igazán elélvezni attól, hogy ennyire ellágyuló szívvel tudunk csak ránézni a hayley-rodrigo párosra, akik hajnali négykor is szexelnek (mert minden egyes órát ki kell pipálni), és gloria kimonóiban is nagyon jól néznek ki... örülök ennek a dinamikai váltásnak -egész addig, amíg ki nem derítik, hogy mégsem illenek össze, vagy hősnőnk túl nem parázza a bimbózó kapcsolatot -vagy amíg a művészetük kárára nem megy a kapcsolat... bár ma is inkább a magánélet felé billentünk a zenélésről, de egy évadnyitóban ez bocsánatos bűn, mert így tudunk igazán újra hozzásimulni a karakterekhez. és ajjh, mennyire jól esett ez a simulás ilyen hosszú kihagyás után... (##02.16.)