soroló

„do i think it’s bad luck that a shuttle fell out of the sky on our opening night?”

minden vicces sorozat új évadát egy tragédiával kéne kezdeni... ez most nem epésen mondom ám, szépen beépítették az írók a challenger felrobbanását a sztoriba, az elején már érezted nézőként, hogy milyen kellemetlen lesz a csajoknak a viccelődés, amikor megtörténik a baj a képernyőn, de nem érzem azt, hogy tiszteletlenül bántak volna az életüket vesztett asztronautákkal, főleg mert ruth bűntudata kitartott az epizód végéig... megjöttünk vegas-ba, baby, a neon-filteres csillogás szépen kiegészíti majd a pankráció túlzásait, és persze lehet majd bohóckodni a tipikus vegas-i helyszíneken, a kaszinókban és kápolnákban. azt meg majd meglátjuk, hogy az idegen környezet milyen hatással lesz a karakterek közti kapcsolatokra. (ja, és üdvözöljük szeretettel geena davis-t is.) (×08.10.)

(welcome to the wine county)

így augusztus elején már rendszeresen dúdolgatom a sorozat magával ragadó fő-témáját, már érzem, hogy kezdek bemelegedni, közeleg az új futball-szezon. ezért eléggé sokkoló volt, hogy ezúttal nem hagyták kibontakozni a zenét a főcímben az alkotók, mert úgy gondolták, hogy felütik egy régi raiders szöveggel, és az menő lesz... az már a korábbi évadokban is bebizonyosodott, hogy akkor működik igazán a sorozat, ha sikerül megtalálnia a vágóknak a legszimpatikusabb arcokat, és sajnos úgy tűnik, hogy az idei raiders-ben nincsenek ilyenek, vagy nagyon jól bujkálnak az hbo stábja elől... pedig bíztam chucky-ban (john gruden vezető-edzőben), hogy a tévé-kommentátoros vibrálását hozza majd ide is, de meglepően visszafogott itt a fickó, görcsösen akar profinak tűnni a kamera előtt... a játékosoknál úgy tűnik, hogy a megfelelően nagy arc megléte volt a kiválasztási szempont a front office-nál, antonio brown is magasan hordja az orrát, de van egy végtelenül idegesítő rookie, akit láthatóan már most picsánrúgna az összes csapattársa -és mi nézők is... lagymatag volt ez a kezdés, az az igazság, remélem a következő hetekben sikerül majd jobban belehúzniuk, mind az edzéseken, mind a vágószobában... (×08.10.)

„now is a murderer no-smiler.”

mit várunk az utolsó évadtól -főleg a tavalyi piper-es fordulat után? én például nem számítottam narrációra, főleg úgy, hogy nem csak a szöszi mondta a fülünkbe a kiegészítéseit és magyarázatait, hanem alex is (sőt, egy fura jelenet erejéig minden börtön-lakó fejébe belehallgathattunk egy pillanatig)... az összefüggő flashback hiánya is meglepő lehet, mert csak apróbb életképeket kaptunk piper azon időszakaiból, amikor boldog volt (és így olyan rég látott arcok is beköszöntek, mint larry és jenny)... chapman élete nem felhőtlen a rácsokon túl, mert piszok nehéz minden frissen szabadultnak a visszailleszkedés, de engem inkább az ütött szíven, ahogy hazudik a feleségének arról, hogy minden rendben van, mert gondolom ezzel akarja tartani benne a lelket... igaz, ez tükörképként megvan a túloldalon is, mert alex is csak mosolyog és kiszínez, pedig igencsak megsínyli az aktuális börtön-napokat, a régi drog-szállítós időszaka kísérti újra... mondjuk kevés vidámság van odabenn jelenleg, taystee is elveszítette a maradék pozitivizmusát, és már gond nélkül lezúz bárkit, mert már nincs mit veszítenie... de hé, morello visszatért, és legalább rajta lehet majd kicsit mosolyogni... (×08.06.)

„-they’re spending entirely too much time together. you agree with me about that, right?

-well, i mean, they’re just kissing, right?

-yeah, but it is constant.”

a hidegháború tetőpontján járunk, persze hogy az oroszok is próbálkoznak egy portál-nyitással, csakhogy évekkel le vannak maradva a nagy vetélytársaik mögött, jó orosz szokás szerint... eddig legtöbbször borongott a sorozat, mindig őszi időszakban követtük a srácok kalandjait, ahogy megküzdenek a külső-és-belső démonjaikkal, úgyhogy kifejezetten üdítő volt látni most a nyári set-up-ot, hogy jól áll a sorozatnak a könnyedség, a szertelen bohóckodás, a kamaszosan felbuzgó hormon-túltengés... sosem árt szusszanni egy kicsit, mielőtt megérkeznek a szokásos sötét fellegek, és miért ne tegyük ezt a medence-parton, ahol dögös milf-ek legeltetik a szemüket a fiatal fiúk kockás hasán, de akár a szobák hűvösében is elbújhatunk a nyolcvanas évek nyálas slágerei alá, hogy heves csókokkal hevítsük fel a helyiség levegőjét... persze eltúlozták a dolgokat a duffer tesók, főleg a seriff apai problémáival, és kicsit hiteltelennek éreztem, hogy az addig sárm-királynak beállított steve így bénázik a csajokkal -lehet hogy a fagyis-pult lefagyasztja a vonzerejét... (hmm, társadalmi üzenet is megfért a romantika és a szétpukkanó patkányok közé -azt kezdtük kapargatni, hogy a plázák mennyire megváltoztatták a vásárlási szokásainkat, a városok szociális hálóját...) (különpontot osztanék ki azért, mert nem felejtettük el bob-ot, a környék egyik legnagyobb hősét. rip, duci átlagember!) (×07.04.)

„we have a saying around here: either get busy living, or you get busy dying. and you’ve got a lot to live for.”

hogy tudja valami ennyire tökéletesen ötvözni a szívszorító aids-drámát és a pozitív életigenlést...? 1990-ben járunk, tombol a vírus a meleg-közösségben, a közvélemény viszont továbbra is egy méretes kő alatt él, és nem akar tudomást venni az egészről, a szegényeket tömegsírba hantolják, az egyház önmegtartóztatásra int csupán -nem csoda, hogy az eddig békésnek megismert hőseink is radikalizálódnak, és bele akarják kiabálni a világ arcába a kétségbeesésüket. főleg mivel blanca is érintett, de az anyatigrisről tudjuk, hogy ki fog tartani, erős lesz a gyermekei miatt addig, amíg bírja -rádásul még a betegsége alatt sem esik visszább az optimizmusa, naivan azt gondolja például, hogy majd madonna segít abban, hogy a felszínre kerüljön a pózolós szubkultúrájuk... angel egy hozzá elég passzoló mellékszálat kapott, aminek az is lehet a vége, hogy betör majd a divatszakmába, de könnyen csúnyán el is bukhat az út során -mint ahogy ma sem csak örömből állt a fotózás, volt benne megaláztatás is bőven... biztos ezernyi apróságról tudnék még írni (marie antoinette lefejezése!), de elégedjetek meg azzal a tudattal, hogy piszok erősen tért vissza idénre is a sorozat, nyomás megnézni, hátha ti is kicsit ragyogni fogtok tőle, mint én. (×06.13.)

„-you learned to read alien?

-of course. what have you been doing over the last year?”

túl sokat utalgatott a sorozat korábban a nagy marvel univerzumra ahhoz, hogy egy vállrándítással elintézzük azt, hogy ezt az évadnyitót sehogysem lehet beilleszteni az időrendbe -illetve, ha nagyon akarják, akkor ráfogják a tavalyi timey-wimey-ra, hogy akkor létrejött egy alter-univerzum és sluss-passz, nekünk nézőknek meg ezt el kell fogadnunk, és továbblépni... oké, tegyük ezt, rakjuk félre az összefüggés-mániás geek énünket, inkább keressünk egy másik problémát, amin lehet rágódni: mondjuk coulson-t... én szeretem azt, amikor valamit tökéletesen kielégítően zárnak le érzelmileg, ilyenkor el tudom engedni a karakterek kezét -miközben megszakad a szívem, persze. és teljesen megértem, hogy az írók jobban ragaszkodnak a gyermekeikhez, vagy akár a színészekhez, mint én, ennek ellenére értetlenül állok clark gregg visszahozása felett, mert semmissé teszi a csodálatos búcsúját... oké, oké, rinyálok, mint az egyszeri pistike, akihez frissen kötötték be az internetet, inkább írok röviden arról, hogy milyen volt az epizód -ahhoz képest, hogy még érzem, hogy vissza kell rázódnom az egy éves kihagyás után, mondjuk azt, hogy oké volt, akadt akció bőven, az űrben kóborló csajok igencsak bekeményítettek, és nem meglepő módon az tetszett a legjobban, amikor yo-yo magánéletével foglalkoztunk, mert olyankor kicsit a földhöz ragadtunk a sok fantasztikus kaland közepette... (×05.11.)

„there’s no starting over without forgiveness, bellamy. who knows that better than us?”

hiába telt el több mint száz év, mivel a hőseink végigaludták az egészet, ezért pontosan ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták -az emberiség túlélői továbbra is egy széttöredezett csapat, olyan lelki roncsok, akik képtelenek túllépni a múltban megélt sérelmeiken... mert bizony hiába van előttük a sok új kihívás, egy új élet reménye, az ébredés utáni első dolguk, hogy egymás torkának esnek, minden régi sebet újra felnyitnak, és mi nézőként kicsit feszengve dőlünk hátra, mert azt szeretnénk, hogy a srácok/lányok félrerakják a csatabárdokat, hogy lenyeljék a békákat, és arra összpontosítsanak, ami betölti az egész horizontjukat -az új életükre... nem lepődtem meg, hogy volt szép számmal visszautalás a pilot-ra az új bolygó-foglalás során (a ’we’re back, bitches!’-től az ismeretlen vízben való fürdőzésig), de technikailag egész ügyesen érzékeltették, hogy most bizony egy nagyon más helyen járunk, a színekkel és a fényekkel játszott elsősorban az operatőr, plusz a zenekar is olyan furcsa, idegen-szerű érzeteket keltett... persze a sorozat hagyományaihoz híven most is lesznek majd égiek és talaj-lakók is, igaz, ez utóbbiakat még nem láthattuk személyesen, csak a nyomaikat, mielőtt mindent belepett volna a baljóslatúság és a cliffhanger. ugye ti sem gondoltátok, hogy egy békés helyre fognak érkezni hőseink...? (évadnyitóban halál(okk)al sokkolni nem elegáns, ilyenkor mindig arra gondol az ember, hogy a színész máshová szerződött a két forgatás között, és most kényszerűen búcsúzni kell tőle -pedig lehet hogy csak az emberi kapcsolatokat akarták így felrázni az írószobában.) (×05.01.)

„just get your hands off my miscarriage!”

gyors vágások, elharapott félmondatok, mintha phoebe waller-bridge is érezné, hogy szorítja az idő ebben a szűk hat epizódban -de aztán értelmet nyer a koncepció, ahogy fejlődik fel egyre a kínos családi vacsora, hogy a végén robban az addig gyűjtögetett feszültség (ugyanez igaz hősnőnkre is, aki szándékosan visszafogja magát, nem szól be, kényszeredetten mosolyog az összes hülyeségre, de aztán van egy pont, amikor ki kell törnie)... fájdalmasan hosszú volt a szünet a két évad között (le is kellett tolnom az első adagot újra múlt héten, hogy felfrissítsem az élményt), de nem igazán változott semmi, még mindig szórakoztató, még mindig mer kínos lenni, és még mindig képes hasba-rúgni a legváratlanabb pillanatokban... (×04.16.)

„aegon targaryen, sixth of his name, protector of the realm, all of it.”

nagy kört jártunk be azután, hogy egy király ellátogatott deresbe -most a cél előtti utolsó forduló kezdetén egy újabb uralkodó érkezett az északi fővárosba... sok idő eltelt azóta, ez leginkább azon érhető tetten, hogy milyen sokat komorodtak a stark-gyerekek a hosszú út során, borúlátóak lettek és mosolytalanok, hidegek, mint az északi szél... igaz, ez fakadhat a származásukból is, hiszen jól érzékeljük a barátságtalan hidegséget, amit észak lakói kimutatnak a délről érkezettek irányába, akiket nehéz meggyőzni a makulátlanokkal, a dothraki-kkal vagy a sárkányokkal... ez utóbbiak szintén nincsenek a jókedvüknél, nem szívlelik a hideg vidéket, ráadásul az anyjukat is erősen csábítja egy szőrös fickó... kicsit talán túl hosszúra nyúlt a közös sárkány-röptetés, de kellett már ide a nyitányba is valami piszok látványos jelenet, és ezzel letudtuk ezt is. korhatáros tartalom sem ártott, ezért az éjkirály egy vérfagyasztó installációt hagyott hátra figyelmeztetés gyanánt, a csupasz női testek kapcsán meg mindig számíthatunk bronn-ra, aki gyaníthatóan a bordélyokban éli mindennapjait... nem mondhatjuk, hogy a sorozat készítői felrúgták volna a hagyományokat csak azért, mert ez az utolsó körük, vagy mert a holtak serege erőltetett menetben masírozik délre, a mostani nyitány szűk ötven perce pont olyan volt, mint a korábbi évad-kezdések, elhelyeztek minket a karakterek mellett, felhúzták a hangulati ív alapjait, és elláttak egy hónapra elegendő lelkesedés-munícióval... (×04.15.)

„-ma’am, we’re tracking a school shooting in spokane, washington.

-muslim or white guy?

-don’t know yet.

-which is better for me?

-white guy.

-fingers crossed.”

hjaj, hálistennek julia louis-dreyfus jól van, és semmit sem kopott a komikusi vénája a megpróbáltatásai során, és istentelenül élveztem is ezt a nyitányt, pont azt a kreténséget hozta, amit elvárok a sorozattól, de sajnos elkéstek egy kicsit -ugyanis a hosszú hiátusuk alatt végig a szemünk előtt tombolt az imbecillitás császára, donald trump, és őt egyetlen író és komikus sem tudja felülmúlni a hülyeség-versenyben. nem, még a saját (mostoha)testvérét feleségül vevő jonah sem... (azért kellenek azok a közmondásos tökök, hogy az amerikát beárnyékoló lövöldözéseket ilyen vicces kontextusba helyezzék...) (×04.01.)

„woodstock is beautiful.”

kicsit tartottam attól, hogy a démonok premier plánba kerülésével túl sokat fog sötétedni a sorozat tónusa, mert elfelejtettem, hogy a legends írószobájában képesek őrülten fun módon tálalni a legkomolyabb komolyságokat is. meg az is elsuhant mellettem, hogy nem csak démonokról szólt a baljós előrejelzés tavaly év végén, hanem mindenféle mágikus lényről -például egy cukin vérengző egyszarvúról, ami hallucinogén csillámgélt spiccel magából... igen, a legends még mindig a régi, lazán tolják a biciklit a falig, teljes erőből... az írókat ezúttal a hatvanas évek szelleme szállta meg, egy kis beatle-mánia után vigyorogva hempergőztek meg a make love, not war szellemiségében, tökéletesen elkapva a woodstock-érzést (lásd a boldog hippiket, a fellépő ikonokat és a ’white rabbit’ című jefferson airplane dalt, ami a pszichedélia esszenciája)... de azért ne felejtsük, hogy a sorozatra nem csak a röhögős idétlenkedés jellemző, hanem az is, hogy komoly hangsúlyt fektetnek az érzelmekre is, amik miatt igazán hozzánk tudott nőni a show, és ezért most akarjuk, hogy működjön a hosszútávú kapcsolat a szöszik között, szeretnénk hogy ray megtalálja a boldogságát, szurkolunk nate-nek, hogy rendbe-rakja a családi kapcsolatát, és megszakad a szívünk zari-ért, amiért szétfeszíti őt a tudat, hogy nem tehet semmit azért, hogy ne hulljon szét a családja... abból is látszik, hogy mennyire a szívemhez nőt a sorozat, hogy máris felkavartam a cw-s vetítési rendet, csak hogy minél hamarabb láthassam ezt a szezon-kezdést. (×03.17.)

„do you know what it feels like not being able to protect your family?”

nem is tudom, hogy mit vártam a börtönös felállástól -de biztos, hogy az egyik opcióm ez volt, a ’minden börtön-klisé-valaha’, ahol oliver-be próbálnak mindennap belekötni a dühös elítéltek, ahol az őrök gondosan félrenéznek, ha a rabok bántják egymást, ahol az embernek mindig a háta mögé is kell néznie a zuhanyzóban... és persze oké, hogy örültünk annak, hogy egy csapat régi ismerős is ott pihenget ugyanabban a blokkban, ahol hősünk is (hello michael jai white! hello vinnie jones!), és igazából az is átjött, ahogy oliver aggódik a szeretteiért, de azért túl sok meglepetést nem okozott ez a történet-szál... a régi arrow-csapat eléggé sokfelé van fizikailag és mentálisan is, többen is előreléptek a munkahelyi ranglétrán, viszont egy újabb íjásznak kellett felbukkannia, hogy kicsit összébb rántsa őket (plusz emeljük ki, hogy felicity badass-ebb lett a szőke tincseivel és a piszkavasával)... a flashback-ek ideiglenes pihentetése után most visszatért a kiegészítő mellékszál, egy kellemes csavarral feldobva a kifakított képeket (btw, tudom, hogy a sorozat imidzséhez hozzátartozik, hogy tárgyak közelíjével vágnak át a rendezők az újabb helyszínekre, de itt már túlzottan fura volt a sok közeli zoom...) (×03.14.)

„this was a hate crime, no doubt about it.”

alex danvers utálja a változásokat, pedig (ahogy egy sorozatban illik), folyton változik körülötte minden, a szereplők és a szituációk egyaránt. ő is például (új hajjal) főnökként rúgja már szét a seggeket... kara-val elsőre úgy tűnik, hogy minden oké, aztán persze elkezdenek rá omlani a problémák, hogy elhalványuljon az állandó optimizmusa, az a hamis képe, hogy a földön mindenki kedves és szeretettel-teljes lett hirtelen... azért sem lenne ez egy valós kép, mivel láthatóan az évadot analógiaként akarják használni az írók a mai amerikára, ahol egyfelől nagy előrelépések történtek a különböző emberek elfogadásában, ugyanakkor ott az a masszív csoport is, aki senki más nem tud elviselni, csak azt aki pontosan ugyanannyira fehér és felsőbbrendűnek gondolja magát, mint amilyenek ők maguk -persze a sorozatban a különbözőséget elsősorban az űrlények jelentik, de mindenki érti, hogy ők itt az a kisebbség, akikre lehet mutogatni, és rávetíteni az összes frusztrációt... sam witwer még csak a hangját adta az új gonoszhoz, de már ez is nagy fegyvertény, mert ő pont ebben a legjobb, rhona mitra viszont már az arcával is hozzájárult a gonoszkodáshoz -aki viszont az újoncok közül a legszimpatikusabb volt, az a catco-s kis-kara hasonmás, nia nal (azaz a kvázi újonc nicole maines). és remélem, hogy az ő szerepeltetése azt is jelenti, hogy végre újra több időt fogunk tölteni a szerkesztőségben... (jaj, és majdnem kihagytam tiya sircar-t, akiért a starwars-os szívem már évek óta dobog!) (×03.13.)

„we have a kid who defied the laws of physics to hang out with her parents. i mean, that’s pretty schway.”

ott lopakodott nora, allen-ék nagyra nőtt gyermeke már az előző évadban is, de most töltötte csak be igazán a képernyőt, feldobva kicsit a show-t -bár nekem túl... hogy is mondjam, bohókás volt, igen, talán ez a jó szó rá. persze hozott magával egy adag drámát is, amin lehet rágódni, meg persze egy rakás utalást a jövőre nézve... egyébként egész szórakoztató kezdést pakoltak össze az írószobában idénre, volt kis bohóckodás barry ruháival (az új álltartó nélküli verzió elég szokatlan), volt egy elviselhető running joke cisco másnaposságával, és nem csak nora-val rúgtuk be az átívelős szálakat, de már egyértelmű, hogy killer frost-ot sem feledtük el idénre, sőt, már az évad-gonosz is letette a névjegyét az asztalra... és könyörgöm, be ne avassátok ralph-ot a nagy rejtélyekbe, hadd jöjjön csak rá mindenre magától, az úgy sokkal szórakoztatóbb... (a képregény mély-nerd-ök ma is élvezkedhettek, leginkább azzal, hogy behozták a flash-gyűrűt a sorozatba...) (×03.12.)

„best bed in the worst room!”

nagyon tetszik sam-ben, hogy ilyen felvilágosult anya, aki hagy elég mozgásteret a gyermekeinek, nem csinál nagy ügyet semmiből, és felülemelkedik a saját fáradtságán is, ha valamelyik csemetéjének szüksége lenne rá -és remélem ez most nem csak ilyen zen állapot, amiből üvöltve fog kikelni a későbbiekben... jó kis indie-hangulatot hozott ez a kezdés, például fekete/fehér képekkel szórta tele chicago-t pamela adlon. de ez még csak a bemelegítő volt, egy kitérős/utazós rész, és minden bizonnyal visszatér majd a szokásos meder, bár a dinamika változni fog egy picit (azzal, hogy max távol lesz a csapattól). (×03.01.

„well, these movies, they aren’t perfect, but they’re not trying to be. no, they’re messy and complicated because life is messy and complicated.”

így utólag belegondolva nem jártam rosszul azzal, hogy a kilencvenes években szocializálódtam -például rengeteg rossz filmet kölcsönözhettem ki a közeli tékából... nem is találhattak volna emblematikusabb figurát az írószobában, ha a korszakot akarták jellemezni, mint a meg nem értett videotékást, aki mintha egy nick hornby regényből lépett volna ki -maximális popkultúrális tudás, minimális szociális érzék... de hogy jön mindez ehhez a sorozathoz? én is vártam, hogy miként kapcsolják majd gretchen-hez és jimmy-hez ez a kitérőt, bár azt lehetett érezni, hogy okkal hasonló az analógia az ő se-veled-se-nélküled-lelki-társ kapcsolatukhoz... szokatlan volt így a kezdés a ’speed’ kazettákkal a háttérben, de mégis működött ez a kifordított nosztalgia-tripp... (jaj tényleg, jézusom, mit gondoltunk a kilencvenes években a virtuális valóságról...) (×01.20.)

„one minute you’re in new york, and the next you’re here in gay paree.”

erős a gyanúm, hogy a teljes stáb klasszikus musical-ek nézésével töltötte a szabad idejét a két évad között, felszippantva belőlük az összes csodás hangulatot, hogy aztán ezt az esszenciát teljes tüdő-kapacitással fújják bele ebbe a nyitányba... és nem arról van szó, hogy midge-ék dalra fakadtak volna úton/útfélen, de a zenés betétek tökéletesen imitálták azt a miliőt, mint ahogy a párizsi szomorkodás is jöhetett volna egy francia dalos filmből... ja igen, mert kimozdultunk a new york-i szűk közegből, és csodásan passzolt a bohém világ az eddigi kép mellé -még az is csak egy kissé volt csak zavaró, hogy mrs.maisel-nek tolmácsra volt szüksége, hogy mindenkit meg tudjon nevettetni egy füstös kis lebujban (óh, azok a féktelen fhranciák, árad az (erős) cigaretta füstje mindenütt, és még a férfiakon is tökéletesen áll a rúzs)... a tónus a kiruccanás ellenére maradt a régi, elképesztően gyors tempóban beszél mindenki, a szülők még mindig baromi élvezetes karikatúrák, rendre szürreális jelentekkel van tarkítva a színes sztori-szövet (kedves rablók, akik hazainvitálnak?) -ugyanakkor a végére azért egy csipetnyi drámát is odacsöppentettek, ami kellően fagyasztja a nagyon mosolygós hangulatot. és én azt remélem ettől a könnyes búcsútól, hogy új fejezet kezdődik majd ezek után midge (magán)életében, mert én személy szerint örülnék, ha itt le tudná zárni (végre) a házasságát... (##12.05.)

„dear murray, we want to fire you as our manager.”

(◄◄) jó poén volt a kutyás videó és a világsztárság (mármint a crazy dogggz-nak), de azért most illett mindent visszacsinálni, murray-t lehozni a földre a srácok közé, mert nincs nála pocsé lelkesebb menedzser a földkerekségen. még egy musical típusú dalt is kapott a srácoktól, úgyhogy jól bántak vele a nézet-eltérések ellenére is... (azért a merchandise-babák és a hozzájuk készített ruhák bűntettek...) (##11.14.)

„i am what i do in the dark now. i bleed only for myself.”

sosem könnyű más után takarítani... matt murdock-kal utoljára a defenders fináléjában találkoztunk, agonizálva a szinte halálos kimenetelű épület-összeomlás után. így most az egész nyitányt rá kellett szánnunk matt állapotára, hogy miként kezd helyrejönni a teste, az érzékszervei... a lelke már egy másik kérdés, mert túlságosan mélyponton van ahhoz, hogy ne menjen le az utcára némi szuicid verekedésért... jellegéből adódóan nem lehetett ez egy kirobbanó kezdet, így az írók inkább karakter-pillanatokkal akarták visszahozni a szívünkhöz a show-t -így került matt mellé egy cinikus nővér, aki a szarkazmusával tépi fel a lelki sebeit, valamint egy flashback-et is be kellett iktatni, hogy karen-nel is interakcióba tudjon lépni hősünk... ahogy az első évadban is párhuzamosan láthattuk az érme két oldalát, így most is be-betekintgettünk a vezér cellájába, hogy érezzük azt, hogy mr.fisk idén ismét hatalmas árnyékot fog vetni a sorozatra (érdekes felvezetése volt a hozzá köthető fbi-osnak is, nyugodt tempóban ismerhettük meg a magánéletét, mielőtt még felfedték volna, hogy ki is ő valójában)... (rendezésben is szemléletes volt matt állapota a sok homályosított képpel és eltorzított hanggal.) (erőteljesen sír most a teljességre törekvő énem, hogy a többi netflix/marvel show-t átugorva itt kötöttem ki (ráadásul úgy, hogy jessica (vontatott) kalandjait képtelen voltam befejezni nyár óta), de túl sokan áradoztak matt murdock legújabb pokoljárásáról, így képtelen voltam ellenállni az ördög csábításának...) (##11.10.)

„for centuries humans have held an endless fascination with circles, attributing meaning where they are found. from the eternal rotation of the planets around the sun to the movement of clock hands, to a simple wedding band. and i more than most know full well just how a circle can affect one’s life. or death.”

bear mccreary készségesen vezet át minket a sorozat újabb-és-újabb transzformációjába, most bendzsó-szerű pengetős hangszerekkel tudatja, hogy amerikai földön folytatjuk tovább fraiser-ék nagy kalandját... érdekes volt látni, hogy egy ilyen csöndesebb utat választottak ron moore-ék az új világ bevezetéséhez, intim és visszafogott volt ez a kezdés, ahol volt helye az elmélkedéseknek, a visszaemlékezéseknek és a nagyon emberi romantikának is (még mindig le tud nyűgözni, hogy mennyire működik a két főszereplő között a kémia). de persze azért egy évadot nem lehet konfliktusok nélkül elkezdeni, így az első órában felépített hangulatot le kellett rombolni az utolsó öt percben a hirtelen lecsapó drámával -egy olyan rendezői megoldással élve, ami eltért a sorozat megszokott képétől: a hangsávon kizárólag csak a zenét lehetett hallani... bár tavaly már nem rezonáltam annyira a sorozattal, mint szerettem volna, de most talán (egy egységesebb sztorival) visszatalál majd a szívembe -mondjuk most is elég volt meghallanom caitriona balfe hangját, hogy elolvadjak (igaz a nem sokkal később érkező skót akcentus viszont már csökkentette a libidómat)... (##11.06.)

„milk, milk, lemonade, around the corner... poo emoji is made.”

sorozatkészítőként keményen fosós élmény lehet, amikor egy minden szinten sikeres első évad után azt mondják a csatornánál, hogy kérnek egy újabb évadot vetítésre -biztos, hogy mindenki beszarna egy ilyen lehetőségtől... na oké, ennyi kaki-poén elég is volt az idei évadra, inkább nézzük a komolyabb oldalát ennek a kezdésnek... mert az már az első félóra alapján látszik, hogy idén még inkább belemerülünk az iskolákat megmérgező bullying-be (hangsúlyozva az online zaklatás súlyosbító körülményeit is), így még komolyabb lehet az üzenet az izgalmas ’ki-tette’ nyomozás mellett... respekt, hogy bele lett szőve a sztoriba a netflix is, viszont az első rész még szokatlan volt, hogy peter-ék ennyire kívülállók -mondjuk annyira nem is vonhatóak be a játékba, mint tavaly, hiszen 1200 mérföldet utaztak az újabb ügy felgöngyölítéséhez... (##10.17.)

„we don’t get aliens in sheffield.”

a regenerálódás utáni első epizódok mindig furcsának érződnek -valószínűleg azért, mert ilyenkor még a doktor is keresi a helyét, miközben a testével együtt az agyát is újraindítja... ráadásul a tizenharmadik doktorral egy új főnök is érkezett, úgyhogy nem meglepő, hogy a hangulati tónus is egy kicsit más irányba tolódott a korábban látottaknál (plusz a váltást számomra az is komolyan meghatározza, hogy murray gold is letette a lantot, így az új dallam-világot is szokni kell)... ebben a nagy újdonság-halmazban a legforradalmibb változás tűnt a legtermészetesebbnek -azaz, hogy a doktor nemet váltott... mert jodi whittaker tűpontosan hozta azokat a hebrencs és (két) szívvel-teli tulajdonságokat, amiket elvárunk a karaktertől, de persze azért neki is jutott elég mozgástér, hogy a saját egyéniségét is belegyúrja a formálódó figurájába. szépen kipipáltuk a kötelező rublikákat is, meglett a csavarhúzó (egy epikus labor-munka után), és komplett lett az egyedi, bohókás ruhatár is (pedig már megszoktam a lógó öltönyt a végére). és persze bemutatásra kerültek az útitársak is, merthogy ezúttal hárman is vannak, és szerencsére nem csak külsőleg lettek egy diverz társaság, de a személyiségüket tekintve is jól kiegészítik majd egymást. már csak a tardis hiányzik, hogy teljes legyen az eszköztár a nagy kalandhoz... (ja, igen, volt egy alibi-történet is a háttérben, tipikus who-s kergetőzés egy rosszarcú idegennel, de szerintem teljesen természetes, hogy az új korszak bebikázásakor nem az volt chris chibnall elsődleges szempontja, hogy a sztorival nyűgözzön le minket. arra ráér később is figyelmet fordítani...) (ja, és a hegyekben felvett részek talán a legszebben fényképezett percek voltak az általam látott who-történelemben.) (##11.08.)

„congratulations on allowing us to crawl into the female mind for the final stampede to nirvana. but the people watching this movie, or should i say the men jerkin’ off to this movie, they don’t want to be in a woman’s head, not really. they want to be in their own heads. they want to be watching a couple of dicks that might be their own fill up a woman.”

uhh, egy gyönyörű vágatlan képsorral táncoltunk be a diszkó-korszakba, viszlát 1972, hello 1977! bár leginkább csak a külsőségekben van változás, új hajak, új diéták, és vannak, akiknek jobban megy a soruk, mint amikor legutóbb láttuk őket, de azért olyan nagyon nem nyúltak davis simon-ék a statusquo-hoz... mert mondjuk lehet hogy candy kiélheti a művészi hajlamait a filmjeivel, de azért még odafekszik a kamera elé is; vagy vincent is egy menőbb helyet visz, mint korábban (ez utóbbit a hűséges barátnőjének passzolta át, aki végigjárja a lázadás összes fázisát, most épp a punk-oknál jár, de hé, ’77-ben ki kárhoztatná ezért?)... a változatlanságot leginkább a striciken érzem, akik még mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy tekintélyt sugározzanak magukból, és legszívesebben még mindig az utcán árulnák a nőiket, akiknek persze akkor is és most is kuss-a-neve...kicsit lassabban vettem fel a korszak lucskos és dohányfüstös tempóját, mint szerettem volna, de a végére most is teljesen beszippantott a miliője... (de tényleg, hogy voltak képesek ennyit cigizni ekkoriban? vagy ez csak egy film-és-sorozat-készítői toposz, hogy a hetvenes években mindenkinek ott lógott a szájában a bagó...?) (a nyitó traking-shot-ot már dicsértem, de mindenképp meg akartam említeni az okos párhuzamos vágást is a két szex-jelenet között, csak azért, hogy hangsúlyozzam, hogy mennyire magas szintű volt ma (is) a rendezés.) (##09.10.)

„you want my wedding pussy, don’t you?”

ha sokat kondicionáljuk az agyunkat, akkor a megszokások komoly örömöt tudnak okozni -mivel ez már a kilencedik szezonunk, amit dél-chicago-ban töltünk, így elég meglátnunk a szokásosan kifacsart helyzeteket, elég megéreznünk az agyunkban képződő szag-érzeteket, elég csak pár percet eltöltenünk gallagher-ékkel, hogy nagy vigyorral az arcunkon kielégüljünk... mert valljuk nem sok újdonság volt ebben a kezdésben lip haján kívül, mindenki kapott pár percet, sütögették az ordenáré poénokat, volt szex, volt egy pár cici, és az egész mélyére becsempésztek némi társadalom-kritikát is (ezúttal a fizetési egyenlőtlenség intézményének az orrára koppintottak egy métereset)... és mielőtt azt hinnétek, hogy csak fel akarom öklendezni a ’rég-megkopott-már’ szózatot mantrázók hülyeségeit, szerintem pont hogy pozitív az, hogy megfelelően kiszolgálnak minket hűséges rajongókat az írószobából, és tulajdonképpen ezekkel a dramaturgiai húzásaikkal és poénjaikkal nem csak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy minket nézőket ismernek, hanem arról is, hogy a kisujjukban van az összes karakterük gondolkozásmódja és lelki-világa. ezért harcolt ma deb a fizujáért, ezért lesz küldetés-tudata ian-nek, ezért lelkizik fiona az öccsén, ezért szalad bele egy rossz dugásba lip, és ezért változtatja át házassági terápiává frank a nemi-beteg terápiát... (##09.09.)

„does bruce lee have a gun? because if he doesn’t, it’s ali in three minutes or less.”

eddig keserűség lengte be a fekete-fehér, jövőbe tekintő kezdéseket, most viszont jimmy/gene paranoiája átragadt ránk is, így feszültségben töltöttük a kezdő perceket... aztán egy rendezői leleménnyel érkeztünk meg a színes kétezres évekbe -kis lángocskákkal úsztunk jimmy-ék ágyáig, előkészítve a drámát, amit chuck halála hozott el (pedig én elnéztem volna még az általam oly’ megszeretett szerelmes-pár mindennapi monotóniáját egy kicsit tovább is)... leginkább azért szomorú, hogy meg merték lépni az írók, hogy elbúcsúznak az idősebb mcgill-től, mert fantasztikusan jól lehetett utálni az öreget, mert élvezet volt nézni az összefeszüléseiket jimmy-vel -viszont most izgalmas lesz, hogy mivel töltik meg azt az űrt, amit az elvesztése okozott. és ezt azért sem tudhatjuk, mert még azt sem tudjuk, hogy jimmy-ben mit okoz a gyász összetett érzése, az epizód nagyrészét csöndben töltötte, így a nézőnek meg kellett próbálnia az arcáról olvasni -kevés sikerrel. csak a végére szakadt ki belőle valami, amikor levették a válláról a felelősség terhét... a többi szálon is felvettük a fonalakat, sötét fellegeket rajzoltunk a drog-útvonal fölé, mike meg megint bizonyíthatta, hogy ő a legcool-abb nagypapa a környéken... (##08.14.)