soroló

„do you want me to explain to you that it’s not easy to pack your life and just throw it away? do you think it’s easy?”

nagy respect azért aziz-nak, hogy el meri vinni kicsit seggfejbe dev karakterét, aki annyira feldugta a fejét az álmaiba, hogy olyan dolgokat is kimond, amiket nem kellene -mert csak a saját boldogságra vágyó szemszögét tudja figyelembe venni, a másik fél sokkal összetettebb problémáit már kevésbé... és akkor ott volt még a munka-béli kudarca is, hogy teljes legyen a szájlefittyedés az évad végére. de hé, végre láthattunk egy aprócska csókot, és ki tudja, talán reménykedhetünk egy happyend-ben a végén. mert annyiban igaza aziz-nak, hogy álmodozni igenis kell... (#05.20.)

kedves aziz ansari! tudom hogy mennyire szereted a hasadat, így megpróbálom étel-hasonlatokon keresztül leírni neked, hogy mit éreztem, miközben néztem a sorozatod második évadát (bár a kulináris ismereteim messze elmaradnak a tiédtől). al dente meg kellett néznem az új epizódokat, amint elérhetővé váltak, és ez nálam mindig az erős vonzalom jele. végig azt éreztem, hogy a változatos hozzávalók, az ízletes alapanyagok összegyúrva egy magasabb szintű ízvilágot képviselnek. az olasz pasta menüre kerülésével egyből a kezdésnél egy olyan szósz került az ember ízlelőbimbóira, ami végig ott maradt a nyelve tövén. főleg mert a kulturális kitérők után a végén visszatértünk ehhez a nagyon szerethető ízhez. közben csipegethetünk apró falatokat kedvünkre, vagy habzsolhatunk az afroamerikai ünnepi ételekből, mindegy is, mert a lényeg, hogy akkor érezzük magunkat a legjobban, ha olyat ételt kapunk, amit szeretettel készítettek el. a desszerted is különlegesre sikerült a menü megkoronázásaként, mert kellően édes volt, hogy elvarázsoljon, ugyanakkor jól sikerült ellensúlyozni ezt egy kis keserűséggel is. azt hiszem rég ettem ennyire finomat, és nagyon szívesen visszajönnék még ebbe az étterembe repetázni. főleg ha ilyen gyönyörű olasz lányok szolgálják fel az ételt... (ehh, bele akartam komponálni a szövegbe a ’ramen’ szót, de nem sikerült sehogysem...)

„you have never seen another ’pino’ besides pino’s?”

damn, aziz, what have you done... itt fekszem egyedül az ágyamon, nézem az indie-filmmé hizlalt epizódodat a sorozatból, ami teljesen felkavarta az érzéseimet: szomorú vagyok, mert pont olyan kapcsolatra vágyom, amit bemutatsz, amiben tökéletes az összhang a két fél között, jó nézni a találkozásaik minden pillanatát; ideges vagyok, mert nem akar eljönni az a pillanat, amikor végre mindkét fél kimondja az érzéseit, amikor beteljesül ez a szerelem; boldog vagyok, mert imádom nézni alessandra mastronardi mosolyát, imádok elveszni az apró pillanatokban, imádom azt, hogy míg a szám mosolyog, addig a szemem is jóllakik az értő-kezű rendezéssel, a hosszú mozgó-beállításokkal, az ősz színeivel. nem akarom, hogy véget érjen az ősz és a tél, ugyanakkor nagyon várom, hogy végre tavasz legyen... (#05.20.)

„-what’s a minority?

-it’s a group of people who have to work twice as hard in life to get half as far, and denise, you a black woman, so you gonna have to work three times as hard.”

szépen becsomagolták a mondanivalót a kisebbségi létről egy kedves családi időutazásba... eddig csak egy háttérben megbúvó karakterként gondoltam denise-re, úgyhogy örülök, hogy most megkaphatta a maga fénypontját, főleg mert mindig érdekes, hogy hogyan éli meg valaki az ilyen halmozottan kisebbségi élethelyzeteket, főleg hogy tudjuk, hogy miként viszonyulnak a fekete közösségek a melegekhez... angela bassett természetesen önmagát (és a sajátságos hanghordozását) hozta, de őt ezért szeretjük... én viszont nagyon szerettem a kis referencia-pontokat az idővonalon, hogy a kilencvenes években előkerült oj, mj és rachel is... (#05.19.)

„seven seasons is a long time. i mean, that’s how long ’the sopranos’ was on. and no offense, i don’t know if ’clash of the cupcakes’ is as good as ’the sopranos’.”

ügyesen csempészték a srácok az apákat az epizódba -ami ugye alapvetően arról szólt, hogy mindig van egy harmadik opció is az eldöntendő kérdéseknél. csak néha egy hegyes tű lapul alattuk... (egyfelől átvitt értelemben, mint amikor két nő közül a pad alá esik valaki -de akár lehet szó szerint is érteni ezt a tűt...). dev apu nem a főtémáért, hanem némi poénkodásért volt jelen, mert néha jólesik az intellektuális humor mellé némi altesti idétlenkedés is... (#05.19.)

„-look, i love your vagina. it’s a fantastic vagina.

-then lick my vagina! it’s not going to lick itself!”

eddig is gyanús volt, hogy épp’ úgy vannak felsorolva a nevek az epizódok elején, ahogy woody allen filmjeiben szokott lenni, de most ez a kis szerelmes-levél a newyork-i multikultihoz végleg meggyőzött arról, hogy aziz az öreg woody szellemi örököse... mert hanyagoltuk a fő srácokat, és kicsit kitekintettünk a városba, három mini-sztori erejéig, lementünk a háttér-emberek közé, akik a várost mozgatják -illetve a város lakóit mozgatják, ha a taxisokra gondolunk... a középső szakasz meg leginkább egy párkapcsolati zűr feltérképezése volt, ötletesen prezentálva. (btw, tök jól lecsapták a gondolatomat, mert épp’ azon elmélkedtem, hogy a hallási problémákkal küzdők probléma-mentesen beszélhetik meg a problémáikat bárhol -erre persze kiderült, hogy azért akadnak még a környéken, akik beszélik a jel-nyelvet...) (#05.18.)

„gonna grab some of the wine that doesn’t taste like white, uh, feet wine, whatever.”

biztos nektek is feltűnt az a cuki lány olaszországban, de velem együtt ti is azt gondoltátok, hogy áh, pasija van, meg egyébként is dev megy vissza new york-ba -hát szerencsére még nincs lezárva ez az ügy... pedig az elején megijesztettek aziz-ék, hogy azzal a borzasztó show-val kell foglalkoznunk, amit kénytelen vezetni, de csak egy kis tévés fricskát kaptunk, és aztán beleugrottunk abba, ami a legjobban megy a srácoknak -a szívügyekbe... kicsit sajnálom, hogy ennyire nincs meg az összhang az indiai lánnyal, na de itt van nekünk francesca, akinek minden mosolyától olvad a szív, ráadásul jól éreztetik azt is, hogy mennyire fun lehet vele együtt lógni. aztán meg lógathatjuk utána az orrunk sokáig... (szép elegáns lett a végére az epizód, john legend is emelte a fényét, bobby cannavale meg hozta önmagát -legalábbis szerintem ő a való életben is ilyen vitális nagypofájú srác...) (#05.17.)

„i got a match!”

már belekezdtem, de még sajnos nem jutottam a végére aziz könyvének, a modern románc-nak, de azért az már kihámoztam belőle, hogy alapos kutatómunkát végzett az ilyen tinder-típusú randizós app-okkal kapcsolatban a mű megírásához, úgyhogy nagy tapasztalattal a hátizsákjában rakhatta össze a mai epizódot. és baromi szórakoztatóan zongorázta végig az összes csajtípust, akivel egy ilyen alkalmazáson találkozhatsz... én mondjuk mindig is idegenkedtem a randizás intézményétől, úgyhogy őszinte csodálattal néztem, ahogy dev kivágja magát minden szituációból, és nyugodtan fogadja a katasztrofális helyzeteket is... (update: baszki! tudtam, hogy ismerős az indiai lány valahonnan -ő sabine hangja a sw rebels-ben!) (#05.16.)

„we don’t eat pork.”

(egy lelkészt és a hitét középpontba állító leftovers és egy istenektől duzzadó american gods után itt is a vallás került a középpontba ma esete a sorozataimban, kezdjem azt gondolni, hogy az univerzum valami jelet akar küldeni nekem...?) azt tudjuk, hogy aziz vallásos áhítattal viseltetik az ételek iránt, így semmi meglepő nincs abban, hogy a modern kor vallási kihívásait is az ételeken keresztül demonstrálta... de egyébként szép levezetése volt az epizód annak a változásnak, ami a hitvilágban végbemegy, hogy az emberek egyre messzebbre sodródnak a tradícióktól, a régi hitektől. (vicces látni a különbséget aziz szülei között: míg az édesapja hatalmas lelkesedéssel játssza magát a kamera előtt, addig az anyukája nagyon látványosan feszeng, és a fenébe kívánja az egészet...) (#05.15.)

„eating in italy is my favorite thing”

fekete-fehérben nem tűnt fel, hogy mennyire jól áll itália a sorozatnak, de most minden szűk sikátorból és dimbes/dombos zöldellő tájból sütött a hangulat. és ha itália, akkor rengeteg kajálás és keserédes romantika... aziz jó fej, mert hagyja, hogy a haverja csillogjon, miközben ő szerényen meghúzódik a (nagyra nőt) árnyékában. jól sikerült egyensúlyba hozni az epizódot, mert egyszerre volt vicces (szorult helyzet a sikátorban) és érzelmes (volt szerelmekkel való viszony elemzése). kicsit sajnálom, hogy vissza kell menni a nyüzsgő amerikai nagyvárosba a vidéki olaszország nyugodt tempója után... (#05.14.)

„you know what italian word i love? allora.”

ha aziz valamibe beleáll, akkor teljes lábbal áll bele... szóval ahhoz, hogy hiteles legyen a sorozatában az, hogy a karaktere olaszországba költözik, már hónapokkal a forgatás előtt maga is átcuccolt a pasta hazájába, intenzíven tanulta a nyelvet és a tésztakészítés rejtelmeit. valamint jól láthatóan elmerült a hatvanas évek méltán híres olasz filmremekeiben is, legalábbis csak ezt a magyarázatot találom arra, hogy miért volt fekete/fehér ez a nyitány (meg persze nem véletlen, hogy a nyitójelenetben jól kivehető a biciklitolvajok dvd a háttérben)... na jó, tudok még egy magyarázatot: még indie-filmesebbre akarta venni a hangulatot, és igazából jól is működött ez a hangulat -és persze sem utolsó szempont, hogy a kajálás melletti második szenvedélyét is hozta magával európába: a csajozást... (#05.14.)