soroló

„we’re on dangerous ground right now, because of our secrets and our lies. they’re practically what define us. when the truth offends, we lie and lie until we can no longer remember it is even there. but it is still there. every lie we tell incurs a debt to the truth. sooner or later, that debt is paid. that is how an rbkm reactor core explodes. lies.”

végignéztük a baleset közvetlen következményeit, befejezésként pedig okosan egy tárgyalásba ágyazták a készítők okokat, így megkaptuk a teljes krónikát végül -csodásan működött ez a dramaturgiai szerkezet, legfeljebb csak annyi bajom van vele, hogy most szívesen újranézném az első részt így, hogy már többet tudok azokról a dolgozókról, akik az erőműben teljesítettek szolgálatot azon a végzetes éjjelen... tételesen végigvettük a hibákat, amik a robbanáshoz vezettek, ismét úgy lett megmagyarázva minden, hogy a laikusok is értsék a tudományosabb tételeket is -de az egész sorozaton végighúzódó üzenettel együtt lett igazán erős ez a finálé, mert a hibás elvekre épülő rendszert kritizálták leginkább a készítők, ahol minden háttérbe szorul az üres eszmék oltárán, ahol lehet hazudni, ahol nem kell hozzáértés, és ahol persze spórolni kell, mert az erős birodalom látszatát fenn kell tartani. és egy önfeláldozás is kevés ahhoz, hogy lelepleződjön ez a romlott rendszer... (azért az sem kis teljesítmény, hogy úgy volt egy reaktornyi feszültség az epizódban, hogy pontosan tudtuk, hogy mi fog történni.) egy szép mementóval zártuk le a történetet, ahol jutott pár mondat azoknak is, akiknek a szálát nem volt idő lezárni a mozgóképen (bányászok), vagy azokra is, akik dramaturgiai okokból kimaradtak a sorozatból. (×06.04.)

vannak meghatározó események, amik beépülnek az emberiség kollektív tudatába. tanulunk róluk. olvasunk rólunk. bennünk élnek. az ilyen eseményekből készülő mozgóképes alkotások mégis elemi erővel tudnak letaglózni minket, ha megfelelően vannak elkészítve -és most határozottan állíthatjuk, hogy a leninről elnevezett atomerőműben bekövetkezett hírhedt balesetet bemutató mini-sorozat a műfaja egyik legkiemelkedőbb alkotása lett. és ehhez sok összetevő gondos összeillesztése szükségeltetett -mert elolvashatjuk a száraz tényeket az események menetéről és a kétségbeesett kármentésről, de sokkal inkább megterheli a lelkünket, ha átmos minket a tévéből áradó intenzív feszültség, ha nyugtalanít a zörejekből és éteri hangokból kikevert zenesáv (szerzőjére, hildur guðnadóttir-ra érdemes lesz odafigyelni ezentúl), ha a gondosan megtervezett dramaturgia fokozatosan adagolja a magyarázatokat és a borzalmakat, ha az alázatos színészi munka is mélyíti a beleélési faktorunkat, és ha minden egyes szürke tömblakást és rozoga zil-t hitelesnek érzünk... nagyon nehezen tudom csak most össze-sakkozni a mondataimat, mert szeretném pontosan átadni, hogy milyen sokat adott érzelmi alapon a sorozat, hogy öt héten át megrendítő módon törte össze a lelkemet apró darabkákra. de eközben azt is kellően ki kéne hangsúlyoznom, hogy az intellektusa is épp’ ilyen magas szinten volt jelen a gyomorba-markoló képsorok mögött, hogy elsősorban azt akarta bemutatni az alkotó, craig mazin, hogy egy rosszul működő, poros dogmákra épülő, hazugságokkal körbebástyázott autoriter rendszer (és az azt kiszolgáló emberek) mennyire nem tudnak megbirkózni egy ilyen végzetes eseménnyel. mert az egy ilyen rendszernek halála, ha beismeri, hogy hibázott... az ilyen hiperrealista történelmi művek egyfajta mementói az eseményekben résztvevőknek, és ez most különösen igaz ennél a sorozatnál, ami szívből jövő emléket állított a sokszor eltitkolt és letagadott áldozatoknak. az igazi hősöknek. és nagy öröm látni, hogy nagyon sok embert megindítottak a szívbemarkoló képsorok, hogy sokan a sorozat hatására elkezdték mélyebben is beleásni magukat a témába, így biztosított, hogy sosem felejtjük el a történteket, és azokat, akik a saját életüket kockáztatták az emberiségért.

„there’s nothing in the world more powerful than a good story. nothing can stop it. no enemy can defeat it.”

...hmm, szóval azért nem pusztulhatott el az előző részben a vastrón, mert azt sárkánytűzben kovácsolták, így csak egy sárkány tud ártani neki... a harangszó utáni drámai történések drámai kezdést predesztináltak a finálé kezdetére, és meg is kaptuk, ahogy a ’győztesek’ döbbenten nézik a hamuval belepett romokat. de tyrion-nak ennyi nem volt elég, neki bizonyosság kellett ahhoz, hogy végleg összetörjön a szíve -és az övével együtt a miénk is... de mindenki bizonyosságra vágyik, jon arra, hogy dany lelkében a tettei ellenére is megtalálja még a jót, dany pedig arra, hogy benne bízzon mindenki, hogy kemény kézzel képes lesz egy új világot felépíteni az előző romjain... egy kicsit sajnáltam, hogy nem jutott idő a tetteinek bemutatására, szükségem lett volna arra, hogy jobban érezzük a jelleme despota vonásait. de ez a sorozat nem az, ami azt adja, amit szeretnél, mint ahogy arra is vágytunk már hosszú évek óta, hogy dany ott álljon a vastrón mellett, de nagyon nem így képzeltük el a körülményeket. és sokakkal ellentétben még mindig azt mondom, hogy ez a kiszámíthatatlanság jó dolog... mint ahogy az új uralkodó megválasztásánál is húztak egy merészet az alkotók -és azért trükkös ez a döntés, mert könnyen meg lehet indokolni, hogy miért logikus, mégsem volt egyértelmű választás (és a többiek ellen ugyanígy fel lehet sorakoztatni érveket és ellenérveket, úgyhogy azt sem lehet mondani, hogy bármelyik nemes úr/hölgy megfelelőbb választás lett volna)... ha már martin papa egyik múzsája mindig is tolkien volt írás közben, így megbocsátható a sorozat-változatnak is a hosszan kitartott, gyűrűkurás befejezés, ahol mindenki megkapta a megfelelő búcsúját, csendesen útnak-eresztettük a karaktereket, becsuktuk a nagy saga utolsó kötetét. szép kört írtunk le végül, hisz’ pontosan abban a fal melletti erdőben ért minket az utolsó kép, ahol az egész sorozat elkezdődött... abszolút kielégítő volt ez a zárás, bár nem facsart ki úgy érzelmileg, ahogy szerettem volna, de szerencsére csalódást sem okozott. (örültem, hogy ma a legtöbb színészi terhet peter dinklage vállára helyezték, mert ismét csillogtathatta azt, amiért annyira megszerettük az elmúlt nyolc év során.) (örültem, hogy az epizód második felébe azért a könnyedebb hangulat is be tudott lopózni mondjuk edmure tully szokásos bénázásaival, vagy egy kis meta-poénkodással (westeros még nem érett meg a demokráciára) vagy az újra-alakult kistanáccsal. apropó! nem csak a stark-ok nagy diadala volt ez a finálé, de a kisembereké is, tyrion-nal olyanok osztoznak az asztalon, mint bronn, ser davos, sam és ser brienne, akik nem azok a tipikus nemesek, akik a királyi udvarban szoktak lebzselni...) (×05.20.)

most hogy a sok évtizedig periférián lévő geek kultúra mainstream-mé vált, most érezni igazán, hogy az emberek kétféleképpen fogadnak be egy kulturális terméket. vannak akik racionálisan szeretnek végiggondolni mindent, biztos logikai lábakat akarnak a történeteknek, és megpróbálják kikövetkeztetni a szálak kifutását, a rejtélyek feloldását. ők azok, akik hangosan csalódnak mostanában a nagy népszerűségnek örvendő produkciók környékén (legyen az marvel, dc, starwars vagy a trónok harca), mert nem az elvárásaiknak megfelelően kanyarítják az írók a történeteket, nem illik bele a film/sorozat az általuk megalkotott dobozba. velük szemben vannak azok az empirikus alkatok, akik érzelmileg akarják megélni ezeket a popkultúrális mega-eseményeket, akik befogadóbban állnak a végeredményhez, és elégedettebben is állnak fel a végén. mert úgy érzik, hogy nem mindig fontosak a logikai bakugrások, ráadásul nem is akarják kisajátítani a történeket, érzelmileg akarnak végigmenni az úton. én már tudom egy ideje, hogy szerencsére az utóbbi kategóriába tartozom, de gondolom, hogy a hosszas felvezetőből is sejtettétek, hogy ide akarok kilyukadni... és nem arról van szó, hogy ne lennék tudatában annak, hogy sietős volt az évad tempója, hogy bizonyos helyeken ne szerettem volna én is, hogy tovább nyújtsák a karakter-pillanatokat, de könnyen el tudtam fogadni az összes epizódot, kíváncsian ültem le eléjük hétfő hajnalban, és mindig jól behúzott magába, felhőtlenül szórakoztam. ’kikapcsolt aggyal’, mondhatjátok ti kritikus szemléletűek -és nem is tagadom, hogy a bennem gyakran felbuzgó gyermeki lelkesedés elsöpörte az összes kritikus élt, de a sok megkeseredett fröcsögést látva nem bánom, hogy a mai napig ott bújik bennem ez a naiv és elfogult kisfiúcska, aki nyitott szívvel azt mondja minden alkotónak: meséljetek még!

elég élénken él bennem, hogy 2011 tavaszán három pilot-ot is bemutattak, amik intrikálós/kardozós premisszával kecsegtettek, de csak a trónok harca volt az egyetlen közülük, ami elsőre megragadta a figyelmemet -és aztán nem is engedett el nyolc éven át (a másik kettőről: a camelot-ot egy rész után üvöltve dobtam félre, a borgias-zal pedig egy kis szusszanás után újra próbálkoztam, és végül megszerettem azt az istentelen családot is)... a westeros-i (és essos-i) míves história könnyen megadta magát, mert merész volt, mégis realista, és láthatóan nagy gonddal készítették el, figyelve az audiovizuális élményre, és a megfelelő hangulati elemek megragadására. az első évad utolsó két részét már rokonoknál néztem meg, ugyanis nyárra leköltöztem a balatonra dolgozni. aztán finálé után pár nappal már újra is néztem az évadot, ezúttal szinkronosan az unokaöcsém kedvéért, és ezzel párhuzamosan megrendeltem a könyveket is. úgyhogy csak egy múló nyár kellett, hogy egészen mélyen beleszeressek george rr martin világába -pedig akkoriban nem faltam mindennap a fantasy irodalmat, sőt, eléggé eltávolodtam a műfajtól, annak ellenére, hogy tizenévesen nagyon szerettem... a második évad már mást élményt nyújtott így, hogy alaposabb ismereteim voltak az alapanyag kapcsán, de ugyanúgy szerettem nagyon minden pillanatát, maximum csak kevesebb meglepetést tudott okozni. és rá is szolgált a sorozat erre a masszív szeretetre, kevés olyan hosszú történetet tudok mondani, amiknek minden egyes pillanata leköt, a thrones volt az egyik nagy tévés kivétel. de ez nem csoda, hisz’ annyi mindent lehetett szeretni benne, a legendássá vált kiszámíthatatlanságát, az ’asztakurva!’ pillanatait, az ezernyi szálra szétfutó történetét, a csendes karakter-építéseit, a folyton csillogó színészi játékot, a zenei finomságait, azt, hogy magasról hugyozott a prüdériára, vagy azt, hogy minden egyes elköltött dollár látszott a képernyőn az egzotikus helyszínek és gondosan épített díszletek mellett/alatt (nem véletlen, hogy ennél a sorozatnál váltottam először nagyobb felbontásra, és imádtam, hogy milyen jól mutat a tévémen)... rengeteg élményt kaptam ezalatt a nyolc év alatt -és sokan mások is így voltak ehhez, egészen szürreális érzés belegondolni abba, hogy egy ilyen típusú sorozat felérhetett a csúcsok csúcsára, egy sárkányokkal és óriásokkal kacérkodó fantasy, ami nem takargatja az emberek hibáit (vagy az intim testrészeiket) sem (az már egy más kérdés, hogy a túl nagyra hízott, sokfelől érkezett rajongó-sereg milyen toxikussá vált a sorozat végére)... szóval köszönöm ezt a nagy kalandot, mind martin papának, mind a sorozat alkotóinak, köszönöm, hogy újra megszerettették velem a műfajt, köszönöm, hogy bebizonyították a világnak, hogy el lehet mosni a tévézés és a mozizás határait, és olyan minőséget hozni az otthonaikba, ami alól kevesen vonhatták ki magukat... most még nem érzem, hogy az őrségünk végleg véget ért, túl friss még az élmény, amit fel kell dolgozni, de rövidesen eljön majd az idő, amikor valamivel be kell töltenem a westeros alakú űrt a szívembe -mondjuk egy újra-nézéssel...

„being vice president is like being declawed, defanged, neutered, ball-gagged, and sealed in an abandoned coal mine under two miles of human shit! it is a fate worse than death.”

érdekesen hullámzott az epizód azzal, ahogy változtak az erőviszonyok a jelölt-állító gyűlésen, és azzal is, ahogy egy cseppnyi melankóliát és drámát engedtek be a poénok közé... selina képtelen volt elengedni a hatalmat, és ennek érdekében bárki politikai ágyába hajlandó volt befeküdni, és ami nekünk nézőknek még jobb, hogy az igazi finisben, a kétségbeesett végjátékban kiengedhette magából az állatot... mindig furcsa érzés egy ilyen komédia-sorozattól, ha összeszorítja a szívet, de a selina/gary kapcsolat konklúziójával sikerült ezt is elérni... és látjátok, végül igazam lett, nem csak a törtető gonosztevők érhetnek oda a csúcsra, de a tiszta jóságból font lélekkel rendelkezők is. nem jó érzés egy ilyen pozitív üzenettel zárni egy cinikus show-t...? (×05.13.)

ahogy azt már többször is felvetettem, tisztelt bíróság, az idei évad nagy újítása az volt, hogy komolyan ráfeküdtek az aktualitások hajszolására -de ez volt az egyetlen módja, hogy felvegyék a versenyt a trump adminisztráció őrületével... idén talán kevesebbet nevettem hangosan, mint korábban, de ezt betudhatom annak is, hogy a legtöbb részt ebéd közben néztem a munkahelyemen, mert selina-ék egyébként a szokásos módon dolgoztatták a rekeszizmainkat, miközben letarolták amerikát a választási ígéreteikkel és kampány-túlzásokkal, plusz a cuki little richard-dal, ugye... néha nem örültem, hogy szétszedték frakciókra a csapatot, de aztán mindenki megtalálta a helyét a nagy bolondozások közepette, mert próbáltak egyensúlyozni az alkotók azzal, hogy mindenkire szántak még egy kis időt, hogy megnevettessen minket most utoljára...

a világban mindenhol jelenlévő politikai sárdobálás nevetségesnek tetszik kívülállóként, a hatalom-hajszolás csak halvány mosolyt tud csalni az arcokra -de mindez akkor még hatványozottabban vicces, ha ezeket a tetteket kispályások követik el, ha egy csapat hozzá-nem-értőre helyeződik a fókusz, akik tudatlanul verik le az összes morális akadályt, akik mindig a legkellemetlenebb szituációkba kormányozzák magukat... ha visszagondolok az elmúlt évekre azügyben, hogy melyik sorozat váltotta ki belőlem a legtöbb nevetést, biztos, hogy a veep dobogós helyezést ér el, tele volt szituációs poénokkal, amik előtt leborult a rekeszizmom, miközben okosan csavargattatták a karaktereket és a kínos szituációkat. és rengeteg minden velem marad örökre azokból, amiket átéltem ezzel a lökött bagázzsal, selina buldózer-stílusa, gary simulékonysága, jonah abnormális gondolkozásmódja, mike értetlenkedései, satöbbi, satöbbi... higgyék el, kedves polgárok, ezek a politikusok megérnek minden időt, amit csak rájuk tudnak szánni, meghálálják a beléjük fektetett bizalmat! (a politikából elsősorban a kirakat-embereket látjuk a való világban, pedig a háttér-munkások épp olyan fontosak -és szórakoztatóak, ahogy erre a sorozat rávilágított.)

„the very last dick”

aaaaaanyira elcsépelt lett volna, ha hőseink közül valamelyik megint lelép a nagy döntés előtt, mert számtalanszor láttuk már őket berezelni és kereket oldani, ugyanakkor hiteltelen lett volna egy habos/babos esküvő is, mert az nagyon nem jimmy&gretchen lett volna -de azt hiszem stephen falk megtalálta a tökéletes középutat számukra, miközben kicsit elolvasztotta a szívünket a végére... nem volt rossz a tippem az évad közepénél azzal kapcsolatban, hogy a nyilvánvalónak tűnő flashforward-oknál lesz valami csavar, lett is, és nagyon tetszett, ahogy a magyarázatot is egy csavarral illesztették be az írók a finálé eseményeibe, még pont egészséges mértékben zavarva össze egy pillanatra a nézőket... edgar miatt egy jó adag komorság ült a hangulatra, de azért a többi kiegészítő emberrel egész jól kompenzáltak egész odáig, amíg el nem tört a mécses mindenkinél. de hé, esküvőkön szabad sírni, nem...? (stephen falk rendezőként is erősen tartotta a gyeplőt, tetszett, ahogy a medencés udvaron suhintotta a kameráját.) (×04.04.)

csak annyit szerettem volna kapni az utolsó évadtól, hogy lássuk kicsit gretchen-t és jimmy-t egy viszonylag stabil kapcsolatban működni, és ez a vágyam teljesült is, mert bár voltak kisebb amplitúdójú probléma-görbék (véletlen szopás, gretchen tánca a betegsége körül), azért jól elvolt ez a két lökött most együtt... az évad szerkezetével sem volt bajom, hogy minden az esküvős finálé felé mutatott (még a dramaturgia megbolondításra behozott flashfoward is)... igazság szerint szívesen töltöttem együtt az időmet még egyszer utoljára ezzel a csapat lükével, akik addig vergődnek a magánéleti béklyóikban, míg boldogan meg nem halnak...

mint egy igazi párkapcsolat, olyan volt a viszonyom ezzel a sorozattal -az elején elvakított a nagy szerelem, hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a hajmeresztő kalandokba, aztán mikor csillapodtak a nagy érzelmek, akkor megmutatta a kevésbé szép arcát is, amit nem viseltem túl jól, majd megbékéltünk egymással, és finoman duruzsoló szeretetben töltöttük az utolsó éveinket... cinikus egyedülállóként is szükségem van arra, hogy párkapcsolatokról szóló történeteket nézzek, bár nagy segítség tud lenni, ha a történet szereplői hozzám hasonló cinikusok, akik hevesen utasítják el a hagyományos kapcsolati értékeket, ezzel kockáztatva azt is, hogy kiégetnek mindent maguk körül... nagyon szerethető volt a két főszereplő körüli őrült kompánia is, akik az extrém (vagy akár ordenáré) poénokkal egyensúlyozták a fel-felbukkanó komorságot... évek óta nézem ezt a magánéleti karambolt, és jól el is voltam vele, de csak most a végén jöttem rá, hogy kötődtem hozzá annyira, hogy hiányozni is fog -pedig már a főcímben is nyíltan kimondta a kezdetektől: ’i’m gona leave you anyway’...

„we were both shepherds.”

(◄◄) a birkás befejezésre emlékeztem, arra viszont nem, hogy a srácok egy szép összefoglalót adtak a teljes sorozathoz -musical formában... az is dereng, hogy anno nagyon hirtelennek érződött a lezárás, most már tudom, hogy belefáradt az alkotói csapat a megterhelő melóba, ami a színvonal megtartásához elengedhetetlen volt, és megértem, hogy miért lyukadtunk ki végül a világ túlfelén ilyen radikálisan... (kétértelműségből jutott mára is egy adag, mel adta elő a házassága válságát bret-nek és jemaine-nek úgy, mintha ők lennének a nagy változást elszenvedő gyermekek...) (##11.24.)

nem sok mindent változtattak a srácok a második körre, ugyanazzal a bájos esetlenséggel bolyongtak new york utcáin, mint korábban -talán csak abban éreztem egyenetlenséget, hogy nem minden epizódba kerültek igazán bugyi-eldobós klasszikus dalok...

biztos, hogy a humor formájának az egyik alappillére, hogy hol születik meg, és könnyű megfigyelni, hogy a nagyobb szárazföldi területektől elkülönülő szigeteken egy különleges, alternatív verzió jön létre. az angol humort már nagyon régóta megkülönböztetjük a többi vicces formátumtól, de ezzel a sorozattal a kiwi humort is feltehettük a vicc-térképre... nem tudom, hogy azért mert az elmúlt nyolc évben bret és jemaine csak a dalaikkal volt jelen az életemben, vagy azért, mert alapvetően ők ketten zenészek, de az biztos, hogy a zenés részeket élveztem legjobban ennél az újranézésnél. de szerintem nem is az volt a cél, hogy sztori-szinten akarják elérni, hogy a földön fetrengjünk a röhögéstől, bár azért a sok kifordított helyzet-komikummal próbálkoztak derekasan. és még mindig jól tud esni az esetlen indie-s bája, főleg mert a csóróság a zenekar egyik kulcs-jellemzője is... nem bántam meg az ismétlést, szívesen költöttem el az ebédeimet az elmúlt hetekben új-záland negyedik legfontosabb duójával (és díszes vendégszereplő-csapatával).

„orphans don’t just leave each other.”

beköltözés, kiköltözés, összejövés, szakítás, születés, halál -az élet körforgásai... egy rossz anyától könnyű elköszönni, egy szerető testvértől/legjobb baráttól viszont piszok nehéz -és örülök, hogy val és alex is így éreznek, és ilyen érzelmes búcsúval készültek fel az életük újabb szakaszára... a finálé-írásnak jó technikája ez, mikor az eddigi statusquo-t felrúgva a hősökre új kaland vár, amikre mi nézők már nem követjük őket, mert így azt érezhetjük, hogy a lezárt szakasszal valami kerek egészet kaptunk -ugyanakkor viszont ott az elmúlás keserűsége is a szívünkben, hogy erre az új útra már nem mehetünk azokkal a karakterekkel, akik hozzánk nőttek az évek során. de hé, a búcsú is hozzátartozik az élet rendjéhez... (ja igen, és a queen akkor is menő volt, és most is az!) (##08.20.)

reménykedtem abba, hogy idén valamivel sikerül feldobnia a készítő-csapatnak a kicsit megfáradt formulát (bár igazság szerint nem igazán gondoltam a sorozatra az elmúlt egy évben), és nem csak hogy sikerült ez, de még meg is leptek az időugrással -így már az évadnyitóban sikerült felcsigázni az új felállással. voltak változtatások, amik kifejezetten jól álltak a show-nak (pl. hogy laura megbékélt önmagával és a világgal, így már csak ritkán reagál annyira harciasan, mint régen), és voltak, amik kevésbé működtek (alex csupasz arcát képtelen voltam igazán megszokni) -de ami a leghangsúlyosabb arány-eltolás volt, hogy mindent érzelmi alapokra helyeztek, és így mi nézők is jól bevonódtunk ezekbe az utolsó kalandokba, a szokásosnál nagyobb hegyeket és völgyeket tartalmazó hullámvasútba... de végül mindenki eljutott egy nyugvópontra az életében, és ez mindenképp megnyugtató nekünk is (örülök, hogy laura-t meghagyták leszbikusnak, val megbékélt azzal, amit az élet negyven felett tud nyújtani neki, alex meg tényleg más ember lett az apaság súlya alatt.)

elvált nő a tinilányával beköltözik az öccséhez -nem egy túl bonyolult alapötlet, de el lehetett adni a szerethető karakterekkel, a jó humorral és a pajzánul kezelt szexualitással. nem véletlen, hogy ez a könnyedebb első szakasz állt hozzám a legközelebb. és azzal sincs baj, ha az írók úgy döntöttek, hogy el akarják indítani a karaktereiket egy úton, amit nevezhetünk érésnek vagy felnövésnek, mindegy is, a lényeg, hogy kissé komolyabb lett az összkép a változásoktól. működhet egy ilyen váltás, és a casual-nál részben működött is, jó látni azt az utat, amit laura és alex bejártak az elmúlt években (val nem nagyon változott, maximum kevésbé lett neurotikus a végére -vagy csak jobb borokat kezdett inni), ugyanakkor én azt éreztem, hogy a kezdeti fellángolás szeretetté csendesedett közben. az utolsó évaddal azért még fel tudtak piszkálni kicsit, leginkább azért, mert pont azokat az érzelmi húrokat pengették benne, amik jól rezonálnak a lelkemben... egy kedves kis sztorinak indult annak idején, és az emlékezetemben is így fog megmaradni, egy szerethető semmiségként, amihez jó volt visszatérni időről/időre...

„love conquers all things.”

wolfgang örökre fogoly maradt volna, ha a makacs rajongók alatt nem hajlik meg a netflix pénztárcája, és nem adnak engedélyt erre a lezáró filmre -és mi többiek, a néma rajongók ezért nagyon hálásak vagyunk... bár én magam nem a történet lezárása miatt vártam az utolsó találkozást a nyolcakkal, hanem mert szerettem volna velük még egy kis időt együtt tölteni, bulizni és romantikázni (nem elfelejtkezve a barátaikról, családjaikról és szeretteikről sem, és szerencsére akit lehetett, visszahoztak erre a búcsúra). úgyhogy nekem az első óra egy kicsit sztori-heavy volt, bár itt is voltak olyan pillanatok, ahol nagyon működött az, ahogy a csapat együtt gondolkozott és cselekedett (mondjuk a heist-filmes tervezés alatt)... aztán jött egy kis megnyugvás és egy korábban már hagyománnyá vált közös éneklés is (a 4 non blodes után is maradtunk a kilencvenes években a depeche mode-dal), hogy aztán megnyomjuk az akció-gombot, és golyózáporba borítsuk a képernyőt... most is a szokásos problémám volt a shoot-out-tal, mint máskor is az ilyen harci koreográfiáknál: nehéz szépen és átláthatóan fényképezni őket. ráadásul hiteltelennek tartom, amikor szórják ész nélkül az áldást a fegyverekből, és a jófiúk közül nem sérül meg senki komolyabban, mert a gonoszok pocsékul céloznak -ez gondolat pörgött épp’ akkor is a fejemben, amikor pár percen belül megjöttek a sérülések a túloldalon is, de akkor meg azért ciccegtem, hogy ennyire összekoncentrálták a vérzésüket... rá kellett néznem az órára, amikor végre megnyugodtak a kedélyek, hogy mennyi idő maradt egy igazi, giccsbe forduló sense8-es befejezésre, és örömmel konstatáltam, hogy még több mint húsz percem van élvezni az önfeledt boldogságot, a határok nélküli szeretetet. azt meg évtizedek óta tudjuk, hogy egy lezárás csak akkor nevezheti magát igazi finálénak, ha tartalmaz legalább egy darab esküvőt... de a csajok megérdemelték ezt a cuki ceremóniát, mert úgy vészelték át a pilot óta rájuk ömlő megpróbáltatásokat, hogy egyszer sem ingottak meg egymásban... mivel rengeteg mindent kellett besűríteni ebbe az utolsó 150 percbe, ezért a sorozat egyik védjegyének számító meztelenkedés is koncentráltan jelent csak meg rész a legvégén, egy szenvedélyes csókkal (és az ikonikus szivárvány-szín dildóval) zárva a kapcsolatunkat... (bár a látványon nem volt tetten-érhető, hogy a netflix visszafogta volna a költekezést, de azért az sokatmondó, hogy az egész sztorit leredukálták két európai városra -bár a nagy rohanásban idő sem lett volna, hogy igazán kitekintsünk a világban szerteszét hagyott mellékszálakra.) (##06.08.)

ahogy készültem lelkileg a mai sorozat-fináléra, a youtube-on nézegettem bestof klippeket a sorozatból, és többször is libabőrös és könnyes-szemű lettem a látottaktól -ebből is látszik, hogy a show végig az érzelmeimre apellált, és igencsak könnyen elragadta a szívem... mert a túlbonyolított háttér-sztori sohasem érdekelt igazán, de a karakterekkel teljesen magukkal tudtak rántani, a kapcsolataikkal, a körülöttük örvénylő szeretettel. nem véletlen, hogy a kezdetektől azt hangoztatom, hogy ez a sorozat az élet örömeinek éltetésére lett létrehozva, ahol a szeretet és a szerelem legyőz mindent, nem számítanak a hagyományos nemi gondolkozások, a fizikai korlátok, az élet által folyton görgetett akadályok... és persze hogy giccsesen hangzik mindez, csakhogy a giccsnek van egy olyan határa, amit ha túllépsz, akkor már észvesztően élvezetes lesz a cukormáz, és a sense8 alkotói rendre messze maguk mögött hagyták ezt a határt. és aki szívesen követte őket ezen az úton, azok szívét biztos hogy könnyen elrabolta a sorozat... (a nyolc főszereplő közül nem tudnék senkit sem kiemelni, az ügyes balanszírozásnak köszönhetően mindenkit szerettem, a mellék-arcok közül viszont ketten is voltak, akik becsücsültek a szívem közepébe: daniela és bug...)

„i finally got caught. and here we are.”

egy finálé akkor lesz igazi korona, ha minden egyes pillanatában a korábbiakra építkezik -és azok a pillanatok lesznek igazán kiemelkedőek, amikre a kezdetek óta várunk. stan beeman-ék a pilot-ban költöztek jennings-ék mellé, így a legelső rész óta tudjuk, hogy az fbi ügynök és a szovjet kémek konfrontálódni fognak egymással. és lehetett itt előre vizionálni valami gyilkos pisztolypárbajt, de a sorozat alkotói szerencsére ennél sokkal intelligensebben és sokkal americans-esebben oldották meg ezt a csúcspontot -keserű monológokkal, elviselhetetlen feszültség közepette... de annyi réteg rakódott a kényszerű szomszédságra (mondjuk kötődés és barátság), hogy valószínűleg az lett volna a hiteltelen, ha stan keze megremeg a ravaszon. bár az évadban elizabeth volt az aktívabb, most philip vette át a kezdeményezést, ő beszélte le stan-t arról, hogy feladja őket, és ő mondta ki a végszót a legnehezebb döntésekben -például abban, hogy hátrahagyják a fiúkat... bár szerintem senki sem számított happyend-re, erre a különböző érzelmeket kombináló befejezésre sem voksoltak volna sokan. mert vérveszteség nélkül megúsztuk a lebukást és a nagy menekülést, de a család romjai felett nem lehet megnyugvást sem érezni... már azt is kínkeserves volt átélni, hogy a szülőknek úgy kell döntenie, hogy az egyik gyermeküket hátrahagyják, de aztán látva az arcukat a vonaton, ahogy paige-re néznek, az volt igazán az a pillanat, amikor vissza kellett nyelnem néhány könnycseppet... nekem nincs bajom azzal, hogy kvázi nyitott a sorozat vége, mert jennings-ék élete az eddig ismert formában lezárult (szimbolikusan egy mcdonalds-ban búcsúztatták az amerikai életüket), így megfelelő nyugvópontja lett ez a csodás finálé az évadnak. (azért nem bírták ki, hogy ne lebegtessék meg azt, hogy renee is áruló...) (ezerszer elhasználták már a ’with or whitout you’-t a u2-tól, mondhatjuk, hogy a fülünkön jön már ki, de mégis baromi jól működött itt is, amikor bono falzettben nekiállt ’ó-óó’-zni...) (##06.02.)

rossz lelkiállapotban kezdtük az évadot, és ez ki is tartott a végéig -nem is örültem annak, hogy ennyire elhidegítették egymástól a jennings-házaspárt. azzal, hogy philip visszavonult a fő szakmájától, kicsit háttérbe is szorult az évadban, így az aktívabb elizabeth jobban ki tudott emelkedni -a küldetéseivel, a lelki ronccsá válásával, az egyre kegyetlenebb munkamódszereivel... bár ezek a küldetések inkább mellék-kalandoknak tűntek most is, mert bár felszínesen érintettük a hidegháború szelídülését, a rendszerváltás recsegő/ropogó szellemét, igazán nem mentünk a mélyére a formálódó politikai változásoknak... de nem is kellett, mert mindent az utolsó évad szellemiségének szenteltek alá, minden lépcsőfok a lebukáshoz vezetett egyre közelebb... a lassú tempó most is adott volt, de azért néha kegyetlenül belénk tudott marni idén is a sorozat egy-egy pillanattal vagy epizóddal...

az elmúlt tizenöt év tévés aranykorszaka számtalan nagyszerű antihőst termelt ki magából -jennings-ék talán annyiban különlegesek, hogy felszínen ők egy esendő és emberi család, mindennapi problémákkal, és csak a küldetésük teszi őket a morális szürkezónába. igazi tükörképe ez az igazi kémek feladatának, mert a közösség szemében unalmas átlagembereknek kellett tűnniük, hogy hatékonyan tudják bepiszkítani a kezüket a kémtevékenységekkel járó piszkos munkával. és a sorozat legműködőbb eleme is ez a meghasonlás volt, a beépült kémek dilemmája, mert nekik úgy kell megőrizniük magukban a hazaszeretet, hogy közben tökéletesen magukévá kell tenniük az amerikai álmot is. úgy kell a boldog család látszatát kelteniük, hogy tényleg szeretet éreznek egymás iránt... persze dramaturgiai szempontból nem ártottak a különböző mellék-küldetések, amiket az évek során véghez kellett vinniük hőseinknek, de azok inkább csak feszültséggel támogatták meg a nagyon izgalmas pszichológiai mélységeket, mint hogy igazi fókuszt jelentettek volna... a beépülés illúziójához elengedhetetlen volt egy teljes család képe, amihez nyilvánvalóan gyerekeknek is illik tartoznia, így kicsit féltem az elején, hogy a lázadó tinik lesznek a sorozat gyenge pontjai, de aztán annyira jól kezelték paige szálát az írószobában, hogy ő lett az egyik kedvenc karakterem a sorozatból (henry-ről most inkább felejtkezzünk el úgy, ahogy az írók szoktak)... de a különböző mellékszálakban is volt egy csomó karakter, akikhez szívesen kötődtem (szerelmes voltam nina-ba és a szívem mélyéről sajnáltam martha-t)... de a középpontban végig elizabeth és philip jennings álltak, akik igazán összetett karakterekké formálódtak az évek során, nagyon szerettem azokat a pillanataikat, amikor erősen ragaszkodtak egymáshoz, azokat az intim perceiket, amikor igazán megnyíltak egymás előtt. köszönöm keri russel-t és matthew rhys-t is, akiket én itt fedezhettem fel magamnak igazán, és akik minden egyes rezdülésükkel bizonyították tehetségüket ezekben a nem könnyű szerepekben. keri-nek annyiban volt talán nehezebb dolga, hogy nagyobb utat kellett végigjárnia, amíg eljutott az utolsó évad kiégettségéhez... de a lelki megterheltség egyébként is jellemző volt a sorozatra, jó pszichológiai drámához mérten minden tettnek volt következménye, mégha az alkotók hagyták is, hogy ezek a következmények lassan forralva érjék el a csúcspontjukat egy későbbi időpontban... de eleve ez a hozzáállás illett a tempóhoz, ami végig egy visszafogott gőzmozdonyhoz hasonlóan cammogott előre úgy, hogy majd szétvetette a feszültség. sajnos számomra ez pont az a típusú alkotói hozzáállás, amit nagyon tisztelek, de igazán rajongani sosem tudtam érte -látom és érzem, hogy egy nagyon erős produktum van előttem, de nem tud kiváltani belőlem olyan zsizsegést, ami a nálánál butábbak könnyebben elérnek. viszont az sem véletlen, hogy az utolsó részre való lelki felkészülésem közben döbbentem rá arra, hogy mennyire hozzám nőt a sorozat hangulata, és mennyire fog hiányozni most, hogy elértünk a végpontra. sorszerű, mondhatnám, hogy a lassú tűzön főtt alkotás pont a végére érik be a lelkemben... (nagy húzóerő lehetett volna az utálva imádott nyolcvanas évek, de ügyesen nem csináltak üres nosztalgia-fesztivált a választott korszakukból az alkotók, hanem csak zenékkel, hajakkal és néhány jól irányzott utalással festették színesre a kor-hangulatot. amiért viszont nagy dicséretet érdemelnek, az az orosz nyelv bátor használata, mert így tették sokkal hitelesebbé a művüket.)

„i wanted to come and say good-bye to my two favorite portlanders.”

egy búcsú-sztori a kitartásról és önmagunk árnyékának átlépéséről? jöhet! főleg hogy egy (rózsa alakú) vázra szépen ráépítették most a különböző szálakat... mindez szép-és-jó, de úgyis mindenki a polgármester búcsújáról fog beszélni, mert nem csak egy korszakot zártuk le azzal, hogy átadta a tisztségét valaki másnak, hanem olyan portlandiásan csavartunk is egyet a karakterén egy lüke kis ötlettel... (##03.24.)

az utolsó két részt leszámítva nem igazán volt búcsúzkodós hangulata ennek az utolsó körnek, carrie és frank inkább csak tették a dolgukat, hoztak az életünkbe még pár felhőtlen pillanatot, horkantós mosolygást, büntető fa-humort. de portland ilyen, bohókás és szertelen, nem illenek hozzá a nagy amplitúdójú érzelmek...

azt már általános iskolás koromban megtanultam a monty python csapattól, hogy a sketch egy szokatlan állatfajta... mert jól viseli a nagyon különböző és nagyon szélsőséges abszurd ötleteket, ráadásul nem kell az alkotóknak nagy egészben gondolkozniuk, nyugodtan dobálhatnak mindent bele a tégelybe, maximum a nézőknél különböző módon fognak lecsapódni a változatos ötletek és humor-típusok... fred armisen ilyen közegből (a saturday night live-ból) érkezett, jól ismeri a sketch-ek működési elvét, carrie brownstein viszont alapvetően zenész, úgyhogy gyaníthatóan egy másik attitűddel színesítette az alkotás folyamatát -de az biztos, hogy kettejük munkája egyedi és azonnal felismerhető lett. tök jól belakták ezt a kissé különcködő univerzumukat, az amerikában is kissé különcnek számító városukat, ahol szeretet-teljesen figurázhatták ki a környék összes fellelhető archetípusát, az emberi butaságot, a mindennapi gyarlóságot, a menőket, a bénákat, a hipsztereket, a yuppie-kat, a hímsovinisztákat, a feministákat és a sor hosszan folytatható lenne, hisz’ mégiscsak nyolc éven át laktunk velük portland-ban... szerettem, hogy ilyen sok visszatérő arcot találtak ki a show-hoz, akikre meleg szívvel tudok visszagondolni, és azt is tisztelem bennük, hogy rendszeresen próbálták frissen tartani a dramaturgiát, akár azzal, hogy hosszabb lélegzetvételű, átívelő epizódokat írtak, akár azzal, hogy visszatértek a töredezett formátumhoz... soha nem állítanám azt, hogy ezen a sorozaton nevettem a legtöbbet életemben, inkább ezen horkantgattam a legtöbbet a lüke humor-bombonjai miatt, de azért hiányozni fog carrie és fred, toni és candace, peter és nancy, lance és nina, a polgármester és sam meg az összes többi városlakó -lehetne még one moore epizód... (jut eszembe a polgármesterről és kyle maclachlan üdítő alakításáról, hihetetlen pedigrés volt végig a vendégszereplők névsora, ebből is látszik, hogy carrie és fred lehetnek a legkedvesebb emberek a világon, akik bárkit rá tudnak beszélni egy kis bohóckodásra.)

„one last time.”

eddig sem panaszkodhattunk a rebels fináléira, de ez az utolsó 70 perc talán még egy kicsit feljebb tolta azt a képzeletbeli lécet -és nem csak azzal, hogy egy pillanatra sem állt meg, hanem az érzelmi bevonása is hatásos volt, a hatásvadászata is pont kellő mértékben működött, sodort előre, mosolyogtam és aggódtam, és nem akartam, hogy véget érjen... szép gesztus volt az írók részéről, hogy a végjátékra visszahoztak (szinte) mindenkit, aki fontos volt az elmúlt években (mondjuk az olyan közönség-kedvenceket, mint hondo, vizago vagy az öreg klónok), hogy hőseinket megtámogatva még egyszer utoljára nekifeszüljenek a lothal-on pöffeszkedő birodalom-nak (nem beszélve arról, hogy ezra-t most is sokban segítette a természet, az eddig megismert erő-használók közül talán neki van a legerősebb kapcsolata az élővilággal)... tudom, hogy voltak olyan pletykák, hogy a sorozatot bekapcsolják majd a scariff-i csatába, és ettől a gondolattól én is belelkesültem, de most már látom, hogy igazuk volt dave filoni-éknak, hogy meghagyták a sorozatot lokális szinten (ugyanakkor ezra megkísértésével azért magasabb szintre is emelték a konfliktust, emlékeztetve minket arra, hogy a császár igenis kiemelt figyelmet szentelt az ifjú padawan-nak)... eddig is számtalanszor csodálkoztam már rá arra, hogy a döntéshozók nem csapnak a készítők kezére a korhatárosabb ötleteknél, de még így is meg tudott hökkenteni, hogy egy gyerek-programba ilyen formában bekerülhetett a farkasok támadása és thrawn kegyetlenkedése... az idővonal miatt mindenki arra volt leginkább kíváncsi szerintem, hogy milyen sorsot szánnak a karaktereknek, és az volt a jó ebben a jövőbe kicsit előre-ugró befejezésben, hogy egyszerre volt megnyugtató és felpezsdítő, olyan, ami talán egy olyan új kalandot (új sorozatot) vetít előre, amit az ember igazán lelkesen tud várni... (##03.06.)

azzal, hogy az utolsó évad nagyrészére visszaköltöztünk a lothal-ra, nem csak azt érte el a készítő-csapat, hogy kereknek érezzük a sorozat egészét, de azt az ívet is erősebben lehetett látni, hogy hova jutottunk a kezdetektől, mind a sztori összetettségét nézve, mind a karakter-íveket tekintve. az érettségnek többféle jelét is felfedezhetjük, mélyebben belementünk a birodalom romboló tevékenységébe, a lázadók frakcióinak eltérő filozófiájába, a drámák sötétebbek és húsba-vágóbbak lettek a korábbiaknál, valamint az előtérbe került misztikum is komolyabban mozgathatta meg a nézők fantáziáját. 36 éves rajongóként persze üdvözöltem a felnőttesebb témákat, értékeltem a lelki megpróbáltatásokat, hogy azt érezhettem, hogy egy nagy összefüggő történetet kapok a szeretett univerzumomon belül... (bár először azt gondoltam, hogy a disney szabadulni akar a sorozattól, azért dobálja ki dupla-részenként az évadot, de aztán rájöttem, hogy nekem jobb is az, ha kicsit töményebb az élmény a szokásosnál...)

talán emlékeztek rá, hogy milyen ellentmondásos volt a viszonyom (a) the clone wars-szal -bizonyos részei jól működtek számomra, máskor viszont egy messzi-messzi galaxisba kívántam az erőltetett humorát. ráadásul egy olyan korszakban kellett egyedül helyt állnia, amikor a starwars világa nem élvezett prioritást nálam. aztán jött a disney... azt hiszem nem merült fel bennem kétely a sorozat nézésével kapcsolatban (igaz, nem a vetítéssel együtt kezdtem el nézni, hanem csúsztatva), bár a kezdeteknél a clonewars-hoz hasonló problémák szúrták a szememet (az ifjabbakra pozicionált humor és az animáció stílusa) -de az akkor épp’ fellendülőben lévő starwars-láz húzta magával a sorozatot is nálam erősen. aztán ahogy emelkedni kezdtek a tétek a show-ban, ahogy egyre jobban meglett az arány a komoly témák és a családi kalandfilmes hangvétel között, úgy került az én szívemhez is egyre közelebb a főnix-osztag. így utólag visszanézve láthatjuk a gyönyörű karakter-íveket, a jól végiggondolt cselekmény-szálakat, és a (többé/kevésbé) beváltott ígéretet arra, hogy jobban megismerhetjük a lázadók kezdeti tevékenységeit. úgyhogy nekem mindenképp közelebb került a szívemhez az ezra-féle csapat, mint a szerkezetéből adódóan kicsit széteső clonewars, de ezt betudom annak is, hogy dave filoni-ék érettebben, a korábbi tapasztalataikat jól felhasználva alkották meg ezt a művüket (tehát egyértelmű a következtetés: a következő animációs munkájuk szenzációs lesz!)... (szokásomhoz híven olvasgattam a korábbi írásaimat a grande finale előtt, és meglepődve tapasztaltam, hogy milyen sok epizódból maradtak meg képek a fejemben.)

„nem kicsikét vagyok csalódott, hanem úgyszólván kurvára csalódott vagyok.”

a terápia évadzárói kapcsán egy kicsit el kell tudni engedni a valóság látszatát-mert olyan nem hiszem, hogy előfordul, hogy egy terapeutának egyszerre fejeződne be több kezelése is, eleve tudomásom szerint nem ilyen gyors lefolyásúak a lezárások, viszont a sorozat dramaturgiája szempontjából el kell fogadnunk ezeket a végeket -még úgy is, hogy több esetben inkább kéz-elengedések ezek, mint valódi végek... hétfőn egy külső erő miatt jött el az ülések vége, ami zsoltot hihetetlen erővel rántotta vissza az agresszióba, viszont kereknek érezzük a szál befejezését azzal, hogy feltárulhatott rita halálának összes körülménye (a szívünkben meg ott lehet a remény, hogy a srác képes lesz magának megbocsátani, és kilépni a suttyó álarca mögül); kedden búcsúztunk sándortól (ez össze is zavart egy pillanatra, hogy rossz részt indítottam), és kifejezetten szórakoztatónak tartottam a székely fifikát, a nagy mestertervet, amivel az öreg mindnyájunkat átvert (és nagyban növeli majd az esetleges újranézés értékét is, hogy figyelni lehet majd a jeleket a hazugságokra); amennyire csalódtam krisztinába, annyira meg is értem az ő szálának lezárását -mert tudom, hogy az elnyomott nők rengeteget képesek tűrni, minthogy az erőfeszítésekkel járó szabadságot válasszák (igen, ebben benne van a körülöttem forgó személyes élmények mocsarának tapasztalata is); edit nem igazán kapott pontot kitevő lezárást, inkább egy érdekes elmélkedésbe torkollott az ő utolsó epizódja, ahol a halál filozófiai és vallás-elméleti kérdéseit vizsgáltuk; sokat gondolkoztam azon, hogy miként lehet lezárni a sorozatot, hogy miképp engedjük el andrás kezét, és elégedett vagyok azzal, amit kaptam -hogy a(z idén is) megtapasztalt kudarc-élmények hatására besokall, és megpróbál továbblépni az életében, feladva a szakmáját. mert a személyiségéből ered ez a döntés, tudjuk jól, hogy mennyire frusztrálja őt, ha nem menthet meg mindenkit... (##01.19.)

nagyon sokat kellett várni, hogy újra dargay doktor rendelőjében tölthessünk néhány hetet, de megérte -talán ez az évad volt a legegységesebb a három közül, minden páciens története érdekes volt (még akkor is, ha a személyiségük nem volt vonzó számomra), most nem emelkedett ki egyik nap sem a többi közül, mindegyik félórát nagy élvezettel faltam (igen érdekesnek vélem, hogy a fárasztó munkanapok után nem lehúztak a súlyos témák, hanem felvillanyoztak). de andrás élet-útja is jól kanyargott a rá jutó percekben, szívesen vettünk részt az ő lelki utazásában is. nagy kalapemelés jár a készítőknek azért, hogy pár pillanattal emlékeztettek minket az első két évadra, mert így jól felkészítették a lelkünket a búcsúra. kicsit keserédesen gondolok most arra, hogy el kell zarándokolnom ezentúl az örkénybe, ha mácsai művészúr orgánumát akarom ezután hallgatni...

csak ülünk és beszélünk. végtelenül egyszerű formulának tűnik a terápia elsőre, egy olcsón megvalósítható produkciónak, kevés helyszínnel, párbeszédekre építve a dramaturgiát. csakhogy veszélyes terep is ez a minimalizmus, mert a szövegkönyvnek olyan minőségűnek kell lennie, ami vonzza a nézőket, de a színész-kiválasztásnál is gondosan kell eljárni, mert egy hiteltelen hang azonnal aláássa azt a természetességet, amit a nézők elvárnak. és bár lehet, hogy megvoltak a biztos alapok az izraeli és amerikai változatokkal, a hazai hbo műhelyében igencsak gondos munkát végeztek az adaptációval, és szerencsére színészileg sem volt gyenge láncszem senki, legyen az profi vagy ismeretlen arc (innen is köszönöm sztarenki dóri és kurta niké megismertetését). a legfontosabb kulcs is azonnal a helyére kattant, amikor sikerült rábeszélni mácsai pált a főszerepre, aki nem csak az erős jelenlétével szolgálta a show-t, de minden apró rezdülése élmény-számba ment, nem beszélve arról a transzformációról, ahogy másképp viselkedett a hivatalos doktori szerepben, és másképp a magánéletben vagy a pénteki ülésein... ami még emelte az élvezeti értéket, hogy az ember a saját lelkét is kezelte ezekkel a mély és komoly történet-szálakkal, mert könnyű volt fejben továbbgondolni, átértelmezni a hallottakat... valamiért még mindig lesajnálóan gondolunk a magyar alkotásokra, pedig mi is képesek vagyunk olyan minőséget létrehozni, ami megáll bármilyen fejlett kultúrával rendelkező nagyhatalommal szemben is. a magyar terápiát gondolkozás nélkül oda lehet rakni akármelyik nemzetközi testvére mellé. nekem viszont most újra keresnem kell valamit, ahol az anyanyelvemet hallgathatom, és ennyire magával is ragad az, amit látok és hallok...

„my story is an embroidery with many beginnings and no end.”

kicsit megijesztettek, hogy a finálé nagyrészét kergetőzéssel fogjuk letudni, de aztán szerencsére hamar véget vetettünk a gonosz regnálásának, és jöhetett az a szívmelengetés, amit sokan nyálasnak tartanak, nekem viszont szükségem van erre a fajta érzelmi löketre, hogy legyen erőm elengedni ezeket a megszeretett karaktereket. már szülés-jelenetnél megkezdték a puhításomat (elsősorban a zenével értek el hatást), de aztán eljött az a pillanat, ami minden igaz rajongó a legjobban szeret(ett) a show-ban -egy klón-találkozó... és bár egy pillanatra megint felmerült az emberben, hogy technikailag milyen kihívás lehet egy ilyen csoportképet létrehozni, de aztán mindent elsöpörtek az érzelmek, mert tökéletesen mutatták be ezeknek a sokat próbált testvéreknek a kötődését egymáshoz. és sok esetben az ember örül annak, ha vegyül egy kis keserűség is az édes íz mellé az utolsó falatnál, most cseppet sem bántam a totális happyend-et, mert igenis a sok nehézség után kiérdemelték ezt a karakterek. (#08.13.)

tisztában voltak azzal az írószobában, hogy ez lesz az utolsó évad, így az események végkifejletével együtt a hangulatot is sokkal sötétebbre festették -és én általában respektálom, ha valaki ennyire kitart a koncepciója mellett, még ha nem is mindig értek egyet a döntésével... mert összességében tetszett az évad a határozott céltudatosságával, a nagy megoldások izgalmával, de egy picit hiányzott az a könnyebbség, a szertelen játékosság, ami eddig erősebben jellemezte a korábbi szakaszokat. de tényleg megértem, hogy háttérbe kellett szorítani azokat a karaktereket, akiket leginkább comic relief-nek használtak (hendrix-ék, helena, krystal, felix), hogy legyen elég idő eljutni a célvonalig. viszont azért nagy pozitív kalapemelés adnék, hogy jutott idő kicsit benézni a klónok hátterébe, gyerekkorába, mert szépen egészítették ki a róluk kialakult képet... no, a sztori teljes lett, a gonosz legyőzetett, a csajok megtalálhatják a maguk boldogságát az életben. örülünk, de egy picit szomorúak is vagyunk. megyek is, megnézem az imdb-m, hogy mi tatiana következő projektje...

rendre verbális akadályba ütköztem, amikor ajánlani akartam az ismerőseimnek a sorozatot, mert kínosan ki akartam kerülni azt, hogy lényegi információt nyújtsak át, így általában ezt makogtam: hát van egy lány, aki egy vasútállomáson látja, hogy egy rá tökéletesen hasonlító másik lány a vonat elé ugrik, szóval, izé, nézzél bele, mert tök jó... mert azt gondoltam, hogy ha nekem már lelőtte a promóció a klónos csavart, akkor más hadd lepődjön már meg a legfontosabb fordulaton -enélkül a kulcs-infó nélkül viszont nem tudtam eladni senkinek a show-t... pedig örültem volna, ha az ismeretségi köröm is rákap, mert még ha nem is tartozott sohasem a legnagyobb kedvenceim élbolyába, mindig szívesen eltöltöttem azt az évi 10 részt a klónjaimmal. mert sohasem unatkoztam, az írószobában gondoskodtak arról, hogy mindig érdekesen gördítsék előre a mitológiai hátteret, újabb és újabb gonoszok keserítsék meg hősnőink életét, ugyanakkor arra is ügyeltek, hogy a gonosz elleni nagy csatában jól érezzük magunkat, azaz sok humorral tegyék lebegősebbé a hangulatot. és bár az első évad után azt éreztem, hogy veszített a sorozat a bájából, leginkább azért, mert fókusztalanul csapkodtak a szálak, később visszatért a hitem, amikor erősebben fogták az alkotók a gyeplőt... eddig gondosan kerültem a sorozat legfontosabb aspektusának a dicséretét, hogy a végére maradjon a leghangosabb hozsanna: tatiana maslany... mert lehetett volna bármilyen megcsavart összeesküvéses rejtély-központú sztorit írni, vagy összetett karakterekkel zsonglőrködni, ha nincs ez a csöppnyi színésznő, aki kaméleonként azonosul a számtalan szerepével, aki annyira el tudja különíteni a klón-személyiségeket, hogy még öt év után is rendre emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ezeket a karaktereket ugyanaz a színésznő játssza (és akkor még nem beszéltünk a rajongók által mindig körülimádott klón-játszik-klónt jelenetekre, vagy azokra a technikailag magas szinten létrehozott pillanatokra, amikor számtalan klón tartózkodott egyetlen helyen)... úgyhogy én szívélyesen köszönöm az elmúlt öt évet, jó kis kaland volt, és köszönöm tatiana-nak a felejthetetlen játékot, és kívánok neki még hosszú és tartalmas karriert.

„she’s the bravest girl on earth.”

pedig az első öt perc után azt hittem, hogy megint kicsi galacsinná fogják összefacsarni a szívemet, amikor matt arról monologizált, hogy mennyire fél a haláltól és az élettől... de valahogy derü is volt a nora-val közös búcsújelenetükben, pedig a nő is egy olyan lépésre készült, amiből valószínűleg nincs visszaút. és aztán el is indul, lecsupaszítva önmagát, egész a fura szerkezetig lépkedett, ahol velünk együtt vett egy nagy levegőt, és... ennyi év után bízhatnék jobban damon lindelof nagy szívében, ismerhetném már, hogy ezen a nagy szívén viseli a karakterei sorsát, hogy megszállottja az igaz szerelemnek... de hagytam, hogy kicsit játsszon velem, és abban a tudatban néztem a korábban már felvillantott öreg nora mindennapjait, hogy valami fantasztikus fordulatot képzeltem mögéjük, egy alternatív univerzumot, egy megváltoztatott világot, ahol minden kicsit máshogy történt, mint ahogy láthattuk. így aztán nagy örömmel fogadtam be az utolsó képsorokat, ahol kiderült, hogy minden igaz volt -és talán abból is minden igaz, amit nora mesélt a kalandjairól... először furcsa készítői döntésnek tűnt, hogy csak szóban hallottunk arról a világról, ahol a két százaléknyi ember éli az életét, de aztán beláttam, hogy jól van ez így, mert több kétely maradhatott bennünk (hogy esetleg nem mond igazat), plusz az egész jelenet erejét rábízhatták carrie coon-ra, aki persze meghálálta ezt a gesztust (azért szorongattak még egyet a szívünkön ezzel a történettel, hisz’ csak bele kell gondolni abba, hogy ott az emberiség 98%-a vált köddé, és máris szédülni kezdesz). de egyébként is, ez carrie epizódja volt, de azért justin theroux is szépen kiegészítette a játékával a karakterdrámát. ó, és innen már könnyen kötök át a rész eszenciájára: mert lindelof-ék legnagyobb bátorsága az volt, hogy nem akartak egy általános kitekintés adni a világra a végén, nem szálazták szét, hogy melyik karakterrel mi történt, nem akartak egy konkrét magyarázattal egyértelműsíteni mindent, hanem lecsupaszították a szerkezetet két karakterre és az ő soha el nem múló kapcsolatukra. és ez így volt jó. mert így mikroszinten kielégítő lett a zárás -főleg az olyan megrögzött romantikusoknak, mint amilyen én is vagyok, akik szentül hiszik, hogy létezik olyan, hogy két ember egymásnak van teremtve, csak le kell küzdeniük minden félelmetes akadályt, hogy tényleg együtt lehessenek... (#06.05.)

szerintem tényleg kevés példa lehet a sorozattörténelemben, amikor egy show-nál három évad ennyire markánsan különbözik egymástól, mégis egy általános hangulat egyben tartja őket. mert idén megint más lett a kép, kicsit vörösebb az ausztrál tájtól, kicsit töredezettebb az epizódonkénti fókuszváltásoktól, egy picit pozitívabb, egy picit baljóslatúbb, de ugyanúgy hétről/hétről meggyötörte a szívünket... az a baj, hogy az elmúlt nyolc hétben már kiírtam magamból mindent, így csak az általánosságok maradtak, úgyhogy inkább maradjunk egy olyan ténynél, ami nálam mindig erős fokmérője egy sorozatnak: idén a leftovers volt az első és egyetlen olyan sorozat eddig, aminél egyszer sem néztem az órámra, minden alkalommal magába szippantott a világa, és nem eresztett -még a finálénál is az utolsó galambos képnél ocsúdtam fel, hogy oh, tényleg eljött a vég... hálás vagyok az hbo-nak, hogy a szolid nézettség ellenére megadták a lehetősséget erre az utolsó nyolc epizódra, hogy tom perrotta és damon lindelof úgy fejezhessék be a történetet, ahogy elképzelték, hogy kikerekíthessék ezt a sokszor megterhelő ám mégis csodás sztorijukat a szerelemről, életről, halálról, hitről. rólunk.

két sorozat elkészítése után lehet egy alkotónál jellegzetes kézjegyekről beszélni, még ha a két show markánsan különbözik is egymástól? mert szerintem elég árulkodó, hogy damon lindelof mind a két mesterművénél egy izgalmas rejtélyes és misztikus felállásból indult ki, hogy aztán ezeket a kérdéseket a felszínen lebegtetve aláásson a karakterei mélyére, mert igazából mindig is a lelki folyamatok érdekelték a legjobban. a nagy különbség a lost-tal szemben, hogy itt a regény-alapot szolgáltató tom perrotta-val együtt az elejétől kezdve tiszta vizet öntöttek a pohárba: ’minket nem érdekelnek a miértek, a lelki folyamatokkal kívánunk csak foglalkozni’. így talán kevesebb lesz a kaszákkal és fáklyákkal rohamozó dühös néző, akik úgy érzik, hogy nem azt kapták, amit vártak. bár azt gondolom, hogy aki kitartott a végéig, az nem is kereste ezeket a válaszokat, csak újra-és-újra meg akart mártózni ebben a sötét, cinikus de mégis felemelő lélek-vájkálásban. de lehet hogy csak magamból indulok ki... mert nekem mind a huszonnyolc rész megterhelő volt, mert időről/időre megtört, komoly érzelmi hullámokat keltett bennem, ugyanakkor ezek olyan erős élményt hagytak maguk után, hogy alig vártam, hogy legközelebb is átélhessem őket. főleg az első évad volt ilyen, mert a guilty remnant segítségével sikerült belőlem elemi gyűlöletet kicsikarni, úgyhogy kicsit szokatlan is volt a második évad új felállása, egy picit hiányoltam is onnan ezt a fajta szíven-ütést, amit az első körben rendre megkaptam -de aztán gyorsan pótolták ezt egy másfajta szíven-ütéssel... ilyenkor örül az ember, hogy abban a korban élhet, amikor progresszív alkotók szabad kezet kapnak egy csatornától, és a végeredmény ilyen lenyűgöző lesz mind az írásban, mind a rendezésben, mind a színészi munkát tekintve (max richer meg a legjobb példaként szolgál arra a tétel-mondatomra, hogy a filmzene a modern kor komolyzenéje)... ha van valami, amit megtanulhattunk a sorozatból, akkor az az, hogy nem szabad gyászolni, tovább kell lépni, de most még nehéz elbúcsúzni minden idők egyik legjobb tévés alkotásától. talán az segítene, ha bejelentenék az alkotók, hogy mi lesz a következő munkájuk, hogy vak hittel követhessem őket tovább az útjukon...

„every time you say nipple, a fairy dies.”

ugye nem gondolta senki, hogy ennyi évnyi indie-skedés után egy hagyományos, felemelő, búcsúzkodó finálét kapunk lena-éktól? nem, inkább lecsupaszították a befejezést, megfosztva az összes ráaggatott mellékszáltól, hogy hannah megtehesse az utolsó lépését a felnőtté válás útján -hogy még egyszer idegesítő önző dög lehessen, mielőtt ténylegesen anyává válik. így nehéz úgy viszonyulni az epizódhoz, mint egy hatéves időszak lezárásához, de cseppet sem bánom, hogy még egyszer elnéző mosollyal viseltethettem hannah túlspilázott, kreált problémáival, hogy még egyszer meg tudott nevettetni a lüke humorával (senki sem viseli nevetségesebben a mellpumpát, mint ő), és hogy még egyszer láthattam, ahogy lena gátlások nélkül kirakja elénk a testét úgy, ahogy a természet megalkotta. az élet apró örömei ezek, amikből igazán állnia kéne magának az életnek -mert minek rágörcsölni mindenre, nem...? (#04.17.)

a mély és szövevényes high concept sorozatok alkotói nyugodtan tanácsot kérhetnének a dunham/konner/apatov csapattól, ha szeretnének a tudatos építkezésről egy kicsit többet tudni... mondhatjuk ezt a sorozat egészére is, ahogy a karakter-építésben mindig rá tudtak pakolni az előző körre, de nézhetjük csak ezt az utolsó évadot is, amit nagyon erősen indítottak, jó poénokkal, őrülten szórakoztatóan, aztán bumm, elkezdték komolyan venni a lezárást. most látva a finálé inkovencionális megoldását, már érthető, hogy miért volt érezhető egy nagy búcsúzkodásnak az utolsó pár rész -mindenkitől elköszöntünk, mindenkit otthagytunk egy kvázi-boldog állapotban (kivéve marnie-t, de ő valahogy mindig furán állt a boldogság fogalmához), és aztán visszamentünk a kályhához, hogy azzal fejezzük be, amivel kezdtük hat évvel ezelőtt: hannah felnőtté válásával... az idei évemre jellemző, hogy sok sorozatommal nem tudtam úgy rezonálni, mint korábban, viszont a csajok az elmúlt tíz hétben egyszer sem okoztak csalódást, és alig vártam a hétfőket, hogy még egy kicsit velük lehessek. (és gondoljatok bele abba, hogy mindezt egy olyan személy írta, aki nehezen viseli, ha egy sorozatba terhes-szálat írnak...)

jé, ha nem lapozok vissza a blogban a kezdetekhez nosztalgiázni, akkor eszembe se’ jut, hogy az első két rész után tartottam egy másfél éves szünetet, mert lusta voltam angol felirattal nézni -és ez azért fura, mert az van az emlékezetemben, hogy velem vannak a csajok már hat éve töretlenül. mert olyan természetesnek tűnik, hogy ott éltem velük a pezsgő new york-i mindennapjaikban -és tudjátok jól, hogy most azért használtam a ’természetesen’ szót, hogy tovább tudjak kötni a vesszőparipámra, a sorozat természetességére... de tehetek én arról, hogy ez volt az a dolog, amivel lena dunham megfogott az elején, ami miatt azt is könnyen viseltem, mikor hősnőink nem voltak szerethetőek...? persze egy picit így is egy idealizált képet kaptunk, de az alkotói folyamatban végig érezhető volt, hogy próbálják minél élesebbre csiszolni a tükröt, hogy minden esendőségükkel együtt kapjuk meg ezeket a karaktereket. mert olyan nincs, hogy a fiatal felnőtt korba valaki ne csináljon hülyeségeket, hogy ne legyen néhanap hülye picsa, hogy ne mondjon-és-tegyen olyan dolgokat, amikre öreg fejjel majd szégyenkezve gondol. de azért is kellettek ezek a hibák, hogy fejlődhessenek, érhessenek a karakterek, és nagyon szép íveket írtak le velük, folyton változtatva az élethelyzeteiket és az egymáshoz való viszonyaikat (plusz adalékként szolgált az a döntés, hogy nem divatmagazinokból kivágott arcok adják a külsőt, hanem a castingnál is a hihetőséget preferálták (valószínűleg tudva előre azt, hogy beszédtéma lesz majd, ha ezeket a tökéletlenségeket megmutatják a maguk pucér valóságában))... tudom azt, hogy egy felszínes szemlélődő csak egy rakás idegesítő ronda libát lát a sorozatban, akik feleslegesen hisztiznek a fehér nők problémáin, de én nagyon tudok örülni annak, hogy átláttam ezen a csalóka felszínen, és ennyire együtt tudtam rezonálni egy ilyen kis csajos indie gyöngyszemmel.

„the war is over.”

láttátok a thin red line című terence malik filmet? annak volt hasonló szerkezete, mint ennek a finálénak -lassú kezdés, dinamikus középrész, majd szép simára egyengetés a végén... úgyhogy azért rám ijesztettek jonathan steinberg-ék, hogy egzisztencialista eszmecserékkel és filozófiai gondolatmenetekkel akarják lehúzni a főárbocot, de aztán szerencsére felpezsdítettek egy pofás csatajelenettel mindenkit, aki nem elég érett a mély gondolatokhoz, és igazából a gyermeki énjével nézi a kalózos sorozatokat... annak viszont örültem, hogy a megoldásokhoz az érzelmeken át jutottunk el, hogy a szíven át magyarázták flint harcát és dühét, de long john silver-t is a szíve vezette a végső megoldáshoz -na jó, meg egy kicsit az esze is, mert tudta, hogy nem csinálhat mártírt a vele szemben álló emberből. ezzel mondjuk kicsit elvették tőlünk nézőktől a katarzist, de azért valahol jó érzés, hogy sikerült szinte teljesen pozitívvá formálni a végső konklúziókat -megengedték az általunk megszeretett karaktereknek a kvázi happyendet... megváltozott a karib-tenger, már nem lobognak olyan fényesen a fekete halálfejes zászlók, így könnyebb szívvel evezünk mi is új kalandok felé. esetleg csak az piszkálhatja a fantáziánkat, hogy az elásott kincs még mindig ott rejtőzik valahol azon az elátkozott szigeten... (#04.02.)

érdekes dolog ez a sorozat-készítés, sok szempontot kell figyelembe venni egy-egy évad megírása során, kényesebb létrehozni a megfelelő egyensúlyt, mint bekötött szemmel végigmászni az árboc kötélzetén... pedig az első epizódnál még nagyon lelkes voltam, ránk robbantották a nyitányt, aztán egyre inkább célt tévesztettek az írói szándékok ágyúi, emiatt egyre inkább nyűgös kötelességnek éreztem minden héten a részek elindítását... a sorozat kezdetekor a felszínességét róttam fel, most viszont a sok drámai jelenet (és mélynek szánt monológ) mellől hiányoltam nagyon a könnyebbséget, mert a sok negatív hullám mellett elfelejtettek szórakoztatni -vagy ciciket mutatni... persze pozitívumokat így is tudok felsorolni: a látvánnyal idén sem volt gond, ha épp’ egy akció közepébe csöppentünk, az mindig profin volt felvéve, dinamikusan, jól követhetően; idén is tudtak sokkolni a váratlanul felbukkanó haláleseteken, amiknek aztán jól használták ki a következményeit is; és örültem annak is, hogy szélesíteni tudták a világot, hogy nem csak nassau környékén csatangoltunk, hanem elhajóztunk kubába és philadelphia-ba is... szóval nehéz összeegyeztetni azt, amit az író közölni akar, és azt, amit a néző látni akar -pedig érezhető volt az, hogy a készítőknek éppen az a szándéka, hogy elemelje a kalózokat a falábas/papagájos piedesztálról, és hús/vér személyiséget adjon nekik. csak az nem mindegy, hogy ezt mennyi monológgal és kardcsörgetéssel próbálják ábrázolni...

a sorozatot vetítő starz annak idején a spartacus-szal tette fel magát a térképre, aminek befejezése után kétségbeesve keresték az utódot, amivel ismét meg tudják fogni majd a történelemre és perverzióra fogékony nézőket. így hát bedobták csalinak michael bay (hollywood-i robbantás-felelős) nevét, és egy meglepő ötlettel léptek a porondra: felnőtt-szórakozást faragnak a kincses sziget című ifjúsági regény karaktereinek segítségével... így azért volt egy kis félsz az emberben, amikor leült az első rész elé, és egy starz-sztenderdnek megfelelő pilot-ot kapott, ami kicsit felületes, de jól teljesíti a csatornán minimum elvárt pucérkodás-mennyiséget... gyorsan el is neveztem ’a csöcsös-kalózos sorozat’-nak, amit annak ellenére használtam végig, hogy az elején nem nagyon kalózkodtak, a végén meg már tartaléklángra vették a nemi jellegek mutogatását... érdekes volt látni az ívet, amit bejárt a show, mert ebből a szárazföldi intrikákkal terhelt kezdésből idővel elhagyták a (fekete)szakállas pina-poénokat, és a nagy titkokkal övezet karakterekre kezdtek koncentrálni, hogy mélységet adjanak nekik. és jól is állt a sorozatnak, hogy kicsit komolyabban veszi magát -egész addig, amíg túl komoly, illetve túl komorrá nem változott a végén, ahogy a nagyobb tétek kiölték belőle azt a szórakoztató faktort, ami a felszínes kezdésnél még jól működött... de nem csak a drámai mélységek lettek komolyabbak, vagy a nyelvezet vált egyre szofisztikáltabbá, hanem a producerek is találtak egy zacskó kincset elásva az irodájukban, mert évről/évre egyre látványosabbak lettek a nagyjelenetek is, végre kihajózhattunk, és úgy igazán begyújthattuk a puskaport... de nem ezért fogok a legszívesebben emlékezni erre a nagy kalandra, hanem a karakter-ívek miatt, mert lenyűgöző volt figyelni, hogy honnan-hova juttatták el hőseiket az írók, hogy mekkora utat tudtak bejárni a pilot botladozásaitól a kincses szigetig... (ja, még egy dolog marad még velem sokáig: bear mccreary tekerő-lantja...)

„it’s been a long war, it’s been a tough war. you have fought bravely, proudly, for your country. you are a special group who found in one another a bond that exists only in combat among brothers of shared foxholes. held each other in dire moments. have seen death and suffered together. i am proud to have served with each and every one of you. you deserve long and happy lives in peace.”

(◄◄) bátor húzás volt a készítőktől, hogy a fent látható csodás idézetet egy német tábornok szájába adták, ezzel is elismerve azt, hogy harcoltak tisztességes katonák a túloldalon is, akiknek a bajtársiasság ugyanazt jelentette mint bármelyik embernek a szövetséges erőknél. és ahhoz is kellet szerintem némi bátorság, hogy egy háborús eposzt egy ilyen csendes epizóddal zárjanak le, ahol csak szerencsétlen véletlenek folytán sülnek el fegyverek -pedig nagyon is helyes volt, hogy ilyen szép nyugodt tempóban tettük meg az utolsó utunkat a srácokkal, így tudtunk tőlük tisztességgel elbúcsúzni. a gyönyörű tájak is erősítették ezt a szívmelengető hangulatot, főleg miután az ember igazán át tudta érezni a háború végének megkönnyebbülését... egy valóságon alapuló sorozatnál nem maradhatott el a coda sem, hogy megtudjuk, hogy kivel mi történt a háború óta, és örülök, hogy ezt nem klasszikus módon, feliratokkal kaptuk meg, hanem egy vidám pillanat fölé narrálta winters őrnagy a szavakat. ($$12.26.)

nem véletlenül övezi akkora tisztelet a veteránokat szerte a világban... a régebbi sorozatok (újra)nézésénél sokszor akadályként merül fel, hogy túlságosan egy-egy korszak gyermekei, így a jelenkorban már nem tudják azt az élményt nyújtani, mint a készítésükkor -szerintem nagyon ritka lehet az olyan alkotás, ami az évekkel együtt úgy nemesedik, mint egy nagyon drága bor göring pincéjében... de az is lehet, hogy én magam értem meg a sorozathoz, mert tizenévesen csak a látvány meg az akció érdekelt, és a lassabb részeket szívem szerint hanyagoltam volna -most az újranézéskor meg odáig voltam az összes eseménytelen karakter-pillanatért, mert mai fejjel már tudom, hogy ezek adják a lelki támasztékot az összes többi pörgősebb jelenetnek. ezek nélkül csak sisakokat látnánk, nem pedig érző embereket, akiknek a sorsa teljesen behúz minket a történetbe, akik miatt nem csak üres látványosság lesz a produkció. jó érzéssel tölt el, hogy ennyit komolyodtam tizenöt év alatt, így még jobban élvezhettem ezt a fantasztikus mini-sorozatot, mint annak idején. és az a nagy szerencsém, hogy technikailag viszont semmit sem veszített az évek alatt, a mai napig el tud képeszteni a látvány-világával, a harctéri jelenetek hitelességével, a jól kihasznált térhatású hangjaival... biztos vagyok benne, hogy egy-két évtized múlva is ugyanúgy működni fog, ha újra bajtársául akarok majd szegődni ezeknek a fantasztikus embereknek -és biztos vagyok benne, hogy újra (és újra) feléled majd bennem a vágy, hogy így tegyek...

„everyone dies alone. but if you mean something to someone, if you help someone or love someone, if even a single person remembers you... then maybe... you never really die at all.”

a gép is csak ember... azért azt nem vártam volna, hogy a hideg logikát mindig szem előtt tartó sorozat egy ilyen érzelmes fináléval búcsúzik, de ha már így döntöttek a készítők, akkor én sem vonhattam ki magam a hatása alól, és hagytam is, hogy elöntsenek ezek az érzelmek... és most nem csak a halálról vagy a megtalált boldogságról van szó, de az egész résznek jól működött a drámai felépítése -persze úgy könnyű, ha philip glass-t vetnek be a legfontosabb ponton... nincs az embernek hiányérzete, hogy esetleg bizonyos dolgok nem fértek bele ebbe az utolsó háromnegyed órába, vagy hogy azért hagytak maguknak az írók a végén egy kiskaput, mert érzelmileg annyira kielégítő volt az élmény... hjaj, nem akarom ilyen melankolikusan zárni a mondandóm, megtanulhattam volna én is a géppel együtt, hogy a halál nem a vég, ha van valaki, aki emlékszik rád, és ez egy olyan sorozat volt, amire érdemes lesz még sokáig emlékezni. ($$08.08.)

talán lélekben már az évad elején elengedtem a show-t... talán az volt a baj, hogy nem annyira intenzíven fogadtam be az élményt, mint ahogy a csatorna vetítette... talán kevés volt a tizenhárom rész a készítőknek, hogy megfelelő íveket írjanak le... és nem arról van szó, hogy most komoly szájhúzós billentyűzet-koptatás következne, csak arról, hogy nem sikerült annyira behúznia magához a sorozatnak, mint szerettem volna. mert amikor elindítottam az aktuális részt, akkor mindig jól szórakoztam, de nem volt meg a ’mégmégmég’ drive-ja... pedig azért érezhető, hogy próbáltak egy mindent-bele évadot csinálni a lehetősségekhez mérten, még régebbi vendég-szereplőket is előszedtek, hogy érezzük a ’nagy egész’ meglétét. és persze most is voltak körömrágósan izgalmas epizódok, ahol igazán volt tétje a szamaritánus-sal való nagy világmegmentő csatának, és persze a karaktereknek mindig bérelt helye lesz a szívem megfelelő csücskében, főleg ha őrült mosollyal az arcukon teljesítik a szent küldetésüket az igaz szerelemért...

ősz. indulnak az új országos sorozatok, lelkesen nézem a pilot-okat, keresem az újfajta megközelítéseket. találok is egy olyan nyomozós sorozatot, amiben kellően nagy a csavar, hogy ki tűnjön az átlagból. mert nem hullák felett görnyednek benne a laborosok, hanem a hősei megelőzni próbálják a bűntényeket, ráadásul adva van a lehetőség, hogy játszanak az áldozat vagy az elkövető személyével is. tetszik, de sajnos a sok más néznivaló közé nem fér be, de azért figyelemmel követem a nézői reakciókat. és ők szeretik. nyár. balatoni munka napközben, este rengeteg szabadidő, ilyenkor a súlyos kábeles drámák helyett az ember egy kicsivel könnyebbre vágyik. ilyenkor elő lehet szedni az évad közben félretolt dolgokat. hamar döntök a sorozat mellett, és nem bánom meg, mert eteti magát, jó tempóban halad, és epizódról epizódra épít fel egy nagy kirakóst, hogy tényleg többé váljon, mint egy átlagos nyomozós sorozat. kezdenek kirajzolódni az átívelő szálak, és közben szórakoztató is a batman-re hajazó képregényes analógiájával, a térd-lövéseivel, a suttogva fenyegetéseivel. ugyanakkor a tudomány-fantasztikus oldala az agytekervényeinket is dolgoztatja. július vége. elfogyott az első évad, és én már tudom, hogy a sorozat velem marad. és nézem mindenhol, vidéki munkák után fáradtan a szállásokon az ország különböző pontjain, akár külföldön is, ha odavet a sors, sőt, útközben a vonaton is. és mindig tudnak olyan aspektust felmutatni, ami tetszik, de főleg akkor ragad magával, amikor a csúcsra pörgetik az átívelést, amikor a zenei szerkesztők megtalálják a tökéletes dalt a kulcs-jelenetek alá, amikor az igazi drámákban megragadják a karakter-pillanatokat (és a színészek is rendre élnek ezekkel a pillanatokkal, és nem csak a húzónevek, azaz michael emerson és jim caviezel, de például itt vált hatalmas kedvenccé amy acker és sarah shahi is)... most nyár van megint, és búcsúzni kell. nem szívesen engedem el az évek alatt megszeretett karakterek kezét, de ez az élet rendje, el kell fogadnom ezt. az élmények velem maradnak -valamint az a tudat is, hogy valahol létezik egy mindent-látó gép, aki ismeri az összes titkomat, és meg tudja határozni azt az irányt, amerre az életem ezután folytatódni fog. és ez nyugtalansággal tölt el...

„1,776 miles of iron track, that is what i delivered! track upon which thousands of wheels will now revolve carrying on their axles the wealth of half the world.”

miután a helyére került a díszes arany-szög (csak hogy a nép is megkapja a maga puccos parádéját), miután még egy utolsó férfias mókában részt vettünk (azaz kedélyesen verekedtünk egyet a kocsmában), még meg kellett tenni néhány fordulót a két óceán között, hogy lelkileg megtisztulva hagyhassuk el a történetet... mert a férfiember olyan, hogy előbb az eszére hallgat, majd a kötelességeit veszi számba, pedig igazából mindig csak a szíve dobbanásait kéne figyelnie, és akkor nem lenne szüksége ezekre a vargabetűkre... kicsit furcsa volt látni bohannon-t kimosakodva a washington-i előkelőségek gyűrűjében, de persze ő sem érezte jól magát a smúzolós környezetben. ahogy a fegyver súlya is túl nehéznek bizonyult már, öt év alatt a vadnyugaton eltűnt belőle az a vadság, ami szükséges ahhoz, hogy katonaként gondolkozzon. csak egyetlen erényt tartott meg a korábbi életéből: a becsületét... nagyon örültem annak, hogy a másik fő búcsúzónk eva lett, mert az ő boldogságáért szurkoltam leginkább a sorozat alatt, szerettem volna, ha soha többé nem kell szenvednie, és talán így is lesz, és nyugalomra lel, valahol a naplemente irányába... ($$07.25.)

bár az évad első fele kissé ködbe veszik így egy év távlatából, abban biztos vagyok, hogy jót tett a sorozatnak, hogy bohannon-t elküldték a konkurenciához, ahol erősen lehetett építeni a kínai munkásokra... aztán idén, a botor módon kettészedett évad második felében már minden a búcsúról szólt -ezért jó, ha egy író-csapat tudja előre, hogy mikortól kell koncentrálnia a szomorkás végre. ugyanakkor egy-egy epizódon belül így megbomlott az egység, mert koncentráltan foglalkoztunk a témákkal vagy karakterekkel, így nem mindig került középpontba az, ami igazán mozgatta végig a show-t: azaz a vasút építése... de így is örömmel töltöttem minden egyes percet még a sárban ezekkel a karakterekkel, szomorúan várva azt a pillanatot, amikor a két sínpár, hosszú évek szenvedése után, összeér.

csípőről lógó hatalmas colt-ok. dohánytól barna köpések a porban. libbenő szalon-ajtó előtt strichelő kurvák. ördögszekerek a pusztában. western. nagyon sokáig semmit sem jelentettek ezek nekem, aztán a nagy sorozat-bummom idején érkezett egy új széria, ami átkattintott bennem valamit, és azóta már a műfaj rajongójának vallhatom magam. pedig egy gyakorló western-néző nem sok újdonságot láthatott benne, engem, mint zöldfülűt viszont könnyen magával tudott rántani a hangulata -valószínűleg épp valami poros és férfias dologra vágyhattam, és pont ezt kínálta a show. aztán persze elkezdtek érdekelni a karakterek, és így már meglett a kellő kötődésem is, hogy kitartsak a sorozat mellett, hogy velem maradjon öt és fél éven át megbízhatóan, mindenféle élethelyzetben, jóban és rosszban (például apám halála után is tartotta bennem a lelket). de szerencsére nem csak megszokás volt, hogy évente néhány hétre gőzmozdonyra pattanok, hanem szívesen vettem részt a változatos kalandokon -mert az írószobában mindig gondoskodtak arról, hogy legyen egy határozott haladási irány, és szerencsére nem csak abból eredt a változatosság, hogy az építkezéssel együtt költözött az egész csapat is, hanem sokszor képesek voltak megújulni, lezárni szálakat, új karakterekkel új fejezetet nyitni. gondoljatok csak bele, hogy milyen messzire jutottunk a főhős kezdeti sematikus bosszú-szálától, hogy hogyan vált bohannon a vasút legfontosabb emberévé (de ugyanígy meg lehetne nézni eva vagy mickey karakter-ívét is. oké, durant önző mocsok volt és az is maradt, de vannak emberek, akik képtelenek változni...). nagyon ritkán volt olyan, amikor azt éreztem, hogy nem céloznak elég jól a készítők, de talán csak mr.ferguson történetének befejezésekor panaszkodtam igazán... no meg néhány technikai kérdésben voltak szájhúzásaim, de egyfelől az az én hibám, hogy a szemem ilyen könnyen kiszúrja a digitális kamera használatát (aminek a képi világát ledobja magáról a western-hangulat), ugyanakkor ahogy teltek az évek, úgy érkeztek egyre tehetségesebb rendezők a csapatba, és ők el tudták takarni ezt a(z anyagi jellegű) hiányosságukat... no, érezhetően nem akarom, hogy befussunk a végállomásra, de sajnos minden út véget ér egyszer. de nem szomorkodom, inkább hálás vagyok, hogy kitágult a világom a sorozat által, így mindig mosolyogva fogok gondolni rá akkor is, amikor lelkem újra-és-újra cowboy-kalapba öltöztetem...

„my battle must end. you know that. or there will never be peace on earth. let it end.”

egy ilyen történet nem érhetett boldog véget... mert dorian gray örökké magányos marad, mert a teremtménynek újra el kellett veszítenie a családját, és mindenkinek a vállára kellett vennie a halál súlyát... bár két epizóddal ezelőtt még azt írtam, hogy érthető vanessa behódolása, most viszont kicsit elsietettnek érzem a benne lakozó sötétség győzedelmeskedését, az élete feladását a megváltásért, mert bár az áldozata gyönyörű volt, de talán az eddig megismert személyiségéből nagyobb küzdőszellem áradt. plusz a csodaszép búcsú-jelenetet megelőző nagy csatát eléggé kilógónak éreztem a sorozat szövetéből, túlságosan fizikai küzdelem volt ez a lírai megvalósításokhoz képest... és talán az is elvette az élét a halálnak, ahogy a médiában kezelték a sorozat zárását, mert először csak kósza hangok jöttek arról, hogy ez volt a vég, majd megérkeztek azok a nézők, akik már látták a finálét, és sejtelmesen annyit mondtak, hogy nem tudják, hogy innen hogyan is lehetne folytatni tovább, így az ember könnyen kisakkozhatta már, hogy hogyan is képzelte john logan a lezárást. aztán jött a hivatalos hír és az indoklás, hogy mindig is ez volt a terv, de az évad egészét elnézve erről nem vagyok meggyőződve... ($$06.21.)

az első évad mozaikos kezdése után akkor kezdett igazán megtetszeni a show, amikor közelebb kerültek egymáshoz a különböző szálak. a második évadban (szinte) minden egy irányba tartott, és magával is ragadott mind a tíz rész. idén ismét széttartó lett a szerkezet, a legtöbben járták a maguk útjukat, és a végére is csak úgy nagyjából forrtak össze az események -nem is szerettem annyira, mint tavaly... persze így is megtartotta rengeteg erényét, amiért még mindig az egyik leginkább várt sorozatom volt az elmúlt hetekben -mert a nyomasztó london-i levegő még mindig működött, a karakterek még mindig érdekes voltak, a líraisága megkapó tudott maradni, és eva green soha nem szűnik meg gyönyörűnek lenni... a széttartó szerkezet mellett a másik bajom azzal volt, hogy a viktoriánus nyomasztás mellé belovagolt a napfényes western-hangulat is, és korántsem tudott annyira működni ez a vonal, mint a másik... arra ma jöttem rá, miközben néztem az utolsó részt, hogy lehet, hogy szerencsésebb lett volna a másik testvért főgonosszá tenni, azaz hagyni rothadni a vámpírokat és drakulát a sötétben, és helyettük érkezhetett volna lucifer és a démonjai, mert sokkal inkább megtörhették volna vanessa hitét. de ez csak az én agymenésem, el tudom fogadni, hogy john logan így akarta lezárni a kedvenc karaktere történetét -így is hálásak lehetünk a sok csodálatos percért, amit ms.ives-zal tölthettünk idén is.

jaj, nehezen veszem rá magam erre a nekrológra, még nem akarom elengedni a sorozatot... túl hirtelen is ért a lezárás híre, és az elmúlt években túlságosan is a szívemhez nőtt, hogy csak úgy könnyedén istenhozzád-ot kiáltsak, és továbbálljak... pedig csak egy felszínes szórakozásnak indult, egy hangulatos rémtörténet-parafrázisnak, ami szórakoztatóan merít a legnagyobb klasszikusokból, ügyes keverékben forgatja őket az éjbe és szén-füstbe borult viktoriánus-kori angliában. ahol természetes a természet-feletti, ahol a belső démonok épp olyan veszélyesek, mint a külső sebeket ejtő szörnyetegek... mindig érdekes látni, amikor egy sorozat fokozatosan nő hozzád, amikor azt veszed észre, hogy már várod, hogy újra megmerítkezhess a hangulatában, amikor már ragaszkodsz a karakterek, és nem csak érdekel a sorsuk, de komoly érzelmeket tud kiváltani az, ami történik velük. és annak ellenére, hogy néhány írói döntést nem helyeseltem a harmadik évadban, itt tökéletesen igaz mindez, szép lassan lett a szívem egyik csücske ez a show... nem hittem volna korábban, hogy lehetséges, de még mélyebb szerelembe estem eva green-nel, aki itt nem csak a szépségével tudott elragadni, de a színészi tehetségével is -szerencsére volt helye kibontakozni, mert a sok szereplő és ismert irodalmi karakter ellenére ő volt az igazi főszereplő (és a külön-epizódjai mindig az évadok fénypontjainak számítottak), így valahol megérthető, hogy a története lezárultával a sorozat sem folytatódik tovább. de azért most még mély a seb, még várni kell, hogy begyógyuljon. de lehet hogy csak el kéne mennem a jó frankenstein doktorhoz, hogy találjon valami gyógyírt az összetört szívemre...

„-wow. a little emotional.

-yeah, me too. we better find something to fuck in paris.”

oh, ne, bevitték az utolsó döfést... a sorozat-záró nagyrészét a sloan/eric nyűglődésre építették, így azt hiszem végleg elvesztettek engem... mert még ari család-központúságát meg is értem, és hát a post-credit scene is azt sugallta, hogy azért még ott dolgozik a kisördög minden idők legnehezebben elviselhetőbb főnökében (néztem is a feliratok között alan dale nevét, gondoltam nem is vettem észre a részben, de aztán csak a kiírás után bukkant fel...), na de hogy a folyton szakító/összejövő párból sosem lesz boldog család, arra rátenném a nemlétező színész-karrierem... ja, és még vince is egy nap után nősülésre adta a fejét, hogy biztos, hogy úgy érezzük magunkat, mintha egy csöpögős hollywood-i romantikus filmbe csöppentünk volna. és ne mondja nekem senki, hogy ez volt a karakter-fejlődés a kezdeti felszínességhez képest, mert menten elsírom magam... ($$06.07.)

szerintem eleget sírtam az évad alatt, úgyhogy nem nagyon szaporítanám túl a szót -egész egyszerűen nem állt jól a sorozatnak, hogy ennyire eltolták az arányokat a drámák és az érzelmek irányába, hogy a magánélet mindennél fontosabb volt, és így kiherélődtek az egyébként frenetikusan vicces karakterek is. és az a baj, hogy hiába dobtuk el az alap-koncepciót (azaz hogy benézünk egy kicsit az álomgyárba hátulról), nem került bele helyette semmi plusz hozzáadott érték. sőt, a humor csökkenésével az élvezeti faktora is erősen csökkent (és most így belegondolva a csöcs-tartalom sem volt kielégítő...).

érdekes visszanézni a sorozattal kapcsolatos érzelmi reakcióimra. azt már a pilot-nál is írtam, hogy annak idején két rész után elkaszáltam a show-t, mert nem éreztem annyira szimpatikusnak a srácokat, hogy megérjék a befektetett időt. aztán a második próbálkozásnál már sokkal megfontoltabb voltam, és mire elértem az első évad végére, addigra kezdtek hozzám nőni a szereplők. el tudtak szórakoztatni, és ez volt a legfontosabb. aztán szépen rajtam ragadtak azzal, hogy minden héten egy ebédidőt rájuk szántam -szerintem mostantól, ha meghallom a jane’s addiction főcím-dalát, akkor be fog indulni a gyomorsav-termelésem... de tényleg lehetett élvezni a felszínes poénokat, ari gold verbális ámokfutásait, a hihetetlen mennyiségű ismert-ember-cameo-t. aztán egy idő után kezdett megfáradni a viszonyunk, mert teljesen elszakadtunk az insider-kedéstől, már a közelébe sem mentünk a filmkészítésnek, és igazából heteken át ugyanazokat a köröket futottuk, mert az írószobában mindenki kapott egy szálat per évad, és azokat rágtuk 10-12 részen át. a végét meg főleg nyűgnek éreztem, mert olyan drámai arculatot akartak adni az írók a show-nak, ami cseppet sem állt jól neki. de azért nem gondolom, hogy keserű lenne a szájízem -sokkal inkább mustáros-sonkás...

(update: entourage -the movie kritika itt!)

„banshee, pennsylvania... suck my tit!”

brock sheriff egy vállról indítható rakétával -ez első igazán banshee-s pillanat idén... de végre hood is kapott pár ütést a fejére, ami szintén olyan kulcs-elem, ami hiányzott ebből az utolsó körből eddig... de nem csak ilyenekkel próbálták hozni a lezárás hangulatot, a kör teljessé tételét, hanem sok bevágott képpel az elmúlt történésekre, egészen visszamenve a pilot-ig... azért egy kicsit mindenki tartott ettől az utolsó egy órától, hogy lesz-e elég idő lezárni minden megkezdett szálat, de végülis úgy sakkoztak, hogy mindenhol el tudtunk jutni egy nyugvópontra. bár a plakát a ’csak egyféleképpen érhet véget’ szlogennel inkább szomorú, halálokkal terhelt befejezést sugallt, ezért még felemelőbb érzés, hogy ilyen pozitív lett a lezárás -valljuk be, megérdemelték már a srácok, hogy a sok lelki- és fizikai sérülés után egy kicsit nyugodtabban folytathassák az életüket. de nyugi, így is elég érzelmes lett a búcsú, könnyen elérték ezt az utolsó párbeszédekkel, a finoman bekúszó carrie/hood zenei témával, és persze a naplementébe motorozással (ami valami fétis lehet a cinemax-nál, emlékezzünk csak a strike back utolsó perceire...). hát viszlát banshee, talán egy másik életben találkozunk még... (meglepően önironikusak voltak az írók itt a végén, ott volt az fbi-os néni ’a komornyik tette? tényleg?’ kiszólása, vagy carrie megjegyzése arra, hogy hood-nak szokás szerint át van rendezve az arc-szerkezete, de a leginkább azzal kacsintottak, amikor brock arról értekezett, hogy valami mágneses gebasz lehet a város körül, ami idevonzza a környék összes szemetét...) ($$05.22.)

a rajongói elvárásoknak nem lehet megfelelni -de ha most félre is tesszük ezeket az igényeket és vágyálmokat, akkor is azt láthatjuk, hogy nagyon sok fura döntést hoztak idén az írószobában. mert lehet, hogy az időugrást a kényszerűség szülte, de a nyomasztó melankolikus hangulatot már nem, ahogy a tesztoszteron kiveszését sem (tényleg! még egy igazi izzasztó szex-jelenetre sem futotta idén!)... és hiába jöttek fel a végére, ahol már érezhette az ember a szokásos bizsergést, nagyon sokakban csak a csalódás íze fog megmaradni, hogy feleslegesnek tűnő szálakra pazarolták el az időt, hogy a megszeretett szőrös-tökűség eltűnésével sokkal kevésbé működött ez a ponyva-világ. ráadásul az sem segített, hogy mindenkit kiforgattak magából, mindenki csak nyalogatta a lelki sebeit -egyedül carrie-ben maradt meg a keménység lángja... még ha nem is dexter-ezték el (igen, ez most már fogalom...), olyat biztos senki sem fog mondani, hogy ’bazdmeg, ezt az utolsó évadott de odatették!’...

emlékszem, azért figyeltem fel a sorozat indulására, mert azzal harangozták be, hogy alan ball emiatt hagyta ott a trueblood-ot. így utólag visszagondolva nem igazán érezni rajta a mentorkodásának keze-nyomát, esetleg a kisvárosi hangulatra lehet ráfogni, hogy olyan alaball-os, de igazából igen hamar függetlenedett mindentől a két ifjú író-titán, és a sorozat megtalálta az egyéni hangját. persze a legtöbb eleme a ponyvák hagyományaiból építkezett, de szerencsére hozták ezeknek a szórakoztató műveknek a szórakoztató-faktorát is. és persze mindent eltúloztak és felnagyítottak, és igazi cool férfi-mókává tették a show-t. egy igazi ösztön-világ lett ez a pennsylvania-i kisváros, ahol a nézeteltérések elrendezésére csak az ökölharcot ismerik, ahol a nők könnyen ledobják magukról a textilt egy kiadós kefélés kedvéért, ahol menő dolog a törvény szürke-zónájában élni... és ennyi, nem volt túl-gondolva, annak ellenére, hogy tudtak húzni bőven meglepetéseket, kísérleteztek bőven a formulával, de elsősorban az erőszak-orgiája és a szexisége miatt szerettük annyira. mert az hétszentség, hogy itt voltak a legjobb bunyók a tévében, mindig gondosan koreografáltak minden mozdulatot, kamera-szöget és vágást (akár egy egész epizódon át elhúzva) -az nem is volt kielégítő rész, ahol nem ütötték szét a főhősünk fejét egy kicsit... apropó, azért ne felejtkezzünk el a karakterekről sem, akik a maguk excentrikusságával is szerethetőek voltak -vagy utálhatóak, ha a túloldalt nézzük. mert ellenség is akadt bőven... igen, mert ha a kisvároson túlra tekintünk, akkor láthatjuk, hogy sikerült a különböző csoportoból (amish-ok, indiánok, neonácik, sátánisták, drog-kereskedők) egy baromi érdekes kulturális mixet keverni, ahonnan mindig elő lehetett húzni egy újabb kártyát -egy újabb indokot a verekedésre... mostanában egyre riadtabban tekintgetek a naptáramra, mert nagyon fogynak belőle az igazi maszkulin férfias sorozatok, és most hogy elveszítettem az egyik nagyvadat, még nem tudom, hogy honnan fogom pótolni az elengedhetetlen tesztoszteron-adagomat...

„every generation is full of lost, fucked-up kids who need to hear that they’re not alone. who need to hear that they’re not alone. and they hear it. they hear it through the records we make.”

...de tényleg, srácok, ez nem a maffiózók, minek kell ez az egész hajcihő a fenyegetéssel, fejlövéssel meg a rohadt autóbontóval...? csak azért kérdem, mert a többi dolog nagyjából működött ma is, az nem lehet, hogy ennyire ne lássák ezt az írószobában... (btw, most esik le, hol hagytuk devon-t?) de tényleg, a diszkók meghódítása most is hangulatos jeleneteket hozott, mint ahogy állat volt az is, amikor a nasty bits a maga oldalára állította a közönséget -az már egy más dolog, hogy a fellépést megelőző balhét a szex-háromszög drámaivá tételével vezették fel, mert ott hamar befogták a számat egy heroin-kokain kombóval... ha azt nézzük, a finálé szépen leképezte az egész évadot, mert a zenével foglalkozó percek működtek, és megmutatták a show igazi erejét, míg a többinél ugyanúgy ásítoztam, mint eddig. pedig igazán beleszarhatnék, és élvezhetném csak úgy, de sajnos ennyire sosem voltam punk... ($$04.19.)

a hetvenes évek a huszadik század egyik legérdekesebb korszaka, kellően mocskos és tele van megkérdőjelezhető arc-szőrzetekkel... és hihetetlenül sokszínű a zenei felhozatala, virágkorukat élik a gitárzenék, dübörgnek a szakadt lázadók a kapukon, egymáshoz simulnak a testek a diszkókban, fűtől füstös levegőben ringatózik a reggae, lassan ébred a hiphop nemzedék is. és ha egy lemezkiadót teszünk meg központi helyszínnek, akkor könnyen be lehet fűzni ezt a kakofóniát, és gyönyörűen egymásba fog fonódni az összes zenei ág. és ha csak ezekkel a lemez-iparhoz köthető történetekkel foglalkozott volna a sorozat, akkor most én lennék a legboldogabb ember a világon... és ha azt nézzük, hogy mennyire vártam előzetesen a show-t, és hogy mennyire behúzott a pilot-ja, még nagyobb a csalódásom, hogy ennyire elment tőle a kedvem a fináléra. mert a kezükben lévő aranyat bekenték szarral, felesleges szálakkal cicomázták fel, amiktől azt hitték, hogy majd kemény drámai mélységet adnak az egésznek, de csak koloncok lettek, megölték az élvezeti faktort. és baromira sajnálom ezt, mert tényleg akartam egy erős sorozatot erről az őrült hetvenes évekről, és egy ilyen pedigréjű alkotó-csapattól többet vártam. valami tökösebbet. olyat, amiben igazán sistereg a rock’n’roll, és nem csak azzal akarnak vagánykodni, hogy több kokain fogy el benne, mint a narcos-ban... szomorúan mondom ezt, de jövőre megvárok majd pár részt, és attól függően öltöztetem újra a szívem trapéz-nadrágba, hogy mit olvasok az irányvonalról...

(update: az hbo-nál is annyira bizonytalanok voltak, hogy először berendelték a folytatást, majd pár nappal később elkaszálták a show-t. úgy döntöttek, inkább kokainra költik a pénzt...)

„people like to see famous people. go to a little town in wales, turn up in lampeter with richard blackwood, and go, ’oi, everybody! little surprise for you. richard blackwood.’ they’re gonna go, ’what are you doing here?’ and not in a racist way. they’re happy to see him. he’s welcome ’cause he’s famous.”

hmm, elég nehezen vettem rá magam erre a karácsonyi speciálra, mert valljuk be, ez egy monstrum, és az ember aggódik, hogy milyen érzés majd’ 100 percet eltölteni david brent társaságában -de nem is volt olyan vészes. illetve -csak a szokásos katasztrófa volt... annak az aggodalmamnak sem volt alapja, hogy nagyon karácsonyi lesz a rész, mert megúsztuk néhány dísszel a diszkógömb körül, meg pár diszkósított karácsonyi dallal. de azért a szeretet átjött az ünnepből... de menjünk visszább kicsit, mert kíváncsi voltam, hogyan hozzák vissza azokat, akik ilyen/olyan okból elhagyták a céget, de egész jól megoldották. igaz, az már nekem is gyanús volt (nem csak neil-nek), hogy david annyit lebzsel bent az irodában, de tudjuk mi jól, hogy miért tette ezt, és ez az igazán a nagyszerű a karakterében, a drámai háttere, azaz hogy minden vágya, hogy ez a szaros munka újra az övé legyen (meg persze mindenki szeresse őt, a humorát és a kifinomult zenei ízlését) -az már szinte mellékes, hogy milyen kínos kalandokba keveredik megállás nélkül... na jó, csak viccelek, mert david-et ezért utáljuk imádva, vagy fordítva, mert bárhová is veti a sors, biztos, hogy a katasztrófa ott lesz a lába nyomában... (érdekes adalék volt, hogy az olcsó celeb-létbe is bepillanthattunk most általa.) talán az erősebb doku-jelleg tette (több kérdést hallhattunk a ’készítők’-től), de néha talán kényelmetlenebbül mozgolódtunk a nézése közben, mint általában. na de vissza a bulihoz, ahol némi alkoholizálás és seggfogós lassúzás után a többség megnyugtató boldogságra lelt. bár igazából nem is kellett volna ide kifuttatni mindent, hiszen hallhattuk is, hogy a kamera forgása nélkül is megy tovább az élet -de azért mindenkinek jól esik egy kis happyend, nem? ($$03.02.)

nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, hogy aztán hamar azt érezzem, hogy ez most egy kicsit maga alá temet, hogy nem szabad túl sokáig bent lennem, mert nehezebben viselem a légkört, mint ahogy előzetesen terveztem... és ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lenne a sorozat, vagy olyan nagy csalódás lett volna, de az kétségtelen, hogy kevésbé tudtam ráhangolódni, mint az extras-ra vagy a life’s too short-ra. és biztos, hogy nem a celebek hiánya miatt -talán azért, mert ezeket a karaktereket nehezebben volt megszerethetni. kivéve persze a dawn+tim párost, akik a normalitást képviselték a sorozatban, és egy kínos-vígjátékhoz képest meglepően éretten volt felépítve a romantikus száluk. a többiek viszont mindig hozták az általam jól viselt vakarózós humort és arcoskodást. ricky gervais egyből elment a falig, és megalkotta minden idők egyik legösszetettebb karakterét, akiről tudod, hogy nem tudnád elviselni, ha az életben kapcsolatba kéne lépned vele, ugyanakkor átérzed a drámai hátterét is, mégha legszívesebben megütnéd minden egyes alkalommal, amikor kinyitja a száját -de pont ezért működik! kétségtelen, hogy tele van briliáns pillanatokkal (és köszönjük szépen martin freeman felfedezését), de nem bánom, hogy nem ezzel kezdtem a gervais/merchant birodalomba való belépésemet, mert lehet, hogy akkor nem kerültem volna ennyire mélyre a ’rajongó’ feliratú dobozban. érted...? papír? doboz? na? ehh, hagyjuk...

„what’s your season seven pitch?”

szipp, nem gondoltam, hogy volna, hogy ennyire szép búcsút kapunk -a szezontól? a sorozattól? jaj, arra gondolni sem merek... pedig tök logikus írói hozzáállással készült a rész -szedjünk össze a fináléra mindent, ami a sorozat esszenciája, amit szeretünk írni, és amit szeretnek a nézők. így persze végtelenségig metának kellett lennie, a földig lebontva a negyedik falat, ugyanakkor helyén kellett lennie a szívének is. és mindennek a karaktereken kellett alapulnia. legjobb esetben ez a három egyszerre valósult meg, mint az alternatív hetedik évadok, amik jól jellemezték az adott karaktert, és egyszerre voltak viccesek és meghatóak. ...olyannyira szíven ütött a lezárás, hogy nem tudom, hogy el tudnék-e képzelni ezek után még egy évadot. talán csak egy filmet... #andamovie ($$03.02.)

ahogy abed is mondta a fináléban, egy sorozatnál rengeteg buktató van -ha minden marad a régiben, akkor az a baj, mert unalmas, ha meg változtatnak a formulán és a felálláson, akkor meg az a baj, hiszen nem a megszokottat kapja a néző. itt a hatodik évad végén azt gondolom, hogy kicsit mindkettőből kaptunk idén, így lett talán ilyen kiegyensúlyozott a végeredmény (mindig szoktam panaszkodni, hogy hullámzó az epizódok szerethetőségi indexe, de talán idén nem volt rész, amit nagyon nem szerettem volna -de olyan sem, ami magasan kiugrott volna a többi közül). voltak változások, amiket a kényszer szült, mondjuk a színészek távozása ilyen, de azért próbálták csökkenteni a hiányérzetet (sajnos ez csak részben sikerülhetett, mivel annyira összeforrt az évek alatt a troy-and-abed), de a csoport-dinamika viszonylag konzisztens maradt. és voltak olyan elhagyott megszokások, amik csak a végén tűntek fel, hogy hiányoztak, gondolok itt a dean beöltözéseire, vagy abed ’cool cool cool’-ozására. úgyhogy mindenképp köszönetet érdemel a yahoo, hogy lehetővé tette nekünk a sixseasonsandamovie egyik felét -reméljük a másik fele is teljesül majd egyszer...

az már biztos a könyökötökön jön ki, hogy mennyire ambivalensen indult a sorozattal a viszonyunk. hogy nehezen illeszkedtem be a társaságba, hogy elsőre hisztisen elvonultam, és csak évekkel később léptem be újra a tanulószoba ajtaján. hogy kellett idő az összeszokáshoz. de ti is tudjátok szerintem, hogy így alakulnak ki a legerősebb kapcsolatok, mert elszakíthatatlan lesz a kötelék. így kerültek nagyon közel a szívemhez a karakterek, történjek velük bármi furcsaság, kerüljenek bármekkora érzelmi hullámba, mindig ott voltak velem. pontosan tudta az ember, hogy ki hogy fog reagálni egy-egy szituációban, de pont ez az ismerősség volt az egyik ok, amiért visszajártam hétről hétre. a másik ok ennek pont az ellenkezője, a kiszámíthatatlanság volt, hogy sohasem tudhattam, hogy milyen őrületet forraltak arra az epizódra az írószobában. ez persze azzal is járt, hogy nem tudhattam, hogy számomra mennyire fog működni az adott rész, hogy visítva fogok-e röhögni, vagy csak bután nézek magam elé értetlenkedve. hamar kiderült, hogy a beteg ízlésemnek a teljesen elszállt epizódok fekszenek a legjobban, amikor kieresztették a meta-szellemet a palackból, amikor kimerítették az egy percre jutó popkult-utalások keretét, amikor annyira elröpült az alkotók agya a fehér tábla előtt, hogy meg-megkérdőjelezte az ember az épelméjűségüket... szokásomhoz híven az utolsó részre készülődve olvasgattam a jegyzeteimet, jeleneteket keresgéltem a youtube-on, és nagyon sok minden visszajött az elmúlt évekből -ha van sorozat, amiből lehet majd szemezgetni nagyon sokáig, akkor ez az, mert biztos, hogy minden egyes újranézéskor ki lehet majd belőle facsarni valami rejtett zsenialitást. vagy csak jó érzés lesz újra ejtőzni egyet a tanulószobában. mert mindenki tudja, hogy a greendale sosem végez veled...

„i’m proud of your hard work and dedication, of your unflinching passion for this exalted, exhilarating art form. you are the gods and goddesses from the heaven of our divination. i am but your humble servant. my darling angels, transcendence awaits! now go out there and fuck ’em in the heart!”

a haj! az előző rész végén annyira sokkolódtam az olló nyisszanásától, hogy nem is írtam arról a csodálatos hajról! bár igazából nem sokat hoztak ki belőle, egy parókával minden profi meg tudja oldani, hogy ne látszódjanak az ilyen drámák... nagyon örültem, hogy szinte mindent megmutattak az előadásból, ami egy csoda volt -de leginkább az az érzés vágott fejbe, amikor felismertem mozdulatokat az előző részek próba-jeleneteiből, mert ugye nem arról vagyok híres, hogy otthonosan mozognék a táncok misztikus világában. a táncos részeket megszakító jelenetek többségével is elégedett voltam, mind mia-nál mind kiira-nál szomorú lett az ember, ahogy felvillant az, hogy mi vár a táncoslányokra a karrierjük után. a báty bevágásait természetesen utáltam... pedig a rész elején még azt hittem, hogy sikerül nekik jól kifuttatni a romeo szálat, mert a mesekönyv feletti beszélgetésnek erős volt a hangulata, de aztán a végére megint csak szomorúan ráztam a fejem. lehet, hogy sokkolni akartak a halállal, de semmit sem éreztem... (gonosz dolog, de azért reméltem, hogy az utolsó jelenetben még egyszer láthatjuk azokat a tökéletes ciciket...) (a végére meg egy példa a dráma túltolására: elég feszültség van anélkül is a premier előtti pillanatokban, hogy olyan hülyeségekkel kelljen azt fokozni, mint a cipőbe rakott üvegszilánkok...)

lehetetlen feladat elé állítottam a sorozatot: meg kellett velem szerettetnie a balettet -és az a fura, hogy ez többnyire sikerült is neki, mert áttörte a kívülállásomat, és elkezdett érdekelni ez a művészeti forma, amiről oly' sok éven át azt gondoltam, hogy nagyon távol áll tőlem. megláttam benne a szépséget és a szexualitást. ugyanakkor át tudtam érezni az árnyoldalait is, minden olyan dolgot, amit laikusként elképzelnék egy ilyen világ mögé. érdekes, hogy nem itt vérzett el a sorozat... nem tudom, talán azt gondolták az alkotók, hogy ez nem lesz elég, hogy kitöltsék az időt, vagy csak simán csavarni akartak egyet a dráma mértékén, de túllőttek a célon, és nem érték el a kívánt hatást. mert akkor működött igazán a sorozat, amikor a táncra koncentráltunk, a próbafolyamatra, a társulat vezetési módszereire, a táncosok közti kémiára (vonzalom és féltékenység, kéz a kézben), a hozzátoldott kiegészítő szálak viszont nem akartak működni. sőt... a testvér-szerelem vonal nem csak felesleges és bosszantó volt, de borzasztóan is volt felépítve, és gyanítom, hogy ha nem csak nyolc rész a sorozat, akkor fel is adtam volna miatta, hiába tetszettek más elemei, hiába érdekelt volna bizonyos karakterek sorsa. nem nagyon éreztem még ilyet, hogy egy szál ennyire zavart volna, és nem, nem a tabu-döntögető mivolta miatt, hanem az elhibázottsága okán. de tulajdonképpen örülök, hogy kitartottam, örülök, hogy vonzalmat ébresztettek bennem spicc-cipős lányok iránt. és örülnék annak, ha a most felfedezett lányok megragadnának a vásznon, mert úgy gondolom, hogy megérte a castingosok erőfeszítése, és sikerült olyanokat találni, akik nem csak a színpadon emlékezetesek. (summa: jó dolog, ha valaki kábeltévére dolgozhat, mert szabadságot nyújt számára, ugyanakkor veszélyeket is rejt, mert az önkontrollnak is erősebbnek kell lennie. a szexualitással és a meztelenkedéssel szerintem pont a határon tudtak maradni az alkotók, viszont azt nem érezték, hogy mikor válik a sorozat kárára a dráma sötétsége. kár.)