soroló

„you’ve a fine braw lad. i counted his fingers and toes myself.”

egyfelől meg tudtak ma lepni az írók, másrészről viszont most is a jól kikövezett utat választották... már persze el is felejtettem claire szellemes kalandját az évad elejéről, de ők most ezt az indián-kaland egyik kulcsává tették, érdekes kitérő volt a jövőből jött őslakos története, aki kétségbeesetten próbálja megakadályozni a népe pusztulását. de nem ez volt igazán meglepő számomra ott az erdőben (vagy az indiánok bizalmatlansága), hanem az, hogy gondolkozás nélkül elhittem, hogy már megint arra megy ki a játék, hogy elválasszák fraiser-éket egymástól. persze, mert bear mccreary-vel is pendíttették az érzelmes húrokat a nagy búcsúzkodás alatt... annak viszont jobban örültem volna, ha a magányos lovas nem érkezik meg a birtokra, könnyedén befogadta volna a lelkem, hogy roger ezúttal nem bír el a teherrel, és feladja -de az is lehet, hogy a sok veszekedés kiölte belőlem a lelkesedést a bree/roger kapcsolat iránt, és el tudtam volna képzelni a szép vörösnek valami új irányt... idénre nem jutott igazán nagy cliffhanger, érezhetően egyszerre tervezték meg az írók ezt a két évet -bár attól nem félek, hogy ne tartogatnának egy nagy zsáknyi lelki borzalmakat hőseink számára... (×01.27.)

új évad, új kontinens, új lehetőségek -egy régi regénnyel, és annak a szokásos adaptációs problémáival... voltak szép és működő jelentek idén is, de messze voltak attól, hogy igazán felvillanyozzanak vagy meghassanak, a kulcs-drámát meg egészen rosszul sikerült kijátszani, ami nemhogy össze törte volna a szívemet, de egész komolyan felbosszantott... és értem én, hogy a progresszió előírja, hogy az új generációval is komolyabban foglalkozni kell, de végig szomorúan számláltam a perceket, amiket nem claire-rel (és jamie-vel) töltöttünk (bár a veterán vöröst is azért eléggé kiforgatták idénre, hogy kevésbé legyen jó vele együtt lenni)... szóval amerika a lehetőségek hazája, de én nem éreztem azt idén, hogy minden lehetőséget kihasználnának az alkotók (nem akarok ujjal mutogatni, de ron moore háttérbe vonulása (és projekt-halmozása) nem lehet a problémák egyik gyökere?)...

„like an idiot, i pursued her through time and space, determined to prove to myself and the universe that i did love this woman, just like all those great love stories written by all those great idiots.”

persze kell a vérfrissítés minden sorozatba, de azért a gerincet nem kéne ennyire elbújtatni az erdőben, nem? hiányzik claire és jamie... pedig nem teljesítettek ma rosszul a fiatalok, bree makacssága kifizetődött, erős jellemmel felvértezve nézett szembe az élő mumusával; fergus mutathatott egy kis férfiasságot a nagy börtön-akciónál (annyi tervezés után azért nem mondanám okosnak a nagy tettet, bementek fegyverrel és kihozták murtaugh-t -jut eszembe, ha kívülre szórtak lőport, akkor miért belülről robbant az épület? vagy a túloldalról átrobbant...?) -de leginkább annak örültem, ahogy marsali lelkileg támogatta a férjét; roger kapta talán a legnagyobb figyelmet ma, egy kicsit megismerhettük általa az indián (mohawk) kultúrát, átélhettük vele a szerelem folyton égető gyötrelmeit, és a drámai befejezés is neki jutott végül (a kilassított képek és bear mccreary dallamai kéz-a-kézben jártak, hogy igazán hatásos legyen a dráma)... (köszönjük, nem kell utalgatás arra, hogy bonnet túlélte a nagy kiszabadítást, szerintem kellően kihasználták már az írók az alávalóságát mostanra, lépjünk túl rajta, légyszi...) (×01.25.)

„we’re all here in this new world not because it’s new. these lands are as old as any. it’s only new, because there is hope, and hope is at the very heart of love.”

olyan sok helyen jártunk már a sorozat eddigi név éve alatt, hogy jól át tudjuk érezni, hogy a különböző helyszínek milyen hangulat-váltásokat hoznak magukkal -a skót felföld hegyei és dombjai, a párizsi előkelőség, a karibi fülledtség, most pedig a végtelen erdőségek zöldje a legfőbb elem... megörült a szívem, amikor rájöttem, hogy a mai epizód lélek-magvát brianna adja, egészen pontosan a most alakuló kapcsolata lord john-nal, akinek a nyugodt kedvessége jó ellenpontja lesz a lány tüzességének. főleg mert már itt a kapcsolatuk elején sincsenek titkaik egymás előtt, hálistennek nem abból akarnak az írók drámát facsarni, hogy az általuk megfelelőnek tartott időpontban dobják be mondjuk a homoszexualitás témáját... sajnos ez a kapcsolat azzal jár együtt, hogy nem kaphat nagyobb szeletet a történetben egy ex-hobbit (láttam billy boyd nevét a főcímben, de elsőre nem akartam elhinni, hogy tényleg ő érkezik a show-ba)... azért kitekintettünk egy kicsit az erdőbe is, hogy jamie lelkét ápoljuk, mint ahogy fergus-ra is ráfért egy megerősítő (verbális) hátba-veregetés -mert ugye ez még az a korszak, amikor egy végtag elvesztése komoly hátrányokkal járt. (jók ezek az apró történelmi utalások egyébként, a nagynéni házában is rendre felbukkan némi szalon-rasszizmus...) (×01.24.)

„i was violated, you self-righteous bastard... by someone else!”

még ha le is veszem azt a jelenetet, amikor jamie csak ki akarta provokálni a lányánál, hogy az feldühödjön, hogy ezzel bizonyítsa a saját igazát, akkor is azt éreztem, hogy furán viselkedik hősünk az egész epizód alatt -pedig pont nála kéne nagy dolognak lennie az erőszaknak, de úgy látszik, hogy a tizennyolcadik századot nehéz kiirtani abból, aki abba a korba született bele... viszont brianna jól demonstrálta a modern nőt, akinek joga van dühösnek lenni, akit nem kárhoztatnak azért, ha fájdalmában kioszt néhány pofont (apropó modernség, nagyon aranyos volt az a jelenet, ahol a két jövő-szökevény sorolta, hogy mik azok a dolgok, amik nagyon hiányoznak nekik ebből az elmaradottabb korból)... értem én, hogy roger seggfej tud lenni, de azért talán eleget szenvedett már a srác az írószoba keze által az elmúlt hetekben nem? vagy csak én érzem túlzásnak nála ezt a ’kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek’ hozzáállást, az egyre növekvő sebesülés-készletét? de nem csak testileg, mentálisan is megviselték az események, jól itt is hagytak minket kétségek között a végén, hogy megtörik-e szerencsétlen, vagy mégis az igaz szerelmet választja-e... a boldog családi képek ma szívmelengetőek voltak a kis faházban, de talán nem baj, ha útrakelünk hőseinkkel a vad amerikai tájakra -bár attól függ, hogy mennyi csapdát tartogatnak nekik az írók ezen az úton... (×01.08.)

„limb or lass, mr.mackenzie?”

(belenéz a szíve mélyére) nem, még nem múlt el a múlt heti érzés, még mindig utálom az ottani erőszakolós jelenetet. ráadásul ezt még most tetézték az írószobában azzal, hogy először is nagy titkot csináltak belőle, ami brianna-t belülről rágja, aztán meg egy (nekem legtöbbször szem-tikkelést okozó) terhes-vonalat faragtak belőle... és bizony még akkor is nehezen bocsátok, ha az erőszak következményeképp azért szép érzelmes jelenet is kijutott nekünk (szenvedő) nézőknek (köszönhetően a korábban jól felépített anya/lánya kapcsolatnak)... de még igazán a mai nagy pillanatok fénye sem tudta teljesen elűzni az árnyakat -mert hálistennek volt azért fény is, nem kellett várni az évad végéig a nagy találkozásokra, és annak is örültem, hogy az érzelmes ölelkezéseket azért kicsit oldották azzal, hogy jamie-re vizelés közben tört rá a kedves lánya... azt is előre lehetett tudni, hogy hiába rejtegeti a gyűrűt bree, az anyja idővel meg fogja találni, és összerakja a sötét képet, azt meg már az előző rész eleje óta nyilvánvaló (szerintem mindenkinek), hogy a folyton kétségbeesett tekintetű szolgálólány bajt hoz a szerelmesek fejére... (a címadó méhek lakhelyénél nem is a kissé didaktikus párbeszéd működött igazán, hanem a szemünk előtt formálódó apa/lánya kapcsolat (valamint sam heughan erőteljes játéka.)) (##12.30.)

„i’ve been wondering for a while what color your hair is down here.”

kezdjük az idézettel, mert még érlelni akarom magamban a gőzt, hogy később ki tudjon robbanni -szóval miért mindig a vörös-hajúaknál vetődik fel, hogy vajon alul is egyezik-e a testszőrzetük szíve a fejükön lévővel...? na szóval, miért is húztam fel magam ma? mert borzasztóan kezelték brianna szálát... először is, oké, nagy találkozás, de egyből egy összezördüléssel elvették az öröm élét, ami után végig azon paráztam, hogy a szolgálólány mikor küld a szerelmesek után egy regimentnyi verőlegényt, így az intim pillanatokat sem tudtam felhőtlenül élvezni (annak ellenére, hogy sikeresen lekönyörögtem a szép színésznőről a ruhát -szó szerint, skandáltam a monitor felé, hogy ’cicit! cicit ide!’). de nem kellett ide külső beavatkozás, hogy egy pillanat alatt összeomoljon az idill, mivel roger nem csak szerelmes, hanem egy méretes seggfej is, aki talán az ultra-konzervatív gondolkozásmódjának megfelelő korba került végre... oké, láttunk már ilyen ál-drámákat a sorozatban, ezen még túl is lépnék, de minek kellett szegény lányt még egy erőszakba is belekényszeríteni? mert fel kell zaklatni a nézőket? mert meg kell tanítani a karakternek, hogy itt a tizennyolcadik század vadvidékén bármilyen borzalom megtörténhet? vagy csak az írószobában perverz módon vonzódnak az ilyen fordulatokhoz? ehh, fuck... (ja igen, fraiser-ek is az epizódban voltak, kicsit hősködtek, no meg megismerkedtek george washington-nal is.) (##12.24.)

„i had given up hope i’d ever look upon a child of jamie’s, and now... here ye are, standing right in front of me.”

sok sorozatba csak haloványan tudnak kísérteni a múlt árnyai, itt az outlander-ben viszont sokkal konkrétabban meg tudnak jelenni -akár a fizikai valójukban is (de ez nem akadályozza meg az írókat abban, hogy a hagyományosabb flashback-jelenetekben is fájdítsák a szívünk egy rég látott arccal)... mert ez egy kicsi világ, ahol a múltba visszatérők könnyen ismerősökbe botlanak, de így lesz igazán érdekes az útjuk az új világba a szeretteikhez... merthogy claire és jamie ezúttal tényleg kiülték az epizódot, hogy az ifjabb generáció kiteljesedhessen -és nem is nagyon szeretnék tiltakozni azért, hogy a sophie skelton által életre keltett brianná-t kellett néznem egy órán át (roger-nek viszont kár volt megborotválkoznia)... az első véletlen találkozásnál azt gondoltam, hogy át akarják billenteni a szívünk küszöbén laoghaire-t, aki annyi bajt okozott már fraiser-éknek, de végül csak előtört belőle a sértett szörnyű nőszemély, akinek ismertük eddig is... lallybroch-ban szerencsére a szokásos szeretet áradt, bár nagyon hiányoltam jenny-t, hogy ő is beköszönjön... azt tudhattuk előre, hogy roger-nek elfogyott a szerencséje, amikor a véletlen találkozás ruletten stephen bonnet-et nyerte meg, aki aztán végig hozta a már megszokott borzasztó formáját... (egyszer már elköszöntünk frank-től, így nem volt tisztességes azt mutatni, hogy mennyire szerette a lányát, és hogy mennyire meggyötörték azok a bizonyos utolsó napok...) (##12.21.)

„i am envious of the time you spent with jamie.”

bár a jegyzeteimben nem találom a nyomát, de így is tisztán emlékszem, hogy nem lelkesedtem nagyon tavaly jamie apaságért -csak egy plusz drámai elemnek tűnt, amivel kitöltik azt az időt, amíg claire vissza nem tér. úgyhogy ma már a previously-nál húztam a számat, amikor megláttam, hogy ez a szál visszatér kísérteni engem... nem segített az ifjú william új casting-ja sem abban, hogy lelkesedni tudjak, mert a kölyöknek senki sem szólt, hogy nem mutat jól a tévében az ilyen mértékű száj-biggyesztés... de a személyisége is túl sok vonást hordoz az előkelő neveléséből, sokat kellett dolgozniuk az írószobában, hogy egy kicsit is szimpatikussá tegyék. viszont a nevelő-apja, a lord már sokkal érdekesebbnek tűnt a szememben -főleg azzal, hogy felvállalta a melegségét, és a vágyait jól ki is beszélte claire-rel... csöndesebb epizód volt ez, ami jamie apaságára koncentrált, és csak egy maréknyi cseroki zavarta meg a nyugalmát... viszont miután william úrfiék lóra pattantak, meglepődve láttam, hogy még majd’ tíz perc van az epizódból -és itt jött számomra a fénypont. pedig annyiszor láttuk már a fraiser-ék között pattogó szikrákat, ahogy a szeretet és a testi vonzalom egymásba karolnak a kapcsolatukban -de annyira hitelesen van még mindig ábrázolva ez, hogy nem tudok vele betelni sohasem... (##12.12.)

„uncle, ye ken this old coot?”

ezer éve mondom már, hogy az emberiség bűnét az az ősember követte el, aki kijelölt magának egy területet, amire azt mondta, hogy az az övé, és aztán azt harciasan védeni kezdte -most is pont ebből alakult ki a konfliktus, hogy egy bevándorolt ember azt mondta az őseik földjét taposó indiánoknak, hogy menjenek el, mert einstand volt... aztán persze kellett a fickó őrült elméje (valamint a más kultúrák iránt érzett bizalmatlansága) is, hogy eszkalálódjanak az események -pedig könnyen lehet, hogy a nagy felelősség-keresésbe saját magára kellett volna mutogatnia, mert el tudom képzelni, hogy ő maga vitte haza a betegséget (a játék-babával), ami tönkretette aztán a családját... lehetett tudni, hogy lesz valami baj, mert ebben az írószobában nem bírják ki, hogy claire nyugodtan élje a vidéki asszonyok életét pár napig egyedül az erdőben -nem, nekik egy remegő hangú hősnő kell, aki puskával alszik félelmében és skalpot kap ajándékba... azt hiszem, hogy ez a sorozat a reunion-ok királya, most is tökéletesen játszották ki a nagy találkozást, ahogy jamie arcán megjelent a felismerés, az csodás volt -kellenek is az ilyen felemelő pillanatok, ha már mindig rettegnem kell, hogy milyen borzalom történik a következő pillanatban fraiser-ékkel... (tényleg! mi volt az az incselkedés az ötvös felesége részéről? ugye nem valami hülye magánéleti kavaráson törik a fejüket az írószobában...?) (##12.04.)

„tskili yona.”

a vadvilágban kempingezés és letelepedés természetes veszélyekkel jár együtt -mert sem a természet, sem az őslakosság nem adja szívesen a földjét... bár szerencsére nem a ’gonosz helyiek’ kártyát játsszák ki, mert a cserokik alapvetően békés népnek vannak ábrázolva -bizalmatlan szúrós szemekkel... persze azért akadnak indián klisék, amik bekerültek a nagy egészbe (mondjuk a sámán asszony és az ő furcsa jóslatai), és azért az epizód nagyrészében feszültség-keltésre használták őket, de végülis ez egy sorozat, úgyhogy lesz még idő gazdagítani őket újabb-és-újabb rétegekkel (apropó, feszültség: okosan behozták a forgatókönyvbe a fegyvert töltését, hogy nem sokkal később már idegesen kelljen tördelnünk a kezünket, hogy hősünknek lesz-e ideje újra működésbe hozni a fegyverét)... ha már jóslatok, elég gonoszul foreshadow-ingoltak nekünk ma, először az indián néni álmával (’nem te tehetsz majd a haláláról’), majd azzal, hogy kaptunk egy valószínűsíthető végpontot fraiser-ék életéhez... a ’70-es évek sztorijánál még mindig kicsit dohogtam, hogy nem képesek összehozni a szerelmeseket, viszont tetszett, ahogy apró fintorokkal éreztették a zavart, miközben telefonon beszéltek egymással. és nagyon remélem, hogy hamarosan az következik az, amire én már régóta vágyom: egy családi reunion a múltban... (##11.28.)

„you’ll have sex with a woman, but you’ll only marry a virgin? it’s 1970. no one i know is saving themselves for marriage.”

amikor megláttam valahol a neten a borítóképet ehhez az epizódhoz, rajta brianna-val és roger-rel, azt hittem, hogy az egész epizódot a kora hetvenes években töltjük majd, de aztán kiderült, hogy párhuzamos vágással haladunk inkább a két síkon (vizuálisan nem különült el teljesen a két évszázad, de azért arra figyeltek, hogy kellően szürkítsék a hetvenes évek városi képeit)... mindkét helyen utaztunk egyet, és bár földrajzilag nagyon közel kerültek egymáshoz a szálak, érzelmileg nagyon különböző irányokba indultunk... mert biztos vagyok benne, hogy fraiser-éket még összébb fogja kötni a letelepedés, addig a lányuk még túl fiatal az elköteleződéshez. és fel tudtam paprikázódni roger hülye makacsságától, hogy képes volt a poros vágyaival tönkretenni a szívmelengető romantikát... bár az időutazással a kezdetektől megvan a fantasztikum a sorozatban, most ehhez egy kis ezotériát is bedobtunk egy indián szellemével -már ha tényleg azt látta claire a viharban, és nem egy hozzá hasonló utazó lenyomatát)... (szerintem mindenki őszintén egyet tud érteni jamie-vel abban, hogy lenyűgöző a táj -még ha én egy kicsit tartok a sok veszélytől, ami hőseinkre les majd ott a vadregényes vidéken.) (##11.22.)

„how do ye propose to produce anything without slaves?”

na vajon miért a rabszolgaság az első, ami eszébe jut egy szerzőnek amerikáról...? de végülis logikusan vannak az afrikából elhurcolt szerencsétlenek a történetben, mert dél-karolinában járunk, a rabszolga-tartás szívében, egy igazi kolonista házban. az (számomra) nem derült ki, hogy jamie nagynénje mióta él a gyarmatokon, de szépen beilleszkedett, még akkor is a társadalmi élet fontos szereplője, ha az egészsége már megromlott -és még csak rossz földbirtokosnak sem mondhatjuk, jól bánik a dolgozóival. igaz, a fáklyákkal érkező helyi csőcseléktől ő is meg tud rémülni (idén még nem láttam maria doyle kennedy-t semmiben, úgyhogy örültem a felbukkanásának -még azt is megbocsátom, hogy írként játszik skótot (ja, és a hajszíne is megriasztott egy pillanatra))... természetes, hogy claire-ék zsigerből elutasítják a rabszolgaságot, és ezzel megütközést keltenek mindenkiben -főleg, amikor hősnőnk előveszi a csodakészletét, hogy meggyógyítson egy négert (ekkor kapjuk az addig kissé lassan csordogáló epizód legfeszültebb jelenetét)... és már szóba-kerültek az indiánok is, úgyhogy bőven érkezik majd még erkölcsi tanulság... (##11.15.)

„for centuries humans have held an endless fascination with circles, attributing meaning where they are found. from the eternal rotation of the planets around the sun to the movement of clock hands, to a simple wedding band. and i more than most know full well just how a circle can affect one’s life. or death.”

bear mccreary készségesen vezet át minket a sorozat újabb-és-újabb transzformációjába, most bendzsó-szerű pengetős hangszerekkel tudatja, hogy amerikai földön folytatjuk tovább fraiser-ék nagy kalandját... érdekes volt látni, hogy egy ilyen csöndesebb utat választottak ron moore-ék az új világ bevezetéséhez, intim és visszafogott volt ez a kezdés, ahol volt helye az elmélkedéseknek, a visszaemlékezéseknek és a nagyon emberi romantikának is (még mindig le tud nyűgözni, hogy mennyire működik a két főszereplő között a kémia). de persze azért egy évadot nem lehet konfliktusok nélkül elkezdeni, így az első órában felépített hangulatot le kellett rombolni az utolsó öt percben a hirtelen lecsapó drámával -egy olyan rendezői megoldással élve, ami eltért a sorozat megszokott képétől: a hangsávon kizárólag csak a zenét lehetett hallani... bár tavaly már nem rezonáltam annyira a sorozattal, mint szerettem volna, de most talán (egy egységesebb sztorival) visszatalál majd a szívembe -mondjuk most is elég volt meghallanom caitriona balfe hangját, hogy elolvadjak (igaz a nem sokkal később érkező skót akcentus viszont már csökkentette a libidómat)... (##11.06.)

„abandawe!”

valószínűleg az én emlékeim koptak meg, de geilis az első évadban is ilyen harcias skót volt? mert az dereng, hogy a szerelméért tudott harcolni, de ez az aspektusa valahogy elszállt mellettem. így talán most kevésbé értem, hogy ilyen mániákusan akarja végrehajtani a homályos jóslatot... mert ugye egy percig nem volt kérdés, hogy kire utaltak múltkor a szavak, ki a kétszáz-éves újszülött, és persze claire-nek sem kellett sok, hogy igazán aggódni kezdjen, és tudjuk milyen egy anya, ha veszélyben érzi a gyermekét... bár rendezésileg nekem kicsit kusza volt gailis végzete (vagy csak én pislogtam épp’, mikor claire kezébe került a machete), de utána értékeltem, hogy azért pár pillanatig megrendült hősnőnk a kiosztott haláltól. a gyors flashback a ’68-ban vizsgált koponyára viszont emlékeztetett, hogy milyen erőltetetten próbálnak mindenféle összefüggéseket eszkábálni néha. az is kényelmes megoldás volt, hogy a régi barát kormányzóként feloldotta a jamie körüli konfliktust, hogy mehessen a felesége után... a barlangba jutást megelőző jelenetek logikusnak tetszenek egy karibi szigeten, ugyanakkor részben kilógtak a transzt okozó dobokkal az eddigi hangulatból -viszont gyönyörűen összekötötték ezt a rituálét a druida-lányok táncával... az érezhető volt, hogy ez a rész lezár egy korszakot, és nyit egy újat, viszont a fejembe vettem, hogy ezúttal jamie is belép a portálba, hogy egy family reunion keretében a huszadik században folytatódjanak a kalandok, de inkább egy látványosan felvett viharral bírták maradásra fraiser-éket az újvilágban, így hozva új behatásokat az életükbe... (nem is tudom, hogy hanyadszor látunk intim pillanatokat claire és jamie között, de még ennyi idő után is tökéletesen működnek a meghitt perceik, mindig szíven szúrják a magányos nézőket, mert ők is ilyen kapcsolatra vágynak...) (#12.10.)

ha egy történet különböző, jól elkülönülő egységekből áll, mindig piszok nehéz elegánsan átkötni ezeket a lépcsőket -és sajnos az outlander írói is meg-megbillentek az átutazás során... mert megsínylette az évad, hogy nem adhattak neki szép ívet, hogy darabokra esett szét -mert húsz évet kellett áthidalni, vissza kellett hozni claire-t, aztán indokokat kellett generálni, hogy egy hosszú (túl hosszú) út után fizikailag is nagy távolságra kerüljenek skóciától. az már egy szomorúbb tény, hogy az írói munkát sem éreztem olyan erősnek, mint eddig, érdektelen szálakon nyammogtunk (főleg a tengeren), folyton kettéválasztották a tökéletesen működő párosuk (pedig az ő kapcsolatuk adja a sorozat gerincét, ugye) -persze ezek a problémák jöhettek a regény-alapanyagból is, de egy adaptáció feladata, hogy megpróbáljon javítani a hibákon, ha lehetséges... az utazással együtt a hangulati elemek is komoly változáson estek át, talán a skót felföld hiánya is hozzájárult ahhoz, hogy ezt az évadot kevésbé tudtam szeretni, mint az eddigieket. de van még remény, főleg ha ezután tényleg összeragasztják fraiser-ék kezét, hogy soha többet ne kelljen egy percet is egymás nélkül tölteniük...

„i believe i’ve seen a ghost.”

nem kellett sok perc, hogy megváltoztassák a kezdeti gondolataimat -valahogy így nézett ki a folyamat: ’ehh, nem elég, hogy hetek óta toporgunk a tengeren, most meg azzal húzzuk majd az időt, hogy megnézzük ian útját is? áh, egy vérben úszó pucér néni, hmm, nyamm, izé, áhhh! egy régi ismerős!’... de egyébként is egy nagy összegző epizódot sikerült itt kanyarintani a végére, mert aki csak számított az idei évadban, az mind ott gyülekezett a jamaikai kormányzói villában, fokozva fel így a konfliktus-halmazt, amit az elmúlt tizenegy héten át gyűjtögettünk... és ehhez jött még hozzá gailis boszorkányos kavarása is, mert a szép vöröskének van valami ördögi terve, és ehhez természetesen minden praktikát és megtévesztést hajlandó használni, amit csak elő tud húzni a selyem ruhaujjából (persze nekünk nézőknek az tetszik a legjobban, amikor a szexuális kisugárzását alkalmazza)... (a pálmafák árnyékában az intrikáknál és boszorkányságnál is súlyosabb témákat találhattunk, és nem is bújtunk ki a rabszolgaság terhe alól, mert claire a maga érzékenységével reagált a témára.) (#12.03.)

„i remembered the rule of threes. humans can survive three minutes without air, three days without water, and three weeks without food.”

megirigyelhették az írószobában a videojáték esztétikát, mert újabb mellék-küldetésekkel akasztottuk meg a főszálat... szóval nekem az első félóra túl sok volt -illetve túl kevés, mert örültem volna, ha más is történik, mint hogy kipipáljuk az összes klisét, amit a dzsungeles-túlélős alkotásoknál láthattunk már, vagy hogy nem játsszák el háromszor is, hogy claire egy fel-blende után felébred valami újabb veszélyre (hangyák, kígyó, kikötözés). és bár némiképp szórakoztató volt a megcsúszott tiszteletes, azért nagyon vártam már, hogy hősnőnk útra keljen, mert nem tudott lázba hozni a külön kalandja... kényelmes írói megoldásnak tűnik, hogy a milliónyi sziget közül jamie-ék is épp’ itt kötöttek ki, viszont legalább a remény illúzióját elhozták, hogy most már idén nem szakítják el őket többé (btw, minél többször mutatsz be újra-találkozásokat nagyívű zenével, annál kevésbé hatékonyak)... az esküvő a maga komolytalanságával aranyos volt, és végre engedték, hogy egy kicsit közelebb engedjük marsali-t is. no. kígyókon/teknősökön átlendülve, ugyan jussunk már el jamaica-ra... (#11.26.)

„half the men on this fucking ship are dying of typhoid, and this bloody fool has almost drank himself to death on the alcohol i need to stop the goddamn fever from spreading.”

újabb napokat hánykolódtunk végig a tengeren, pedig reménykedtem benne, hogy most már elérjük jamaica partjait -ráadásul a ma sem voltam teljesen elégedett a hosszú utunkkal... mert én is voltam már őrülten szerelmes, de az én ízlésemnek egy kicsit túlzás az a fajta drámázás, amit jamie csinált végig lent a hajó fenekén a cellájában -mert oké, hogy aggódik, hogy claire-ért, de olyan, mintha nem ismerné a feleségét, mintha nem tudná, hogy milyen határozott és talpraesett nő is ő... pedig nem kell félteni hősnőnket, lehord mindenkit, akivel vitája van, és akkor sem (nagyon) riad meg, ha egy fizikailag erősebb férfi állja az útját. és persze kitartóan küzd a betegség ellen is, még ha az intézkedéseivel ellenszenvet vált ki egyesekből (csak az alkoholt ne!)... tetszik, hogy beemelnek olyan korabeli elemeket, amiktől hitelesebb lesz az összkép, gondolok itt a kecskékre a hajón, vagy a holtestek bevarrására -ez utóbbit természetesen egy nehéz drámai helyzetben is felhasználták (és ez azért volt lehetséges, mert jól tudnak kapcsolatokat és szimpatikus karaktereket építeni akár egy epizód alatt is)... nem örülök viszont, hogy megint sikerült plusz drámát hozni a hajóhídra, én tényleg el tudtam volna nézni egy darabig, hogy a régi problémákat hátrahagyva élik az életüket fraiser-ék az új világban... (#11.19.)

„you should touch the horseshoe, sassenach.”

engem könnyű megfogni az olyan apróságokkal, mint mondjuk a főcím rendszeres megváltoztatása, ahol szépen lekövetik az új helyszínek hangulatát -és persze bear mccreary is transzfúziót hajt végre a hangszerelésen, most például előszedhette az összes egzotikus ütősöket a karibi hangulat kedvéért... igaz, hogy még csak úton vagyunk a karib-tenger felé, mivel nem akarták átvágni ron moore-ék a többhetes utat, így az egész epizódot a tengeren töltöttük. és azért ez nem volt egy hullámoktól mentes utazás... mert persze a tenger zúgása hozta az összes korabeli problémát és babonát, így megromlott a víz, elállt a szél, zúgolódtak a matrózok, hánykolódtak a főszereplők. és ha mindez nem lett volna elég, hoztunk magunkkal problémát a szárazföldről is -mert fura módon fergus-nak épp’ a környék legkellemetlenebb lányába kellett beleszeretnie, aki történetesen jamie nevelt lánya. és biztos, hogy a regényekben ez fontos volt, de valahogy ez a hiszti képtelen belesimulni a sorozat nagy egészébe... ami viszont egész évben jól működik, az claire orvossága, mert most is jól jött a szakértelme a hajón, és az is érthető, hogy rendre hangsúlyozódik az esküje, az elkötelezettsége a szakmájához. (#11.12.)

„when a horse breaks its leg, ye put it out of its misery because it’ll never heal right. neither we will.”

uhh, már a címet látva rettegtem ettől az epizódtól, mert nyilvánvaló volt, hogy túlzott dráma lesz jamie szociális státuszából, azaz hogy egyszerre két nő viseli a kezén a gyűrűjét... és először tényleg úgy tűnt, hogy a lehető legrosszabb módon játsszák ki a hiszti-faktort (betoppant a második feleség, akit ráadásul az első évadból rángattak elő, ahol szintén nem lopta be magát a szívünkbe) -még az a szerencse, hogy a színészek úgy el tudják adni nekem ezeket a jeleneteket is, hogy szépen lesimulnak a panaszkodásom élei... örültem, hogy a kedélyek lenyugvása (és egy pisztoly eldördülése) után már mindenki nyugodtan le tudott ülni, és értelmesen meg tudták beszélni az érzéseiket -és így mi nézők is megértettük a lelkükbe kavargó hullámokat, hogy jamie apaságra vágyott, ezért bútorozott össze egy özveggyel és annak két cuki leányával, és megértjük claire-t is, aki egy magas egzisztenciát hagyott ott a huszadik században, és most nem érzi azt, hogy megérte ez az áldozat... az epizód végén újabb lépést tettünk a tenger felé, már a szemünk előtt egy küldetés, ami nyomán útra lehet kelni a vad nyugatra... (#11.05.)

„-the art of seduction can be mastered thus. first, you must look into her eyes and tell her how beautiful she is. second, offer her a drink, whatever her heart desires.

-simple enough.

-and the pièce de résistance is perhaps the most important part.

-what is it?

-repeat one and two.”

először egy kicsit megijedtem, hogy izgulnom kéne azért, hogy egy alávaló angol életben marad-e, de aztán magukkal ragadtak az események, így nem maradtam kívülálló... igaz, az végig ott motoszkált a fejemben, hogy az írók csak azért görgetik ezeket a komoly akadályokat hőseink elé, hogy lépésre kényszerítsék őket -mert biztos, hogy nem véletlenül kerülnek annyiszor szóba a gyarmatok (oké, kit akarok becsapni, tudom, hogy forgatta a srácok dél-afrikában is (gondolom a blacksails megmaradt díszleteiben), úgyhogy azért több ez, mint egy megérzés)... de tulajdonképpen megérthető, hogy claire ragaszkodik a hippokratészi eskühöz, vagy hogy jamie a szívében mindig lázadó marad -viszont azt nem szeretném, hogy most hosszú részeken át emlegessék fel azokat a dolgokat, amiket az elmúlt húsz évben elkövettek... (mint ahogy az idézetből is látszik, szeretem azt, amikor ártatlan ifjakat vezetnek be a szerelem rejtekeibe, és az is tetszik, hogy fergus ilyen kis kujonná nőtt fel...) (#10.30.)

„give me your mouth, sassenach.”

jaj, tényleg úgy picsogok itt az ágyamon henteregve, mint egy tizennégy éves bakfis, aki őszintén hisz még az örökké tartó szerelemben...? de őszintén mondom az őszülő hajamra és egyre dúsuló mellszőrzetemre, hogy tényleg a szívem mélyéig meghatott az újratalálkozás minden pillanata -és persze a nadrágom mélyén is igencsak lelkes voltam... remélem senki sem lepődik meg azon így húsz év múltán már, hogy hőseink a szexen keresztül fejezik ki az érzelmeiket, és hajlamosak egész napokat az ágyban tölteni, újra-és-újra felfedezve a soha nem lanyhuló izmokat, az elefántcsont-szépségű melleket -gondoljunk csak vissza a fantasztikus esküvői epizódra is az első évadból, aminek igencsak hasonló szerkezete volt a mostanival (egyébként szóvá tettem volna, hogy jamie túl jó formában van a negyvenes éveihez képest, de ügyesen leszerelték az élcelődő hangomat az írószobából)... na de ha kiverem a fejemből a csodás mellek látványát, akkor már el tudom mondani, hogy a találkozás többi része is kedves volt a számomra, ahogy megosztották egymással az elmúlt húsz évet, ahogy zavartan szabadkoztak az idő vasfoga ellen (szemüveg-forgatás a kézben itt, befestett haj tekergetése ott). de ahogy a szex-jeleneteknél elérték, hogy rendre kizökkentsenek a romana-s hangulatból (orrbavágó humorral), úgy itt is a földön tartották a hevesen mosolygó szívünk... (jól formálódik az új 18.századi szál, hisz’ jamie jól működő alvilági egzisztenciát épített ki a lázadó természetéből -abban mondjuk tévedtem, hogy a kínai társ és a rosszban sántikálás ópium meglétét mutatja, mert csak hagyományos ital-csempészéstől dagad a buksza...) (#10.22.)

„-have i changed terribly since i first met you?

-you’re a skinny white broad with too much hair but a great ass.”

kétkedések. hősnőink ma nagyon sok mindent megkérdőjeleztek magukban és a világban. claire-nek tisztáznia kellett magában, hogy el tudja-e engedni a gyermeke kezét, hogy újra a szerelmével lehessen -eközben az elmúlt húsz év fizikai változásait is számba-vette, de ennyi hiúság minden nőnél előfordul karakter-hibaként... brianna-nak is át kell értékelnie az életét, az apa-képét, a tanulmányait -mert könnyen érezheti úgy, hogy a történelem nem egy egzakt tudomány... már a previously-ból sejteni lehetett, hogy a ’60-as években töltjük az egész epizódot, és én mégsem bántam, hogy ezzel egy csendesebb, érzelmesebb, nőiesen drámai hangulat járt együtt (némi fagyönggyel a tetején). mert működtek a kétkedés percei, az anya/lánya kapcsolat összetettségének bemutatása (sőt még az olyan poénok is, hogy claire a klasszikus batman-sorozat zenéjére varrta az utazó-köpenyét)... érdekes (és egyben örömteli) döntés, hogy most nem csináltak nagy ügyet az időutazásból, egyetlen ügyes váltás kellett csak a nagy lépéshez. és nagyrészben kifizetődőnek érzem a két főhős eddigi szeparálását is, mert most én magas is beleremegtem, amikor jamie felpillantott, és ott volt élete szerelme a szeme előtt (remélem a nőies elájulást csak poénnak szánták...). (#10.08.)

„may i touch ye... my lady?”

szegény jamie-re néhány évente rá akasztanak egy nőt, aki komoly testi vonzalmat érez iránta, így hősünk megmutathatja, hogy milyen szenvedélyes szerető is ő... próbálom nem elkomolytalankodni, mert a szülési veszélyek megint növelték a halandósági rátát a sorozatban. azt viszont semmiképp nem akarom elmismásolni, hogy az elsősorban a női nézőkre pozicionált erotikus jelenet mennyire pozitívan hatott rám is. köszönhető volt ez annak is, hogy a casting-ban egyébként is erős sorozat ismét betalált a szívem közepébe, és köszönettel megjegyeztem hannah james nevét a későbbiekre. már a szigorú arcára felfigyeltem az első jelenetében a nagy kalap alatt, aztán érezhető volt, hogy jamie jó kapcsolatot fog ápolni a nővérekkel az új állomáshelyén, majd a korábban látott szigorú arcon mosolyok kezdtek feltűnni, és elvesztem (és akkor még nem is láthattam az izgatóan takaró hálóneműt, valamint az érzéki mellbimbókat)... érdekes fordulat, hogy jamie-t is belemártják egy kicsit a szülőségbe, mert így talán érzelmi szinten közelebb fogják tudni hozni claire-rel, aki már két évtizede gyakorolja az anyaság szentségét... a huszadik század most kicsit csendesebb volt, kutattunk és felkészültünk, valamint egy apró csókkal kapcsolatot építettünk. de nem kell mindig rohanni előre, néha meg kell állni a bárnál egy mardosó whiskey-re. (#10.01.)

„a man that doesna shit himself with a knife held to his throat has either no bowels, or no brains.”

átmeneti epizódként funkcionált ez a rész, de másként nehézkes és túlhúzott lett volna megoldani azt, hogy végigrágjuk magunkat a hosszú éveken, és tulajdonképpen működött a rész ebben a szemelvényes formában is. ez elsősorban claire szálára volt igaz, hisz’ ott kellett inkább siettetni az időt. szerencsére azért ron moore-ék megtalálták a tovatűnő évekből a legdrámaibb perceket, a randall-család menthetetlen erodálódásának mementóit. mert frank természetesen nem bírta az önmegtartóztatást, és talált magának valakit, aki igazán szereti (nem csak a szeretet emlékét őrzi magában). és claire meglepő féltékenységgel reagált a szeretőre, mert valahogy ez a természetes reakciója az embernek egy ilyen helyzetben, még ha tudati szinten felfogja is, hogy nem így kéne éreznie... az utolsó jelenet hirtelen lecsapó drámáját még emésztenem kell, mert nem tudom, hogy miképp kéne hozzáállnom a veszteséghez, és szerintem még claire sem tisztázta ezt magában... eközben jamie-nél azt kellett elérni, hogy kijusson a börtön falai közül, és ezt szerencsére nem egy hagyományos szökéssel intézték csak el, hanem kaptunk egy vöröskabátost, aki nem csak azért van a képernyőn, hogy megvetést érezzünk, hanem egy összetett érzelmekkel felvértezett személyiségként, egy szinte új barátként jamie életében. azért ezen a szálon sem kellett nélkülöznünk a drámát, főleg amikor jamie elért a közeledésének határaihoz... (#09.24.)

„i’m not lyin’. james fraser hasna been here for a long, long time.”

jó érzékkel kiválasztottam a vasárnap kora délelőtti időpontot, hogy azt nézzem, hogy a vörös-kabátosok kegyetlenkednek egy kamasz-fiúval... (btw, ügyesen egy skótot is beöltöztettek a királyi hadsereg egyenruhájába, hogy érezzük, hogy a skótok sem voltak egységesek, vagy akár azt, hogy a megfélemlített emberek bármivel meg tudnak alkudni, ráadásul azt is bemutatják, hogy az ilyen köpönyegforgató emberek a legkegyetlenebb, mert bizonyítás-kényszer buzog bennük -és mindezt egyetlen karakterrel...) bár könnyen lehet, hogy a brutális kézlevágás csak azért került az epizódba, mert így lehetett arról értekezni, hogy milyen fantom-fájdalmat is érez jamie a szíve táján... mert bár rohannak el az évek, hőseink mégsem tudják túltenni magukat egymáson, nincs az a testi kísértés, ami segíthetne ezen a bajon, legfeljebb ha becsukják a szemüket szex közben... örülök, hogy aktivizálják kicsit claire-t a járóka mellől, és nem csak azért, mert így a pelenkák mellett új elemként megjelenhetnek a szikék is, hanem mert láthatóan újabb társadalmi problémára akarják ráirányítani a figyelmet hősnőnk tanulmányaival -arra, hogy miként tört meg a fehér férfiak uralma a felsőoktatásban... (#09.17.)