soroló

„i’m just another monster, too.”

így lett kerek a félévad, rick-ék a középpontban, valamint a feszültség nevű nehezen megmagyarázható érzés. a stoppolós banda lecsapott, és rick-ből teljesen jogosan kihozták az állatot a viselkedésükkel, úgy látszik az idei kábeles sláger-téma a torokharapás (lásd még itt). és akkor még nem is érkeztünk meg a régóta vágyott menedék-helyre, ami elsőre egy őrült kísérletnek tűnt, ahogy golyóktól körbevéve rohangáltak az ’a’ betű nyomában, de aztán a tisztára főzött csontok láttán az ember a homlokához kapott, hogy ’áhh és fújjj’. érteni vélem, hogy a karakter kontraszt kedvéért illesztették a részhez a börtönös flashback-et, de sok újat nem tudtak vele mondani, michonne története és carl megzavarodása viszont tetszett -minőségileg, persze, mert az ilyen szörnyűségekre nehezen süt rá az ember pozitív jelzőt. (++03.31.)

ennyi idő után már a gyanús kategóriába esik, hogy ennyire sokfelé megyünk egy évadon belül. már a felénél írtam az addigi hullámzásról, erre itt a második fordulóban egy teljesen új felállást és hangulatot kaptunk. én örülök neki, hogy nem erőltettek bele mindenkit minden epizódba, hagytak teret a karakterek kibontakozásának, és ami a kulcs, hogy nem csak alibiből mászkáltatták a sok kis csapatot az erdőben, hogy még nyolc résznyi reklám-percet el tudjanak adni, hanem látszott, hogy tényleg akarnak valamit kezdeni ezekkel a karakterekkel, hogy lelkiekben és fizikailag is mozgatni akarják őket. és az eszköztelenség ellenére mégsem érdektelenül, talán ebből látszik, hogy mostanra állt össze egy erősebb írógárda a kreatív team-ben. tetszett.

„see, going it alone, that ain’t an option nowadays. still, it is survival of the fittest. that’s a paradox right there.”

hát, csikorogva súrlódunk. rick-ék megint csak pár pillanatot kaptak (igaz, azok hoztak egy kis feelgood-ot a részbe), úgyhogy ma azokkal foglalkoztunk, akik az új arcokkal járják a síneket. másabb a két kompánia. az egyikben az ököljog érvényesül, a másikban a küldetésbe vetett vak hit. de mindkettőben van megmondó-ember, így ma több dolga akadhatott a fordítónak egy átlagos részhez képest. mégis elég volt néhány szó nélküli jelenet, hogy elégedett legyek, és ezek persze a kedvenc párosunkhoz glenn-hez és maggie-hez voltak köthetőek. és nem csak a nagy találkozás volt szívderítő, már azt is imádtam, ahogy mutatták glenn arcát, mikor meglátta az első üzenetet. de valahogy a rész legfeszkósabb jelenetében is benne volt (sötét alagút? menjünk be, tök jó ötlet...). már kaptunk pár pillanatot a célállomásból, még mindig alacsony a bizodalmam... (++03.24.)

„you’re way more like huck finn. you’re not even grossed out by dead rabbits.”

a gyerekekkel a legkegyetlenebbek... megint nem az égett zombihús-szaggal sokkoltak, azokkal már nehezen is lehetne, de az emberi drámával, főleg, ha gyerekek is érintettek, már sokkal könnyebb. régóta belengi a baljóslatúság a fura kislányt, de szerintem kevesen gondolhatták, hogy ilyen kegyetlen sorsot szánnak neki. (hümm, borzasztó belegondolni, hogyan torzulhat el így valaki lelki-világa.) nem mintha carol-nak olyan egyszerű lehetett ismét elveszteni olyanokat, akik ennyire közel álltak hozzá, anya-pótléknak tekintették. bár nem szoktam örülni a gyerek-szereplőknek, itt azért erőteljesre sikerült a kaszting. ...ürességet érez az ember egy ilyen megrázkódtatás után, de mindig erőltetni kell, le kell törölni a könnyeinket, és tovább kell vánszorogni... (++03.18.)

„ain’t gonna have your first drink be no damned peach schnapps.”

daryll-lel nem jó utazni... ki akarna ennyit együtt lenni ezzel a szótlan mamlasszal. én is riadtan néztem az órára, amikor realizáltam, hogy ma csak őket kapjuk a szöszivel. aztán milyen jó rész kerekedett belőle mégis... persze, már a nyitányban voltak biztató jelek, a csomagtartós jelenet tökéletes példája volt a ’feszültség olcsón’ produceri ukáznak. aztán jött egy tök jó bear dallam, és az embernek megint szóvá kell tennie: mikor jön már ki a score?! a pia utáni hisztivel kicsit megriasztottak, ilyen tinipicsás nagylánykodásnak hangzott elsőre, de a lehető legjobban jöttek ki belőle, nagyszerű karakter-fejlesztéssé kibontva, duplán, tisztán, jég nélkül. mert jók a cool hősök, de jobbak, ha van egy kis lelkük. a szöszik meg nem csak cuki szemcukrok lesznek. (++03.04.)

„-so you tell me how in the holy hell did you possibly kill this truck?

-a fully amped-up state and an ignorance of rapid-firing weapons.”

mint egy félig elrohadt zombi -felemás volt ez a rész... minden szálban könnyen találtam tetszős és fárasztó dolgokat egyaránt, és persze most nem leszek rest ezeket megosztani veletek. a gyűjtögetőknél természetesen michonne és carl közeledése volt a jó, ahogy megnyílnak egymásnak (és mégis hagyták egy kicsit a felszín alatt a drámát). ugyanakkor elég érdektelen volt sokáig a dolog. rick átment john mclane-be, egyedül a rosszfiúk ellen, a bujkálása kicsit fárasztó volt, az viszont tetszett, hogy végig az ő szemszögéből követhettük az eseményeket, arcokat alig láttunk. és hát ott voltak glenn-ék is, ahol bejött a számításom, mr.kamionsofőrbajusz jó arc, csak a mininadrágos latínó barátnőjét nem tudtam hova tenni, mintha egy rodriguez képregényből lépett volna ki. meg az a verekedés, comeon guys... döglődős kezdés után felkelt és járni kezdett. little by little. (++02.25.)

„hitchhikers may be escaping inmates”

no lássuk a többieket. nem is az volt a jobb a mai részben a múlt hetihez képest, hogy négy történetet láthattunk, és nem kettőt a bolyongók közül, hanem hogy ügyes összefűzésekkel érzékeltették is, hogy ezek egy időben játszódnak -igencsak közel egymáshoz. és minden kis csapatban volt olyan, aki érdekes volt (daryl nem vígasztal -btw, a szöszinek mindig ilyen tartása volt?; a még mindig nagyon hideg kiscsaj és a majdnem bébi-némítás; maggie és a buszozás; glenn és a kitörés napja), és jöttek a kisebb meglepik és az éhes zombik. mivel láttam a főcímben michael cudlitz nevét, egész végig vártam, de csak az utolsó fél percben táncoltatta meg a muszkliját. jó lesz ide ő is. (++02.18.)

„112 ounces of pudding.”

egy tinit a középpontba helyezni mindig kockázatos lépés. most is egy darabig idegesítő volt a maga kamaszos lázadásával, de aztán valahogy leülepedett az emberben a dolog, és rájött, hogy lehet még érdekes karakter a kiskrapekből. na nem azzal, hogy folyton hasraesik a zombik előtt... tudom, kell a suspense, én is hőköltem egyet, amikor az ajtón kinyújtotta a dög a rusnya kezét, de sokkal jobban tetszett, amikor kiosztotta az eszméletlen apját, abban több volt a spiritusz. michonne-t kaptuk még meg mára (a többiek nyilván máshol kóborolnak), az ő lelki alászállása a fura álom-flessel is jó volt. (ja, és jelentem, már én is olvasom a képregényt, úgyhogy tudom milyen zúzás megy ott, ezért biztos még kritikusabb leszek a sorozattal, bár próbálok függetleníteni.) (++02.10.)

„kill them all.”

állatok... ember embernek a farkasa, ezt eddig is tudtuk, vannak, akik képtelenek túllépni a saját árnyékukon, félretenni az egójukat, és mindent megtenni a közös túlélésért. nem értem azokat a birkákat, akik szó nélkül beállnak egy karizmatikus ember mögé, és még akkor is követik, amikor már mindenki tudja, hogy rossz az út. azt hiszem, végleg levadászták a cukiságot a sorozatból, legalábbis, ha a gyerekeken keresztül így tudják ábrázolni a hideg kegyetlenséget, akkor nem térhet vissza az ártatlanságuk. ...ahogy én az eddigi mondandómat közhelyekbe csomagoltam, úgy teremtettek a készítők háborús környezetet a szokásos moralizálások köré. mert ha van egy tankod, akkor annak el kell sülnie az utolsó felvonásban. bár én egy fél évvel korábban vártam, de most jött el az ideje, hogy egy újabb helyszínváltással vigyenek friss vért a sorozatba. (+12.03.)

érdekes volt ez a felosztás, ahogy jól elkülöníthető egységekre bontották ezt a nyolc részt, kellett egy bevezető, persze, aztán néhány roppant feszült epizódban mutatták be, hogy milyen az, amikor a vészterhes időkben még egy lapáttal rátesz a bajra a feszültség. aztán úgy gondolták, hogy ideje visszahozni a múlt év érthetetlenül életben hagyott gonoszát, ráadásul valami építkezés-félére is rászántak két egész epizódot, amiknek a végén megint ugyanott álltunk, van egy gonosz ember, aki semmit sem változott. így, főleg, hogy túl izgalmasra nem is sikerültek, időhúzásnak érezte az ember. hullámvölgyek mindig is voltak a sorozatban, még ezzel a felemás félévad-véggel is sikerült egy erősen értékelhető szintet elérni.

„end of the world don’t mean shit when you got a tank.”

a nyitány jó példa volt arra, hogy milyen az, amikor hagyják bear-t dolgozni, mert csak a két idősík összevágásától nem lett volna olyan feszült a jelenet, ahhoz kellett a zene is. ismét a kormányzóval foglalkoztunk, de most ezt nem éreztem pazarlásnak, mert bizony egyre inkább kibújik a régi énje, úgy látszik, feladták egy rész után, hogy elhitessék velünk a megjavulását. pazarlás viszont, hogy enver gjokaj-t csak egy részre foglalkoztatták, szomorú, hogy sehol sem tud megragadni a srác a dollhouse óta. itt maradt viszont hálistennek kirk acevedo, aki álmából felébresztve is hozná a coolságot. várom már, hogy milyen lesz, ha jövő héten beül a járművébe. mert emberek! van egy tankunk! (+11.26.)

„this here is a fully loaded, standard issue smith & wesson. i’m atlanta city police and i have enough artillery in here to kill you every day for the next 10 years.”

veszélyes dolog ez, amikor így kiemelnek egy karaktert és rászánnak egy egész epizódot. mert lesznek sokan, akik ki nem állhatják őt, így a fenébe kívánják majd az írókat 42 percen keresztül. főleg, ha egy ilyen ellentmondásos figuráról van szó, mint a kormányzó. nekem nem volt vele bajom eddig, még a törekvést is megértem, hogy meg akarják mutatni, hogy nem alapvetően rossz ő, csak a körülmények meg a lelkiállapot, blablabla, csak egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ez engem érdekelne. persze, david morrisey-t éltethetjük, kihozott mindent a szakállból, az új csajok is szimpatikusak voltak, csak valahogy nem sikerült bevonzani. ez van. (+11.23.)

„a sad soul can kill quicker than a germ.” (john steinbeck)

ha múltkor utaztunk, most a börtönnel kellett foglalkoznunk, a betegséggel való küzdelemmel. gondoltam majd jól elmoralizálunk a végre előtérbe került dokival, ez jött is szépen, de emellett, úristen, mi volt itt... egy pillanat alatt sikerült olyan feszültséget generálni, hogy csak arra eszméltem, hogy meglehetősen szorítom a párnát a fejem mellett. elérték azt, hogy olyanokért izguljunk, akiknek szinte száz százalékos a túlélési mutatója (bár azért leptek már meg az írók, emlékszünk jól). és megint nem az volt a legérdekesebb aspektus a torokszorítás mellett, hogy kacsavadászatot tartanak a börtön-udvaron, hanem amilyen hidegséggel lereagálták a gyerek-szereplők a kinn és benn egyaránt zajló vészterhes őrületet. tudjuk, hogy már rég vége a gyermekkornak, de ez mindig mellbe vág. (+11.20.)

„people nowadays are dominoes. what they did, maybe it’s about not having to watch them fall.”

az milyen már, hogy az állat-kórháznál azért szurkoltam, hogy ne jöjjenek a zombik, csak jussanak ki nyugiban... sok volt a bezártság, kellett, hogy most kicsit nyissanak ezzel a két túrával. ahol persze mintegy mellékesen fejbeszúrtak néhány dögöt. és közben sokkal érdekesebb volt, mit beszélnek. mert persze súlyos problémák vannak a háttérben, ott az embertelenség kérdése, az ’ölünk-e élő embert, ha ezzel azt feltételezzük, hogy jót teszünk a többieknek’, vagy a jelen zombimentes világának igazi zombivá változtató szere, az alkohol problémája. szegény új kislány, olyan cuki volt, miért kellett egyből szétkapatni... jó jel, hogy majd’ két hét kihagyás után magával tudott ragadni a rész. (+11.17.)

„if it’s walkers, if it’s people, we can do something. we can fight. but with this, i’m just digging graves.”

a láthatatlan ellenség a legrosszabb, legyen az akár a belőlünk előtörő vadállat vagy egy levegőben (?) terjedő gyilkos kórság. amikor azt látod, hogy robert kirkman írta az epizódot, valahogy minden mondatot fontosabbnak érzel, pedig valószínűleg nagyon hasonló dolgokat mondtak volna, ha egy másik író kapja a feladatot. és hát nem spóroltak a beszéddel, de szerencsére az érdekes tartományon belül maradtak. de a végén a béllel sem spóroltak, sőt, olyan horda közeleg, hogy megemlegeti minden szerencsétlen túlélő. itt aztán lehet majd elbukni - és nem csak emberségből. (+10.28.)

„honey, you’re weak.”

mekkora aranybánya ez a sorozat a maszk-mestereknek, az ember hétről hétre ámul a gusztustalan művükön. pedig, mint tudjuk, nem is a hentelésen van a hangsúly, hanem az emberi drámán. és ennek ma érezhető is volt a szele, hiszen nem az volt a lényeg, hogy kihullik a kitépett bele a szegény bezombult bácsinak, vagy hogy friss disznóhússal etetik őket. hanem rick belátása, hogy értelmetlen a visszahúzódó pacifizmusa, sokkal nagyobb hatásfokkal tudja elérni, hogy minél többen túléljenek, ha az oldalán a fegyver. de a gyerekek embertelenségre tanítása is elgondolkodtató vonulat volt. de muszáj így hozzáállni a dolgokhoz, ha még tovább akarod vonszol ni az életed ebben a szörnyűségben. külső vagy belső ellenség, egyre megy, le kell csapni rá mihamarabb. (+10.22.)

„they’re not people and they’re not pets. don’t name them.”

az írók valami ilyesmit szoktak megálmodni tipikus évadkezdés címén. kicsit ugrottunk, úgyhogy vázolódnak a változások, üdvözöljük a régieket, köszöntjük az újakat, hagyjuk, hogy újra belénk ivódjon a hangulata. hogy kicsit még csoszogjon, mielőtt lábra áll, és futni kezd. benne volt a sorozat teljes kettőssége, egyrészt csorgott ránk a gusztustalanság és hullottak a z-k - az égből is. ugyanakkor rick különbejáratú pokoljárásával a moralizálás mezején is jártunk kicsit. vége a nyugodt napoknak, elfoszlott a béke szigete, hát vegyük kézbe a katanát néhány hétre, és abároljunk szorgalmasan. (+10.15.)