soroló

„there’s nothing in the world more powerful than a good story. nothing can stop it. no enemy can defeat it.”

...hmm, szóval azért nem pusztulhatott el az előző részben a vastrón, mert azt sárkánytűzben kovácsolták, így csak egy sárkány tud ártani neki... a harangszó utáni drámai történések drámai kezdést predesztináltak a finálé kezdetére, és meg is kaptuk, ahogy a ’győztesek’ döbbenten nézik a hamuval belepett romokat. de tyrion-nak ennyi nem volt elég, neki bizonyosság kellett ahhoz, hogy végleg összetörjön a szíve -és az övével együtt a miénk is... de mindenki bizonyosságra vágyik, jon arra, hogy dany lelkében a tettei ellenére is megtalálja még a jót, dany pedig arra, hogy benne bízzon mindenki, hogy kemény kézzel képes lesz egy új világot felépíteni az előző romjain... egy kicsit sajnáltam, hogy nem jutott idő a tetteinek bemutatására, szükségem lett volna arra, hogy jobban érezzük a jelleme despota vonásait. de ez a sorozat nem az, ami azt adja, amit szeretnél, mint ahogy arra is vágytunk már hosszú évek óta, hogy dany ott álljon a vastrón mellett, de nagyon nem így képzeltük el a körülményeket. és sokakkal ellentétben még mindig azt mondom, hogy ez a kiszámíthatatlanság jó dolog... mint ahogy az új uralkodó megválasztásánál is húztak egy merészet az alkotók -és azért trükkös ez a döntés, mert könnyen meg lehet indokolni, hogy miért logikus, mégsem volt egyértelmű választás (és a többiek ellen ugyanígy fel lehet sorakoztatni érveket és ellenérveket, úgyhogy azt sem lehet mondani, hogy bármelyik nemes úr/hölgy megfelelőbb választás lett volna)... ha már martin papa egyik múzsája mindig is tolkien volt írás közben, így megbocsátható a sorozat-változatnak is a hosszan kitartott, gyűrűkurás befejezés, ahol mindenki megkapta a megfelelő búcsúját, csendesen útnak-eresztettük a karaktereket, becsuktuk a nagy saga utolsó kötetét. szép kört írtunk le végül, hisz’ pontosan abban a fal melletti erdőben ért minket az utolsó kép, ahol az egész sorozat elkezdődött... abszolút kielégítő volt ez a zárás, bár nem facsart ki úgy érzelmileg, ahogy szerettem volna, de szerencsére csalódást sem okozott. (örültem, hogy ma a legtöbb színészi terhet peter dinklage vállára helyezték, mert ismét csillogtathatta azt, amiért annyira megszerettük az elmúlt nyolc év során.) (örültem, hogy az epizód második felébe azért a könnyedebb hangulat is be tudott lopózni mondjuk edmure tully szokásos bénázásaival, vagy egy kis meta-poénkodással (westeros még nem érett meg a demokráciára) vagy az újra-alakult kistanáccsal. apropó! nem csak a stark-ok nagy diadala volt ez a finálé, de a kisembereké is, tyrion-nal olyanok osztoznak az asztalon, mint bronn, ser davos, sam és ser brienne, akik nem azok a tipikus nemesek, akik a királyi udvarban szoktak lebzselni...) (×05.20.)

most hogy a sok évtizedig periférián lévő geek kultúra mainstream-mé vált, most érezni igazán, hogy az emberek kétféleképpen fogadnak be egy kulturális terméket. vannak akik racionálisan szeretnek végiggondolni mindent, biztos logikai lábakat akarnak a történeteknek, és megpróbálják kikövetkeztetni a szálak kifutását, a rejtélyek feloldását. ők azok, akik hangosan csalódnak mostanában a nagy népszerűségnek örvendő produkciók környékén (legyen az marvel, dc, starwars vagy a trónok harca), mert nem az elvárásaiknak megfelelően kanyarítják az írók a történeteket, nem illik bele a film/sorozat az általuk megalkotott dobozba. velük szemben vannak azok az empirikus alkatok, akik érzelmileg akarják megélni ezeket a popkultúrális mega-eseményeket, akik befogadóbban állnak a végeredményhez, és elégedettebben is állnak fel a végén. mert úgy érzik, hogy nem mindig fontosak a logikai bakugrások, ráadásul nem is akarják kisajátítani a történeket, érzelmileg akarnak végigmenni az úton. én már tudom egy ideje, hogy szerencsére az utóbbi kategóriába tartozom, de gondolom, hogy a hosszas felvezetőből is sejtettétek, hogy ide akarok kilyukadni... és nem arról van szó, hogy ne lennék tudatában annak, hogy sietős volt az évad tempója, hogy bizonyos helyeken ne szerettem volna én is, hogy tovább nyújtsák a karakter-pillanatokat, de könnyen el tudtam fogadni az összes epizódot, kíváncsian ültem le eléjük hétfő hajnalban, és mindig jól behúzott magába, felhőtlenül szórakoztam. ’kikapcsolt aggyal’, mondhatjátok ti kritikus szemléletűek -és nem is tagadom, hogy a bennem gyakran felbuzgó gyermeki lelkesedés elsöpörte az összes kritikus élt, de a sok megkeseredett fröcsögést látva nem bánom, hogy a mai napig ott bújik bennem ez a naiv és elfogult kisfiúcska, aki nyitott szívvel azt mondja minden alkotónak: meséljetek még!

elég élénken él bennem, hogy 2011 tavaszán három pilot-ot is bemutattak, amik intrikálós/kardozós premisszával kecsegtettek, de csak a trónok harca volt az egyetlen közülük, ami elsőre megragadta a figyelmemet -és aztán nem is engedett el nyolc éven át (a másik kettőről: a camelot-ot egy rész után üvöltve dobtam félre, a borgias-zal pedig egy kis szusszanás után újra próbálkoztam, és végül megszerettem azt az istentelen családot is)... a westeros-i (és essos-i) míves história könnyen megadta magát, mert merész volt, mégis realista, és láthatóan nagy gonddal készítették el, figyelve az audiovizuális élményre, és a megfelelő hangulati elemek megragadására. az első évad utolsó két részét már rokonoknál néztem meg, ugyanis nyárra leköltöztem a balatonra dolgozni. aztán finálé után pár nappal már újra is néztem az évadot, ezúttal szinkronosan az unokaöcsém kedvéért, és ezzel párhuzamosan megrendeltem a könyveket is. úgyhogy csak egy múló nyár kellett, hogy egészen mélyen beleszeressek george rr martin világába -pedig akkoriban nem faltam mindennap a fantasy irodalmat, sőt, eléggé eltávolodtam a műfajtól, annak ellenére, hogy tizenévesen nagyon szerettem... a második évad már mást élményt nyújtott így, hogy alaposabb ismereteim voltak az alapanyag kapcsán, de ugyanúgy szerettem nagyon minden pillanatát, maximum csak kevesebb meglepetést tudott okozni. és rá is szolgált a sorozat erre a masszív szeretetre, kevés olyan hosszú történetet tudok mondani, amiknek minden egyes pillanata leköt, a thrones volt az egyik nagy tévés kivétel. de ez nem csoda, hisz’ annyi mindent lehetett szeretni benne, a legendássá vált kiszámíthatatlanságát, az ’asztakurva!’ pillanatait, az ezernyi szálra szétfutó történetét, a csendes karakter-építéseit, a folyton csillogó színészi játékot, a zenei finomságait, azt, hogy magasról hugyozott a prüdériára, vagy azt, hogy minden egyes elköltött dollár látszott a képernyőn az egzotikus helyszínek és gondosan épített díszletek mellett/alatt (nem véletlen, hogy ennél a sorozatnál váltottam először nagyobb felbontásra, és imádtam, hogy milyen jól mutat a tévémen)... rengeteg élményt kaptam ezalatt a nyolc év alatt -és sokan mások is így voltak ehhez, egészen szürreális érzés belegondolni abba, hogy egy ilyen típusú sorozat felérhetett a csúcsok csúcsára, egy sárkányokkal és óriásokkal kacérkodó fantasy, ami nem takargatja az emberek hibáit (vagy az intim testrészeiket) sem (az már egy más kérdés, hogy a túl nagyra hízott, sokfelől érkezett rajongó-sereg milyen toxikussá vált a sorozat végére)... szóval köszönöm ezt a nagy kalandot, mind martin papának, mind a sorozat alkotóinak, köszönöm, hogy újra megszerettették velem a műfajt, köszönöm, hogy bebizonyították a világnak, hogy el lehet mosni a tévézés és a mozizás határait, és olyan minőséget hozni az otthonaikba, ami alól kevesen vonhatták ki magukat... most még nem érzem, hogy az őrségünk végleg véget ért, túl friss még az élmény, amit fel kell dolgozni, de rövidesen eljön majd az idő, amikor valamivel be kell töltenem a westeros alakú űrt a szívembe -mondjuk egy újra-nézéssel...

„every time a targaryen is born, the gods toss a coin and the world holds its breath.”

emlékszünk még arra a naiv kislányra, aki szó nélkül követte a bátyja utasításait? emlékszünk még dany arcára, amikor a dothraki-k bebizonyították, hogy a bátyja nem igazi sárkány? emlékszünk még arra az elégedettségre, amikor először kimondta a ’dracarys!’ szót? ott van még bennünk az az érzés, hogy messiásként vártuk a sárkányok anyját, hogy megérkezzen westeros-ra, mint jogos trónkövetelő? tudtuk persze, hogy az őrült király lánya ő, hogy a romlott vérvonal utolsó sarjaként még veszélyes lehet egyszer, de rajongtunk érte, akkor is, amikor hidegen bánt az emberekkel és akkor is, amikor megtalálta a nagy szerelem. de ennek most vége, a régi dany nincs többé, nem akarjuk már, hogy ő egyesítse a hét királyságot, sőt, már az sem akarjuk, hogy a végén az élők sorába tartozzon... és nem volt megalapozatlan a féktelen tombolása, mert ez nem csak a genetikájából adódott, hanem abból is, hogy az írók elvette tőle mindent, ami a talajon tartotta őt, a szeretteit és a bizalom érzetét, és az ezekből adódó elszigeteltség és a trauma a legrosszabbat hozták ki belőle (ez volt az a faktor, amivel még a legnagyobb konspirálók (varys és tyrion) sem számoltak)... hihetetlenül hatásosan omlasztották ránk a várost, levitték a nézőpontunkat az utcaszintre, hogy lássuk, hogy milyen árat fizetnek a közemberek azért, ha az uralkodó réteg az eszét veszti, de persze érzelmileg attól lett még inkább működőképes az egész rész, hogy egy ismerős arcot is végigkövettünk a pokolba (rengeteg vágatlan képsoron át) -még akkor is hatékony volt ez módszer, ha túl sokszor is hagytak minket kétségek között azzal a kérdéssel, hogy vajon arya túlélte-e a legutóbbi csapást (a hatékony tracking-shotokat már emlegettem, de emeljük ki azt is, hogy mennyire csodás képek voltak ma az epizódban, akár a nap világította meg hátulról a horizontot akár a sárkány-tűz)... a sorozathoz méltóan eléggé szembementek a konvenciókkal most is az alkotók, és nem is csak azzal, hogy az egykori pozitív karakterrel ilyen bűnöket követettek el, de azzal is, hogy a korábbi látszólagos gonoszt nem olyan kielégítő módon búcsúztatták, mint ahogy a nézők többsége az elvárna volna... de mindig is erről szólt a trónok harca, hogy félrerakjuk a berögződésekből fakadó elvárásainkat, hogy megtanuljunk örülni a váratlannak. és bizony most itt állunk a finálé küszöbén, nyitott szívvel várva, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen befejezés. magunk mögé dobtunk mindent, amit eddig cipeltünk, nincs már éjkirály és az sem számít, hogy végül ki ül a vastrónra. még abban is kételkedem, hogy egyáltalán létezik-e még a vastrón... (×05.13.)

„a good relationship between the iron throne and the north has been the core of every peaceful, prosperous reign we’ve ever known.”

nem a halál az emberek legnagyobb ellensége -maga az ember a saját maga legnagyobb ellensége... mindenki tudta, hogy ez egy átvezető epizód lesz, meg kell gyászolni azokat, akik elestek az ostrom során, lelket kell önteni a túlélőkbe, és a jövőbe kell tekinteni -hogyan tovább...? apró karakter-pillanatokkal tették igazán értékessé ezt a kitöltőnek gondolt bő egy órát, összetörték a szívünket és melengették az ágyékunkat, de aztán a hangos mulatozásnál és a kéjes kacagásnál élesebb hang ütötte meg a fülünk -egy titokról kezdtek pletykálni az ódon falak között... cercei a maga amorális módszereivel felkészült arra, hogy megvédje a trónját, és ma is érzékeny sebeket ejtett az ellenfelein (leginkább dany-nek szúrt oda két fájdalmas halállal), de igazából a szövetség láthatóan önmagát fogja összeomlasztani... és jó volt hallgatni, ahogy a karakterek átbeszélik a problémáikat, hogy az olyan nagy előrelátók, mint varys, tyrion és sansa próbálják kigubancolni az örökösödési problémát (bizony, a szép vörös rengeteget tanult kisujj-tól az információk erejéről)... legyőztük a sötétséget, de az új hajnal hideg szelei nem hoztak boldogságot a hét királyság lakóira, és nem érezni azt, hogy valaha is beköszönthetne egy boldog új kor hajnala... (aki azon vinnyognak, hogy euron miként teleportálta át a hajóit, azok ugye nem tudnak térképet olvasni, vagy fogalmuk sincs arról, hogy sárkánykő a királyvárhoz vezető öböl bejáratánál fekszik, és csak vaktában okoskodnak...?) (×05.06.)

„-what do we say to the god of death?

-not today.”

hogyan lehet legyőzni a halált? és hogyan lehet egyetlen gigászi csata-jelenetbe sűríteni az éjkirály elleni történet-szál tetőpontját? mindkettő lehetetlen feladatnak tűnt, de most itt állunk az epizód után feldarabolva, kifacsarva, kiégve, és már tudjuk, hogy bár igencsak szűkösen, de át lehet érni a túloldalra... azzal mindenképp jó lóra tettek a készítők, hogy a végletekig feszítették a feszültséget, az elején néhány hosszú beállítás során még egyszer megnézhettük az elszánt és elgyötört arcokat, majd érezhettük a kétségbeesést az első lovasroham után, aztán átszakadt a gát, és elemi erővel csaptak le a képernyőre a megállíthatatlan borzalmak... szerencsére az írószobában is tudták, hogy változatosabbá kell tenni a konstans gyilok-pornót, ezért volt külön csatájuk a levegőben a sárkányoknak, és ezért bujkálhattunk (meglehetősen hosszasan) arya-val a könyvtárban (ez utóbbival végleg magunkhoz öleltük a horror műfaját, de szerencsére nem az olcsó jump-scare-es változatát)... a nagy forgatagban nem volt könnyű követni a karakterek sorsát, de azért egy-egy hősies tett és fájdalmas halál rendre gyorsított a szívverésünkön (igazság szerint egyszer volt, amikor ténylegesen a levegőbe öklöztem: minden idők legjobb dávid és góliát interpretációjánál). de azért bőven volt hely arra, hogy néhány hullámmal feldobjanak a nyomasztás legmélyéről -még ha fájdalom is párosult ezekhez az érzésekhez, nagyon elégedett voltam a karakter-ívekkel, főleg azzal, ahogy a fő halottak megkapták a feloldozást... utólag belegondolva nem kis teljesítmény, hogy a kimerítő első egy óra után még mindig tudtak tekerni a feszültség-fokon a végére (mondjuk ramin djawadi is erősen besegített ebbe), sikerült elérni, hogy megfontolja az egyszeri néző a bukás gondolatát is, annyira sikerült felsrófolni a kilátástalanság érzetét. de persze e tetőpontot előugrott a megfelelő megoldás, és csak a néma csend maradt velünk a füstölgő csatatéren -és most még jobban fel vagyok ajzva mint eddig, mert megöl a kíváncsiság, hogy lássam, hogy hogyan lépnek túl azon a túlélők, hogy legyőzték a halált. (hmm, azért is kalapot emelnék a zeneszerző úr előtt, mert nem felejtette el, hogy melyik zenei témának kell beúsznia, amikor megjelent a vörös papnő a színen...) (nem lepődök meg azon, hogy sokan húzzák a szájukat amiatt, hogy néha nehéz volt kivenni a sötétségből, hogy mi is történik, de szeretném ezt a háborgó tengert megkérdezni, hogy ők miként valósították volna meg azt a csatát, aminek muszáj volt sötétben és hóviharban játszódnia -már csak a cím és az ellenség miatt is...?) (×04.29.)

„we didn’t mean to interrupt. we were just looking for somewhere warm to contemplate your imminent death.”

itt az utolsó lehetőség, hogy még kicsit megmelengessük a szívünket, mielőtt a hideg halál végképp átveszi az uralmat a gondolataink felett... és lehet, hogy sokan fel sem fogják, hogy mennyire fontosak ezek az utolsó karakter-pillanatok, hogy ne csak egy lelketlen darálás legyen, mire elérünk a csatajelenetekig, hanem igenis törődjünk azokkal a karakterekkel, akik küzdenek és meghalnak a csatamezőn... az egyik legjobb példa erre jamie lannister, aki megkaphatta ma tőlünk az utolsó feloldozást, aki őszinte megbánásával és lovagiasságával végleg a sírba tette azt a betegesen arrogánsan romantikus testvér-szeretőt, akit a kezdet kezdetén megismerhetünk... de az az utálatos, komplexusos kölyök theon greyjoy is már rég a múlté, aki annak idején felgyújtotta deres-t, most minden erejét arra öszpontosítja, hogy megvédje a várat holtak seregétől... minden korábbi súrlódásuk ellenére sansa csupa szépet mond tyrion-ról, már csak a hideg északi keménységet kéne levetnie deres úrnőjének, hogy végleg a szívünkbe költözzön... igen tudom, hogy már múlt héten is előhoztam a stark gyerekek érzelmi deficitjét, igaz, most ehhez az állapothoz kaptunk egy erős kontrasztot azzal, hogy arya ebben a végső órában nem akart érzelem-mentes maradni, sőt, nagyon is érezni akart valamit -valami tüzeset... de mindenki szüksége volt néhány bátorító szóra az utolsó éjelen, egy kis vidám összeborulásra mielőtt minden betakar a borzalom. higgyétek el, nekünk nézőknek is szükségünk volt erre... (florence welch egyik dalát (seven devils) már felhasználták korábban a sorozat egyik előzeteséhez, most felénekelhetett egy új dallamot is a végefőcímhez -csak mert a készítők belátták, hogy a különleges hangja milyen csodásan passzol a sorozat hangulatához.) (×04.22.)

„aegon targaryen, sixth of his name, protector of the realm, all of it.”

nagy kört jártunk be azután, hogy egy király ellátogatott deresbe -most a cél előtti utolsó forduló kezdetén egy újabb uralkodó érkezett az északi fővárosba... sok idő eltelt azóta, ez leginkább azon érhető tetten, hogy milyen sokat komorodtak a stark-gyerekek a hosszú út során, borúlátóak lettek és mosolytalanok, hidegek, mint az északi szél... igaz, ez fakadhat a származásukból is, hiszen jól érzékeljük a barátságtalan hidegséget, amit észak lakói kimutatnak a délről érkezettek irányába, akiket nehéz meggyőzni a makulátlanokkal, a dothraki-kkal vagy a sárkányokkal... ez utóbbiak szintén nincsenek a jókedvüknél, nem szívlelik a hideg vidéket, ráadásul az anyjukat is erősen csábítja egy szőrös fickó... kicsit talán túl hosszúra nyúlt a közös sárkány-röptetés, de kellett már ide a nyitányba is valami piszok látványos jelenet, és ezzel letudtuk ezt is. korhatáros tartalom sem ártott, ezért az éjkirály egy vérfagyasztó installációt hagyott hátra figyelmeztetés gyanánt, a csupasz női testek kapcsán meg mindig számíthatunk bronn-ra, aki gyaníthatóan a bordélyokban éli mindennapjait... nem mondhatjuk, hogy a sorozat készítői felrúgták volna a hagyományokat csak azért, mert ez az utolsó körük, vagy mert a holtak serege erőltetett menetben masírozik délre, a mostani nyitány szűk ötven perce pont olyan volt, mint a korábbi évad-kezdések, elhelyeztek minket a karakterek mellett, felhúzták a hangulati ív alapjait, és elláttak egy hónapra elegendő lelkesedés-munícióval... (×04.15.)

„it appears tyrion’s assessment was correct. we’re fucked.”

a nagy találkozások évadát mi mással lehetett volna megkoronázni, mint egy igazi grandioso találkozással, a westeros-i nagy meeting-gel, ami tényleg eldönthette a kontinens és a rajta élők sorsát -a pikánsságát meg az adta, hogy minden résztvevő hozta magával a múlt batyuit, így egy szép csokor verbális egymásnak feszülésnek lehettünk fültanúi. mert ezer éve várunk már arra, hogy a clegane testvérek ismét szemtől/szembe álljanak, vagy hogy bronn odavágjon néhány szellemes sziporkát tyrion-nak. vagy hogy tovább bogozzuk a lannister-ek családi zűrzavarát -ez utóbbi egy csodás cercei/tyrion külön-párbajba torkollott, ahol mind az írók szavai, mind a színészek játéka szikrákat szórtak... azért is jó volt ez a csapat-összehozás, mert mindenki a saját személyiségét dobta be a közösbe, ki az arcoskodását (euron), ki a rendíthetetlen igazság-érzetét (jon). és ott volt cercei, aki szokás szerint teljesen más arcát mutatta, mint ami valójában a gondolataiból következne. mert ő nem fog meghajolni még a halottak tömegeinek súlya alatt sem, ő akkor is a magánszámát fogja játszani az intrikus keveréseivel, amikor már a lába alatt is jéggé fagyott a talaj. csakhogy most lehet hogy túllőtt a célon azzal, hogy elüldözte maga mellől a legfőbb szövetségesét a kétes lépéseivel... hjaj, északon is ügyesen érték el, hogy legyen valaki, aki túlfeszíti a húrt, mert a sok nézői hisztivel szemben benioff-ék igenis tudták, hogy mit akarnak a stark lányokkal kezdeni -intelligensen kezelik őket, akik képesek hosszan felépített hideg bosszúra... bezzeg az éjkirály nem bosszúra szomjazik, csak jeges világuralomra, és ahogy várható volt, megkezdte a hosszú masírozását a következő évad felé... (jon múltját is teljesen felfedték így mintegy három év után, ebben az volt az igazán érdekes, hogy párhuzamosan vágták egy intim jelenettel, mert a kettő olyan plusz információt adott ki, ami nagyon sok nézőpontot meg fog változtatni a későbbiekben.) (#08.28.)

tudom, hogy sokan panaszkodtak egész nyáron a sorozat megváltozott tempója miatt, pedig szerintem a show ezen szakaszában nincs gond a tempóváltással, elmúltak azok az idők, amikor az alapokkal bíbelődtünk, most már itt a payoff ideje (bár ez nem jelenti azt, hogy ne hiányzott volna innen-onnan némi csendes karakter-pillanat)... legalább hétszer leírtam már, hogy nagyon szerettem azt idén, ahogy elkezdték szűkíteni a játszóteret, ahogy összefűződtek a széttartó szálak, ahogy nagy találkozásokat és szívet melengető reunion-okat élhettünk át -és ahol nem kellett már spórolni semmin sem, így nyugodtan lángba lehetett borítani az egész sakk-táblát... nem csak azért a sorozatok zászlóshajója a thrones, mert megszámlálhatatlan hűséges rajongója van, hanem mert technikailag elmossa a határokat a tévé és a mozi között, olyan audiovizuális körítésbe burkolja a történetet, amit még nem láthattunk a kisképernyőn -és ennek a technikai csodának az ikonikus alakjai a sárkányok, akik így kiemelt szerepet kaptak idén, és ők ezt szeretettel és tüzes lángokkal hálálták meg... no, az ember természetesnek veszi, hogy vele van a show, hogy izgul a végkifejletért, hogy együtt fagyoskodik és retteg és intrikál és vedel és szeretkezik a karakterekkel, így nehezen jut el a tudatáig, hogy mennyire a végét járjuk már. és az a baj, hogy most jött el egy újabb hosszú várakozás ideje....

„i am the shield that guards the realm of men.”

ha kidobsz egy maréknyi embert a senkiföldjére, akkor beszéltetned kell őket, mert nem kutyagolhatnak csöndben... úgyhogy ki lehetett használni a sokszínű csapat korábbi kapcsolatait vagy a személyiségükből fakadó súrlódásokat, így szórakoztatóvá téve a nézőknek a fagyos kalandot -aztán persze véget kellett venni a csacsogásoknak, mert ha a mások földjére merészkedsz, akkor nem árt, ha a kezed ügyében tartod a fegyveredet... tök érdekesnek tartom azt, hogy az emberi szervezet miképp reagál azokra a mozgóképes helyzetekre, amiket már láthatott számtalan alkalommal, így kevés meglepetéssel szolgálnak -viszont hiába tudja a tudatunk, hogy mi fog következni a következő pillanatban, a testünk mégis pozitívan vagy negatívan reagál, mert a képekkel és hangokkal pont úgy tudnak hatni az érzelmeinkre, ahogy csak az alkotói szándék megkívánja (itt elsősorban a deus ex dragons-ra gondolok, ami egy tüzes változata volt a peter jackson által tökélyre fejlesztett deus ex sas-nak)... de az is természetes reakciónak érződik, hogy a sok aggódó jóslat után a nézőkre is átragadt az aggódás, így érezhette, hogy valami baj fog történni, ha a királynő északra indul mentőakciózni, és így is lett -múltkor azt írtam, hogy az írók ki akarják egyenlíteni a sárkányok okozta egyenlőtlenséget, de korábban eszembe se’ jutott, hogy egy olyan felet akarnak így megerősíteni, akinek láthatóan nincs szüksége még további erősítésre... (nem szóltam még a stark lányokról, akik szintén kiemelt szerepet kaptak ma, pedig nagyon erős volt, ahogy a nézeteltérésüket eltolták egész a falig...) (#08.18.)

„-how many queens are there now?

-two.

-and you need to convince the one with the dragons or the one who fucks her brother?”

kicsit sajnálom azokat a felületes nézőket, akik menthetetlenül lemaradnak itt a nagy összefűzős évadban, mert olyan arcokat is előhúznak benioff-ék a tartalék-csapatból, akiket több éve nem láttunk már -én meg sajnálhatom, hogy pont odatévedt a szemem a stáblistán joe dempsie nevére, így tudtam előre, hogy egy újabb fattyú kap ismét fontos szerepet westeros hatalmas színpadán... persze a készítők megtesznek mindent azokért, akik nem a martin-féle bibliával a fejük alatt alszanak, így néha a szánkra rágnak családi kapcsolatokat (’hé, nem ez a kölyök az, akinek épp’ most szenesítette el a családját egy barátságtalan sárkány?’), vagy nyilvánvalóvá tesznek régmúlt kapcsolatokat (’hé, ti, piszok testvériség, veletek voltam, csak eladtatok annak a vörös nőszemélynek’)... egyébként csodásan tudják alakítani ezeket az átmeneti részeket is már, ahogy összehozzák a helyi suicide squad-ot, vagy ahogy két testvér találkozásánál megdolgoztatják a színészeiket. vagy csak élesítik a sansa/arya ellentétet -teljesen logikusan, mert a brutális őszinteség és az intrikus hatalomvágy ritkán férnek meg egymással békében... (#08.14.)

„chaos is a ladder.”

az évad egészét a nagy találkozásokra, a keserédes reunion-okra építették fel, és az az igazság, hogy a szentimentális énem még így sem tud betelni velük... mert olyan jó látni, hogy az életben maradt stark gyerekek ott vannak együtt deresben, ahol felnőttek, még ha rengeteget is változtak az évek során (bran merengése tolerálható, ellenben arya senki-től szerzett vívótudománya felettébb szórakoztató) -mégis sok esetben azt érzi az ember, hogy a testvéri viszonyokban nem sok változás állt be, mert a két lány például hasonlóan viselkedett egymással a távoli ködbe vesző kezdetekkor is... még az olyan újratalálkozásoknak is tud örülni az ember, amik nem árasztanak magukból ennyi szeretetet és kedvességet, bár jon és theon viszonya alapvetően sem volt felhőtlen ifjúkorukban sem... viszont van olyan találkozás, amit leginkább elkerülne az ember -oh, ismertek már annyira, hogy tudjátok, hogy így próbálom felvezetni a nagy attrakciót, hogy a sárkányokkal való szembenézésre utalgatok nem túl finoman... szóval végre danny megunta az óvatoskodó tanácsokat, és dölyfös uralkodó helyett ismét a sárkányok kérlelhetetlen anyja lett, és ezt a lannister sereg bánhatta, de nagyon... oh, de gyönyörűen volt felvéve és koreografálva ez a csata, átlátható volt, és érezhetted minden tűz-csóvából a sárkányok igazi fenyegetését (és ezért nem restelltek felgyújtani jó pár statisztát sem). de nem csak a tökéletesen kinéző sárkányok hatottak a tátott szájú nézőre, hanem a dothraki lovasroham is, és persze ser jaimie és ser bronn kétségbeesett ellentámadásai is. (#08.07.)

„you not to judge a daughter by the sins of her father.”

azért mókás lehetett a sorozat sztár-színészeinek, hogy most először forgattak együtt közös jelenetet -mert megértük ezt is, összefonódott a tűz és a jég... persze a két elem nem tiszta formájában van jelen egy-egy karakterben, danny meglehetősen hidegnek mutatja magát, a sok címéhez méltó uralkodónőnek, aki megköveteli a tiszteletet, és csak egyetlen dolog érdekli: felülni a vastrónra. jon eközben a maga tüzességével ellenkezik a sárkányok anyjával -és ez pont így van jól, a bizalom nem egy olyan dolog, amit egy száműzött vagy egy fattyú azonnal át tudna nyújtani egy új ismerősének. még szerencse, hogy éles eszű segítőkkel veszik körül magukat az ifjak, mert így legalább apró kompromisszumokat lehet elérni az egymástól távol lévő érdekek között... bár tyrion bölcs segítő, azért körmönfontságban még nem érhet fel a nővéréhez, aki ismét mesteri sakklépéseket tesz a westeros-i terepasztalon: hagyja veszi a szülővárosát, és másfelé irányítja a fő seregeit. kettős cél vezérli, a bevétel-szerzés és a hideg bosszú. ez utóbbi királyvárban is megadatik neki, bár ezt a ’lányodat a lányomért’ elvet valahol még jogosnak is érezzük. az viszont szép párhuzam volt, hogy szegény töviskirálynőnek is ugyanúgy méreg által kellett elvesznie, mint myrcella-nak és tyene sand-nek -vagy mondjuk a pöccsfej joffrey-nak, épp’ az öreg tyrell anyó keze által, ugye... (#07.31.)

„i am not here to be queen of the ashes.”

egy törékeny szövetség egyben tartása mindig kemény feladat -még akkor is, ha sárkánytűzzel kovácsoltad össze a frakciókat... szóval danny-nek fel van adva a királynői feladat, hogy bosszúra szomjazó westeros-i szövetségeseiben megerősítse a hűség kötelékét, hogy azok így elfogadják azt a tervet, melyben az első csapást ők mérik cercei-re. hogy aztán ezeket a terveket a lángoló tengerbe fojtják egy kapkodósra vágott hajós ütközet alatt -nos, ez már egy másik kérdés... de euron-nak be kellett mutatkoznia, mint kegyetlen vízi úr, és a yara/ellaria csapatnak is túl nagy volt az arca (és a libidója), hogy azonnal beleszaladjanak egy csúnya pofonba... és nem a véresszájú kapitány az egyetlen fegyver délen, szerencsére próbálnak az írószobában arra törekedni, hogy ne érezzük kiegyenlítetlennek a küzdelmet, hogy ne csak legyintsünk a jövőt kémlelve, hogy ’ugyanmár, majd danny a sárkányokkal mindent megold’... persze danny-ék sárkánykőn nem csak délre, de északra is erősen tekintgetnek a nagy térkép-asztal mellől, főleg miután felbukkan melissandre, hogy biztosítson mindenkit arról, hogy danny-nak és jon-nak hamarosan össze fog fonódni a sorsa. és mi ezt már alig bírjuk kivárni -mint ahogy az is már ezer éve a kívánság-listánkon van, hogy arya hazatérjen... de türelem, nyugtatjuk magunkat, mindennek eljön az ideje, hány éve már, hogy egy bizonyos rémfarkas elveszett a westeros-i rengetegben, és lám, itt van újra, egy szép jelenetben bólinthattunk neki... (#07.24.)

„it’s about time we taught these boys of summer how to fight.”

yep, megint egy tipikus thrones évadnyitó, amiről piszok nehéz lesz írni, mert az egyetlen feladatára fókuszált csupán: hogy felrakja a karaktereket a térképre (néha szó szerint is)... de persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne felcsipegetni egy maroknyi érdekességet. mondjuk az arya-s cold open-nel meggyőztek, hogy érdemes volt oly’ türelmetlenül várni a visszatérést, mert a badass kislányokból sosem elég (btw, kislányok, benioff-ék gondoltak a tinilány nézőikre is, amikor meghívták az erdőbe énekelni egy kicsit ed sheeran-t)... de ott volt jon is, aki határozott és igazságos vezető benyomását kelti -egész addig, amíg sansa akadékoskodni nem kezd. de azért örülnék neki, ha a testvéreket nem fordítanák egymás ellen... a délvidéken is zajlik az élet, szerencsére cercei nem marad magányosan a bosszúszomjával és a borospoharával, hanem erős szövetségest kap maga mellé -aki előrevetíti, hogy látványos tengeri ütközetben is részünk lehet az évad folyamán... és ha már a látvány, gyönyörű volt sárkánykő, ahogy danny megérkezett a szülőföldjére, és egyetlen mondattal tökéletesen lezárta a nyitányt... sam viszont a humort hozta magával néhány koszos kacsában, baromi jól összevágták a mindennapos megpróbáltatásait... összességében elmondható, hogy érezhetően jót fog tenni, hogy szűkül a játéktér, hogy mindenki egyre közelebb kerül egymáshoz. és az sem baj, hogy fagyosan és szürkén megérkezett a tél... (#07.17.)

„i do things because they feel good.”

szerencsés húzásnak tartom, hogy mindig a finálé előtt jelenik meg az adott évad filmzene-albuma, mert így egész nap tudja magát hangolni vele az ember a rész előtt. viszont azt elcsíptem a twitter-en, hogy van egy nagyon hatásos zongorás téma az epizódban, így azt a számot az első hangokat hallva ügyesen átugrottam, hogy a képekkel együtt fogadjam be az élményt -és ez jó döntésnek bizonyult, mert így tudott igazán maga alá gyűrni hangulatilag a királyvári nagyjelenetek súlya, kezdetektől tudott vitt magával a 'valami történni fog' érzetet hozó dallamvilág... annyit emlegették a wildfire-t az évad folyamán, hogy tudtuk, hogy valamilyen formában elő fog kerülni a zöld folyadék még a végefőcím előtt, de arra szerintem kevesen számíthattak, hogy ennyire kegyetlen lesz a nagy tisztító-tűz -és annak minden következménye, a sok ismert karakter szörnyű pusztulása, és a baratheon-ház kihalása (ami egyúttal a cercei-ben lévő emberség utolsó morzsáinak elpusztulását is jelentette). új királynőt üdvözölhetünk a trónon, és nem lesz köszönet az uralkodásából... ezzel szemben északon sokkal reménykeltőbb esemény az új király kikiáltása (köszönjük drága lady mormont!), bár láttuk már azt, hogy ez a lelkes közfelkiáltás nem mindig vezet jóra (plusz ne feledjük, hogy a földrész legnagyobb konspirátora is ott ólálkodik deres-ben). de keletről is megkezdte az útját a legtöbbek szemében jogos jussot követelő dany, hatalmas hajóhaddal, erős szövetségesekkel, bölcs tanácsadókkal -és persze a legyőzhetetlen sárkányaival. régóta vártunk erre, hogy kimondhassuk: a sakk-tábla felállítva, a felesleges bábuk eltávolítva, felkészültünk lélekben az igazi küzdelmekre... voltak még örömteli jelenetek az epizódban (pl. arya egy újabb nevet kihúzhatott a listáról), de egyébként elmondhatjuk, hogy az öröm mellett igen széles érzelmi amplitúdón játszottak velünk a készítők ma is. sőt. ennyire kielégítő finálét már rég láttam a televízióban -kielégítőt, amitől mégis nagyon éhes maradsz... ($$06.27.)

a járatlan út mindig veszélyes terep. és hiába kárognak hangosan hátul a varjak, a vezetőink az elveszített iránytűjük nélkül is megtalálták a helyes ösvényeket... mert igen, voltak lassabb epizódok is az évadban, de be kéne már látni, hogy szükség van ezekre az építkezésekre, hogy aztán földhöz vágjanak a megfelelő helyeken. és egyébként is, hogy lehet unni ezeket a csodálatos karakter-pillanatokat, hmmm? csak a szédítő tempójú csaták az érdekesek? hát szerintem meg mindegyikre szükség van... nem emlékszem olyanra az elmúlt tíz hétből, hogy ne tapadtam volna végig a képernyőre hétfő esténként, minden pillanatát be akartam szippantani ennek a csodás világnak. pedig nyilvánvaló, hogy ez még mindig csak a felvezetése volt az igazi végjátéknak. amihez mostantól megint számolhatjuk a hosszú napokat, jön a mulandó nyár, a szomorú ősz, közeleg a tél, és mi végig várjuk reménykedve a tavaszt...

„you think he’s going to fall into your trap. he won’t. he’s the one who lays traps.”

a tévézés új generációja westeros új generációjáról mesél -zseniálisan. örömmel nézhetjük végig, ahogy a fattyak, a kitaszítottak, a megvetettek és a nők megerősödnek, és magukhoz ragadják a hatalmat... lehet ezt többféleképpen ábrázolni, mondjuk egy kis árnyalatnyi humort vinni benne (csak annyit, amitől danny és yara összemosolyog), de lehet úgy is, hogy letépik a fejed, és te úgy is csak pislogni tudsz ámulatodban... ügyesen csepegtették az hbo marketingesei az információkat az eddigi legdrágább epizódjukról, ami a szokásos 10 napos forgatás helyett sokkal tovább nyúlt, csak a csatára 25 napot szántak, de így volt idő, hogy mindent bevetessenek, hogy úgy érezzük magunkat, mintha a rózsák háborújának nagy csatájának a közepébe csöppentünk volna. és így is lett, úgy volt érezhető a káosz, hogy közben nem vesztél el a tömegben, főleg amikor abban a hihetetlen jelenetben követtük jon-t a lovak, nyilak és kardok közé -vágatlanul. de az egész nagyon szépen fel volt építve, ramsay-től várhatóak voltak az alattomos trükkök, és be is vetette mindet, de azért az ő furfangos agya sem számolhatott mindennel. mondjuk jon egyre növekvő dühével és soha ki nem apadó életerejével. vagy a váratlanul felbukkanó felmentő sereggel -ez mondjuk nekünk nem volt meglepetés, az a félmosoly sansa arcán viszont nekem az volt, eleve furcsán jött ki, hogy nem szólt a testvérének kisujj-ról... de a lényeg, hogy átvágtuk magunkat a brutális csatamezőn, és beteljesedhetett az az igazságszolgáltatás, aminek be kellett következnie -sansa és a kutyák által... ehhez képest keleten csak egy látványos ízelítőt kaptunk a csatából, de ilyen az, amikor három sárkány is részt vesz a küzdelemben -rövid és kellemetlen... ($$06.20.)

„after much prayer and reflection, the crown has decided that from this day forward, trial by combat will be forbidden throughout the seven kingdoms. the tradition is a brutish one, a scheme devised by corrupt rulers in order to avoid true judgment from the gods.”

ha megbízható mészárlásra van szüksége, hívja bizalommal a clegane testvéreket, szégyenérzet nélkül küldünk bárkit a túlvilágra -a vér-fröcskölős fejezés garantált... de az a jó, hogy nem öncélúak ezek a meggyőző halál-osztások, mert mind a két testvért az elvei vezérlik -a hegynek kötelessége megvédeni a királynőjét, a véreb meg nem hagyhatta megtorlás nélkül az értelmetlen gyilkosságokat. és az is jó, hogy a testvériség vezetői is úgy gondolták, hogy nem ilyen vadállati módon kell élni a folyóvidéken, és láthatóan jó helye lesz köztük a kutyának is... királyvárban már nehezebb lesz a nagyobbik clegane-nak beteljesítenie a küldetését, mert a kis király eszét végleg elvette a vallás, még az anyját is hajlandó feláldozni a főveréb suttogásának hála -de ismerjük cercei-t annyira, hogy nem féltjük az életét, alakul a háttérben valami terv, amit qyburn-nel forraltak ki... muszáj is életben maradnia a korábban szeretve utált nőnek, mert a testvére belehalna a halálába... tetszett, hogy jamie erre építette a jól megírt párbeszédét edmure-ral (azaz a nővérekre és a szeretetre), de az egész zúgói rész működött, közel áll a szívemhez a taktikus lannister, aki ráadásul még mindig nagyon jól vibrál a kémia a brienne-nel közös jelenetekben is... no, de nézzünk keletre is, mert tyrion végre megnevettette a beszélgető-partnereit (kellenek az ilyen oldottabb jelenetek is), majd megérkezett egy csomó hajó meereen-be -csak nem úgy, ahogy arra számítottunk volna... arya meg felhasználhatta végre az összes eddigi tanulmányát egy látványos üldözéses jelenetben -szerintem mostantól mindenki félhet tőle, ha ilyen terminátor-üzemmódba kapcsol... ($$06.13.)

„-a lannister always...

-don’t say it. don’t fucking say it.”

hit és vallás -megannyi hozzáállás. láthatjuk már egy ideje a fő-veréb vezette radikális fanatikusokat, és most eljött közénk az érme túloldala, a hitét lazán kezelő septon, aki csak egy kis békét szeretne a felsőbb hatalomtól -szerinte mindegy, hogy hány formában is létezik ez az entitás, mi a neve, bele kell szarni a dogmákba, csak maga a hit a fontos (ian mcshane szokás szerint uralja azt a kevés percet, ami jutott neki). mind a két hit embere kapott egy-egy kétkedőt maga mellé, igaz, hogy margaery jól titkolja ezt a kétkedését (de a töviskirálynővel együtt mi már megbizonyosodhattunk erről), míg a folyóvidéken jó volt újralátni a békéssé szelídült véreb-et, aki szintén kétkedéssel fogadja az őt megmentő septon képlékeny hitét (és milyen jó volt már, hogy egy coldopen-ben kaptuk meg a visszatérést, jól körüllengte a kezdést a misztikum, hogy hirtelen nem tudhattuk, hogy kik ezek, akik építkeznek, hol és mikor is járunk.) de egyébként is sokat időztünk a folyóvidéken, többször egészen a negyedik kötetig visszanyúlva szálakért. de jó is volt látni a sárban is nemesi határozottságot mutató jamie-t (hűséges jobbkezével, bronn-nal az oldalán), a frey-ek töketlenkedését, és a mindig kőkemény ellenfél fekete hal-at. és a testvériség is újra beköszöntött -némiképp kegyetlen módon... eközben északon jon-ék járják a toborzó-körútjukat, és nagyon különböző élményekben lehet részük (a kis lyanna mormont nagyon aranyos volt), de az biztos, hogy sehol sem látják őket szívesen. sokáig azt hittem, hogy a keleti végeket pihentetjük ma, aztán csak kitekintettünk a már messzire (és formás mellek közé) jutott theon-ra és yara-ra, valamint arya is elintézte, hogy izguljunk érte a jövő hétig... ($$06.06.)

„the crown and the faith are the twin pillars upon which the world rests. together we will restore the seven kingdoms to glory.”

nem bírta volna a szívünk, ha a múlthetit egy ahhoz hasonló epizód követett volna most is a sorban, úgyhogy inkább átvezető jelleggel építkeztünk a jövőre nézve, valamint megpihentünk egy kicsit egy apai gyűlölet tüzében, ami valljuk be, minden westeros-i család kötelező kelléke... persze ez a visszafogottság nem azt jelenti, hogy ne lettek volna fontos események -vagy fontos visszatérők. szerintem ritkán történik olyan, amikor egy eltűnt karaktert hat év után előhoznak az erdőből, és némiképp igazolnak is így egy könyves teóriát. bár én ugyanúgy tudtam örülni a frey-ek ismételt képbe exponálásának is, sőt kifejezetten megleptek, hogy tobias menzies-nek volt ideje elvállalni ismét a béna edmure tully szerepét az outlander mellett... talán még sosem láttuk ennyire nyilvánvalóan a vonalakat, amik mentén haladni fogunk -és nagyon izgalmasak ezek a csapások. úgy tűnik, hogy a következő nagy gócpont zúgó lesz, ahová már elindultak múltkor északról sansa-ék, de most jönnek keletről majd a frey-ek és délről jamie csapatai, úgyhogy nem nagyon lehet majd elkerülni a csetepatét. mert bizony a félkarú hősünket kimozdították királyvárból, ahol a főveréb gusztustalan mosollyal konstatálta, hogy beérett a terve, és az ifjú királyt is az ujja köré csavarta... végre arya is elmozdulni látszik az arcnélküliek templomából, reméljük találnak neki a színész-kompániában egy megfelelő szerepet... és hát dany... felvehetné a címei közé a ’hatásvadászat királynője’ megnevezést is, dehát tehet ő arról, hogy mindig hatnak ránk az ilyen nagy-beszédei...? ($$05.30.)

„-the time has come.

-the time for what?

-for you to become me.

-but am i ready?

-no.”

...na most erre mit lehet írni...? ha már el kell búcsúztatni egy közönség-kedvenc karaktert, akkor azt így kell tenni, szívfacsaróan drámaian, miközben a halálával válik teljessé a története -minden szinten (a fene se’ gondolta az elején, hogy jelentősége lesz annak az egy kis szónak, ráadásul most már nem tud majd jólesően viccelni vele az ember)... de nem csak az egyéni mitológiába mentünk bele mélyebben, hanem a nagy egész mitológiájába is, mert egy nagyon érdekes titkot fedtek fel a whitewalker-ekkel kapcsolatban. és ha már a kezdeteikről fellebbent a fátyol, hát a jelen verziójuk is betoppant a show-ba, ahogy szoktak, baromi hatásosan és félelmetesen. a fekete várat meg épp most készülnek elhagyni a srácok, hogy délre meneteljenek... mert bizony sansa nem csak a stark nevet örökölte az apjától, hanem a keményfejű határozottságot is, igaz, ahhoz, hogy ez kiderüljön, kellett az, amit ramsay (meg joffrey, meg kisujj, satöbbi) műveljen vele. de egyébként tetszik ez a hideg verziója, aki láthatóan már nem fél senkitől... de hogy ne felejtsük el, hogy milyen volt régen, láthattuk őt egy pajzán színdarabban is, ahol ráadásul egy bevállalós színésznő játszotta őt... és oké, hogy szórakoztató volt látni a közelmúlt eseményeit kiforgatását, fingós poénokkal tűzdelve, viszont ugyanakkor mélységesen szomorú is volt, ahogy arya-nak újra át kellett élnie az apjával történteket. de hát tudjuk, ez egy ilyen show, egyszerre adja a gyönyört és a fájdalmat is -valahol ilyen volt a meereen-i nagyjelenet is, ahol egy különleges arcú papnő babonázott meg minket, miközben szomorú dolgokat felemlegetve törte meg varys ellenállását... (jó látni, hogy jack bender nem felejtett el rendezni a lost óta, de azért a képünkbe lengetett pöcs jó nagy trollkodás volt a részéről...) ($$05.23.)

„we make peace with our enemies, not our friends.”

hmm, mivel tele volt az epizód ’végre!’ pillanatokkal, ezért az elpárásodott szemeim miatt nehezen tudnám megítélni a minőségét, mindenesetre nagyon élveztem minden percét... mert nagyon szépen pakolják le a kártyáikat és bábuikat, amik már most kezdenek nyereséget termelni, de érezhető, hogy később még nagyobb lesz az aratás... szívmelengető volt látni, hogy a stark-családban történik végre valami apró jó, és nem csak a nagy találkozás működött, de utána a beszélgetés is (főleg úgy, hogy el is hangzik, hogy gyerekkorukban nem is voltak annyira jóban). de ugyanígy tudtam örülni kisujj visszatérésének és az újabb mesterkedésének is -a völgy háborúba indul! de egyébként is sok helyen emlegettek sereg-létszámokat, készülődnek a csatákra, úgyhogy mi is türelmetlenül várjuk már, hogy mikor csapnak össze ezek a seregek, újra felszítva a polgárháború lángjait. mert jon-ék nem tehetnek mást, mint hogy megpróbálják kisöpörni ramsay-éket deres-ből (a megnyúzás extra opció!). királyvárban muszáj összefogniuk a lannister-eknek és tyrell-eknek, mert a képmutatás végleg elveszi tőlük a hatalmat (jellemző volt egyébként a sorozatra, hogy cercei és a töviskirálynő miatt közeledtek a felek, mindig a nőkre kell hallgatni fontos döntések esetén...). keleten is érdekesen alakul a helyzet, mert míg tyrion épp egy kényes békét próbál összekovácsolni, dany megint azt teszi, amihez a legjobban ért -keményen megmutatja a vezetői képességeit (és a tűzállóságát). (hjaj, és még mennyi mindenről lehetne írni, theon hazatéréséről, a brienne/melissandre/davos párbeszédről, tormund szerelmetes pillantásairól...) ($$05.16.)

„-i’m not a god.

-i know that. i saw your pecker. what kind of god would have a pecker that small?”

újabb epizód, amikor rengeteg helyszínre látogattunk el, de nem érződött zavarónak ez, mert többször is szépen felelgettek egymásra a szálak. ismét kört írtunk le, északról északra, de ennek így kellett lennie, mert jon-nal kellett kezdenünk, ez járt nekünk, hogy lássuk, hogy a sokktól eltekintve még mindig a régi snow, akinek nincsenek jó hírei a túlvilágban hívőknek, viszont már nem is érzi úgy, hogy hűséggel tartozik az őrségnek. a másik, ami már járt nekünk, az a halott ollie arca volt... voltak olyan utalások, amik csak a vége után kristályosodtak ki, mert elsőre feleslegesnek tűnt, hogy arya elsorolja a családtagjait (miközben cool módon a következő szintre ér a felkészülésben), mert igazából ez azoknak a feledékeny nézőknek volt egy kis súgás, akik elfelejtkeztek rickon-ról. mert az ifjú legény visszatért (osha-val az oldalán, persze), egy egészen elkeserítő helyzetbe... bran-nek nincs is joga panaszkodni, mert ő legalább nincs közvetlen életveszélyben... viszont továbbra is sokat tanul a világmindenség fontos dolgairól, most például azt, hogy az apja nem volt az a száz százalékosan igazmondó, mint eddig gondolta... meeren és királyvár hasonlítottak egymásra a leginkább, mert varys az új helyen is elkezdte építgetni a kismadár-hálózatát, addig otthon qyburn szépen átvette a régit. mondhatjuk, hogy tyrion-ék kvázi kistanácsot alakítottak a piramisban, hasonlóan kínos perceket hozva ezzel a show-ba, mint az igazi kistanács ülése... ($$05.09.)

„i’m here to help. don’t eat the help.”

az istennek adnak, az istennek elvesznek... úgyis mindenki a feltámadásról fog beszélni, úgyhogy mi kezdjük a halálokkal... mert ismét meglepő búcsúkban lehetett részünk -persze, mi könyvolvasók tudtuk, hogy milyen változás áll be a greyjoy családban, bár arra nem számítottam, hogy a viharos szél helyett megmutatják az igazi gyilkost. deresben még inkább felszaladt az ember szemöldöke, mert a féltékeny fiú elérte a teljes sötétségét -ez azért volt gonoszul váratlan, mert egy roose bolton kaliberű nagy játékosnál nem ilyen egyszerű búcsút vár az ember (és aztán ott volt még az idegőrlés is a kennelnél, ahol pontosan tudtad, hogy mi fog történni, de fokozták fel a feszültséget az őrületig)... sosem gondoltam volna, hogy a sorozat legérzelmesebb pillanatait a lannister-ektől fogom megkapni, de most is megszakadt a szív cercei-től és az egyre komolyabbá váló kicsi fiától. viszont jamie már egy másik érzelmet váltott ki a keménységével, mert nagyon szerettem volna, hogy odacsap a verebeknek. de a legkisebb lannister lopta el leginkább az epizódot a sárkány-szelídítéssel... örülök, hogy megtalálták a legjobb formát arra, hogy a stark-ok múltját is beleszőjék a történetbe, mert így nem csak ned-et és lyanna-t fogjuk jobban megismerni, de bran-ék szálát is érdekesebbé tették... na jó, jöjjön a fekete vár: itt is, mint deresben, a feszültség felfokozása miatt működött nagyon a jelenet -mert úgyis tudtuk, hogy mi lesz az epizód utolsó képe... ($$05.02.)

„fuck prophecy. fuck fate. fuck everyone who isn’t us.”

könyvek ide-vagy-oda, a thrones évadnyitói mindig is körkapcsolások voltak, de máshogy nem is lehet megoldani, hogy ennyi helyszínen felvegyük újra a fonalat, minthogy egy kicsit bekukkantunk ide is, oda is... (az viszont feltűnt, hogy földrajzilag milyen szép íve volt az eseményeknek, északról mentünk egyre délebbre, majd nyugat felé fordultunk, aztán vissza északra, leírva egy teljes kört.) persze leginkább az előző finálé brutális cliffhanger-cunamijával kellett valamit kezdeniük, ahol egymásra halmoztak jópár halálesetet és baljós eseményt -de remélem senki nem várta, hogy ezekre majd most mind megnyugtató lezárást kapunk... megleptek, hogy nem húzták tovább a feltüzelt rajongókat jon snow sorsával, mert azt hittem, hogy majd szándékosan kihagyják az epizódból, hogy még nagyobbra korbácsolják a hullámot, de nem, egyből vele kezdtünk, és meg is tudhattuk, hogy mi lett a sorsa a számtalan kés-szúrás után -bizony, amit határozottan hangoztattak az írók június óta: jon nincs többé köztünk. és ezzel persze cseppet sem nyugodtak meg a kedélyek... de míg a falnál csak kitörni készül a zűrzavar, addig dorne-ban már ki is tört, mert az erős nők nem tűrik tovább a gyenge férfiakat... de meereen-ben sem lesz rózsásabb a helyzet, tyrion-éknak komoly erőfeszítéseket kell majd tenniük dany nélkül. de legalább annak örülhetünk, hogy sansa végre (végre!) jó kezekbe került... látjátok, alig ötven perc, alig kukkantottunk be westeros-ra és essos-ra, és én máris teljesen fel vagyok ajzva! (de köszi, hogy most már carice van houten-re sem nézhetek többé vágyakozva...) ($$04.25.)

„shame. shame. shame.”

eddig tudtam védeni a benioff/weiss-csapatot, de most már ki kell mondani -igazán gonosz lelkek... mert pont most kellett visszakanyarodniuk a könyvekhez, hogy biztos bizonytalanságban tartsanak minket egy évig, hogy ki halt meg és ki él. azért nehéz az epizódról írni, mert úgy sűrítették be ezt az utolsó egy órát, hogy kizárólag csúcs-pontokból állt (valamint némi előkészítésből a következő évadra). és a jelenetek többsége görög tragédiába illő elbukás-történet volt, túlterhelve kicsit a nézők szívét. stannis sorsa nem lehetett más, mint a teljes megsemmisülés a lánya elpusztítása után, és mindent el is vettek tőle az írók. arya kegyetlen bosszúja sem volt szívderítő, és a következménye is súlyos lett. cercei walk of shame-jét vártam már (a regény vonatkozó fejezete óta), de be kell, hogy valljam, hogy nem azt a hatást váltotta ki, mint amire számítottam. mert néhány perc után már nem számított a meztelenség (test-dublőr ide vagy oda), hanem át tudtam érezni a megaláztatás súlyát, megsajnáltam westeros legkevésbé sajnálható nőszemélyét. és ezzel még nem volt vége a drámának, ahogy várható volt, elbukott az utolsó személy is, akiben még erősen munkált a jóság, az igaz ügy lángoló pallosa. nem is értem, hogy nem csapott le rá eddig a kegyetlen írói kéz... ($06.15.)

egyszerűen nem lehet kikerülni, hogy ne jöjjön elő az a mondat a sorozat kapcsán: ’de a könyvben...’. tényleg ennyire nehéz külön kezelni a két médiumot? nem állhat meg a saját lábán az adaptáció? de úgy tűnik, hogy nem csak, hogy megáll, de óriás lábakat növesztett, és határozott léptekkel halad (és csak ritkán botlik meg egy-egy (dorne alakú) buckában). nem csak hogy kiszemezgették a lassabb folyású negyedik/ötödik kötet legjobb részeit, de úgy tették hozzá a magukét, hogy izgalmasak legyenek a változások. így kicsit úgy éreztem magam, mint az első évadban, még a könyvek olvasása előtt, jó volt vakon elmerülni westeros és essos véres históriájában újra. és aki úgy érezte az évad elején, hogy a lassabb építkezés nem az ő szájíze szerint alakul, azok remélem megkövettek minden hűséges kitartót, amikor az utolsó három részben elkezdték learatni ennek az építkezésnek a gyümölcseit. és ha valaki úgy gondolná, hogy nem való az hbo-ra egy fantasy, annak ezeket a brutális sors-drámákat mutatnám meg szívesen, aminél mélyebbek nem sok sorozatban történnek meg mostanság... nagyontetszett.

„valahd.”

azt hiszem, mindig attól félünk a legjobban, hogy a gyerekekkel történik valami -és persze okkal, mert az írócsapat elégszer bizonyította már, hogy a gyerekek bántása sem tabu a számukra. így retteghetünk, hogy arya a bosszúja érdekében elfogadja az undorító szexuális közeledést. és retteghettünk amiatt is, hogy stannis elér egy olyan pontra, amin túl már nehezen fogjuk követni. szépen felvezették a megégetést az elmúlt hetekben, így nem a meglepetésével sokkolt, hanem azzal a ténnyel, hogy egy szülő eljuthat idáig kétségbeesésében. és persze a felépítése is mesteri volt, ahogy képen kívül történt meg az elképzelhetetlen borzalom, de a fülünkben visszhangzó sikolyoktól csak rosszabb lett az egész... és bármilyen szörnyű is kimondani, ez volt az epizód érzelmi csúcspontja. vagy legalábbis az egyik -mert még meereen hátra volt. dany már nem kislány, és nem is olyan szereplő, akinek az életben maradásáért sokat kéne izgulni, mégis izgalommal teli lett a gladiátor-viadal lezárása. mert sikerült érzékeltetni a sarokba szorítottságot. ahonnan csak egyetlen kiút lehetett -meg is érkezett, fekete szárnyakon. de a kiszámíthatóságát ellensúlyozta a hatásossága. elnézve a sárkány röptét és az odavezető ötven percet, csak egy közhelyet tudok a mondandóm végére bökni: ma is magasan szárnyalt a minőség... ($06.08.)