soroló

„what do you know about shadows?”

az egyik nagy előnye a who-niverse-nek, hogy egy szabadon bővíthető, gazdag világ -és időről/időre meg is próbálják szélesíteni a nézőknek nyújtott palettát mellék-ágakkal, laza szálakkal kapcsolódó történetekkel. érdekes, hogy a kétezres évek közepén a hangulati skála két végében gondolkoztak, készítettek egy felnőttesebb változatot (torchwood), és megpróbálták megfogni a fogékony gyermeki elméket is (sarah jane adventures). most pedig láthatóan az volt a cél, hogy valahova középre pozicionáljanak, úgy legyen ifjúsági sorozat az új vonal, hogy közben a mai trendeknek megfelelően kellően sötét is. és nem véletlenül használtam a ’trend’ szót, mert az első, ami kicsit elidegenített a látottaktól, az a kényszeres ’tredisége’ volt, hogy azt hiszi, hogy akkor lesz ő a környék legmenőbb arca, hogy telepakolja popkult utalásokkal a párbeszédeket -de lehet, hogy jobb lett volna, ha az írószoba közelébe engednek néhány tinit (mint ahogy mondjuk a skins-nél tették), és akkor talán hitelesebb lenne a szöveg. bár ha gonosz vagyok, akkor azt is hozzáteszem, hogy az sem ártott volna, ha a kamera elé is raknak néhány tinit... patrick ness-től sajnos még nem olvastam semmit, de sorozatkészítőként sajnos nem törekszik eredetiségre, jön néhány tipikus who-gonosz, akiket gondolom majd követnek az elkövetkező hetekben még néhányan, igaz, az mindenképp pozitívum, hogy érezhetően át van gondolva az átívelés, és a karakterekben is ott lapul a szikra, amire lehet építkezni (akár a dráma is -mihez kezd egy focista egy sérülés után?). igazából sok rosszat olvastam a show-ról előzetesen, mondjuk az olcsó trükkökről (ebben mondjuk sok igazság van), vagy a rossz történet-és-karakter-vezetésről, de igazából nem éreztem bántóan rossznak, nézhetetlennek... bár elsősorban csak azért néztem meg, mert a doktor minden mozgóképes megjelenését látni akarom, de előfordulhat, hogy maradok még egy kicsit a suliban a srácokkal... (#04.16.)

„there’s always a stage when someone’s falling in love with you that they lose their erection. they get confused, they panic, the stakes get too high, the blood rushes from their dick to their heart. and everything is fucked.”

milyennek kell lennie egy vígjáték fináléjának? hát természetesen depresszíven drámainak... de ez itt így volt rendben, mert most jött el az ideje annak, hogy hősnőnket betemesse az összes szar (és hogy összerakjuk végre a barátnője teljes sztoriját a flashback-töredékekből). de azért persze lehetett mosolyogni a szex-kiállításon (ami pont olyan ízléstelen volt, mint amire számítani lehetett), és szerencsére azért annyi engedményt kaptunk, hogy a legmélyebb pont után az utolsó pillanatban kisüthetett a nap. (#01.05.)

ritka az olyan eset, amikor két perc alatt beleszeretsz egy sorozat főszereplő(nő)jébe, és onnan menthetetlenül rózsaszín ködön át nézed az egész szériát -és phoebe waller-bridge-nek nem is kell erőlködnie ezért, elég volt csak az, hogy kibeszél hozzám a kamerába, miközben seggbe dugja egy kvázi idegen... viccelek, de tényleg van valami ebben a csajban, ami megbabonázott, imádom a hangját, a grimaszait -és persze azt is, ahogy megírta saját magának ezt a karaktert, ahogy cinikus beszólásaival még szerethetőbbé tette, és ahogy cifra káosszal maga körül a környezetét is érdekessé tette... ügyesen kétarcú a sorozat, mert amíg a kamerába kiszólások miatt kicsit irodalmi (avagy színpadias) lesz a show, addig szituációk viszont nagyon is realistán természetesek. és ennek a tetejébe jön a bájossága, a sokszor angolosan cikibe boruló humora és a jól elhelyezett drámai pontjai. úúúúúúgy utálom, hogy ezek a fránya britek ilyen rövidke évadokban gondolkoznak, ebből el tudtam volna most viselni sokkal-sokkal többet is...

„i’ve taken a photo of my naked body every year for the past 30 years.”

lehet-e kínos viccet csinálni a mellrák-szűrésből? persze, főleg ha ez a kínosság jó alapot szolgáltat a későbbi perceknek, ahol egy közös nap eltöltését láthatjuk a tesóval, az apuval, a gonosz mostohával, a seggbebaszós sráccal és egy szökésre hajlamos macskával... és tényleg ultra-cikire sikerült ez a halott-anyu tiszteletére rendezett megemlékezés, te nézőként is erősen feszengsz -és imádod az egészet... (#01.05.)

„if you want to have a wank, i can give you some space.”

a helyszín-választás kihathat egy sorozat szerkezetére? csak mert egy olyan helyen jártunk, ahol vissza kell fogni a kimondott szavakat, és itt hősnőnk felénk is majdnem teljesen megnémult... egyébként az ilyen önmagunk keresésére szolgáló pénzlehúzások (áthúz) zen-tanfolyamok mindig jó táptalajok a sorozatoknál, mert lehet élcelődni ezeknek a helyeknek a túlzásain, plusz el lehet érni, hogy itt elszeparálva a világtól tényleg magukba szálljanak a karakterek -és ez utóbbi itt is jól sikerült, lementünk a lélek mélyére, a humor sem lehetett már többé a menedékünk. fájni fáj, de ezek után szépen fog gyógyulni... (#01.04.)

„i don’t carry a vagina around with me, that would be way too provocative.”

mint egy éhes keselyű, ott köröz a halál a sorozat körül, és egyre lejjebb ereszkedik... mert lehet itt mókázni meg a cinikusan beszólogatni, de hősnőnk igen hamar meg fog zuhanni az elnyomott gyászában -lásd már ma is a cipőboltból való kirohanást. vagy a temetőben joggingolást... közben a családi vonal is erősödik, és ebben jó partner a sógort játszó brett gelman, aki szokása szerint benne van minden marhaságban (magassarkúban rohangálni az utcán, pl), de azért egy csipetnyi dráma is ott pislákol a szerepében... (azért a kedvenc jelenet megint a szexhez volt köthető, illetve egy szex-shopba betévedt zavarban lévő sráchoz...) (#01.03.)

„i’m not obsessed with sex, i just can’t stop thinking about it. the performance of it. the awkwardness of it. the drama of it. the moment you realise someone wants your body.”

hagyjuk is kicsit az érzelmeket, menjünk rá inkább a testiségre, cicázzunk a férfiak, és ne bújunk el a testnedvek elől sem... london-nak az a környéke ez, ahol a test-kultuszt magas szinten űzik, ahol a férfiak magukról raknak ki portrét a falra, és a nők két jógázás között azon elmélkednek, hogy a gyerekszülés mennyire tönkretenné a tökéletes alakjukat... hát csoda, hogy a kismellű csajoknak kompenzálniuk kell egy rakás pasival...? (#01.02.)

(hello 2017! a hagyományok szerint az esztendő első napján be kell próbálni egy új sorozatot, úgyhogy tessék-csak-tessék, itt az év első kritikája!)

„i have a horrible feeling that i’m a greedy, perverted, selfish, apathetic, cynical, depraved, morally bankrupt woman, who can’t even call herself a feminist.”

cseppet sem természetes az a mozgóképes alkotásokban, ha egy szereplő megtöri a negyedik falat, és kibeszél a nézőközönségéhez, de mégis a legtöbb esetben működik ez a technika, így nagyon sokan szeretik ezt a gimmick-et -köztük én is. mert intimebb lesz tőle a légkör, ha hősünk/hősnőnk bevon minket a gondolataiba, kicsit az olvasás felé visz el az élmény, ahol jobban lehet közölni azt, hogy mi jár a karakter fejében, mint egy filmben vagy sorozatban. ebben a show-ban elmondhatjuk, hogy a lehető legintimebb közelségbe kerülhetünk ezzel a módszerrel a narrátorunkhoz, szó szerint intim közelségbe, mert még szex közben is kommentálja nekünk az eseményeket. oh, és mennyire imádtam, hogy nincs tabu-téma, ami ne kerülhetne szóba, legyen az a részegen engedett anál vagy egy obama interjúra való maszturbálás... azért is jó ez a közelség, mert körülbelül kettő perc kell, hogy beleszeressünk hősnőnk személyiségébe, és abba az esetlen zűrzavarba, amit az életének hív (angol sorozat, úgyhogy a kínos humor sem hiányozhatott a palettáról). azt kicsit sajnálhatom, hogy két ajánlót olvastam a sorozatról, az egyikből megtudtam, hogy a pilot végén van egy csavar, a másikban meg a drámai háttér-történetet lőtték el, úgyhogy össze tudtam rakni, hogy mi lesz az epizód vége. de igazából ez nem számít, mert így is imádtam minden percét. (#01.01.)

„the favourite son, the one who lived, who’ll always live. the only strength i have is my hatred for you.”

hömm, szeretem ezt a ’nem szarozunk’ princípiumot, amikor sodortatnak egyre-egyre az eseményekkel, ahol csak kapkodod a fejed, rohansz-rohansz, majd egyszercsak beleszédülsz a szakadékba, és jól összetöröd magad. mert nem voltak kíméletesek az írók, az egyszer szent. sem a város nem maradt épségben (robbantásról mindig kényes beszélni, nem voltak restek), de a szereplők sem úszhatták meg komoly sérülések nélkül (jack kapitány most már pályázhat a legtöbbet szenvedett karakter ever kétes díjára). és mindezt egy múltbeli sérelem, felhalmozódott gyűlölet miatt. ábel bosszúja káinon...? hát itassuk fel könnyeinket, temessük el halottainkat, építsük újjá a várost. mert az űrlények jönnek, azok csak jönnek majd egyre... (+09.04.)

mosolyogva megigazította a tökéletesre nyírt haját és kilépett az árnyékból... már nem csak kötelességből nézem a sorozatot, hogy biztos minden kis utalást értsek a doktor háza tájékán, hanem saját jogon is. ahogy az évad elején írtam, volt egy adag könnyebbség benne, már a karaktereket is jobban megszerette az ember ennyi idő alatt, és hát jobb történeteket is sikerült írni erre az etapra. és persze sokat segített, hogy itt sertepertélt martha jones is. ezért most jó erősen nyomon rá a stemplit a harmadik számú torchwood különítmény vizsgálati jegyzőkönyvére (tetszett). most már csak a halál választhat minket el egymástól. oh, wait...

„torchwood three, my gift to you, jack, for a century of service as field operative. give this place a purpose. before it’s too late.”

lehet azt mondani, hogy lerágott már ez a formula, hogy unalmas meg időhúzós, de én nem tudok betelni a flashback-ekkel. szépen végigmentünk mindenki beszervezésén, jól aláhúzták a karaktereket a kiragadott eseményekkel (anyu miatt, nő miatt, világmegmentési célból, ’mi mást tehetnék’ okán...). és még azt sem lehet mondani, hogy a keret csak ürügy volt, hogy régi dolgokat emlegessenek fel, mert a végén gyönyörűen kanyarodtunk rá vele a fináléra. (+09.04.)

„it’s the hope that’s killing me.”

néha valami kicsiből indulunk ki. csak néhány másodpercen múlik, és teljesen megváltozik az életed. örülök, hogy nem felejtkeztünk el andy-zsaruról, csak az elején azt hittem, hogy nyomozós részt kapunk miatta, de aztán szépen egész lett a történet. egy érdekes kérdéssel foglalkoztunk, bele se gondolt az ember abba, hogy a hasadékon át nem csak jönni lehet. kicsit első évados hatása volt a résznek, egy torchwood-munkatársra koncentráltunk, az ő érzéseire, arra, hogy hogyan tud megváltoztatni egy drámai ügy. kár, hogy nem lehet szelektíven használni az amnézia-tablettát. (+09.02.)

„cinema may have saved their images, but it finished off the travelling shows. killed them.”

ki engedte timburton-t a forgatókönyv közelébe? méghogy utolsó leheletet lopó szellemek... volt némi nosztalgikus hangulata a karneváli cirkusz és a régi filmek miatt, pont úgy tünedeztek át a letűnt korok a sorozatba, ahogy a szellemek átjöttek a mi világunkba. ezen kívül jack kapitány újabb múlt darabkáját is megkaptuk, és ennyi, csendes retró epizód, de nem is kell mindig világot megváltani. (+09.02.)

„i’m running around in a wedding dress with what feels like a keg of lager stuck up my skirt.”

megláttam a címet az indítás előtt, ajjaj, esküvős epizód, de fogom utálni. aztán már a pre-title jelenetsor után fogtam a hasam a röhögéstől. így kell jól feloldani a feszengős nagyromanikát, tegyél egy űrlényt az ara hasába, aztán usgyi, fussunk, ahogy a doktor szokott. persze a végére kicsit befészkelte magát a szomorúság is, gwen arcán ott volt a teljes érzelmi skála, de azért maradtunk a könnyedebb vonalnál. úgyhogy hallgatok örökre legközelebb, ha kétségeim lennének. (+09.02.)

„i was brought back like jesus really, but without the beard, you know.”

egy olyan aspektusát vették elő a zombi-létnek, amit nem nagyon szoktak feszegetni: amikor az élőhalott tudatában van az állapotával, és kurvára utálja az egészet. érdekesebb lett így owen karaktere, ráadásul az art-filmes szerkezet és rendezés is hozzátett sokat. a nyitás olyan volt, mint egy jobb fajta mozi-előzetes, később többször a klippes-hatás dominált. először azt gondoltam, hogy lekötött volna a beleírt mission impossible nélkül is, de aztán azt a részt is a haláltól való félelemre futtatták ki. és itt jön ki az erőssége a résznek, hogy miközben figyelsz és élvezed, közben az agyad egy része gondolkodik, a saját halottaidon, a saját halálodon. mert valljuk be, mindannyian kurvára félünk. (+09.01.)

„only in suffering do we recognize beauty.” (marcel proust)

ha a doktor megküzdött a sátánnal, itt miért ne lehetne legyőzni a halált. szó szerint, a nagybetűst. jól kijátszották a cliffhangert, valami ilyesmire számítottam, kesztyű kettő, feléledés, gebasz, nagy gebasz. a körítés a történethez igazítottan néha horror-hangulatba fordult, lehetett sokat futni a weevil-ek meg a kaszás elől. meg egy önjáró kesztyű is okozott némi pánikot. gondolom megrágjuk még majd párszor, hogy owen akkor most hogy is van ez... (+09.01.)

„think about when you run a virus scan through your computer, yeah? the software works its way through the files and when it finds a trojan or a virus or whatever, identifies it and then deletes it. that is what this stuff does to the human body.”

oh, martha jones, feldobtad a napomat! tök jó, hogy így kihasználják a karaktert, ha már a doki mellől kiebrudalták. és itt is hozza a nagyon szerethető formáját, okos és kedves és szép, jack kapitánnyal meg nagy az összhang, maradhatna egy darabig a csapattal. ja, hogy ügy is volt? csak a szokásos, az ember idegen játékhoz jut, hát kísérletezik egy kicsit, hátha lesz belőle valami anyagi haszna. hogy ebbe belehalnak? ez komolyan kérdés...? láttam interjút alan dale-lel, egy cukipofa, miért mindig ilyen szemét alakokat játszik...? a végét csak azért nem emlegetem, mert owen többször sérült már meg az elmúlt másfél év alatt, mint jack kapitány az összes háborúban, amiben részt vett... (+08.31.)

„our memories define us.”

tényleg ennyi lenne a személyiségünk - emlékek összessége? ilyen könnyen megvezethető az emberi agy? már a nyitó-jelenetnél felvontam a szemöldököm, ki ez a fickó, aztán amikor kiderült, hogy mindenki ismeri, majd bevetette a kézrátételes trükkjét, már mosolyogtam, mert sejtettem, hogy ebből valami jót fognak kihozni. jöttek is sorban: a cici-kidobós tosh, a cukor-kedves owen, és a ráadás, jack szomorú gyerekkora. dicsérendő, hogy nem csak gusztustalan űrszeméttel jönnek mindig az írók, hanem ilyen különlegesebb, eszet és lelket piszkáló lényekkel is. (+08.31.)

„have you ever eaten alien meat?”

munkából kifolyólag voltam kutyatáp üzemben, szóval tudom, hogy mit adunk szerencsétlen állatoknak. ezek után nem szívesen mennék parizer-gyárba... az milyen már, hogy az ember egy bálna-forma élient sajnál meg... mondjuk biztos, hogy így járna az a szerencsétlen, aki emberek közé keveredne, a kegyetlenségünknél csak a kapzsiságunk a nagyobb. ...az miért van, hogy minden űrlényes részből azt vezetem le, hogy az emberek szörnyűek...? féltem az elején, hogy mi lesz, ha egy középszerű ember helyezünk a középpontba, de aztán elkezdett működni az epizód hamar. (+08.31.)

„-he’s a frozen soldier from 1918.

–nobody’s perfect.”

egy kis szelet régi torchwood, szeretjük az ilyet. mint az idő-paradoxokat. és persze a kis drámákat, amikre most már kijelenthetjük, hogy nagyon ráfeküdtek idén. mert oké, megmenekült a világ, de sokkal bizsergetőbb belegondolni az emberi oldalába. hogy itt van egy valaki, akinek évente van egy napja élni, aki nem akar hős lenni, csak rendes egyszerű dolgokat csinálni, randizni és szerelembe esni. és persze ott a japánlány, aki évente egy napot láthatja a fiút, akibe beleesett, és akiről tudja, hogy el kell engednie, ha nem akarja a világ pusztulását. ki az, aki sajnálná tőlük az utolsó éjszakájukat...? (+08.31.)

„how can i prove to you that i’m not an alien?”

meglátni az embert az űrlényben, megtalálni az emberséget magunkban, még ha három galaxison túlról is származunk. kicsit fringe-es érzésem volt, ahogy a heti-ügy személyes drámáján keresztül mutatták be az alien-invázió hátterét. és úgy tűnik, hogy nem csak az amerikaiak vesszőparipája a terrorizmus, nem is baj, ha beszélünk róla, szépen beépült ide is a sejtekbe szerveződős alvó-ügynökös robbantós rosszfiúskodás. (ugyanakkor cseppnyi humor megmaradt az évadnyitó keverékéből, plusz továbbra is hangsúlyozzák jack kapitány keménykedését.) (+08.31.)

„get two time agents in the same room together, it’s always about the size of the wrist strap.”

micsoda stílusos kezdés! már a hal-emberes nyitány, jack kapitány belépőjével. a kissé komor és melankolikus első évad után fura ez a sok humor, dehát az 51. századi emberek már csak ilyen furák. örülök, hogy foglalkozunk jack kapitány múltjával (ami a jövő, ugye, hülye paradoxok...), és persze az sem maradhat ki egy szép összefüggő történetből, hogy merre is járt a főnök, és mi is történt a távollétében. sosem baj emellett, ha egy színes vendég-arccal emelik egyből az elején az évad fényét, mégha úgy vágták is körbe a standart nagypofájú átverés-bajnok űr-kovboj sablon mentén. pozitívak az előérzeteim a későbbiekkel. az erő (és az időutazók védőszentje) legyen velünk. (+08.30.)

„people are dropping through time and they’ll bring every disease in history through your doors. so you’d better be ready.”

nagyszerű finálé volt ez, bevetették a teljes nehéztüzérséget, annak meg nehéz ellenállni. kellett, hogy legyen következménye a hasadék megnyitásának, plusz túl régóta lengetik már előttünk a ’valami nagyon sötét él odaát’ feliratú posztót. úgyhogy először csak emberek jöttek a múltból, betegségekkel és harci szellemmel felvértezve, bekukkantottak az ufók is, aztán alattomosabb támadás áldozatai lettünk, a kísértésé, végül, amikor a veszteségtől minden erőnk megfogyatkozott, szívünkbe kétely költözött, akkor csapott le igazán a gonosz. kell-e ennél plasztikusabb megfogalmazás? értelem és érzelem jól megférnek egymás mellett. és ahogy a végén gyönyörűen bekapcsoltak a whoniversum szívébe, ügyes, ügyes. (+08.27.)

az a baj a testvér-sorozatoknál, a leágazásoknál, hogy az ember önkénytelenül is hasonlítgat. és a torchwood el fog vérezni egy ilyen próbán. mert azzal, hogy szándékosan felnőttesebbé tették, kiölték belőle a doktorra jellemző verhetetlen bájat. másabb lett így az íze, kevésbé szerethető, ugyanakkor jól áll neki, hogy lehet káromkodni, hogy nem kell spórolni a művérrel, ha arról van szó, a szexualitás sem kell feltétlenül tabuként kezelni. kár, hogy elsősorban heti-ügyes megoldásban tudtak gondolkozni, egy erősebb átívelés közelebb hozta volna a szívemhez. mondjuk az örömteli, hogy érzelmi oldalról próbálták felfűzni a részeket, és ez hozta magával azt is, hogy a karakterek gyarlók, emberiek, érző lények lettek. az elején kicsit ’essünk túl rajta, aztán jöhet újra a doktor’ hozzáállásom volt, de a végére már sikerült belelendülnöm (és az íróknak is). legyen egy gyenge tetszett, a kis sántikálás miatt.

„there were angels dancing at the ritz.”

na, ott az a szakadék, elkezdték megfelelően használni - időutazásra... jól játszottak a címmel, mert egy csapásra két jack kapitányt is megismerhettünk, a mi hősünk felfedte néhány titkát, miközben ott volt az eredeti szomorú históriája is. és megint a göröngyösebb utat választották, nem azt mondták az írók, hogy itt a háború, lőjünk és robbantsunk, hanem az érzelmek, a dráma és bizony a romantika ösvénye felől kúsztunk előre. hogy ezek a szikrák két férfi között pattantak ki? miért ne, legalább van valami merész változatosság a hagyományokhoz képest. plusz: szépen elkészült a fináléra fordulás; owen-nel kerék-alá-teszlek-onnan-is-kiveszlek-et játszanak; láttátok a ’vote saxon’ feliratot az ajtón...? (+08.27.)

„six feet high, teeth like a shark, rippled skin and the rage of a wild animal.”

végre kezdenek valamit a weevil-ekkel, igaz, csak fightclub-ra használják őket... nem csak a ’férfiak összegyűlnek verekedni’ volt a nagy elődből ihletve, hanem az egész mentalitás, nincs istenünk, nincs célunk, nincs háborúnk, hát péppé verjük egymást. boldogok a lelki szegények... főleg, hogy magánéleti átívelésekbe kezdtünk, így még több értelme van lelkizést emlegetni. (+08.27.)

„1953.”

nem kellenek ide űrlények, elég ha ide is csepegtetünk egy kis időutazást. méghozzá a túlvégről, amikor a múltból véletlenül csöppen ide néhány ártatlan. hoznak magukkal néhány foszlányt a korszellemükből, a mentalitásukból, és ez persze átragad hőseinkre is. kialakulnak a kis párosok, hogy aztán mindenkin maradandó nyomot hagyjon a veszteség. bár aranyos humorra is futotta (persze elsősorban a prűd ötvenes évek szexualitását ütköztetve a mai fertővel, a naivitást a promiszkuitással), azért ez mégiscsak egy nehéz bomba volt a szívre. csendes és szép, mint az igazi karácsony. (+08.26.)

„the average life is full of near misses and absolute hits, of great love and small disasters.”

...mi pedig mást sem csinálunk, mint álmodozunk, reméljük, hogy történik velünk valami különleges. pásztázzuk az eget, beleesünk az elérhetetlen nőbe, elhiszünk mindent, hogy ne kelljen törődni az élet fájdalmaival... megint egy kicsit másabb perspektívából nézhettük meg a dolgokat, egy kívülálló, egy szellem jött közénk, kicsit szomorkás hangulatba vonva az egész részt. csak egy kis darabka alien jutott mára a piti emberek jelentéktelen életének aprócska szeleteként, de a felemelő vég kedvéért talán megérte. hogy újra az ég felé emeljük a tekintetünket... (+08.23.)