soroló

„let’s meet the man behind the serf board.”

olyan szörnyű, hogy mindig egy maroknyi embernek kell bizonyítania újra és újra, hogy az emberiség nem csak pénzéhes görényekből áll. tanultunk ma a rabszolgaságról és a média hatalmáról is, aminek segítségével minden szart megveszünk és nem kérdőjelezzük meg, hogy jó-e ez az izé és egyáltalán szükségünk van-e rá. a kis javák cukik voltak, az irányított hologramba egy csomó humort lehetett belevinni, csak az elején nem értem, hogy miért kellett a testvérség miatti aggódás. (+09.22.)

mit tudnék értékelni egy ilyen csonka évadon? a páros részek bejöttek, úgyhogy úgy csinálok, mint a szigorú tanárok, felezek. inkábbtetszett.

érdekes ez a whoniverse, mert, mint a torchwoodnál, itt is azt érzem, hogy a kezdeti szükséges rossz átalakult szeretetté. mert bár nem adtam nagy pontszámokat soha az évadokra, mert az én ízlésem sajnos túlhaladta az életkori sajátosságait, de valahogy mégis bírtam a hangulatát, éreztem, hogy szervesen hozzátartozik a nagy egészhez, amit oly’ mohón habzsoltam az elmúlt két hónapban. úgyhogy nem bánom, hogy megszületett a doktor kistestvére, csak néha sok volt a csicsergése és a bélgáz-termelése. totyogós, remegő lábú tetszett, a szerethetőség-faktorra, a látható igyekezetre és a néha megcsillanó felnőttes viselkedésre. érdekes hullámvasút volt, egy gyönyörű nagy kaland. sosem felejtünk sarah jane, emléked megőrizzük elisabeth!

„enrico box”

a hal-esővel és az indián legendákkal felkeltették a figyelmemet, aztán az everybody hates clyde-dal el is vesztettek... már nem először jön elő a sorozatnál, hogy nem bírom ezt a hirtelen utálósdit, kezeltetnem kéne magam, valami ifjúkori trauma lehet a háttérben. viszont nagy respekt az íróknak, hogy a gyerekeknek ilyen őszintén beszélnek a hajléktalan kérdésről, hogy talán segítik őket kicsit megvilágosodni, hogy azok az emberek nem önszántukból fura szagúak. emiatt érdemes volt elviselni a többi aspektus. (+09.22.)

„i know what a robot looks like, i’ve seen star wars. this was a bloke. his skin was all metal.”

no, no, no, egy kisbaba... azt hittem, hogy már az elején elveszítenek ezzel, de megint elfelejtettem, hogy a páros részek szoktak jobban működni nálam, érdemes kivárni. és most is így lett, a 12 éves transzformáció után a sztori is jobban beindult, bár kaphattunk volna többet a végtelenül hosszúra nyúlt háborúból (btw, szén helyett bór alapú lények, tök jó ötlet!). talán úgy gondolták a készítők, kell egy újabb gyermek a sorozatba? a kisebbeket halásszák, vagy csak jól kihasználható a tudatlansága...? (+09.22.)

„my race devours the excitement and excesses of life, the adventures, the terrors, the thrills!”

egész hihető lett volna, hogy sarah jane elfáradt, megöregedett, beteg, csak túlságosan gyanút keltett, hogy a semmiből feltűnt egy új nőszemély, aki ráadásul még furán is viselkedik. így nem sikerült megvezetni, hogy majd most milyen jól megújítjuk a csapatot, valahogy kilógott az ördög farka, ha értitek, mit akarok mondani. a nehéz helyzet szétszakította kicsit a srácokat is, fizikailag és lelkileg egyaránt (sosem szerettem, amikor jóbarátok így hisztiznek egymással, lásd még potter összes...). de, sohase mondd, hogy soha, a világ újra megmenekült, köszönjük sarah jane és díszes kompániája! (+09.16.)

megmondom könnyen, miért volt ez jobb évad, mint az előző: nem volt slitheen! nem csak ezért ám, valahogy komorabb, felnőttesebbek, emberibbek voltak a történetek, jobban kidomborodott a szomorúság. felnövünk, felnövünk? tetszett.

„history can be a dangerous place.”

uhh, tárgyakat kell keresni a múltban, biztos izgi időutazós kalandozás lesz! hát nem, sokkal inkább szomorkodás lett. mert bár megmentettük a világot, a múltbéli segítőkből hősök lettek, azért egyikük élete (vagy halála) sem volt könnyű. de most komolyan, mikor volt olyan a történelemben, hogy könnyű győzelem? (kíváncsi lennék, hogy mi ez a megszállottság a whoniverse íróinál 1941-gyel kapcsolatban, hogy folyton visszatérünk oda a sorozatokban. ekkora trauma lenne az angolok számára?) (+09.16.)

„biggest crisis ever and it’s just us. not the time traveller, not the boy genius, not the supercomputer or the mega-dog.”

valami ilyesmire számítottam, amikor megláttam a címet. mindig jól tudnak kinézni az üres, elhagyatott utcák. de a lényeg ott volt, ami az idézetből is előjön, hogy két normális, vagy legalábbis különlegességtől mentes gyerek menti meg a világot. akikben csak annyi az extra, hogy sarah jane felkarolta őket. és mégis képesek végigvinni a küldetést, még ha félnek is, ha nem ők a legokosabbak, és csak a sonic lipstick-et használják extraként. és ha már valakivel összefogsz, akkor nem leszel egyedül. úgy könnyebb megmenteni az emberiséget is. (a robotok milyen jól néztek már ki!) (+09.15.)

„the shansheeth are known throughout the universe as the carers of the dead.”

oh, milyen csodaszép reunion! egy gyerekeknek készülő sorozatban elhelyezett meglepetés-csomag a nagyszülő korabeli rajongóknak. talán ez volt a cél, hogy az egész család leüljön a show elé, és közösen izguljon és nevessen a kalandokon. így a nagyi mesélhet arról, amikor ő bújt a kanapé mögé a dalek-ok elől, az anyuka nem firtatja, hogy a gonosz madarak úgy néznek ki, mintha a muppet show alter-verzójából jöttek volna, az unoka meg csak csöndet szeretne, hogy nyugodtan elmerülhessen a történetben. hogy elképzelje, hogy ő is idegenekre vadászik. vagy csak mászik a szellőzőben. mindig kell, hogy legyen szellőző... (+09.15.)

„i have destroyed 12 planets, 12 civilisations, please help me save just one.”

az milyen már, hogy karakterek sétálnak át ide egy rajzfilmből. de a heti-gonoszunk is régi motoros, és nem is olyan gonosz, csak a faját akarja megmenteni. mert mint tudjuk, számtalan lényt veszélyeztet kihalás a galaxisban. és most már mindenki elmondhatja magáról, hogy eljátszott egy kis alien-megszállást. igaz, nincs is olyan dolog, hogy űrlény, én legalábbis nem emlékszem, hogy láttam volna őket, csak valami furcsa zöld fényre... (+09.14.)

„your fear is delicious!”

új év, de most is az alapvető gyermeki félelmekre koncentrálnak, hát hol vannak ilyenkor az aggódó szülők...? mert mitől félünk, mitől vannak rémálmaink? hogy elfelejtenek? hogy nem vagyunk elég jók? hogy nem visszük semmire az életben? valahogy úgy. nem tudom, mi oka lehetett, hogy tovább léptették luke-ok, de szépen megoldották a búcsút. bár tartok tőle, hogy az idő- és álom-variálást nem fogták fel azok, akik csak fél szemmel nézik csak a show-t két legózás között. nekem az a félelmem, hogy sosem jutok a whoniverse végére, úgyhogy megyek is folytatni... (ja, és joker-esen gonoszkodni mindig hálás szerep.) (+09.14.)

„ah, slitheen, blathereen, whatevereen. they’re from raxacorico-doo-dar. it has a seriously dodgy reputation.”

sose bízz meg azokban, akik túl sok gázt eregetnek... nem igazán volt az én epizódom, ez már a kezdetnél tudtam, amikor az első pukist megláttam, de nem csak a vizuálisan és szaglószervileg antipatikus rosszfiúkból volt sok, k9-t is nehezen viselem hosszabb távon. de aztán valahogy csak legyűrtem ezt az ötven percet, ahogy hőseink gyűrik le folyton folyvást a rossz úton járó űrlényeket. tényleg azt gondolták, hogy egy percig is elhisszük, hogy ezek majd most jó szándékúak lesznek? hát hol lenne abban az izgalom... (+09.11.)

talán az volt a baja ennek az évadnak, hogy rossz helyre volt időzítve, jobban kijött a túl-kell-esni érzés, hogy haladhassak a 10-es doktor utolsó kalandjaira. aki azért szerencsére maga is emelte a show fényét, de rajta kívül is voltak jó pillanatok  - amikor kicsit komolyabban veszik magukat vagy jobban sikerül az ellenfél. csak az emblematikus fingósokat kéne elfelejteni kicsinyt. inkábbtetszett.

„the most beautiful painting in the world. the legend made flesh.”

néha elég egy kis alien ürügy, hogy elmesélhessenek egy történetet itt a sorozatban. idegen ásvány? ugorjunk a lényegre. megtudtuk, hogy minden idők leghíresebb festményének a szereplője egy vidéki trampli. jól működött az elmondhatatlanul szörnyű festmény legendája, illetve az egész ki/be járkálunk a festményekbe/ből. volt húzása, futottunk sokat. csak attól félek, most már múzeumba se mernek majd menni a gyerekek... (+09.11.)

„paranormal activity causes a fluctuation in the electro-magnetic field.”

...úgyis olyan ritkán csinálnak a gyerekeknek horrort... megvolt minden kellék, szellemes ház, tükörben megjelenő alakok, maguktól mozgó tárgyak, morgó, világító szemű lény a sötét sarokban, fuss, menekülj. oké, sarahjane-ékről van szó, tehát tudtuk, hogy alien lesz a megoldás, de a gyereket attól még az isten sem imádkozza ki a kanapé mögül... (plusz a ghostbusters meg a potter utalást még megmagyarázod nekik, na de a hatodik érzékkel mi lesz?) (+09.11.)

„we’re trapped here in 3:23:23.”

az eleje nem igazán nekem készült - túl negédes, túl happy, csak apróbb jelek utaltak a baljóslatúságra, de inkább a női rajongókat mozgathatta meg. a második fele már annál inkább működött. én kértem, hogy legyen újabb trickster epizód, hát megkaptam, ezzel a megállított másodpercekkel jó kis mindblowing lett az eredmény. és persze itt sertepertélt maga a nagynevű hős is, aki a maga bohóságával nagyon is beillet a gyerekek közé - egy apró ajándék azoknak, akiknek megszakad a szívük, hogy már alig láthatják ezt az arcot. (az jutott még eszembe, hogy mekkora élmény lehetett a srácoknak, hogy a tardis-díszletben rohangálhattak.) hjaj, ennyi szomorúságot egy gyerek-programban… (+09.10.)

„you need friends. real friends.”

oh, milyen szomorkás történetet prezentáltak itten kérem, oszoljunk gyerekek, nincs itt semmi látnivaló... csak próbálok humorral oldani, mert ha van valami, amit át tudnak érezni a lurkók, akkor az ez, a kirekesztettség, a magány, az igazi barátságra vágyás. nem baj, hogy kiemelték kicsit rani-t, és az sem, hogy most már befejezhetik bármikor a sorozatot, tudni fogjuk, hogy mi lesz az ő sorsa (meg is leptek, ahogy idedolgozták a jövő szálat). nem kell ám mindig gonosz alien, aki gonoszságokon töri a fejét, jól jönnek az ilyen szerencsétlenek is, akik rossz helyre kerültek csak. szeretünk titeket kedves (piros) lények! (+09.09.)

„gorbo yo momo. jojo ko fo.”

alapszabály az univerzumban: sose dühíts fel egy fegyveres, beszélő rinocéroszt... már a doktor mellett is bírtam az űrcsendőröket, annak ellenére, hogy sótlan alakok, de itt is működtek (plusz jópont, hogy milyen jól meg vannak csinálva). a heti-gonoszunk megint egy magányos lény a galaxisban, elsősorban arra volt jó, hogy elisabeth sladen színészkedhessen kicsit a megszállás alatt. továbbiakban: volt itt még nano-blabla, roswell és indiai humor. azt az egyet nem értem, hogy miért gondolják azt, hogy annyi új néző fog bekapcsolódni, hogy össze kell foglalni az elején a sorozatot. remélem hiba nélkül fogalmaztam mindent, mr.judoon. (+09.09.)

„it was the chair.”

megbocsátom ezt a kis szösszenetet, mert beteg gyerekek megsegítésére készült. megnézésre is leginkább nekik ajánlott, olyan, mint a bohócdoktorok, csak itt a puki a piros orr... (+09.09.)

„the age of wormwood!”

minden ellenség visszatér egyszer, és mikor máskor tenné ezt, ha nem a fináléban. a célok is mindig hasonlóak: hatalmat szerezni, bosszút állni, valahogy mindig ez forog a gonosz kis fejecskéjükben. az jó, hogy nem úgy hozták vissza a bane-t, hogy megint jönnek, megint igázni akarnak, hanem volt benne csavar, még majdnem engem is sikerült átejteni. azért működött a történet, mert mitológiai alapot adtak neki, valamit személyes drámát, hiszen ha bane, akkor foglalkozni kellett a különleges hősünk származásával is. mondhatjuk, hogy luke-ot megkísértette a sötét oldal, de sikeresen ellenállt... (a régi rajongók meg régi ismerőst kaptak, good for them, jó az, ha az írók nem felejtik el, honnan jöttek.) (+09.08.)

kicsit sűrű volt két nap alatt letudni az évadot, hirtelen vissza is kellett tekernem, hogy milyen történetek is voltak idén. és akkor néztem, hogy egész jól sikerültek. többségében működtek, volt bennük ötlet, nem fárasztottak, ifjúsági sorozathoz képest még a mélység is jól látható volt. nincs is szívem lehúzni, annyiszor mentették már meg a srácok az életünket, az univerzumot, kerekítsünk felfelé: halvány tetszett. (és mivel utánanéztem, hogy ’90-es születésű, ezért nem ízléstelen azt mondani, hogy örülök a cserének lány-fronton...)

„1951”

oh, mindig csak a hurkok meg paradoxonok! mondtam már, hogy jobban ráfeküdhetnének az időutazásra, mert működik ebben a sorozatban (is). kellően drámai tud lenni, ha választanod kell a szüleid és világ sorsa között. azért kíváncsi lennék, hogy a gyerekek hogyan élték meg ezt a részt, tetszett neki az önbeteljesítő időcsavar és szomorúak lettek, vagy csak azt látták, hogy a néni fura rózsaszín ruhában szaladgál valami fura korban, ja, és az indiai lány puszit ad a fiúnak. naiv és romantikus dolog az előbbiben hinni...? jöhetne még az arctalan bácsi kicsit gonoszkodni, nyugi, úgyis legyőzik, addig meg hadd élvezkedjünk a jó kis epizódjain. (+09.08.)

„i’m a soldier. i’m a berserker.”

...persze, hogy a clerks jut ilyenkor az ember eszébe („my love for you is like a truck, berserker.” - igen, direkt nem a káromkodós sorokat idéztem!), ha azt hallja, hogy berserker (tudom, már nyolcadszor írom le, mert úgy szeretem leírni...). a sztoriban talán az volt az érdekes, hogy szétkapták a csapatot, és a címszereplő csak a végpontokon bukkant fel. még jó, hogy az interneten már amerika sem távolság, jöhetett a segítség a nem is oly’ rég látott ismerősöktől. és hogy miről szólt mindez? a szokásos emberi birtoklás-vágyról, hogy irányítani akarunk mindent. de úgy tűnik, nem csak mi, a berserker-ek is... (+09.07.)

„i accept the ancient lights!”

óh, ti áldott hiszékeny emberiség, olyan könnyű befolyásolni titeket. szerintetek miért van, hogy minden lény, még a legősibbek is ide járnak leigázni titeket... jó kis kritika volt ez az asztrológia-majmoknak, a tévés prédikátoroknak. a megoldás ott feküdt a kezekben, csak nem mindenki szorította össze a tenyerét (most verjem magam, hogy én igen...?) (azt az előző alkalommal kihagytam, hogy mennyire könnyen cserélődnek itt is a companion-ok, oppardon a segítő gyerekek.) (+09.07.)

„coulrophobia. it’s the fear of clowns. johnny depp has it.”

gratulálok, sikerült egy olyan hetigonoszt találni, akitől retteg a nézősereg fele. és ezt még tetézték egy hálószobában mozgó bábúval is... jól volt egyébként összerakva, lenyúltak a múltba is a patkányfogóval és sarahjane gyermekkorával, és jól rájátszottak a már emlegetett félelmekre. és persze egy ifjúsági sorozatba illő, tanulságos megoldással éltek, nem lehet elégszer megtanulni a nevetés hatalmát, ugye neville...? so, a végére meggyőztek, hogy jó ötlet volt stephen king-gel íratni a forgatókönyvet... (+09.07.)

„my name shall be purged of the shame of defeat, it will echo through the halls of the fallen and the brave. sontar, ha!”

minek kell rejtegetni a heti-űrlényt, ha már a címben ellőttük, hogy ki lesz az? (a másik két hasonló költői kérdésemet kilőtték az utolsó percekkel, ezek lettek volna: minek kell beavatni valakit, ha aztán elfelejti azt; minek kell belengetni a költözést, ha aztán marad minden a régiben.) az első részben felépítettük a konfliktust, a másodikban megoldottuk (kicsit csajos módon, de sebaj, mindig is féltem a tűsarkú cipőktől...), klasszikus módon. megint egy doktor-ellenséget köszönhettünk, szervesen folytatva az ottani eseményeket. pont ezért nézzük a tini-verziót is… (+09.07.)

„magnified intensification of telekinetic reactive energies.”

vissza a kezdetekhez, hogy teljes legyen a kör -több szempontból is. mivel apu beavatódott, ezért szépen össze lehetett neki foglalni az évadot. valamint visszatértek azok, akiket nem nevezünk nevükön, igaz, ez egy 2.0-ás verziójú csapat volt, mert vékonyak és nem finganak, mondjuk engem nem ejtettek át. nem baj az, ha játszottunk kicsit luke-kal és a gonosszá változtatott mr.smith-szel, a végére úgyis helyreállt az univerzum békéje. (+09.04.)

továbbra is hálás vagyok, hogy nem annyira gyerekes a sorozat, mint amire számítottam, inkább csak olyan aranyos matiné-hangulat lengi be. kölyökidő a bbc-ben. de legalább nem mennek nagyon alá, a történetek működnek, de így harminc felett azért meg-megbicsaklik a szememben a gyermek-színjátszás. vannak jó pillanatai, nem kínos és el lehet szórakozni a kalandosságán, de inkábbtetszett-nél képtelen vagyok többet adni. a kompletista énem persze kiköveteli, hogy nézni kell tovább, hiszen azért jól láthatóak a pókháló-szálak a doktor irányába.

„let her die in your place?”

pedig olyan szép napnak indult, aztán egy del toro által tervezett dementor elrontotta az egészet... tetszett a megtekert történet, hogy mernek egy gyerek-programban is játszani az alternatív idővonallal és az időutazással, nem nézik őket hülyének. és még a drámai konklúziót sem érezhetik fárasztónak, mert átérezhető volt, hogy életveszélyben nagy a kísértés, hogy elcsábít minket a gonosz, amikor önös érdekből cselekszünk. de tudni kell, mikor mondjunk le az életünkről. (+09.04.)

„children love war games.”

kezdetben azt hittem, hogy oktatást kapunk, hogy a mai gyerekek meg a videojátékok, blablabla, de aztán inkább az erőszakos emberiség kritikája lett ez, akiket a legvérmesebb népségnek tartanak a galaxisban. pedig mi is vágyunk a békére, csak jól rejtegetjük ezt az érzést... ki mondta, hogy egy gyerek-sorozatban nem lehet az űrbe menni? (geek apróság: manapság vannak még egyáltalán játéktermek...? és komolyan az emberek olyan hülyeségekre fecsérelik az idejüket, mint a laser-tag...?) (+08.30.)