soroló

„in colombia nothing goes down the way you think it will.”

nocsak, a végén bekukkantott a feszültség is -és visszacipelte a kézikamerát is a sorozat elejéről. két túszejtés egy rész alatt -nem sok, bár még csak igazán párhuzam sem volt köztük, csak így jött ki a lépés. a börtönnél elértük a végső elszánások idejét, az elnöki keménykedésre gengszteri keménykedés lett a válasz, erre jött a még erélyesebb fellépés -mire escobar belátta, hogy a válaszcsapás helyett a fehér (nyúl)cipő húzása lehet csak a kiút (direkt nem néztem utána, hogy meddig tartott az életútja, úgyhogy még azt is feltételeztem volna az íróktól, hogy eltűntetik a nagyvadat, és jövőre más, drogbizniszben utazót üldözünk majd -laknak elegen kolumbiában ilyenek...). szóval elodáztuk a véget, de szépen be lett lengetve, hogy milyen rossz lesz az országban ezután is, mintha annyira noszogatni kéne bárkit is, hogy térjünk vissza... ($09.28.)

...de tényleg, miért szeretjük nézni a rohadékokat? mert pablo escobar nem egy anti-hős volt, hanem egy gonosz ember, az a fajta, akibe nem sok pozitív tulajdonság szorult, aki a tekintély-elvűséget mindenek fölé helyezte, akinek fikarcnyit sem számított az emberélet. egy tökéletes főgonosz, akinek a tettein felhúzod magad hétről/hétre, és teljes szívedből tudsz drukkolni az elbukásáért. és nem is célja a készítőknek idealizálni őt, csak annyira teszik emberivé, amennyire muszáj. de egyébként sem céljuk igazán mélyre menni a drámában, sokkal inkább a történetre koncentrálnak, a híres macska/egér harcra. és ezt olyan formába öntik, ami mindig is a gyengém volt, közvetlenné teszik az egészet a narrációval, játszanak az időrenddel, és az eredeti felvételek segítségével erősítik a valóság-érzetet. mert ez a legdurvább az egészben -ahogy nézed ezt a hihetetlen őrületet, ami kolumbiába folyt a nyolcvanas/kilencvenes években, és folyton realizálod, hogy ez a sok szörnyűség mind megtörtént a valóságban is. és szörnyülködve szórakozni valamin mindig különleges élmény... nagyontetszett.

„escobar hadn’t built himself a prison at all. he’d built himself a fortress. but no matter how you decorate it... a cage is still a cage.”

sötét fellegek gyűlnek az escobar birodalom felett -végre... szépen fel volt építve a rész, ahogy pablo-n eluralkodott a bezártság okozta paranoia, először csak merengett magában, aztán mindenre felkapta a vizet, rossz döntéseket hozott, hagyta, hogy a nagyhangú latino nénik bogarat ültessenek a fülébe, majd hogy ezt a bogarat a talpnyalói szépen felhizlalják. nem lehet csodálkozni azon, hogy a végén kitört belőle az állat... persze a srácok sem tétlenkedtek a dea-ben, kutatták a lehetősséget, hogy pablo-t kiugrasszák a luxus-böriből. eközben egyre jobban éreztetik, hogy steve-ben megváltozott valami, mert úgy kapkodja elő a fegyverét, mintha az élete múlna rajta, pedig csak az idegeit kezdte ki a kolumbiában töltött idő (a fegyver-készsége egyedül a galamblövészetnél válik előnnyé...). (rájöttem, hogy bár szeretem, ha mellek kerülnek a képernyőre, egy párbeszéd közben igenis zavaróak, mert elterelik a figyelmet...) ($09.28.)

„in this war, the innocent always seemed to be the ones who got hurt.”

lassan hozzászokunk, hogy bárkiből lehet áldozat. pedig úgy szurkoltam a rajtaütésnél, hogy ne legyen baja a riporter-lánynak... egyébként mind a két tévés dolgozónknak fontos szerepe volt a mai részben, míg az egyikük a halálával indított el egy folyamatot, addig a másikuk a száját jártatta, és ebből lett bonyodalom (hogy mennyire volt szándékos az árulás, azt még nem tudom). most már nem egyszerű a képlet, nem korlátozódik narkósok vs rendőrök csatára a háború, kiszélesedtek a frontok, szó szerint közellenség lett escobar-ból -és a családjából is. sajnálom gustavo-t, mert a kevés szimpatikus arc közé tartozott a kolumbiai oldalon, de pont ez a szépsége ennek a sorozatnak, hogy megpróbál teljesen a valóságra támaszkodni, és a halál nem szokott szimpátia alapján dönteni, vagy kivárni a dramaturgiailag megfelelő pontokat, ő csak lecsap, amikor eljön az ideje (és persze hogy egy nő lett a veszte szerencsétlennek). elértünk a pilot elején látott lövöldözésig, és még egyszer tudatosították bennünk, hogy a valóságban nem létezik olyan, hogy fekete/fehér. csak fekete van meg még feketébb... ($09.23.)

„the thing about war is... it’s just bad for business.”

rájöttem, hogy jó dolog az, hogy felhúzom magam a sorozaton, mert az azt jelenti, hogy hat rám. lassan már ott tartok, hogy csak meglátom escobar fittyedő száját, és már ütném, nem kell megszólalnia, nem kell kiadnia egyetlen gusztustalan parancsot sem. persze ebben a részben is tett azért bőven, hogy elérje nálam (is) ezt. egy buldózer finomságával akarja elérni a vélt igazságát, azok után sincs benne semmi kímélet, hogy 107 embert küldött ártatlanul a halálba -fikarcnyit sem számít neki az ember-élet. úgyhogy robbannak a bombák az utcasarkokon, nők fekszenek fejlövéssel a konyhakövön, és begyűjti a gazdag szülők gyerekeit, mert nincs nagyobb kényszerítő erő, mint mikor a szívre mérnek ütést. ez lesz az új elnök gyenge pontja is, mert egész addig bír karakán maradni, amíg ezen szülők nyomása el nem nyomja benne ezt. és ezzel ez a rohadék már megint eléri a célját. a végén még a konkurens kartellnek fogok drukkolni, hátha náluk több az emberség... ($09.22.)

„the fight against the narcos had moved to a new level.”

és elkezdődött a háború... szörnyű belegondolni, hogy csak ez alatt a rövid idő alatt hány rendőrnek kellett meghalnia, hány családban maradtak özvegyek és árvák, csak mert mr.bossman escobar meg talált sértődni. és akkor még hol voltunk a rész végétől, ahol egy repülőnyi civil áldozat is belefért... és akkor ott van az a tény, hogy mindig visszatántorítanak minket, ha egy kicsit is együtt éreznénk a narkósokkal. mert lehet, hogy pablo jól bánik a fiával, de mosolyogva küld halálba egy naiv ifjú apukát. esetleg gacha drámai égbe-lövöldözése is hathatna a szívünkre, ha nem azt sulykolták volna az egész rész alatt, hogy mekkora egy szemét tróger volt a fia... talán még az escobar kuzin a legszimpatikusabb, főleg akkor, amikor formás női mellek között fekszik... az a szerencséjük az íróknak, hogy a két csaj életével nem játszadoztak az elején, csak egy kis feszültséget kelltettek a menekülés közben, de az belefér. ...ha eddig a drog fehér színe határozta meg a színvilágot, most már a vérvörös lett az uralkodó szín... ($09.16.)

„for a brief shining moment, there was hope extinguished by the pull of an assassin’s trigger.”

talán most töltöttük eddig a legtöbb időt a kartell-ben, hogy talán egy kicsit jobban megismerjük a pablo körülötti embereket. és hát ez a lényeg, ők is csak emberek, félrekefélnek és automata fegyverekkel játszanak a kertben. és közben egy percig sem bíznak a másikban... ami viszont fontosabb annál, hogy elmerüljünk a bűnöző életében, hogy feltűntek végre azok a helyi csillagok, akik nem kis lelkiismereti válságon túllépve fel merik venni a harcot ezekkel a szörnyetegekkel. persze, vannak, akik nem élhetik túl ezt a háborút, de ezt a kockázatot vállalni kell, ha szeretnének egy élhető országot maguknak -ha szeretnék, ha maradna valami a lelkükből... kicsit átvezető epizód volt, ahol kialakulnak a frontvonalak, ami előkészítik a nagy csatáknak a terepet. (látom, sikerült egy eredeti kolumbiai rendezőt is beszervezni, sokat dobhat a hitelességen egy autentikus szem.) ($09.14.)

„in light of this terrorism, you’d think that everyone in colombia would’ve made catching escobar the number one priority, right? well, guess again.”

morcos napom volt, úgyhogy morcosan kezdtem a részt is, kicsit felhúztam magam pablo-n, aki elkezdte az igazi gengszter-életet azzal, hogy mindenkit eltesz láb alól, aki az útjában van (mondjuk bírókat). és ugyanezzel a swunggal felhúztam magam az amerikaiakon is, akik szokás szerint mellé lőnek (de nem csodálkozom, hogy már megint a komcsik üldözése a prioritás, már megint egy korlátolt republikánus ül a fehér házban...). aztán szokás szerint magával ragadott a hangulata, húzott magával, így már nem morogtam, csak élveztem részt. bár úgy tűnik, escobar nem az a gonosz lesz, akivel együtt éreznék, és szimpatizálni tudnék, de így lesz egy kis pikánsága a nézésben. (1.kieg.: csak én érzem, hogy noir-osodunk kicsit, a kurvák és gengszterek mellé beléptek a korrupt zsaruk, valamint azok az állítólagos jófiúk, akiknél a cél minden eszközt szentesít.) (2.kieg.: a fentről fotózott pucér csendéletet elnézve g.navarro tuti a hannibal forgatásáról esett be ide...) ($09.14.)

„a drug dealer running for president. it was crazy, right? well, not in colombia. not in the mid-’80s.”

tényleg csak annyi kell, hogy pénzed legyen... és bár mi sem lehetünk büszkék a politikai kultúránkra, de sokkoló látni ezt a fajta korrupciót, ami behálózza a dél-amerikai országokat. akinek pénze van, annak mindene megvan. aki pénzt fogad el, az elfogadja mindenkitől, nincs különbség a drog-pénz és a zsaru-pénz között, nem...? de ha esetleg akad egy-egy karakán ember, aki keményen oda mer lépni a tökükre az alvilágiaknak, az meg néhány golyóval végzi a testében. nem úgy tűnik, hogy a jófiúk nyerhetnének valaha is, inkább csak apróbb kellemetlenségeket képesek okozni... (tetszik, hogy művelt ember benyomását keltik a narrációval, főleg, amikor a mágikus realizmusról is értekezik a pablo-s történetek mellett.) (guillermo navarro ismét megmutatta, hogy mennyire jó szeme van, csodásak voltak a színek, a fények játékai, a képek komponálása, más, mint az eddigi kézi-kamerázás. azt viszont még mindig bátor dolognak tartom, hogy az eredeti felvételek bevágásával hagyják realizálni, hogy az igazi pablo azért kicsit más habitusú volt, mint a dramatizált változata. kinézetre mindenképp...) ($09.11.)

„we didn’t know was that we were witnessing the formation of the famed medellín cartel.”

szex, drogok, pénz és szélsőséges nézetek. hát újra itt vagyunk kolumbiában, ami csak felülről gyönyörű, odalent már elborzasztó. ez az a hely, ahol kutyákat lőnek le, és a macskákat ugyanúgy felakasztják, mint az embereket. ahol ki sem lehet látni a pénz-kötegek mögül. ahol a kurvák sorsa még kegyetlenebb lehet, mint a világ bármelyik más táján a testéből élő nőknek. ahol a túl sok marx-ot olvasó bölcsészek azt hiszik, hogy bármit megtehetnek. ahol nem az számít, hogy honnan szerezted a pénzedet, hanem hogy mit kezdesz vele, hogy el tudod-e hitetni a néppel, hogy egy kibaszott robin hood vagy... szépen alakul ez, a narráció a kimerevített képekkel még mindig működik, ahogy a korhatáros netflix-védjegyek sem maradhatnak el, de mit érne egy ilyen történet véres erőszak és izzadtan összetapadó testek nélkül...? ($09.05.)

„cocaine hijacks the pleasure centers in the brain. a rat will choose cocaine over food and water. it would choose cocaine over sleep, over sex... over life itself. the human brain isn’t quite the same as a rodent’s... unless we’re talking about cocaine.”

valamilyen különös oknál fogva vonzódunk a hírhedt rosszfiúkhoz -és pablo escobar-t különösen nagy figyelem övezi. persze lehet ezernyi indok, hogy miért akarjuk magunkat beleásni az életútjába, érdekelhet, hogy hogyan csinálta, hogy ő volt a legsikeresebb drog-csempész, de érdekelhet maga az ember is. vagy az egész miliő, ahol a rendőrök kilátástalan harcot vívtak a drog-urakkal és jól felszerelt katonáikkal, miközben amerikára egy sötét időszak telepedett, ahogy a kokain elárasztotta a piacot és az emberek agyát. a drogozás már nem hippi hóbort volt többé, hanem kemény életforma. és mindez benne van a pilot-ban, töményen, addiktívan... talán ez a scorsese-i út a legcélravezetőbb, hogy bemutasson egy ilyen felemelkedés- és elbukás-történetet, amiben a narráció erősíti a látottakat, és az idősíkokkal is jól játszik (amit viszont josé padilla saját kútfőből hozott, az a kézikamera erőteljes használata). bár fura, hogy már ebben a nagyszerű egy órában rengeteg mindent érintettünk, fogalmam sincs, hogy hogy’ lesz ebből sorozat... ($08.31.)