„hurts like a motherfucker.”
bevégeztetett. bár a szívem mélyén én happyendre vágytam (yvonne miatt nekem könnyű volt megszeretnem hanna-t, meg nem okoz morális görcsöt, hogy egy kvázi rosszfiú megúszná a maga büntetését), de tudtam, hogy az írók nem lesznek kegyesek. de hogy ilyen kegyetlenek legyenek... a legszörnyűbb gyilkosság maradt a végére, ami megérthető, mégis meghal az emberben valami, ahogy a test merül alá a habokba a többiek után. és még a vihart is megértettem volna, bátor dolog az elvarrásra vágyó nézőknek egy nyitott befejezést átnyújtani, hadd döntsék el ők, hogy mi is lesz a főhős sorsa. erre jön egy felblende, és egy teljesen értelmetlen egy perccel bizonytalanítják el az embert: ezt most miért kellett...? (+09.24.)
talán próbáljuk összeszedni, hogy miért is nem lett méltó korona ez az évad az egyik kedvenc sorozatomon. az elejére mindenképp rányomta a bélyegét deb viselkedése, egész a kibékülésig nem éreztem azt, hogy működne a dolog. aztán elindítottak egy csomó szálat, és ettől széttartó lett az egész, nem jutott semmire kellő idő. lehet, hogy az volt a gond, hogy az érző (azaz továbbfejlődött) dex nem olyan érdekes, mint a plasztikba csavarós változat. egy karakteres ellenséggel, egy nagyívű epikus zárással lehetett volna szépíteni, de ezek sem adattak meg. akkor mi is maradt? a hangulat egy része és a karakterek szeretete. és mindkettő fontos, de úgy tűnik, nem mindig elegendő. ősrajongóként megszakad a szívem, de: inkábbtetszett. (u.i.: masuka kiheréléséért is levontam...)
amíg lelkileg készültem, hogy nekiüljek megírni ezt a nekrológot, beraktam az első évad soundtrack-jét, és basszus a ’tonight’s the night’ monológnál megint kirázott a hideg. és rámömlött a múlt. az első évadot még szinkronosan néztem hetente a viasaton. a második évad volt az első sorozatom, amit letöltve daráltam. a harmadik évad az elsők között volt, amit hetente szedtem le, és vártam, hogy legyen hozzá felirat (jellemző egyébként, hogy az utolsó évadnál már simán eltoltam néhány napot az aktuális epizódot, és nem az időhiány miatt...). és rengeteg jó emléket ébreszt bennem a sorozat. nagyon be tudott mindig is vonzani ezzel a fülledt mocsári és mégis csillogós floridai hangulattal (még úgy is, hogy tudom, hogy csaltak a forgatásnál). a megfelelő zenék és ruhák nagyon sokat hozzáadtak ahhoz a képhez, ami mostantól miami-ként él majd a fejembe. odavoltam a narrációért is, mert megfelelően használva sokkal többet ki lehet belőle hozni, mint hogy aláhúzzák vele a hős érzelmeit, és itt is ez volt, ráadásul michael c. hall szájából libabőrözően törtek elő a szavak mindig is. de ha képernyőn volt, akkor is tudott uralni. jennifer carpenter deb-jét szoknom kellett egy kicsit, de aztán kibaszottul hozzám nőt az évek alatt. perverz vince és lelkis angel olyanok voltak, mint a barátaim. talán a sok író-váltásnak köszönhető, hogy ennyire változatos volt a sorozat, jobb éveiben úthengerként őrölt végig (mert azért valljuk be, az őrült tempó sosem jellemezte a showt, de jobban is illet hozzá ez az építkezős jelleg), imádattal néztem minden percét, de a gyengébb pillanataiban is (nekem a harmadik és a hatodik évad köhögtek picit, az utolsót meg lásd kicsit feljebb) mindig adott annyit, hogy kiemelkedjen az átlagból. a szívem mindig plasztikba lesz tekerve, de a lelkiismeretem nem engedné, hogy rányomjam a legértékesebb billogot, ezért egy vérpiros tetszett-et tudok csak kiosztani. kedves dexter morgan, egy élmény volt a lelked legmélyére való kalandozás, de ideje megszabadulnom a sötét útitárstól. farevell, my friend.