soroló

„an end to this business, at last.”

az talán nem volt kérdés, hogy összeáll minden james tervében a végén, és sikeresen kijátssza az összes oldalt, ami ellene tört -csak azt nem sejtettük, hogy ennyi áldozattal fog járni a siker... de talán úgy voltak vele steven knight-ék, hogy zárjunk le mindent, amit csak lehet, hogy legközelebb teljesen új irányt vehessen a show (mert ugye lesz legközelebb? ezek az angolok mindig olyan nehezen mondják ki a folytatásra az áment...). ehhez a legüdvözítőbb út az volt, hogy halomra gyilkolták az eddig megismert karakterek javát, hogy még csak eszünkbe se’ jusson visszanézni a tengerről london-ba. így nem csak azoktól búcsúztunk, akik megérdemelték a sorsukat, mert álnok kígyók és hátba-döfő árulók voltak, hanem olyanok is lehanyatlottak a sárba, akikhez kialakult már némi kötődésünk. az egy picit böki a csőrömet, hogy száz százalékosan nem lett kimondva a húg sorsa, james talán határozottabban is hallhatná azokat a szellemeket, hogy ne ússzunk tovább kétségek között -maga a széplány halála egyébként nem zavar, mert logikus lépés a karakter részéről, és tulajdonképpen működött az a pár pillanat is, ami james-nek jutott a megrendülésre. mert ezen kívül sok lehetőségünk nem volt megállni, pörögni kellett, hogy minden a helyére kerüljön -és a legjobb módja a nézők felpörgetésének az, ha hagyják max richter zseniális főtémáját kibontakozni a hangsávban... (#02.26.)

hangulat, karakterek, történet -gyakran szoktam emlegetni a szentháromságomat, amik elengedhetetlen kellékei egy jól működő sorozatnak. és nem véletlen a felsorolás sorrendje sem... a hardy család steven knight-tal karöltve egy igazán sötét és mocskos történetet talált ki, és a sorozat hangulatát és ehhez igazították, talán még sohasem láttuk ennyire mocskosnak a tizenkilencedik század london-ját, ahol az emberek rothadó fogakkal szelik át a sárban úszó várost nap-mint-nap. ahol nem csak a húgytól bűzlő sikátorokban köttetnek a kétes üzletek, hanem a fényűző palotákban is. sőt, a legfontosabb lordságok a legrohadtabbak az egész társadalomban... nem tűnik ki ebből a közegből a főhősünk sem, aki maga a szűkszavú őserő, igaz, hogy nem elsősorban a fizikai erejét használja, hanem az eszét. és igazából maga a történet is erre az észre van felhúzva, hogy james delaney épp’ mit tesz meg a nagy mester-terve végrehajtásáért. mondhatnánk azt, hogy kicsit vékonyka ez a történet, hogy nyolc epizódra nem tud kényelmesen elnyúlni, de én egy percig sem éreztem azt, hogy egyhelyben topognánk a sárban, mert ha épp állt a történet szekere, akkor is elvitte a hátán a show-t a sötét és nyomasztó hangulat, vagy a tom hardy féle morgásokkal tarkított szuggesztív jelenlét... bevallom, én az előzetes hírek alapján inkább valami prémvadászos-indiános sztorira számítottam, de szerencsére nem kell panaszkodnom azért sem, hogy végig angliában maradtunk, és alámerültünk az intrikákkal terhelt úri közegben.

„what kind of rational man believes in justice?”

ha az ember ujjat húz az egész világgal, mindenható ellenfelekkel, akkor nem csak az előre tervezésnél kell használnia a csavaros eszét, hanem akkor is, amikor gyorsan változnak a körülmények, és azonnali döntéseket kell hozni, hogy túlélhető legyen ez a nagy játszma -és az sem árt, ha az ember jól tűri a fájdalmat... a kelet-indiai társaságnál ezúttal jól számoltak azzal, hogy a kislány halála esetén a német kurvanéniből hamar áruló lesz -de persze james minden ilyen eshetőségre számít, és faarccal módosítja a terveit... pedig sokan lelkiznének vele úgy igazán, de úgy tűnik, mintha semmi sem tudna áthatolni a páncélján -sem a hű szolgálja önmarcangolása, sem a testvére csábító és kérlelő szavai. egyszer látjuk csak megrendülni egy pillanatra, amikor bebizonyosodik, hogy ő maga verte bele a végzetes szögeket az elátkozott rabszolgaszállító-hajóba... ahhoz hogy győztesen (és élve) kerüljön ki ebből a sötét kalandból, kell is az, hogy megkeményítse magát, hogy ne legyen képes senki sem megtörni őt, hogy vérezve, sajgó testtel, de ő nevethessen utoljára... (vajon a látomások összeállnak-e valami sztorivá a végére, vagy tényleg csak a hangulat-festést szolgálják?) (#02.19.)

„chichester is their bishop. the king is safe. delaney is a horse and prinny is their queen. i think it’s time we started moving some pieces.”

az a baj az első évados angolosan rövid szériákkal, hogy az epizódok nagyja az építkezésre megy rá, és aztán a finálé robbanásai után már el is kell köszönnünk hosszú időre -de valahol meg tök jó dolog nézni ezt az építkezést, ahogy felhúznak minden eseményt a robbanás-pontig, feszítve minket nézőket is kellőképpen... amennyi puskapor volt fizikailag is jelen az elmúlt részekben, vártam már, hogy mikor jön valami nagy bumm, amiben kiélhetik magukat a pirotechnikusok, de aztán teljesen máshonnan érkezett a kirobbanó rombolás -csak mert a keleti-indiai társaságnál elérkezettnek látták az időt, hogy a sok hiábavaló kergetőzés után össztüzet zúdítsanak a szálkára a körmük alatt, azaz james delaney-re... pedig ma is bebizonyosodott, hogy nem jó packázni london legmorgósabb emberével, mert ha utolér a bosszúja, akkor biztos, hogy egy-két szervvel (mondjuk egy nyelvvel vagy egy szívvel) leszel kevesebb... a bosszúálló vér családi örökség lehet, mert a hugica is most jutott el végre arra a szintre, hogy a rendeltetésén túl újszerű felhasználási módot találjon a kalaptűjének... kár, hogy nem lehetett tökéletes a beteljesülésük, mert, nos, megint csak a családi háttérre kell mutogatni -nem lehet véletlen, hogy épp’ most került elő ilyen hangsúlyosa james anyjának a szomorú históriája... (#02.12.)

„we’ve screwed maharajas, we’ve screwed moguls, and this man is merely a london mongrel.”

hamar lerendeztük a múlt héten belengetett párbajt -jól ráfogtuk ezt is a kelet-indiai társaságra... (de azért azt nem mondhatjuk, hogy ne süvített volna itt is a stílus, hajnalban egy erdős kis szigeten, háttérben egy cigány-asszonnyal...) de könnyű mostanság mutogatni a nagyhírű társaságra, mert nagy felületet adnak a támadásra. az ellopott salétrom utáni hajszában csak rohangálnak fel-s-alá, eredménytelenül dúlva a londoni házakat és raktárakat. eközben a régensherceg is örömmel döf kést a hátukba -egész pontosan tudja, hogy nem magára a társaságra kell ráhúzni a vizes lepedőt, hanem a vezetőséget kell össztűz alá venni (és megsüvegelendő, hogy egy régi rabszolga-ügyet ástak elő, mert ezzel a korszak egy újabb problémáját is be lehet építeni)... eközben hősünk szokásához híven pengeélen táncol a frakciók között, és a maga módján gondoskodik arról, hogy hűségesek legyenek hozzá az emberei -hol pénzt és gyémántot csap ki az asztalra, hol egy hüvelykujjat csap le a hűtlenek kezéről... beszélnünk kell még a családon belüli erőszakról is -mert teljesen természetes volt akkoriban (is?), hogy a férj megverheti a hitvesét, de azért hogy valaki egy pappal ördögűzést végeztessen a feleségén -az már végképp a határ túloldalán van... (#02.05.)

„love is now part of the deal that we are offering over and above that which is on offer from your countrymen.”

lehetnek bármilyen szofisztikáltak a felsőbb körök, a hatalom- és pénz-éhségük okán általában megkérdőjelezhető módszerekhez nyúlnak -például egy gyenge nővel kezdenek keménykedni. de ugyanezek a szofisztikált felső körök azok, akik csak istentelenül lealjasodva tudnak szórakozni... james delaney újra körbehordozta a faarcát london-ban, hogy a tervének nagy kirakósához újra darabkákat illesszen a helyére. szerzett magának egy kotyvasztót, hogy lőporhoz és egyéb robbanó dolgokhoz juthasson (ha középiskolásként tudom, hogy a kémiával csinos lányok bugyijába lehet jutni, akkor lehet hogy nem a kettesért kellett volna felelnem félévkor...). persze az alkotók nála sem tudták megállni, hogy egy kicsit ne borzasszanak el minket, így a kémikus szaki ízleléssel teszteli a felhasználandó trágyákat... először úgy tűnt, hogy azért akarják az írók hősünket táncba vinni, mert ez az a tevékenység, ami a legtávolabb áll a személyiségétől, de aztán a parti közepén rájöttem, hogy alibiként használható ez a pofa-vizit, így nem gyanakodhatnak rá, miközben a szorgos társai meglopják a keleti-indiai társaságot. plusz ha már szociális közegbe vitték ezt a vadembert, hát bedobtak némi drámát is a tesóval, annak gusztustalan férjével, és a mindig lesben álló amerikaiakkal. (kicsit kilógnak a nagy egészből az álom-szekvenciák, bár amíg azt látom, hogy oona chaplin kéjesen vonaglik, addig nem kéne panaszkodnom...) (#01.29.)

„you have 104 spies in london. and we have 202.”

...nem is baj az, hogy ennyi kém hallgatózik london utcáin, mert így nem kell hosszú perceket pazarolnunk arra, hogy a karakterek egymásnak magyarázzanak el bizonyos dolgokat, mert mindenkinél ott van már a tudás kulcsa, mielőtt párbeszédbe kezdenének... jut nekik (és nekünk) így is elég titok, ezek főleg a múltból erednek, bár azért már egyre inkább fény derül ezekre is (ahogy beigazolódott például az incesztus ténye is). ebben az is a segítségünkre van, hogy hősünk saját kezűleg ás le a mélyre, rothadó pincékben és elszenesedett kandallókban kutat. pedig nincs jól, de szomorú is lettem volna, ha a maláj tőr pengéje nyomát nem hordja magán néhány epizódon át. viszont ha a teste sérült is, az elméje nagyon is tud villogni. tetszett, hogy egy egyszerű lépéssel túljárt a kelet-indiai társaság eszén, de az is nagyon működött, ahogy konfrontálódott a sógorával -mert tom hardy apró arcmimikával érzékeltette, hogy mennyire azon a határon van a karaktere, hogy megfogja a tűzforró kávés-kannát, és szétverje vele annak az alávaló mocsoknak a fejét... (vizuálisan is megjelenítik nekünk a múlt felszínre hozását, ablaktáblák résein szűrődik be a fény, vagy vízhullámokról tükröződik a plafonra.) (elriasztó képet kaphattunk a korabeli színházi körülményekről is, ami lehet hogy jó szórakozási forma volt a pórnépeknek, de a színészeknek rémálom lehetett...) (#01.22.)

„when you left london, the east india was a trading company. now it is god almighty. the prince regent fears it. no government in the world dares to stand up to it. it owns the land, the ocean, the fucking sky above our heads. it has more men and weapons and ships than all the christian nations combined.”

több szempontból is látszik, hogy a múlt heti kezdéskor csak a piszkos felszínt kapargattuk -például jó pár neves színész még csak ma mutatkozott be a show-ban, és néhányan meglepő módon bővítették a karakter-készletet (az egy dolog, hogy michael kelly csupa kosz volt a kelme-festés után, vagy hogy stephen graham fejét telemintázták tetoválásokkal, de mark gatiss-t úgy elcsúfították, hogy csak azért tudtam, hogy ő van a maszk alatt, mert láttam a nevét a stáblistán)... igazából a sztoriban még mindig a felszín közelében vagyunk, érezhető, hogy valami nagyobb lépték is várható majd a későbbiekben, nagyhatalmi játszmák pénz-és-hataloméhes nagykutyákkal és amerikai kémekkel, és nem csak azt nézzük majd nyolc órán keresztül, hogy tom hardy karaktere faarccal gépiesen megy előre, és teszi a dolgát, hogy megbosszulja az apját -bár ez az aspektusa is kétségtelenül szórakoztató. a hangulat még mindig nyomasztó, és el tudják érni, hogy bele-beleborzongj a korabeli higiéniai hiányosságok gondolatától, a lószaros kórház-udvartól és a szétrohadt fogaktól... (#01.15.)

„there walks a dead man.”

azért az milyen menő már, ha egy hollywood-i szupersztár két mega-produkció között leül az édesapjával kifundálni egy történetet, amit aztán egy régi jó barát segítségével sorozatos formába öntenek -mert nem elégszik meg azzal, amit a nagyvászon nyújt neki, ő igazi karakter-szerepet akar játszani... muszáj volt tom hardy-val kezdeni, mert ez tényleg az ő show-ja, az ő izmos vállain nyugszik a vállalkozás sikere, és persze szokás szerint tökéletesen elhisszük neki azt a kíméletlenséget, ami árad belőle ebben a szerepben is (és köszönöm tom, hogy végre hajlandó voltál három milliméterrel szélesebbre nyitni a szádat a szokásosnál, és nem olyan akcentust választottál, amiből egy büdös szót nem lehet érteni...). bár azon kívül, hogy egy bitang-kemény, ugyanakkor intelligens fickó a hősünk, még nem sokat tudtunk meg róla, magas a rejtély-faktor a múltjában -de ez teljesen rendben van így, pont azért választották az alkotók a sorozat formátumát, hogy legyen idejük kifejteni mindent. bár nekem azzal sincs nagy bajom, ha misztikumba burkolnak bizonyos szálakat, és nem kapunk egyenes válaszokat. bár azt nem tudom, hogy mennyire reagálnám le jól, ha ez a misztikum összeütközne a jelenleg látott realizmussal -mert én elsősorban történelmi sorozatként szeretnék tekinteni a show-ra. főleg mert láthatóan mindent megtettek azért, hogy hihetővé varázsolják a tizenkilencedik századi környezetet. egyébként is a szívem csücske az ipari forradalom kora, de talán ennyire valóságosnak és mocskosnak még sosem láthattam a tévé képernyőjén, még az a legenyhébb reakció, ha odaképzeled a lószar-szagot a háttérbe... persze ez csak az utcákra és a kikötőre vonatkozik, mert sikerült nagyon szép kontrasztot alkotni a kelet-indiai társaság fényűző termeivel... mint ahogy a sztori is itt billen majd át misztikusból intrikussá, mert persze a pénz és a hatalom is komoly mozgatórugói lesznek a nagy egésznek... karizmatikus főszereplő, érdekes alapok egy jól alakítható történethez, tökéletes korhangulat, gyönyörű képek, hatásos zenei festés max richter-től -azt hiszem mindent megkaptam, amit egy pilot-tól várhatok. csak az a baj, hogy most várhatok egy hetet a következő epizódig... (oona chaplin még mindig az egyik leggyönyörűbb teremtés ezen a földgolyón.) (#01.09.)