„i’m sorry i pissed on your face.”
még az előző rész végi sokkban és zavarodottságban ülünk, de azért jim-ék ki tudnak belőle facsarni annyi gonosz humort, hogy ne érezzük magunkat annyira nyomorultul. aztán jön a vég, ami annyira lezárt, hogy kevésbé sírjunk, hogy ennyi volt, ugyanakkor happyendnek korántsem mondanám. egy korszak vége. (++05.20.)
hát nem tanulnak ezek a humoristák egymástól? ha rosszkedvű vagy, depressziós, akkor ne csinálj vígjáték-sorozatot. és persze ironizálok, mert minőségi munka került ki jim-ék keze közül, sokszor elgondolkodtattak, jó párszor megnevetettek idén is (carrie fisher vs nyalás részen konkrétan lefordultam a kanapéról). de nem erőltették a humort bele mindenáron, ha úgy jött ki a lépés, akkor simán komolyak maradtak, és én ezt mindenképp respektálom. tetszett.
a humorban az egyik legnagyobb erény a bátorság. hogy nem félsz kimondani/megmutatni dolgokat, amik ott vannak mindenki szeme előtt, csak nem szívesen beszélnek róla. persze kell egy nagy adag arányérzék, hogy ne bántson, csupán csak rámutasson a fonákságokra. egy beteg embert egy sitcom középpontjába helyezni -na ez egy olyan ötlet, amire kevesen fogadtak volna, hogy működni fog. de ez a nagypofájú ausszi megmutatta, hogy lehetséges. nagy adag szerethetőséggel, empátiával és minőségi humorral. nem félve az emberek arcába vágni az igazságot. a gyarlóságot. az emberi hülyeséget. a hátrányos helyzetű emberek mindennapi életét. a természetessége, az őszintesége, a humora mindenképp fontos volt, ugyanakkor ha visszagondolok majd rá, elsősorban a szerethetősége fog eszembe jutni. na jó, elég a nekrológból, inkább szerezzünk egy jó adag minőségi kokaint és pár izgága kurvát. vagy menjünk el, és gyújtsuk fel az fx székházát a picsába. tetszett.