soroló

„i’m going to need verbal confirmation that you’re grasping the details of this agreement!”

sam esmail ismét megmutatta a zene erejét, nagyon szépen aláhúzta a dalokkal a jeleneteket, tempót és érzelmeket adott hozzá velük a nagy egészhez -legyen szó a sorozathoz írt score-ról, az m83 albumnyitó intrójáról vagy egy nancy sinatra klasszikus mandarin változatáról... de a vágóollót is hasonlóan magabiztosan tartja a kezében, elsőre nagyon fura ötletnek tűnt, hogy elliot-ék idegtépő helyzetét párhuzamosan vágja angela nagy titkának felfedésével, de aztán baromi jól elkezdett működni ez a párhuzamosság, hogy egyszerre aggódsz és szakad meg a szíved... az is feltűnő volt, hogy az epizód ezen szakaszában otthagytuk a nyüzsgő várost, vidékre költöztetve a jeleneteket. a pajta körüli véres események különösen hatásosak voltak, bobby cannavale megint bizonyíthatta, hogy ezeket a túlzó szerepeket ő tudja jelenleg a legjobban játszani hollywood-ban... az utolsó percekre a vidék ellensúlyaként visszatértünk newyork-ba, hogy egy kicsit megmártózzunk az ember-tömegekbe... elliot tettei miatt tényleg azt érezte az ember, hogy lezártunk egy korszakot a sorozat életében -viszont volt egy lelki aspektus, ami egy új fejezetet nyithat: hősünk megbékélt mr.robot-tal, így együtt talán erősebbek lehetnek, amikor újra fel kell venni a harcot a világ ellen... (#12.14.)

vannak olyan sorozat-évadok, amik agresszíven letámadnak, követelik, hogy nézd őket -és vannak olyanok, amik alattomosan kúsznak a tudatalattidba, fokozatosan átvéve a hatalmat feletted... korrektnek éreztem idén a sorozat kezdését, de nem jött az a nyomást, hogy azonnal nézni akarnám, amint elérhetővé váltak az epizódok -sokkal inkább hétről-hétre győzött meg, amikor sorra érkeztek a bitang erős részek. hol a körítés volt különleges, hol a feszültség rúgta ki a tévé oldalát, hol az érzelmeivel tudott magával ragadni. és a végére nagyon szépen összeállt az egész, magas minőségen zakatolva végig... szerencsére sam esmail-ék nem csontosodtak bele a korábbi rutinjaikba, mernek kísérletezni, akár azzal, hogy hátrébb vonják egy kicsit elliot-ot, hogy más (mr.robot-i) szemszögből is láthassuk az eseményeket, és jól állt az évadnak ez a nyitottabb szemlélet. és az sem ártott, hogy vizuálisan is képesek voltak még feljebb emelni a lécet -szerintem a vágatlan(nak tűnő) epizód bevállalós tökösségét még hosszú ideig emlegetni fogjuk...

„if you truly want to end them, eliminating e coin is the only way.”

köszönjük meg mindig hangosan az íróknak, ha intelligensnek néznek minket, mert akkor máskor is okosan fogják kezelni az időt a sorozataikban, úgy, hogy feltételezik rólunk, hogy mindenféle szájbarágó nélkül is érteni fogjuk, hogy melyik jelenet mikor játszódik. szóval köszönjük szépen! elég volt a passzivitásból, félre kell rakni az egót, és cselekedni kell gyorsan, amíg még visszafordíthatóak a folyamatok -úgyhogy az alderson tesók veszélyes műveletekbe bonyolódnak -igaz elliot-nak ehhez csak egy laptopra van szüksége, addig darlene-nek a fürgén pörgő nyelvét is be kell vetnie... valamiért mindig van bennem egy egészséges perverzió, amikor két csaj összehozása kerül a fókuszba, és tudtam értékelni, hogy a hölgyek ki tudtak szakadni kicsit az fbi-os világvége hangulatból -még akkor is, ha ismertük darlene hátsó szándékait a csábítással... egy a sorozatban eddig ritkán előforduló pillanatot is belecsempésztek a részbe: szimpatizáltunk egy pillanatra mr.robot-tal -leginkább azért, mert az evil corp főnök még nála is nagyobb seggfejnek tűnt, ahogy megalázta a két beszélgetőpartnerét... (#12.08.)

„it’s about how one mistake can change the world.”

már a nyitánytól kezdve utalás-cunamival bombázott minket ma sam esmail, a ’shallow grave’ plakát egyből feltűnt a mozi előterében, aztán kiderült, hogy a progresszív gondolkozású apa pont erre a korhatáros angol thriller-re akarja vinni a kicsi elliot-ot, és nem a szintén plakát formájában ott virító babe-re... aztán tisztáztuk a sorozat pontos idővonalát azzal, hogy a jelenben nagy moziünnepélyt tartottak marty mcfly érkezésének alkalmából (extra segítségként ott volt a ’martian’ is (a kiváló matt damon-nal) a back to the future maraton mellett)... a sok pörgés és negatív örvény után jól esett egy ilyen csendes és elmélkedős epizód, és nagyon is ráfért elliot-ra ez a lelki utazás, ahol a búbánat-túra után magára akarta venni a világ összes terhét, és kitörölni magát az univerzumból. klasszikus filmes módszer, hogy ilyenkor kell küldeni a padlón lévő hős mellé egy idegesítő karaktert, aki a folytonos beszéddel kizökkenti őt az apátiából -de szerencsére az átlagnál talán jobban működött most itt a kissrác, akit teljesen más gátak kötnek gúzsba, mint elliot-ot, mégis egymásra tudtak hangolódni. olyan jól felemelkedtük a végén a letargiából, hogy olyat éreztük a sorozat szövetében, amit már régóta nem: reményt... (szomorú látni egy muszlim alkotónál azt a mondatot, hogy amerikában mindenért a muszlimokat hibáztatják...) (#12.02.)

„you had to destroy so much. why?”

hát ez sem mondanám egy életvidám epizódnak... mert persze a világ sokkban van amerika legnagyobb terror-támadása után, és ami még fontosabb, a főszereplőink is komoly hatás alá kerültek... elliot a pszichológus-nénihez szaladt, ahol egy igen hatásos jelenetben elveszítette a külvilágot, mert üvöltve tört a felszínre mr.robot, aki nem érti, hogy az ő csodás tervét hogy fordíthatták ki erre a szörnyszülöttre, ami többezer ember életét követelte (az már egy másik érdekes kérdés, hogy még egy ilyen tragédia sem rázta meg a tehetősebb réteget, akik akkor is partiznak, amikor (szó szerint) ég a ház)... szintén megbánta a részvételét a sötét eseményekben angela, akit most tényleg igazán meg tudtunk sajnálni, ahogy azt bizonygatta magának, hogy minden visszafordítható... és tyler is megkapta a végső késdöfést a szívébe, amikor az fbi-os köcsög szívtelenül elé-dobta az információkat a családjáról... még szegény hacker-eink sem jártak jól, mert csupán azért kellett visszatérniük a show-ba, hogy a dark army koloncként odadobja őket a töketlen fbi-osoknak (kár hogy a párhuzamos vágás nem tudott hatni rám, mert annyiszor játszották már el ezt a trükköt a sorozatokban, hogy pontosan tudtam, hogy mi fog történni, amikor a kommandósok kinyitják az ajtót)... (ugye nem kell mondanom, hogy a nyomasztó hangulathoz a zene is milyen sokat hozzátett, és az is nagyon tetszett, amikor a kihallgatóban a kamera kikapcsolásával a zene is elhallgatott.) (#11.23.)

„am i forever in limbo, not knowing which side i’m really on?”

sam esmail egy klasszikus fogáshoz nyúlt, hogy végig magas szinten tartsa a feszültséget az epizódban: végigpumpáltatta a zeneszerzővel az egész 45 percet... na jó, nem az egészet, mert egy szomorú kezdéssel építettünk empátiát angela felé, mielőtt belevetettük volna magunkat a jelen események sűrűjébe... persze volt még egy ügyes készítői húzás, amitől még inkább meg tudtuk számolni az összes szívdobbanásunkat a mellkasunkban -hogy mindenkivel izgalmas dolgok történtek, és ide/oda ugrálva próbáltunk nem aggódni értük... a múltkori glitch-esedés is baromi jól volt újra (és újra) használva, sőt, a rendezői munka segítette igazán elő, hogy szurkoljunk elliot-nak, hogy legyőzze a rajta uralkodni próbáló mr.robot-ot (igaz ez még akkor is, ha az én ízlésemnek már túl volt húzva, ahogy elliot mindenhez odacsapja magát a tudatában zajló csata kivetüléseként)... és az a durva egyébként, hogy utólag belegondolva olyan ártatlan jelenetek is hihetetlenül sok feszültséggel teltek meg, mint mikor az fbi-os néni csak felmérte a terepet az étteremben -és itt érződik igazán a zene igazi hatalma... (#11.16.)

„attention, all e corp employees, this is an emergency. please stay on your floor.”

oh, mondom, milyen szép vágatlan jelenettel kezdtük a liftben, aztán meg egyből egy tracking shot, hmm, szeretem az ilyen folyékonyan suhanó kamera-kezelést, bazdmeg, ebben a részben nem lesz egyetlen látható vágás sem, ha ezt végigviszi sem esmail, az ujjaimat nyalogatva fogom emelgetni a kalapomat, és megcsinálta, bravó, bravó, bravó... és az a jó, hogy a gimmick egy idő után nem tolakodott a szem elé, nem kereste mániákusan az ember a rejtett vágásokat, hanem csak sodródott az operatőrökkel együtt -meg persze azzal az egyre növekvő feszültséggel, amit kiszolgált ez a remek rendezés. mert elliot paranoiája ragadós volt, tényleg lehetett aggódni azért, hogy kijut-e az épületből -angela-ért a szerepe és személyisége miatt kevésbé tudunk szorítani, de köré meg gyönyörűen teremtették meg a káoszt, így nála sem volt gond azzal, hogy emelkedő pulzussal üljük végig azokat a perceket, amíg tapadt rá a kamera... (tök jó látni egy sorozatban, hogy az alkotók szabadon kísérletezhetnek bármilyen formulával -azt meg főleg, ha a merész próbálkozásokat siker koronázza.) (#11.09.)

„it’s game over for me. i may have immunity, but i’m gonna lose my brother.”

valahol meg tudom érteni, hogy egyesek számára idegesítő darlene a folytonos szigorú ábrázatával, jellegzetes nyikorgó hangjával és a gyakori dühkitöréseivel, de szerintem egy izgalmas karakter, akivel mostanság nem foglalkoztunk eleget... pedig érdekes nézni a gyötrődését, ahogy próbál szabadulni az fbi pórázáról, ahogy tehetetlenül nézni a bátyja kettős természetét, és ahogy rohadtul menekülne már ebből az egész kényelmetlen szituból (csak 700 dolcsira van szüksége, és már jöhet is budapestre)... fura, hogy nem egy elliot-tal közös jelenete tetszett leginkább, hanem az fbi-os csajjal közös kocsmázása, mert hiába beszéltek lényegtelennek tűnő dolgokról, ott feszült az összes düh és elkeseredettség a bárpult körül... sokáig úgy tűnt, hogy a hasadt elme egyik felével találkozhatunk csak az epizódban, de aztán mr.robot is beköszönt egy kicsit, hogy biztos, hogy haladjon előre a(z elég romboló hatásúnak tűnő) projektje (vizuálisan baromi jól megoldotta sam esmail, amikor egy dühösebb pillanatban glitch-cselni kezdett a mr.hyde alteregó, és felbukkant elliot)... (#11.02.)

„if you pull the right strings, a puppet will dance any way you desire.”

mivel a kezdetektől elliot a (megbízhatatlan) narrátorunk, ezért meglepő volt egy olyan epizódot látni, ami arra hivatott, hogy kitöltse azokat a fehér foltokat, amikről hősünk nem tudhatott vagy nem beszélt -azaz alattomos módon az évad harmadik részében kaptunk egy flashback-epizódot... de azon túl is, hogy megmagyaráztak pár dolgot az előző évadokból, elég ötletesen fűzték ezeknek a mellék-sztoriknak a szálait a nagy egészhez, szépen illesztették be bobby cannavale karakterét az összes eddigi kulcs-helyre, és egyébként is, tyler a hiányával tüntetett tavaly majdnem az egész évad során, nem baj az, hogy most majd’ egy egész epizódot eltöltöttünk vele... mert láthattuk azt, hogy miképp törik meg, miképp csúszik a kétségbeesésből a megszállottságba... de volt még egy jelenet, ami új megvilágításba helyezte nem csak a sorozatot, de a világpolitika nagy egészét is -mert az ember még mindig magyarázatot keres arra a hihetetlen tényre, hogy donald trump az egyesült államok elnöke, és most kaptunk ehhez egy erős kulcsot: egy elképzelhetetlen hatalommal rendelkező egyén benne látta meg azt a bábot, akit a legkönnyebben manipulálhat... (#10.28.)

„maybe i fucked up an already fucked-up world, but i’m fixing it now, hitting ’undo’.”

a sorozat kifacsart baljós világában furcsa volt érezni némi optimizmust, vagy mi-a-fene volt az, amit az első tíz perc repetitívsége sugárzott a lelkesen világot védő elliot-tal, az emoji-fejű emberekkel, meg a nyolcvanas évekből importált inxs-szel (btw, nem ez volt az egyetlen alkalom az epizódban, amikor a korszak zenei anyagához nyúltak a music supervisor-ök, ezt is valami jelnek kéne vennünk?)... persze illékony ez a viszonylagos nyugalmi állapot, mert a mindennapok rutinja mellett a magány szétszakítja belülről elliot-ot, és persze minden erőfeszítése ellenére mr.robot ki-kitör belőle -legtöbbször elég nyugtalanító formában (és persze baromi ügyesen játszanak össze ezekhez a jelenetekhez remi malek és christian slater). a pszichológus-néninek is sikerült előcsalogatni a gonosz ént, ám az még érdekesebb volt, hogy elliot leásott magában a gyerekkoráig, és ezt képes volt megosztani a terápiáján is... történt egy szomorú haláleset is az epizódban, ami sajnos csak egy pillanatra tudott sokkolni, egyéb reakciókat nem váltott ki belőlem, mert sosem kötődtem igazán a karakterhez (a boncolásos skalpolást viszont köszönjük szépen, de nem kell mindent ilyen plasztikusan mutatni)... (#10.19.)

„i am not going to get rid of the invisible hand. turned it into a fist that punched us in the dick.”

huh, jó sok mindennel kellett felzárkóznunk, mert képtelenség ennyi infót az eszünkben tartani -főleg ha az hajlamos kikapcsolni néhány kellemetlen pillanatban... de a villámgyorsra vágott previously akár arra is felkészíthetett, amikor elliot egy hatásos kirohanást intézett a korhadó társadalmunk és annak vezetői ellen, miközben gyorsan rohantak el a képek mellette (köztük -nem túl hízelgő módon- a dicstelen miniszterelnökünk fotójával, miközben az alkalmatlanságról szóltak a mondatok)... mert van amikor elliot a régi harcias önmaga tud lenni, aki a harciassága ellenére nem akarja romba dönteni a gazdaságot (és vele a világot) -azonban az előző évad végi veszélyhelyzet (és vérveszteség) nem tüntette el azt az énjét sem, aki minden galádságra hajlandó. és nem mellesleg mr.robot alakjában tetszeleg... érdekes volt a szemszög-váltás, hogy most christian slater-t láthattuk, ahogy elliot bőrébe bújva tevékenykedik, nem pedig csak a háttérben áll, és vitatkozik a másik énjével... angela-t továbbra is nehéz bármelyik oldalra is billenteni, mert jelenleg úgy tűnik, mintha mindenkinek segítene közelebb jutni a céljához -viszont a saját céljával kapcsolatban teljesen felcsigázott: mi az hogy van lehetőség átírni a múltat...? (jól hallottam, hogy a főcímnél emmy rossum (gy.k.: sam esmail felesége) énekelt? btw, a zene-használattal idén sem lesz gond, a nyomasztó score mellett ötletesen lett keverve a képek alá egy daft punk szám is.) (azért a visszafejlődött, seftelő és verekedő társadalom képe elég riasztó volt az elsötétült utcák félhomályában...) (#10.12.)