soroló

„ding-dong, the dragon’s dead.”

(a sok szép vers-idézet helyett inkább egy gyerekeset választottam...) én akár még el is tudtam volna képzelni, hogy az elején belengetett módon fejezik be a sárkány történetét, hirtelen rövidre zárják, hogy a két főhősre tudjanak koncentrálni a fináléban (még ha ezzel kicsit ki is dobtak volna öt epizódot az ablakon), de azért örültem, hogy egy sokkal nagyratörőbb és emlékezetesebb véget szántak befejezésnek. a sorozathoz méltóan véreset, elborzasztóan szépet. michael rymer rendező előtte a tűzzel játszott, most pedig vérrel festette meg a nagy vörös sárkány utolsó perceit. tulajdonképpen az is tetszik, hogy fuller-ék egy ilyen ellentmondásos, kérdéseket felvető befejezést választottak, ami sokféleképpen értelmezhető (és ahogy a neten látom, értelmezik is sokféleképpen). én sem tudom, hogy will asszisztálása a gyilkosságban csak önvédelem volt, vagy átadta magát a hannibal által felkorbácsolt sötétségének. hogy szándékos volt-e a szikláról való lebillenés? hogy túlélhető-e egy ilyen esés? igazából talán mindegy is, a lényeg, ahogy ez a két lélek minden szinten összekapaszkodott a végén... ($09.03.)

vajon ízlés- vagy hozzáállás-beli különbség, hogy a kényszerűségből kettéváló évad melyik fele tetszett valakinek? mert voltak markáns különbségek, és szerintem mindenki le tudná tenni a voksát az egyik vagy a másik mellett. az első fele végleg művészieskedésbe torkollott, mindent eluralt a látvány-pornó, a szálak széttartásától viszont kissé széteső is lett. míg a második fele a szokásos gyönyörű képek mellett sokkal céltudatosabbnak tűnt, talán azért, mert jobban követni akarta a regény vonalvezetését. és annak ellenére, hogy tudok rajongani a kimunkált operatőri és rendező munkákért, úgy tűnik, hogy szükségem van történetre is, mert nekem a második fél tetszett jobban. még akkor is, ha hannibal-t itt háttérbe kellett szorítaniuk, hogy helyet csináljanak egy új gonosznak. de nagyon is jót tett, hogy a kifinomult ízlésű kannibál után egy őserő égette fel a vásznat, akinek az érzelmessége erős kontrasztban állt hannibal hidegségével (és richard armitage is hengerelt, ahogy várható volt). de az is lehet, hogy műveletlen vagyok az olasz kultúrához... tetszett.

(bár még nincs végleges döntés, azért én megírom a nekrológot...) most már jó pár éve estem szerelembe a sorozatokkal, így ki lehet rajzolni egy jól látható mintát, hogy milyen típusúak tudnak igazán közel kerülni hozzám, és mik azok, amiknél tökéletesen látom minden erényüket, de a tiszteleten nem tud túllépni a kapcsolatunk. persze már tudjátok, hogy oda akarok kilyukadni, hogy a hannibal mind a 39 része alatt a második csoportba tartozott -és ez esetben nem is olyan nehéz elmagyarázni, hogy miért. ha valaki hideg és tartózkodó velem szemben, afelé nem tudok én sem szeretetet sugározni. és brian fuller-ék a sorozat alap-génjeibe kódolták ezt az elidegenítést. nem írtak egyetlen szereplőt sem szerethetőre, a kimért és filozofikus párbeszédek is kissé eltoltak maguktól, és ott volt az egész tetején az audiovizuális réteg, a zaj-zenével és a fájdalmasan szépen komponált, de sokszor riasztó képeivel (és országos tévéhez képest igencsak merész gusztustalanság-faktorral). ugyanakkor a tiszteleten túl bőven volt miért visszatérni három évadon át ebbe a fagyos világba -az egyedi hangulatáért; a tökéletes szereposztásáért; a pszichologikus karakter-fejlesztésért; és a sokszor megénekelt, gyönyörűen kidolgozott látvány-világáért. még az sem bántam, hogy az elején heti-ügyeket kellett behozni az átlag-nézők kedvéért, bár nem bántam azt sem, hogy ezek aztán el-eltünedeztek... az ilyen ’tisztelem de nem szeretem’ értékeléseknek mindig ugyanaz a vége, kiosztok rá egy ’tetszett’-et, aztán ülök pár percig tépelődve a billentyűzet felett, elgondolkozva az aggyal és szívvel tévézés különbségein...

„we wanted to enrage him.”

a vadászatban az egyik legveszélyesebb módszer az állat elfogására az, ha sarokba szorítjuk... szegény doktor chilton-t ezért kellett visszahozni -hogy néhány arcoskodó perc után fogságba- majd kétségbe-essen? hogy elmondhatatlan kínokat kelljen átélnie? persze, tudjuk, hogy ő egy sarlatán, de azért nem ezt érdemelte... richard armitage most teljesedhetett ki igazán, még ha a sárkánnyá változás nem is történt meg teljesen, de ez a rekedt hang, amibe több fenyegettség-érzés már nem is férne, hozzá a testtartása -igazán erőteljes alakítás egy hálás szerepben. eközben hannibal-nak csak néhány mosoly (és egy kis desszert jut), remélem azért a fináléban még csilloghat valami a régi fényéből. azt viszont már szinte biztosra veszem, hogy will lesz a kulcs a végén (már csak azért is, mert hannibal most emlegette a bárány haragját, és lám, pont ez az utolsó rész címe...), és akkor doktor lecter büszke lehet majd a szerelmére(?)... ($09.02.)

„will graham interests me. odd-looking for an investigator. not very handsome, but purposeful.”

míg hannibal-t készen kaptuk, addig az új sorozatgyilkosunk most formálódik a szemünk előtt -és tényleg átérezhető, hogy küzd benne a sötét énje és a szerelemre vágyódó tiszta lelke. persze ő sem kerülheti ki hannibal befolyásolási övezetét, ezt egy egyszerű filmes trükkel prezentálták is nekünk az elején, amikor a fülébe suttogott -gonosz dolgokat. mert hannibal-t igazából továbbra sem érdekli más, csak will, és a család egy olyan tényező mellette, ami zavart okoz, így meg kell szűntetni. bár a sikertelen támadás pont az ellenkezőjét váltotta ki -viszont kellő feszültséget hozott az epizódba. de ezen kívül is sikerült jó pár erős pillanatot belecsempészni (fizikai küzdelem a sárkánnyal, közös mozizás), és hannibal is megkapta végre az ikonikus szájtakaróját (és alana is beválthatta az ígéretét, nem csak a szájával tud keménykedni ez a nőszemély...). csak azt nem éreztem, hogy már csak két rész van hátra... ($08.27.)

„my journey to damnation began when i was swallowed by the beast.”

a végén még kiderül, hogy ez egy romantikus történet... fura látni egy sorozat-gyilkosnál ennyi érzelmet -hannibal után, persze. de szép volt a gesztus, hogy tigris-nézőbe vitte a lányt (és a jelenet is átütő lett a színeknek és a zenének hála), majd a szeretkezés is a szebbik oldalát mutatta a sorozatnak. de egyébként is, nem érzem hátránynak azt, hogy újabb szereplőkkel töltik ki az űrt, amit hannibal háttérbe (és üveg mögé) szorítása okozott. mert érdekesek az új arcok, és a casting-osok sem vétettek hibát (zachary quinto meg tök jó fej, hogy ilyen egy-két epizódos szerepeket vállal el több helyen is). de az is jó, ha egy visszatérő szereplővel hozzák a pillanatokat, most egy szavam sem lehetett bedelia-ra, ahogy a két síkon is előjött az igazi énje, meglehetősen nyugtalanító volt. nem topogunk egy helyben, egy nagy találkozást már meg is ejtettek, be kell osztani minden percet, ha már csak 6 rész jutott erre a történetre. (és a régi műtárgyak iránti vonzódásom miatt elborzadva néztem a magába fogadós jelenetet...) ($08.23.)

„takes one to catch one.”

...és akkor hannibal megkezdi azt a feladatát, amire a kezdetektől predesztinálták -segítséget nyújt az új sorozatgyilkos elfogásában. és közben elmélkedik egy sort a családról és szeretetről (érdekes, hogy abigail rendre visszatér (most már csak flashback-ben), de tulajdonképpen nem meglepő, mert ő állt a legközelebb ahhoz hannibal-nak, amit gyermeknek nevezhetünk). és persze közben mindenkivel játszik, felkavarja will-ben az érzéseket, és látszólag megjuhászkodik a fölényeskedő alana-nak. csak jack lát át rajta. eközben megszólaltatták a fogtündért, amit egy kicsit bántam elsőre, de aztán jól jöttek ki belőle a pite közbeni beszélgetéskor (rutina wesley bebizonyíthatja, hogy csak a szerepe volt idegesítő a trueblood-ban), majd a végén a rekedtes telefonhíváskor is. finom lépésenként haladunk előre. (tudom, hogy kötelező kellék freddie, de reméljük keveset fogja bosszantani will-t -és minket...) (ma látványosan sok volt az áttűnés, főleg az a trükk tért vissza, mikor a háttér feketébe vált, majd így folyunk át egy másik helyszínre.) ($08.22.)

„kills whole families... and in their homes. strikes at the very core of the american dream.”

valahogy nekem kimaradt az életemből eddig a vörös sárkány, nem olvastam a könyvet, nem láttam egyik film-változatot sem, így újdonság lesz ez a félévad is. azt viszont tudtam előre, hogy richard armitage nagyszerű lesz a nagyon gonosz szerepben, és így is lett, még ha alá is dolgoznak az írók, mert nagyon erős szöveg nélküli jeleneteket adnak alá. kicsit re-pilot íze volt az epizódnak, vissza kellett hozni will-t az eke szarvától, újra az fbi-t segíti az egyéni látásmódjával (tetszett, hogy a visszatekerés előtt milyen feszült volt). az előző részek vizuális ámokfutása után neil marchall letisztultabb képet hozott magával, bár így is voltak nagyszerűen vizualizált érzések (fejre tekeredő filmszalagon át világító szem; lefekvéskor az ágy körül keringő képek; hannibal körül változó cella). azt érzem, hogy ez a kicsit történet-centrikusabb hozzáállás közelebb fog állni hozzám, mint az előző elvontabb etap. ($08.20.)

„play with your food, mason, and you give it the opportunity to bite back.”

aki disznók közé keveredik... mocskos fináléval zártuk az évad első felét, ami méltóan beteg volt a sorozat hírnevéhez, méltó a verger családhoz. most derült ki igazán, hogy nem sínylettük meg a kényszerű színész-cserét, bár mason karaktere is kicsit más lett, nem csak az őt alakító személy -mert michael pitt egy őrült figurát hozott, míg joe anderson-ba több finomság és humor szorult (vagy csak jobb egysoros beszólásokat írtak neki fuller-ék). az őrült terve nem sikerülhetett, de élvezet volt nézni a dicstelen elbukását. főleg azután, amit a testvérével tett. de most komolyan -will arca...? és majdnem meg is vezettek a vágással... nem tudom, be merjem-e vallani, de nekem most alana a legérdekesebb pszichológiailag. mert nézzük meg, hova jutott az első évad óta, először will-hez vonzódott, aztán hannibal karjaiban kötött ki, most ott van neki margot, és a bosszúvágya, és mégis segít kedvenc kannibálunknak és ezzel will-nek is. és mindezt teszi úgy, hogy érzelmek nem igazán futnak át az arcán... de a párbeszédük nagyon jó volt a malac-ketrecben, de hannibal will-el is jól működött, szokás szerint. még szerencse, hogy a jó doktor elintézte, hogy jövő héten is tudjanak találkozni... ($08.07.)

„you may make a meal of me yet, hannibal but not today.”

általában jól rezonálok a sorozattal, de ma egyáltalán nem sikerült, mindent kicsit over-the-top-nak éreztem, főleg a párbeszédeket, amiknél nem tudtam eldönteni, hogy azért piszkálják a fülemet a mesterkéltségük, mert így lettek a papírra vetve, vagy azért, mert így mondatják a színészekkel (ez főleg igaz volt az egyébként remek gilian anderson-nál). és akkor az egészet beborította vincenzo natali művészete, képzelgésekkel, kaleidoszkóp-szexszel (persze, szó nincs arról, hogy a szó szerint egymásba olvadó két női test, vagy a képzeletben tintaként szétfolyó arcok, esetleg a ropogósra sült hannibal ne néztek volna ki gyönyörűen, de kezdi üres ékszeres-doboz benyomását kelteni a show...). pedig voltak itt fontos jelenetek, főleg az uffizi képtáras nagy újra-találkozásra gondolhatunk itt, de nem tudott működni ma, az ízlelőbimbói nem erre vágytak... ($08.04.)

„there are means of influence other than violence. but violence is what you understand.”

bírom azt, amikor egy operatőr (jelen esetben guillermo navarro) rendezésre adja a fejét, és megmarad a markáns vizuális stílusa, de úgy, hogy nem lesz az tolakodó... az eddigi szaggatottsághoz képest párhuzamosan futtatjuk a történeteket, és mind egy irányba tartanak -hannibal felé. elismerem, hogy körmönfont gazember ő, jelenleg úgy is tűnik, hogy nem az lesz a veszte, hogy hibázik, hanem az, hogy túl jellegzetes az ízlése, és ez által kiismerhetővé válik... bár elkapni nem lesz könnyű, mert jól állja az ütéseket, és ha kell, kihasznál minden vékony belet szalmaszálat, hogy menekülni tudjon. bár van, akinek már a közelébe jutás is problémát okoz (will esete a retro-vonaton -igen, a szürreális képektől most sem szabadulunk). szerettem, hogy belefonják a történelmet is, ha már hannibal reneszánsz tudósnak csapott fel, bár a bél-ontós faragványt látva már mindenki tudta, hogy mi lesz a múzeum következő kiállítási tárgya... ($07.30.)

„forgiveness isn’t all it’s cracked up to be, mr.verger. i don’t need religion to appreciate the idea of old testament revenge.”

elértékteleníti-e a vér-iszamos finálét, hogy (szinte) mindenkit visszahoztak az ott élet/halál között hagyott karakterek közül? egy kicsit talán igen, bár én megértem, hogy nem tudták elengedni a szereplők kezét. idén az eddig lement részek mind kicsit más megvilágítást alkalmaztak, talán azért is, mert egy egységként kell kezelni ezt a négy epizódot, most értünk a végére, hogy megnézzük a finálé következményeit. most az volt a különleges az eddigiekhez képest, hogy végig amerikai földön maradtunk, és a két főhős alig szerepelt az epizódban. inkább egy szövetség megalakulását nézhettük, amelynek célja, hogy elpusztítsa hannibal-t. szép összecsapás lesz, az már biztos... (oh, újra szépen kitolták a gusztustalanság-faktor határait, egyből a ’mutasd meg a tiédet’ nyitánnyal, de csak nem bírták ki, hogy a helyreállítás előtti arcot is mutassák... de legalább caroline dhavernas most volt a legszebb a sorozatban...) ($07.21.)

„all sorrows can be borne if you put them in a story.”

hát mindenki hasonul hannibal-hoz? látszólagos közöny lesz az arcukon, ahogy tudomásul veszik a halált. azt eddig is tudtuk, hogy senki sem tudja kivonni magát a bűvköréből, de talán már átléptük a határokat a hozzá való hasonulásban. will is műalkotást készít a halottból...? egyébként is hipnotikusan nyugodt a hősünk, miközben litvániában járva kutatja nemezise múltját (most már értem, hogy miért mondták, hogy lesznek szemelvények a hannibal's rising regényből is). annak örülök, hogy már nem kell majd magányosan lépkednie a nyomok után, mert most talált magának egy szövetségest (és az ország nevének kiírásáig nem értettem, honnan szerzet egy lada niva-t, aztán megvilágosodtam...). eközben olaszországban a szokásos kulináris bacchanáliák alatt fogynak el a kurátori tagok, és ismét bebizonyosodik, hogy a jégvágót fel lehet használni élet-ellenes cselekedetekhez... továbbra is mindent beborít a szimbolika, és amíg ólomlábakon jár az idő, van lehetőség elmélkedni a szentjánosbogarak és a csigák jelentőségén. és ez egyáltalán nem baj. ($06.21.)

„-elegance is more important than suffering. that’s his design.

-you talking about god or hannibal?”

hát akkor ez volt az évadnyitó második fele, eljött will ideje (erre számítani lehetett, arra viszont nem, hogy még mindig vannak kérdéses túlélők. bár ha a főcímben szereplő neveket nézzük...). és ez azt is jelenti, hogy továbbra is csak súrolja egymást a két főhős útja, így a legjobb részeket, a közös beszélgetéseket kénytelenek vagyunk hanyagolni. bár így is jutott elég filozofálgatás a részbe, will megtalálta azt a személyt (képzeletbelit és igazit egyaránt), akinek elmélkedhetett. olasz templomokat járva nem csodálom, hogy a vallás kérdése is felerősödött, bár ha isten nem is, de a hit eddig fontos részét képezte a show-nak -csak egy templomban jobban visszhangzik minden, nem csak a templomi kórus, hanem a mély gondolatok is. (a vizualitásban továbbra is mindent beborít a szimbolizmus, és elmennek egész a falig, ha gusztustalanságról van szó...) ($06.15.)

„we are among the palaces built six hundred years ago by the merchant princes, the kingmakers and the connivers of renaissance florence.”

ha nem is tették soha szimpatikussá hannibal lecter-t számunkra, mindig is egy olyan figura volt, akire oda kell figyelnünk a kifinomult eleganciája és ízlése miatt -most sem vált szimpatikussá, viszont máshogy tették cool-lá a motoros kezdéssel, mint eddig (és azért volt ebben a motorozásban egy jó adag ’látjátok, hogy európában forgattunk’ felvágás is -bár az is kétségtelen, hogy jól áll a sorozatnak európa...). érdekes bevállalásnak tartom, hogy a vériszamos finálé után egy olyan epizóddal álltak elő, ami csak hannibal-ra koncentrál, az ő újabb kulturális fölényével és némi filozofálgatással foglalkozik -és kiemelten a volt pszichiáterével való kapcsolatával. persze mindezt leöntötték és flambírozták a szokásos íncsiklandozó látvány-világgal, még arra is ügyeltek, hogy a flashback-ek eltérőek legyenek vizuálisan (és egy szokatlan megoldáshoz nyúltak, mert lehet hogy egy átlagnézőnek nem is tűnik fel, hogy más a kép-kivágás). ahogy számítottam rá, ez csak az előétel volt (lásd a címet is), még csak óvatosan mártottuk meg az ízlelő-bimbóinkat a hangulatában, de persze az íze most sem okozott csalódást. ($06.06.)

„the clearest moment of our friendship.”

amikor a lélek küzdelme vesztésre áll. amikor meghiúsulnak a tervek. amikor minden összeomlik. nem számítottam ennyire véres fináléra. kezdetben még mosolyogni is tudtam, ahogy összevágták a jó és a rossz küzdelmét will-ért. aztán belemerültünk az elmúlt részek sakkjátszmájának utolsó lépéseibe, majd bryan fuller-ék kinyitották az eső- és vér-csapokat, és már csak döbbenten tudtam a monitorra meredni. oké, laurence fishburne máshol is állandó szerepet vállalt, na de hogy a készítő megölné az emblematikus színésznőjét? vagy az egyik főszereplőt? ennyire gonoszul vérbefagyva nem lehet otthagyni minket a végén... igazi game-changer epizód volt, ami után már nem lesz semmi ugyanolyan, mint eddig. és én mindig is tiszteltem azokat az írókat, akik mernek kilépni a kényelemből. kalapemelés. (++05.25.)

lenyűgöz a vizualitása. magával ragad a színészi játék. el tudok veszni a szimbolizmusában. lebilincsel az összetett történet-vezetése. behúz a hangulata. ezeket a mondatokat mind el tudom ismerni, ha a sorozatot akarja valaki éltetni -na de azt mondani, hogy ’szeretem’, az nagyon idegenül hangzik. mert szerintem a hidegség és a szeretet nem összeegyeztethető. bár lehet, hogy jobb lenne, ha ezt inkább kibeszélném magamból... sokféle úton jártunk az elmúlt tizenhárom részben, az eleje nekem kevésbé működött will-el a börtönben, vagy csak nem tudtam teljesen ráhangolni az agy-hullámaimat a különleges ízére, a második felétől (főleg a vergen-testvérek feltűnésétől, és a vad és vadász közti játszma teljes gőzre kapcsolásától) már szívesen faltam az epizódokat. és pontosan azok a dolgok fogtak meg legjobban, amiket itt az elején is kiemeltem. a brutálisan gyönyörű látvány, a bivalyerős színészi teljesítmény és az egyedi ámde nyomasztó hangulat. a tisztelet és a kötődés megvan a részemről, de szeretet valószínűleg sosem fog kialakulni. tetszett.

„kholodets. a ukrainian dish whose outcome can never be predicted.”

hát mr.verger, megtette a kötelességét... nem mozgok túl otthonosan a hannibal-univerzumban (a bárányokat láttam csak jó régen), de azért tudtam, hogy mi vár erre az őrült karakterre. csak arra nem számítottam, ami ránk vár... az írók és michael rymer rendező mindent megtettek, hogy igazán viszolyogtató legyen a nagyjelenet. de úgy, hogy közben ne direktbe menjenek horrorba, valószínűleg sokkal rosszabb, hogy a félhomályra és a képzelőerőnkre bízták a javát. igen, ez a szolid visszafojtottság nagyon tud működni, gillian anderson is milyen jó, ahogy nagyon halkan, nagyon minimálban előadja a történetét. mert persze ma is a párbeszédek vitték előre a részt, nem az a rengeteg művér és malac-visítás. és a nagy játszma, ami még mindig nem dőlt el, hiszen egy olyan kifinomult észjárással rendelkező egyént, mint a doktor, ne legyen már egyszerű elkapni. (++05.25.)

„occasionally, i drop a teacup to shatter on the floor. on purpose. i’m not satisfied when it doesn’t gather itself up again. someday perhaps, a cup will come together.”

elropogtatott sült énekes madár, égő hulla száguld, és még csak át sem jutottunk az első bekezdésen... eddig sem volt gyenge a szimbolizmus a sorozatban, de tovább erősítettek rajta, vallási motívumokkal. meg a családi kötelékek hangsúlyozásával, apaság, báty/húg viszony. michael pitt-et továbbra is élvezet nézni, ahogy kínoz és őrültködik, kis színes karakter lesz ebben a monokróm világban. az utolsó néhány percben már elkezdték éreztetni, hogy közeleg az idei finálé, az eddigi bizonytalan kétkedőknek adtak néhány kártyát a kezükbe, hogy mindenki értse, egy hatalmas átverés áldozatai lettünk mindnyájan, igazi klasszikus long con-nal van dolgunk, kedves nyomozó-társaim. (++05.13.)

„this is my design.”

tudom, hogy ez a mondat elhangzik majd’ minden részben, de ide most nagyon is passzol, mert will ezúttal nem úgy gondolta magát vissza a gyilkoláshoz, mint általában, hanem nagyon is tudatában volt a dolgoknak. és nem véletlenek az összenézések és egymás mondatainak befejezései, nagyon el akarják hitetni velünk, hogy will-ből hű tanítvány lett, méltó követő. és nem csak ez a morális lecsúszás volt nagyszerű a részben, hanem az eddig nagyon rejtegetett mason verger-t játszó michael pitt is, aki most az előéletétől meglehetősen különböző őrültet hoz, kiválóan. és az is meglepő volt, hogy nem csak hidegség áradt a részből, hanem a közepét feltöltötték érzékiséggel is, vincenzo natali úgy tűnik ehhez is ért, nem csak a gusztustalansághoz (az a kiállított szobor, brrr). és sikerült bebizonyítani, hogy a theremin az egyik legszexisebb hangszer a világon... (++05.06.)

„animals are far more like humans than we ever realized. and humans are far more like animals.”

tudjuk, hogy vannak olyanok, akik érzik, hogy rossz testbe születtek, nőnek vagy férfinak, így miért ne lehetnének olyanok, akik állatnak érzik magukat, és mindent megtesznek, hogy ezt az érzést kielégítsék. csak fura, hogy ők is ugyanazon a környéken élnek, mint annyi más sorozatgyilkos... egyre durvul a játszma will és hannibal között (most épp döntetlenre áll a meccs), és egyre hangsúlyosabbak a gyilkos vágyak. will-ben is. de úgy tűnik, ez egy alap módszer dr.lecter eszköztárában, hogy minden pácienséből kihozza a gyilkos ösztönt. továbbra is nagyszerűen használják ki a természet adta zord körülményeket, de hát mi más lenne szebb kontrasztban, mint a hó meg a vér... (++05.03.)

„i find the trout to be a very nietzscheian fish. trials of his wild existence find their way into the flavor of the flesh.”

vincenzo natali? akkor már értem, miért voltak a szokásosnál is elvontabbak a képek. ismét egy érdekes hetiügy, amit nem egyszerű gyomorral bírni. (szeretem, amikor az egyértelmű dolgok zsigerből hatnak. amikor az állatorvos megtapogatta a tetemet, akkor már mondtam egy ajjaj-t, majd elkezdte felvágni... ez a tudod, de mégis hat archetipikus esete.) oké, tehát volt egy érdekes esett jeremy davies-szel megtámogatva (aki mindig nagyszerűen hozza ezeket a zakkant figurákat), a hóeséssel hoztak egy kis plusz hangulatot (morpheus újra a nagy fehérségben az elején, ezen jót mosolyogtam), de mi a helyzet hőseink viszonyával? most sem lett egyszerűbb, jól körüljártuk a gyilkosság eshetőségét, ráadásul párhuzamot is lehetett vonni egy új szállal, amivel még a jövőre is alapoztak. (++04.25.)

„he took my arm. he told me what he was going to do. i went to sleep, woke up, it was gone. he said he wanted to give it to you.”

jó kicsit kiszabadulni a börtön levegőjéből. folytatódik a nagy sakk-játszma, dr.lecter épp úgy úszik ki a szákból, hogy egy másik doktort helyez a horogra. kíméletlenül. a megkerült lány is középpontban van, nem csak a sokk-faktor miatt, hanem jó párhuzam lesz will-lel, hogy hasonló módszerekkel zavarták össze a memóriájukat. (a szokásos szép képek mellett ne felejtkezzünk el arról, hogy itt van két színész (ráadásul az egyik nő!), akik ennyire nyíltan bevállalták az arcbőrük hibáit...) (++04.17.)

„i need to get my appetite back.”

hogy is van ez? ha elültetnek benned egy gondolatot, akkor csak várni kell, hogy kifejlődjön, és a sajátodnak fogod érezni. most már sokakban ott van a gondolat, mi van, ha hannibal kannibál? és akkor erre jön a virág-analógia is (ami nem mellékesen egy politikai kiállás is volt, alternatív természetvédelem), és a képek ehhez kapcsolódó megszerkesztése. és nem csak ezeknél éreztem, hogy továbbra is piszok stílusos a sorozat -hanem már a nyitó csembaló-szólónál. egyre inkább kezd átmenni a történet egy nagy sakk-játszmába, próbálják kicselezni egymást a felek. hogy egyeseknek szórakozás (étel- és/vagy valódi pornó) is jár, ez szerencse kérdése. hogy beteg-e, ha mosolyogva nézed végig, ahogy valakinek meg kell kóstolnia a saját húsát, az bízzuk önön ízlésünkre... (++04.10.)

„she’s one of yours.”

már nem kéne meglepődnöm, de baszki, van vér bryan fuller-ék un. pucájában... állandó szereplővel ilyen kegyetlenül elbánni az évad első harmadában nem szokás. és ezt még fokozták azzal, hogy jó sokáig mutogatták a bűnügyi helyszínt, plusz új szintre emelték a zaj-zene fogalmát, ahogy a visszhangzó víz-cseppekből lettek a hangok. talán ez is michael rymer érdeme, aki talán a bsg óta nem tette le a névjegyét sehol igazán, de most volt néhány körkamerás és nagyon hatásosan összevágott jelenete, amire igazán elismerően bólintottam. egyre durvul a pszichológiai játszma, will sem annyira zavarodott, mint eddig, úgyhogy komoly lépést tesz a morális szakadék felé. olvastam, hogy ezt lehet vallásos analógiának is értelmezni, hogy júdás lett belőle, de talán egy ilyen analógiához túl direkt kép egy keresztre feszítés, nem...? (++04.04.)

„death is not a defeat, but a cure.”

csak látszólag kaptunk három külön vonalat, azért volt reflektáció itt bőven, elég csak a nőre gondolni, akinek megváltás lenne a halál, és a nőre, aki megváltásként osztogatja a halált. igen, sosem volt vidám a sorozat. ami meglepő, hogy négy rész telt el az évadból, és will már mennyi mindenre emlékszik vissza a kiesett időből, sőt, a sikeres bogár-ültetése nyomán már követője is akadt, valószínűleg nem hosszabb távon... persze vannak analógiák, amik annyira absztraktak, hogy komolyabb aláásást követel a felismerésük -például már negyedik rész óta nézzük, hogy will horgászik a patakban... ma sikerült még jobban elidegeníteni a zenével, jövő héten még kelletlenebbül fogom elindítani a lejátszás emiatt is... (++03.27.)

„faith in any sort of legal justice has never been any more comforting than a nightlight.”

oké, hogy logikusan következik a történetből, de azért nem gondoltam, hogy bírósági drámává alakulunk ma át. nem mondom, hogy rossz volt, mert jócskán akadt működő jelenet és momentum, de nem voltam formában, az álmosság és a görcsölő lábak nem segítettek az élmény befogadásában. vagy will szenvtelensége, ahogy tűri a megpróbáltatásokat. arra viszont felfigyeltem, hogy mr.crawford is meglehetősen hangsúlyos volt ma, akár a magánéleti utalásai, akár a bűnbánó beszéde okán. a rész jellegéből adódóan sokat utalgattak visszafele, és újra itt volt a visszatekerős trükk is. a széles mosoly vágásakor azért megint elgondolkodtam, hogy vajon hogy került ez a sorozat network-tévére... (++03.18.)

„craquelure. it’s french for the cracks that appear on an oil painting as it dries and it becomes rigid with age.”

egy erőteljes gyomros az elején, megérkeztél a világomba. aztán a továbbiakban sem kíméltek minket. talán most először láttuk annak teljes bizonyítékát, hogy hannibal emberi testrészből készít íncsiklandozó étkeket. valahogy nagyon van érzékük ahhoz, hogy fájdalmasan szépen mutassák meg az elképzelhetetlen borzalmakat. ahogy az emberi testekből leképzett írisz tükröződik az emberi szemben, például. aggódhattunk a tavaly év végi zárás után, hogy megfosztódunk a will és hannibal közti párbeszédektől, de itt vannak, még a vizelési távolságot sem tartják be... bár ma inkább az ügyre koncentráltunk, megvoltak a beleélések is, azért jutott kiemelkedő színészi játék most is, gillian andersont kell kicsit kiemelni a sok erős pillanat közül. (már lement 14 rész, de csak most tűnt fel, hogy a dekoratőrnek mekkora szerepe van, cseppet sem mindegy, hogy meddig húzza be a függönyt, vagy milyen lámpát tesz két karakter közé, mennyit számít az összkép...) (++03.09.)