soroló

„we may not be a house of numbers, but we are a house of love.”

annyira utálom, hogy a drámák arra kondicionáltak minket éveken át, hogy aggódjunk a karakterekért, mert azt gondolták az írók, hogy azzal tudják fenntartani a figyelmünket, hogy lenyomják őket a mélybe -és nehéz az ember fejéből kiverni ezeket a félelmeket, pedig idén majdnem végig azt bizonyították ryan murphy-ék, hogy igenis lehet pozitívan állni az élethez. ezért a finálé alatt is sokat szorongtam, mert féltettem damon-t, hogy a hülye videoklipp miatt kirúgják vagy megsérül, féltettem angel-t, hogy esetleg a fehér srác agresszív lesz vele, féltettem blanca-t, hogy nem kapja meg, amit megérdemel. de tudjátok mit? ez a félelem fontos, mert azt jelenti, hogy ilyen rövid idő alatt is sikerült nagyon megszeretnem a karaktereket... de úgy látszik, ennek az írószobának nem kell sok idő az építkezéshez, hamar kerítettek egy új házat, akik ellen nagyon könnyű volt szurkolni, elégedettséggel tölthetett el minden perc, amit a megalázásukra szántunk... mert elektra már nem lehetett ellenség, hosszú utat jártunk be vele, mire kicsit jobb emberré vált (például a lelkes verziója kifejezetten cuki!). de hát ez van, ha valaki blanca közelébe kerül... nagyon szeretem azt, ahogy az érzelmi középpontba helyezték mindenki legnagyobb szívű anyukáját, aki egy jótündérként járta körbe a mai részt is, önzetlenül segített és osztotta a kifogyhatatlan szeretetét... nem tudtam, hogy hol fogják elvágni az évad fonalát, de nagyon jólesett végül, hogy egy ilyen magas ponton búcsúztunk ettől a nagyon szerethető társaságtól (és ugye nem kell mondanom, hogy a kihívás alatt az ágyról felpattanva pózoltam én is a tévé előtt!) (##08.25.)

a sorozatok kiválóan alkalmasak arra, hogy bemutassanak olyan szubkultúrákat, amiket egyébként nekünk kívülállóknak nehéz lenne megismerni -mert igenis érdekes belesni mondjuk a motoros-bandák olaj-foltos garázsaiba, vagy akár transzszexuálisok csillogó éjszakai életébe... ryan murphy és szorgos csapata egy újabb történelmi túrára invitált minket, ahol ezúttal a kor tipikus jellemzői nem tolakodnak a karakterek elé (bár bizonyos elemei (aids) fontos történeti kellékek lettek így is). és ezeket a karaktereket úgy alkották meg, hogy hamar ki tudjon alakulni irányukba a kötődésünk -de az egész évadra jellemző volt, hogy érzelmi alapon közelítettek meg minden percet, bevonva minket nézőket is az örömökbe és bánatokba... a ball-ok világával ezen felül behozták azt a színes kavalkádot, amit elvártunk ettől a vibráló szubkultúrától, és ki is egyensúlyozták ezekkel a harsány részekkel a csendesebb karakter-pillanatokat... bár a pilot-nál még azt mondtam, hogy nem tudtam annyira bevonódni, mint szerettem volna, nem kellett sok idő, hogy a szívembe költözzön a sorozat, és ha már befészkelte magát, akkor valószínűleg hosszú időre ott is marad. mert ahol a szeretetet tűzik a (szivárvány-színű) zászló csúcsára, azt csak tisztelni és szeretni lehet.

„when was the last time you got the chance to take a ride in a brand-new pussy?”

tényleg ilyen válogatósak a perverzek? az operált transzszexuálisok páriák lesznek a közösségben...? régóta érlelt drámákat pukkantottak ma ki az írók, emiatt nem is volt olyan felemelő nézni az epizódot -bár egy kis könnyebbséget is próbáltak csempészni a szomorkodások közé, leginkább az abundance házból függetlenedni vágyó csajokkal, akiknek az egója nem tudom, hogy miként fér be a ballroom-ok égbeszökő teteje alá... és pont most könnyen szabadulhatnak ms.elektra karmai alól, mert túlságosan védtelen nő lett azzal, hogy nővé vált, és szomorú látni, ahogy anyagilag is elindul a lejtőn, mert elveszítette a kitartóját... evangelista-éknál sem vidámabb a helyzet, blanca a kemény arcát szedte elő, egy nyomozó keménységével kutat és kérdez ki, komoly töréseket létrehozva a gyermekei között... de tudtuk, hogy papi szegi a szabályokat, úgyhogy várható volt ez, viszont azzal megleptek, hogy ezután pár percre tudták hozni a tökéletes wire érzést a sráccal, igaz nem sokáig tartott az utcai terjesztés, mert azonnal lecsaptak a zsaruk... stan-ből nem volt nehéz kihozni a kispolgárt, csak el kellett vinni egy ball-ra, ahol egy pillanat alatt telítődött a látvány és a hangulat sokkjától, és ennyi elég is volt, hogy hátat fordítson angel-nek -ilyen a mindent legyőző szerelem, mi...? (##08.25.)

„are you a g-string? no! so stay out of my ass.”

kulcs-fontosságúnak érzem, hogy ryan murphy-ék ennyire jól eltalálták az arányokat az ’igazság’ és a túlzások között. pray tell intervention-je például jó példa erre a tételemre, mert amíg valóságosnak hat a veszekedés, a néhány erőteljesen megnyomott mondatvég elemeli kicsit a talajról a jelenetet. vagy mondhatjuk a kórházi szórakoztató eseményt is, ahol a szív megszakad a betegeket látva, de az énekléstől musical-es lesz a hatás (az arcok előtt elúszó kamerától meg egy kis 'glee' vibe-ot is éreztem, bár valószínűleg minden zenés jelenetnél ezt írnám, ha egy ryanmurphy-show-ról van szó)... tetszett ahogy kezelték az elődvárosi feleség szálát, hogy emberi módon tudott beszélni angel-lel, majd határozottan tette meg ezután a következő lépéseit, nem csak sírt egy sarokban (az is érdekes, hogy a megcsalással megkérdőjelezi saját magát is, úgy érzi, hogy most már lehet több is, mint anya és feleség)... jó érezni a show flow-ját, jó ütemben pörgetik az időt, megengedik, hogy megmártózzunk az érzelmekben, hogy egy pillanatra elvesszünk a szomorúságban, aztán visznek tovább határozott lépésekkel... (bár már felvetettem a kamera-mozgást a dal-betéteknél, de mindenképp ki akartam emelni, hogy milyen jól működött ma a rendezés, hogy az arcokra fókuszálva ki tudta emelni az érzelmeket -és mindezt egy első próbálkozó (janet mock) érte el, úgyhogy még nagyobb mozdulattal jár a kalapemelés!) (oh, trace lysette is bekukkantott a show-ba, ami azért nagy öröm, mert a transparent óta nagy szerelmem!) (##08.25.)

„god hath bestowed upon you a great many gifts. charm, beauty, sensuality. but the thing that you can thank him for is that he made you a woman. perfection. shine, woman. glow, woman. give us permission to celebrate you in all your feminine glory.”

nem mindenki képes nosztalgiával visszanézni a múltba, de egy szomorúbb sorsnál is különbözőképpen fájhatnak bizonyos emlékek... megérthető, hogy blanca nem akart visszamenni a családja körébe, és be is igazolódott a félelme azzal kapcsolatban, hogy ellenségesen fogják fogadni ennyi év után is, de mégis szüksége volt arra, hogy ott legyen, hogy elbúcsúzzon (bár kiszámítható volt, hogy a testvére végül bekopog majd az ajtón egy kicsit enyhítve a családon belüli feszültséget, mégis jól működött az a jelenet is)... szép kontraszt volt a szülő-anyával szemben a fogadott anya, a hidegségre ugyancsak hajlamos ms.elektra, aki iránt akkor is tud blanca emberséget mutatni, ha nem felhőtlen a viszonyuk. és a ball-ok királynője nem csak a testét változtatta meg a kórházban, hanem egy kicsit személyiséget is váltott, jobb anya lett... nem tudom, hogy mit várjak attól, hogy a középosztály-béli háziasszony felkutatta a férje titkos életét, mindenesetre eddig nem volt jellemző a sorozatra, hogy ilyen cliffhangerekkel hagyjanak minket lógva (btw, hülyén érzem magam, hogy nem tudok kate mara-nál elvonatkoztatni attól, hogy tudom, hogy milyen (gazdag) családba született bele, mégis egy szerényebb anyagi háttérrel rendelkező karaktert játszik...) (##08.24.)

„you think i was born a butterfly? i am who i am because i know who i am, and i refuse to ever let anyone ever tell me otherwise.”

ezek a bátor nők önmagukat építették fel, de pont ezért van bennük ennyi bizonytalanság is, mert az általuk elképzelt tökéletességnek akarnak megfelelni. ezért van az, hogy be akarják fejezni a transzformációjukat a nemátalakító műtéttel, ezért teszik kockára az egészségüket azért, hogy a megfelelő helyeken kerekdeden nőiesnek lássa őket minden szempár -és ezekből a bizonytalanságokból adódnak a párkapcsolati problémáik is. mert elég-e az, amit aktuálisan nyújtani tudnak a partnernek, vagy a másik el tudja-e fogadni azt, hogy ők így tökéletlennek látják magukat. ráadásul ott kattog bennük az a veszélyes gondolat is, hogy vajon ki-és-miért vonzódik hozzájuk...? meg kellett szoknom ms.elektra nyersebb (pökhendibb) stílusát, de most már át tudom érezni a lelki felkavarodását, az öregedés és a nővé válás drámai elegyét... bár egy alkohollal megkent hülyeségből indult, át tudtam élni angel-ék veszekedését is, ahol az az érdekesség is kiderült, hogy a srác korábban is össze volt már zavarodva a vonzódását tekintve... a testkép-problémák mellett egyéb testi bajok is fokozták a mai epizód drámai hőfokát, mert most merültünk el igazán először az aids-parában, és ahogy várható volt, a négy teszt közül nem lehetett mindenki negatív, mégis szíven tudott ütni, ahogy egy meleg karakter átélte élete legnagyobb rémálmát, ahogy kimondták rá a végzetes ítéletet: pozitív lett a teszt... (szándékos, hogy a városi látképbe mindig belekomponálják a word trade center tornyait, vagy tényleg mindenhonnan lehetett látni őket?) (##08.23.)

„all of your christmas dreams will come true.”

annyi szarság ömlik az emberekre a mindennapi életben, hogy igenis kijár néhány percnyi felhőtlen boldogság -még akkor is, ha ez a képernyőn tömény giccsnek is tetszik (a karácsonyfák fényének tükröződésében egyébként is könnyű beleesni a tojáslikőrök édes ragadásába), de az itteni készítő-csapat elérte, hogy félre tudjam tenni a szívkérgem nagyrészét, így hatalmas érzelmes mosollyal tudtam befogadni a felém pattogó szeretet-szikrákat (és ha már a harmadik résszel ilyen érzelmi behatással bírnak rám a karakterek, akkor mi lesz még később?)... lehet, hogy azért is fogadtam könnyen az epizód végét, mert ünnepek ide-vagy-oda, igen komolyan rángatták az írók a karakterek lelkivilágát. most először néztünk be a kórházba aids-betegekhez, bekerült a témák közé a nem-átalakító műtét is, és blanca mamának is fel kellett vállalnia az első komolyabb konfliktusát a házban... angel-ék kapcsolata elég kettős színezetet kapott, mert míg a csendes meghittség szép volt, azért a fehér srác még nem fog elszakadni a feleség szoknyája mellől (btw, azt hittem, hogy james van der beek csak az arcoskodó yuppie-t fogja hozni, nem gondoltam, hogy féltékenységből ekkorát tud harapni)... damon-éknál meg már komolyan aggódom, túl hamar meglett a srácoknak a cuki boldogságuk, az ilyet nem viselik túl jól az írók... (##08.21.)

„the new york city nightlife is segregated.”

még szerencse, hogy valami istenáldotta zseni kitalálta a pózolós ball-okat, mert egyébként a fekete transzszexuálisoknak borzasztóan magányos lenne az élete -kitaszítottak a kitaszítottak között, még a férfi meleg közösség sem tűri meg őket a saját akoljukban (az már egy más kérdés, hogy a fiatal fehér village-béli srácoktól mi mást várna az ember). és lehet harcolni az elfogadásért, azért hogy legalább ez a közösség összetartson, de ahhoz piszok sok kitartás kell... és blanca-ban van egy jó adag belőle, de én örülnék annak, ha egyelőre még csak a családja felépítésére koncentrálná ezeket az energiáit, mert hamar az kiderült, hogy az anyaság jól megy neki. persze kénytelen odatenni magát a ball-okon is, mert csak egy egészséges versenyszellemmel emelheti a háza ázsióját... damon szála ma nagyon jól működött, ahogy a szűz meleg srác megtapasztalja az első vonzalmát -és még a balettba is beleszeret (féltem is a naiv párát, tuti hogy valami drámait terveznek vele a gonosz írók)... a középosztály-béli fehér srácnál viszont sikerült meglepniük murphy-éknek, hogy nem azzal akar kitörni a középszerűségből, hogy új formáját választja a szexnek, hanem az igazat, a valódiságot látja angel-ben, és azért vonzódik hozzá, mert üdítő számára a személyisége, ki tud vele törni abból a hazugság-buborékból, amiben él... (##08.20.)

„god bless ronald reagan.”

madonna mindig is a trend-követés királynője volt, egy világsztár a kirakatban, aki adaptálta magának az alulról jövő trendeket -aki nem ássa bele magát a popkultúrába, az sosem fogja megtudni, hogy a vogue pózokat a newyork-i meleg-közösségtől kölcsönözte... ryan murphy mindig is értett ahhoz, hogy a lendületes pilot-jaival magával rántson a sorozatai gondosan kimunkált világába, így érdekes, hogy pont egy olyan alkotásnál éreztem az elején magamat kissé távolságtartónak, ami papíron pont nekem készült, mind a korszak, mind a téma-felvetései közel állnak hozzám... 1987, a reagen-korszak kinevelte a maga gyermekeit, donald trump zászlója alatt menetelnek a yuppie-k, miközben a konzervatív kurzus az underground-ba löki a különcöket, a melegeket és transzszexuálisokat, akik így egy erős szubkultúrát építenek ki maguknak az életvitelükkel és a rendezvényeikkel... talán azért éreztem inkább egy nagy ígéretnek ezt a pilot-ot, mint egy igazán magával-ragadó kezdő egy órának, mert a karakter-kezdemények mellé felsorakoztatták murphy-ék az összes kötelező kelléket, a meg nem értett meleg srácot, a titkos életre vágyó fehér fickót vagy a háttérből leselkedő aids-járványt. ugyanígy megvoltak a tanulság-morzsák is önmagunk elfogadásáról és az álmaink kergetéséről. de azért nem bántó, hogy (jelenleg még) nem eredeti a tartalom, mert színpompás kavalkáddal burkolják be az ismerős elemeket, amiktől szerethetővé válik az egész. és nekem ennyi ígéret elég is, hogy befizessek a folytatásra is. (ryan murphy-nek (és állandó csapatának) jár persze a kalapemelés, mert a fáradhatatlan munkatempójukban most is szakítottak időt egy olyan témának, amit még nem igazán mert senki megénekelni a televízióban, és tisztelte annyira az alapanyagot, hogy felkutatta az országot a legtehetségesebb transz színésznőkért. arról már nem is beszélve, hogy nem volt hajlandó elvágni az ’i wanna dance with somebody’ című klasszikusra bemutatott tánc-nagyjelenetet...) (##08.16.)