soroló

„-i hate goodbyes.

-there seems to be so many of them these days.”

féltem elindítani a részt -rettegtem attól, hogy valami szomorú halálesettel akarják beárnyékolni a finálét, főleg az idősebb generációt féltettem, a szívem szakadt volna meg, ha valamelyiküket gyászolni kell. de szerencsére nem akarták nekünk elrontani julian fellowes-ék a szép búcsút, így pontosan olyan befejezést kaptunk, amit vártunk -nyakig tocsogva a giccsben, idült mosollyal az arcunkon búcsúzhattunk a happyendek tengerében. és ez így van rendjén, így könnyebb elindulni ebből a szeretett kastélyból, tudva azt, hogy talán sosem térhetünk vissza ide (azért csak talán, mert az iparági pletykákban suttognak egy mozifilmről). személy szerint minden eseménynek tudtam örülni, hogy esküvőkkel, szerelmekkel, újszülöttekkel, új munkahelyekkel mindenkinek megtalálták a helyét. és hogy megbékítettek egymással mindenkit, elsimítottak olyan konfliktusokat, amiknél azt gondoltuk, hogy örökké fognak tartani. egyetlen kissé szomorkás szál volt, de az meg kellett, hogy mr.carson elérjen a nyugdíjazásáig, mert mr.barrow csak így érhette el a teljes boldogságot, és úgy természetes, hogy egy korszak lezárását szimbolizáljuk valamivel, és az öreg komornyik jelképezte a régi rendet, így ez tökéletes metafora volt így. de sorolhatnám még a végtelenségig azokat a pillanatokat, amiket szerettem (daisy új haja!), de azzal csak lerombolnám a már most is csak ingatanon álló kemény énképemet, és végleg kiderülne, hogy egy szentimentális vénember vagyok... ($$01.06.)

valószínűleg minden sorozatnak jót tesz, ha kijelölnek a készítők egy végpontot, mert így az utolsó évadot úgy alakíthatják, hogy azon tényleg érezzük a búcsúzás szelét. itt leginkább azzal érték el ezt, hogy rengeteget utalgattak vissza a kezdetekre, kicsit nosztalgiára késztetve minket, kicsit párhuzamba állítva az akkori karaktereket a több mint tíz évvel későbbi önmagukkal. és látszik is szépen az út, amit sokan bejártak. és örültem annak is, hogy idénre már nem jutott egyetlen mély-dráma sem, nem volt olyan szál, ami miatt kényelmetlenül kellett volna fészkelődnöm, még a kórházas hajcihő is szépen futott ki. és néha ez kell, nem a szívszaggató szomorúság, a lélektörő huzavonák, hanem csak az öröm, amit afelett érzel, hogy még egy kis időt eltölthetsz ezekkel az emberekkel, akiket úgy megszerettél az évek alatt.

egyre sötétednek az éjszakák, az ember sok réteg ruha alatt fagyoskodik, de ha szerencséje van, akkor magával ragadja az ünnepek hangulata. nem véletlen, hogy nekem ez a téli hangulat az elmúlt években összekapcsolódott a downton abbey-vel -mert lehet, hogy elsőre csak a véletlenen múlt, hogy épp karácsonykor próbáltam be a sorozatot, de utána már nagyon is tudatosan mindig télen akartam újraélni ezt az élményt. és lehet, hogy az akkori felkapottsága miatt figyeltem fel a sorozatra, de kellett hozzá fogékonyság, hogy maradjak is. és vissza akarjak jönni -minden alakalommal ugyanazzal a kedvvel. még akkor is, amikor kicsit laposabbá vált az ittlét, ha olyan dolgokkal kellett szembesülnöm, amikkel nem szívesen tettem, de ezekben a rosszabb periódusokban is ugyanolyan öröm fogott el, amikor meghallottam a zenei főtémát. és nehéz lenne elmagyarázni mondjuk egy hozzám hasonló harmincas férfinek, aki a szabadideje nagy részét geek dolgokkal tölti, hogy mi az ami ennyire megragadó egy ilyen klasszikus történetben. mert lehetetlen dolgok jutnak eszembe -hogyan magyarázod el a vidéki anglia illatát...? mert számomra mindenképp a legfontosabb a hangulata volt, ez a rusztikus régi korszak, egy mára eltűnt világ az arisztokráciával, a kimértség és szépség birodalma. és amikor ezt a nehezen megragadható világot megtöltötték ezekkel a csodálatos karakterekkel, szerintem akkor dőlt el igazán, hogy nem fog elereszteni egyhamar ez a világ, ez a sorozat. és persze, kereshetünk egy csomó réteget, a társadalmi kérdéseket, a sosem nyugvó változás plasztikus bemutatását, de az ember nem ezeket fogja hiányolni egy pohár brandy mellett, hanem azt, hogy kicsit ejtőzzön a könyvtár-szobában őlordságáékkal, vagy hogy egy kicsit pletykálhasson odalenn a konyhában. és persze az özvegy grófné minden fintorát...

(az értékelés megváltozásáról itt lehet olvasni, tudom, hogy kicsit furán jön ki, hogy pont a végére nem rakok pecsétet, de aki rákattint a sorozat tag-jére, az érezheti, hogy mire nyomtam volna...)

„i believe in love. i mean, brilliant careers, rich lives, are seldom led without just an element of love.”

oh, milyen jó az, amikor nem csak a zöld pázsit veszi körbe a kastélyt, hanem a szerelem is... én megértem azt, hogy ha valakit királykisasszonynak neveltek, akkor egész életében úgy is fog viselkedni, de évek óta rá tudok csodálkozni arra, hogy még senki sem verte szájon lady mary-t... úgyhogy ma is be kellett érnem azokkal az egyébként nagyon kielégítő jelenetekkel, amikor tom és lady edith kiosztották őt -teljesen jogosan. és aztán ez a fejmosás-cunami a nagyinál érte el a csúcspontját, akit azért szeretünk elsősorban, mert egy házsártos őskövület, ugyanakkor akkor vagyunk érte a legjobban oda, amikor felcsillan hogy mekkora szíve is van (még ha soha nem gondoltuk volna, hogy a szerelmet egy polcra tenné a ranggal és a vagyonnal). de igazság szerint, szurkálódás ide, kellemetlen természet oda, én tudok örülni annak, hogy mary boldog véget kap (főleg a mai viselkedése után, főleg a temető-jelenet után). és a reménytelenül romantikus szívem pont ezt kívánja a húgának is. ...oh, poor, poor mr.barrow, valami hasonlót vizionáltam az elmúlt hetekben látott lelki bajai után (csak nálam kötélen lógott, nem kádban feküdt), de örülök, hogy az utolsó pillanatban visszafordultak az írók, és annak is, hogy gondoltak arra, hogy két ilyen makacs léleknek (mint thomas és mary) kell váltania egymással pár szót. és ahogy kell, esküvővel zártuk az évad gerincét, már csak párat kell aludni, hogy egy nagy karácsonyi parti alkalmával végleg búcsút vegyünk. ($12.30.)

„it was a bloody awful business. a bloody, bloody awful business.”

azért azt meg kell hagyni, nem spóroltak idén, beszerezték ezeket a csodálatos autókat, és felvették a versenyt rendesen -és még ha rá is dolgoztak digitálisan, akkor is jól néz ki a végeredmény. bár ahogy várható volt, a nagy adrenalin-függésnek dráma lett a vége, bár szerencsére nem úgy ütöttek lady mary szívére, ahogy elsőre gondolná az ember, de azért megviselte a pályán történt szörnyűség (és végre matthew goode is többet nyújthatott a bájos mosolynál). az otthoni események kicsit könnyítettek az autóverseny izgalmain, mr.molesley tényleg pályát módosíthat, andy talán megtanul olvasni, de a legédesebb mégis az volt, ahogy a két körmönfont nőszemély bosszút állt mr.carson-on, mert valljuk be, megérdemelte az öreg, hogy valaki az orrára koppintson, és így visszavegyen kicsit az arcából. csak szegény thomas-t sajnálom egyre jobban és jobban... (remélem az özvegy grófné utazását nem úgy kell érteni, hogy a következő részből hiányolnunk kell majd maggie smith-t...?) ($12.30.)

„the car is your enemy. but it’s my friend, and all i ask is that you give it a second chance.”

no, nem hiába hiányoltam múltkor, csak előjött lady mary autó-fóbiája, de nagyon aranyosan megbeszélték a témát a jövendőbelijével -egy kiadós zuhé és egy régóta várt csók kíséretében... utolsó évad révén nem csak a szokásos ’modernné váló kor’ téma miatt érezzük az előrehaladást, hanem mert apró jelekkel már a karakterek későbbi sorsára is utalnak -hogy mr.molesley az iskolában fog kikötni, hogy daisy nem fog mindig a konyhában sertepertélni. és bármennyire is ragaszkodnak crawley-ék az ódon kastélyhoz, bizony a közeljövőben valami megfizethetőbb otthon után kell nézniük, és downton-ból múzeum lesz -jó esetben... (vicces látni, hogy nem értik, hogy az átlagembereknek miért érdekes látni, hogy hogyan is élnek ők a puccos házukban –amiről egyébként meglehetősen hiányosak az ismereteik.) csak egyvalaki nem látja még tisztán a jövőjét -de hogyan is tehetné ezt mr.barrow, ha a múltban sem tudott felépíteni elég bizalmat, amire a jövőjét alapozhatná... ($12.30.)

„victorian babies grown into modern women.”

huh, örülök, hogy a nagytiszteletű hölgyek kezdenek a helyes vágányra érni, jó látni lady edith-et, hogy örömmel végzi a munkáját, és végre a szerelem is odaért a küszöbére. és mindig öröm, amikor lady mary és tom közös programokat szervez, mert jól működik a baráti párosuk, és úgy tűnik, hogy a munkakapcsolatuk is erősödni fog. mert nem húzták el a végéig a lord betegségét, hanem egy igen hatásos drámai csúcspontban már most letudtuk a nehezét, így a birtok intézése a modern fiatalok kezébe került. bezzeg a kórház ügyén még mindig lehet huzavonázni, pedig már egy igazi nagyágyút, egy későbbi miniszterelnököt is bevetettek (ha már a történészek igyekeznek árnyalni a chamberlain-ről kialakult negatív képet). dehát ismerjük az özvegy grófnét -a harc csak akkor ér valamit, ha a végsőkig tart... (végre találtak valamit, amivel mr.barrow feltörheti az ifjú felszolgáló ellenállását, és így felcsillanhat egy kis remény a barátságra.) (azt viszont furának tartom, hogy egy olyan hölgy, akinek a szeretett férje autóbalesetben hunyt el, az nem ellenkezik jobban a versenyzés miatt.) ($12.29.)

„mary needs more than a handsome smile and a hand on the gear stick.”

a múlt árnyai nem mindig sötétek és baljóslatúak. bár azért erre is volt példa ma, szegény ms.baxter-nek meg kell küzdenie a múltja felbukkanásával, de a többiből csupa pozitív emlék lett -mert egy régi ismerős érkezett a házba (örülünk, hogy a csodás rose leslie ráért), és nem csak azt nézhettük meg általa, hogy ebben a modern korban milyen sokra viheti valaki a szolgáló-lányságból, hanem magával hozta lady sybill szellemét is, és szívmelengető, hogy nem a szomorúság ülte meg az ebédlő-asztalt, amikor beszélni kezdtek róla, hanem a szeretet, és így mi is egy keserédes mosollyal és egy nagy sóhajjal emlékeztünk a leginkább szívünkhöz közel álló testvérre. (volt még egy visszatérő karakter, de neki csak lady mary -és a női nézők jelentős hányada- örült igazán.) ami egyre érdekesebb, az thomas története, aki most kicsit megízlelhette a komornyikok szintjét, és szokás szerint úgy hozzák őt megkérdőjelezhető helyzetekbe, hogy közben közel tartották a szívünkhöz. (nem tetszik az az irány, amivel őlordságánál utalgatnak a folytonos hasfájással.) ($12.29.)

„a peer in favour of reform. it’s like a turkey in favour of christmas.”

...pedig olyan szép lenne minden, ha nem erőltetnék ránk ezeket az ál-konfliktusokat, amik csak nyilvánvalóan időhúzási (és bosszantási...?) célból kerülnek bele az epizódba. mert tudjuk, hogy lady grantham be fogja látni, hogy igenis bunkó volt, amikor a ruhája miatt hisztizett, és úgyis nagy bűnbánat közepette fog majd bocsánatot kérni. és ugyanezt eljátsszák a doktornál is. még jó, hogy vannak olyan szilárd jellemek, akik ha kimondtak valamit, akkor ahhoz ragaszkodnak is... egyébként az esküvő boldogsága és egy visszatérő szereplő miatt érzett öröm után az ember hajlamos megbocsátani az ilyen kellemetlen közjátékokat is... (végre lady edith is értelmes szálat kapott, szerkessze csak azt a magazint, és közben el ne üldözze az érte láthatóan rajongó férfiút.) (a ’ragaszkodunk a múlthoz’ hozzáállás érdekes példát kapott ma, amikor mr.barrow állás-nézőbe ment egy olyan sir-höz, aki szerint még ragyoghat régi fényében a királyság, ezt a köztársaság-nonszenszet meg majd elfelejti a világ...) ($12.27.)

„a woman can always change her mind, it’s what we’re known for.”

eléggé a nők epizódja volt ez, de nem baj, szokják csak a férfiak, hogy ők a világ igazi mozgatói. szépen beleálltak a kórház körüli nézeteltérésbe, ahol persze megint a régi hagyományok és új innovációk oldalai csapnak össze egymással. de a két úrihölgy is megmutathatja, hogy ebben a világban már igenis le merik húzni a kesztyűt, hogy kicsit bepiszkítsák a kezüket, de azért még sokat kell tenniük, hogy elfogadtassák magukat vezető pozícióban (ez persze mary-nek megy jobban, de azért remélem edith is kiosztja végre az alkalmazottját). az esküvőre való készülődés is olyan nőies téma, de azért várjuk meg, hogy a leendő házaspárnál ki lesz a dominánsabb fél... sajnos a malacokkal együtt a farmer-család is újra itt van, úgyhogy idén sem úsztuk meg a marigold után betegesen epekedő gazdasszonyt, pedig már tavaly is nagyon elegem volt belőle... (ugye nem csak képzelődtem, és anna mosolygott...? egyébként olyan szívmelengető látni a szoros barátságukat mary-vel.) ($12.26.)

„i’m not asking you to wield a scythe, but, i mean, who has an under-butler these days? if i could stop history in its tracks, maybe i would. but i can’t, carson. nor you, nor i can hold back time.”

eljött a téli szezon, úgyhogy ideje volt kirándulásra indulni a downton-i kastélyba. és minden ilyen szezon-kezdetkor örömmel állapítom meg, hogy hiányzott az itteni miliő, hogy mindig élvezettel merülök el a hely hangulatában. mert hiába telnek az évek, nem változik semmi. pedig most is az a téma, mint oly’ sokszor már, hogy a világ változik, hogy nem lehet fenntartani a régi rendet, hogy ennek az életformának hamarosan vége. de azért még idén végignézzük az agóniáját, annyi szent. talán julian fellowes-ék is beengednek nekünk egy kicsivel több napfényt, mint az elmúlt időszakban (azért tetszik, hogy van az írókban önreflekció, mert a bates házaspárnál két kiszólás is volt, ami arra utalt, hogy ők is érezték, hogy túl sok terhet raktak rájuk, és túl is húzták azokat -igaz, a mai pezsgőbontásra is jutott egy dráma...). bár bevallom, én többnyire jól szórakozom a kastély falai között, elég csak a két öreglány évelődése, vagy a házasodni készülők időskori zavara, és már tör is fel a számból a felhőtlen kuncogás. ($12.26.)