soroló

„i realized that trust is a choice.”

ha múlthéten azt éreztem, hogy kevesebb a dal az átlagosnál, hát most pótoltak. nem tudom, hogy létezik-e alkalmasabb színésznő az őrült író szerepére, mint kristen schaal, úgyhogy elégedett voltam a vendég-szereplésével, mégha glee-sen túl is pörgették a karakterét. de a többiekre is boríthatnám a piros jégkását. sosem fogom megérteni ezt a szüzesség tartogatást, persze, hogy szakítás lett belőle, de ’jaj, még meggondolhatom magam, ugye?’, nők... a meleg srácok őszinte szeretetét legalább át lehet érezni, a hisztit meg átvészeljük valahogy. most, hogy összeboronálták a csapatot év végére, megint szétdobálják őket az országban, de ha működni fog a szerkezet, akkor egy szavam sem lesz. de valószínűleg elég lesz az is, ha rachel dalra nyitja a száját... (++05.20.)

a sok tanulság közül az egyik, amit a sorozatból megtanulhattunk, hogy ki kell tartanunk amellett, akit szeretünk, még ha néha küzdelmes is a közös utazás. bár a bábozós részen kívül nem emlékszem, hogy idén lettek volna olyan nagyon borzasztó epizódok, inkább az ásítós középszert lőtték be néhányszor, de tudjuk, hogy ez már nem az a tűz, amit régen éreztünk. ugyanakkor még képesek időről/időre elérni a régi magasságokat (akár kényszerűség szülte drámaiságból, akár nosztalgiából, akár egy jó témát megragadva). és még a mai napig képesek hatni a szívemre, ami azért nagy szó, mert ifjú férfiként hadilábon állok az érzelmekkel. nem ez volt a glee legrosszabb évada, de szokás szerint erős volt a hullámzása. a szívemre kell hallgatnom, nem az eszemre, nagyon gyenge tetszett. a fene, azért nehéz lesz a búcsú jövőre.

„broadway bitches is off and running.”

kötelező körök: tök rendesek murphy-ék, hogy odaengedik chris colfer-t is az írói asztalhoz, nem is végzett rossz munkát a srác, bár a legjobb szálat magának tartogatta. szentimentális vénember leszek, ha már most elérzékenyülők attól, hogy egy csapat öregember újra élni kezd egy kicsit (persze ha olyan trú arcok vannak közöttük, mint lando calrissian, akkor érthető is a dolog). és egy kis tanulság is volt belecsempészve a madonná-tól kölcsönkért flitterek közé, a művészeknek a saját karrierjük az első, és ezt a szülőknek/gyermekeknek/barátoknak meg kell érteniük. és persze meg kell bocsátaniuk. rachel kaparása kevésbé tetszett, mert bár a kutyák cukik voltak, én macska-párti vagyok, illetve nem tetszett, hogy eredetileg csak a reputáció miatt kezdte az egészet. so, cuki kis rész volt, meglepően kevés dallal. (++05.13.)

„-it’s sort of like guardians of the galaxy meets game of thrones.

-with a strong grey’s anatomy element.”

még ha a fox-nál magukat nem is veszik komolyan, a sweeps-re nagy figyelmet fordítanak. az előbbit arra értem, hogy tudnak ön-ironikusak lenni, lásd a tévés meghallgatást, és az őrült ötleteket az univerzum sípjáról, vagy mi. másrészről viszont a kiemelt tévés időszak nyomán meg mindig vendég-sztár-alert tapasztalható, de ez ma különösen erős cunamit hozott (jim rash, gary dourdan, eric roberts és a mindig isteni shirley maclaine). a sztársághoz vezető utakat térképeztük fel a mai történetben, van, ahol a baráti összefogás a megfelelő felhajtóerő, van, ahol szakadék közeleg. és van rachel, akinek teljesen mindegy, hogy mire ragasztja a kis csillagocskát, ő mindenhol csillogni akar, mint a legnagyobb sztár. ha tényleg a tévé-sorozatos insider-kedés felé lépünk el, annak örülni fogok. (++05.03.)

„you and i only have two speeds: awesome or not at all. and who gives a crap what all the other peasants think?”

őrült álom-nyitány, várjunk, csak nem...? de! eric stolz is back, valahogy mindig ráérez a glee-feelingre, meg vannak nagyszerű ötletei is (steady-cam-mel követni rachel-t a függöny-felhúzásig). valami ilyesmire vártam a címet látva (illetve a jövő heti -black-up plan- miatt aggódtam egy kicsit, alaptalanul). borzasztó nyálasan fog hangozni, de ezekért a pillanatokért tartok ki a sorozat mellett, mert melegséggel tölti el a szívem. és látom a hibáit, de azokat el tudják homályosítani a jó pillanatai (szép analógia ez a részben elhangzó kritikára, ügyeszoli). jó volt, hogy felhozták, hogy régen is voltak kemény kritikák, de talán az nem hangsúlyozódott, hogy mostanság ez mennyivel keményebb. persze, aki már eltöltött tizenhét percet az interneten, annak nem újdonság, hogy a névtelen hősök mit meg nem engednek maguknak. de egy igazi sztár felül tud ezen emelkedni. csá gyíkok. (++04.26.)

„my heart is my biggest erogenous zone.”

romano doki visszatért a rendezői részbe, ezért indultunk ilyen meglepő világháborús toborzós videóval? nem először érzem azt a glee-nél, hogy kicsit érdektelen az egész, az alap, a sztori, nem is tudom. artie, mint punci-mágnes? nem túl komolyan vett nemibetegség-para? zabáló, bizonytalan blaine? no sex untill marriage? comeon... zen leszek, és sorolom a pozitívumokat, jó? rahcel/mercedes barátság, artie cuki film-szakos csajai, viszonylag jó dalok. (és látod, nem tudok többet írni, se jót, se rosszat, mi ez, ha nem érdektelenség…) (++04.19.)

„aretha franklin, ray charles, coltrane, chaka khan, thelonious monk, they all recorded here.”

elsőre úgy tűnt, hogy az alap-témák jók, csak nem mennek elég mélyre, hogy hiányozni fog a szikra. hogy a rasszok közötti kapcsolatot elfedik a mercedes/sam nyűglődéssel. hogy csak említés szintjén jönnek be a homofób támadások. aztán jött kurt, és bizonyították, hogy a glee-ben lehet még bízni néha. mindig szerettem a sorozatban ezt a harcias kiállást az egyenjogúságért, a bunkók felé meglengetett ökleit, ezt a ’lehet, hogy kinevetsz és leütsz, mégis én -mi- vagyok/vagyunk az erősebb/ek’. ha már sondheim-nap volt, kellett egy emblematikus sweeney todd is, meg is kaptuk, drámai is volt. azt viszont csak utána láttam, hogy mercedes második dala igazából amber riley saját dala volt, pedig még dicsértem is magamban, hogy milyen jó szövege van. welldone. (++04.13.)

„reinvention. rebirth. that’s what nyc is all about.”

első gondolat: milyen bátrak, hogy ilyen nyíltan mutatják egy meleg pár együttélését, erre... mindig kell a dráma... kicsit repilot érzést hozott a rész, össze kellett terelni újra a banda magját, elhelyezni őket a nagyvárosban. amennyire így hétezer kilométer távolságból meg tudom állapítani, hitelesen mutatták be a várost, ami zsúfolt és nem veszélytelen, ugyanakkor pezsgő és izgalmas. kapott egy kis woodyallen-es gellert a hangulat a sok klasszikus daltól, de hé, newyork-ról beszélünk, nem? mindenképp dicsérendő, hogy a lényegi mondandó (keresd és találd meg önmagad) még száz rész után is megmaradt, mindegy, hogy kisváros vagy metropolisz a díszlet a háttérben. btw, elnézve a time square-es forgatást, jó mélyen a zsebébe kell nyúlnia a fox-nak, ha szeretnék a képernyőre varázsolni ryanmurphy álmait... (++04.05.)

„in many ways, that brings us full circle.”

jó nagy pont lett ez így. már két résszel ezelőtt is azt írtam (mert azt éreztem), hogy lezártuk a sorozat egy szakaszát, aztán jött az ünnepi epizód, oké, innen lehet új utakon járni, de aztán a mai részben csúcsosodott ki a nagy búcsúzkodás. emiatt volt egy kicsit fals-pozitív hangulata is, mert mindenki kibékült, mindenki szeretett mindenkit. szegény legújabb arcok már sosem kapják meg a méltó búcsújukat, most is volt két percük meg tíz mondatuk, oszt’ mehettek gyerekek... ugyanakkor egyetlen momentummal sikerült elérni, hogy tényleg érezzük, hogy teljes ez a kör, hogy méltóképpen búcsúzzunk lima-tól, és ez az emblematikus don’t stop believin’ megszólalása volt, annyira triviális, hogy nem is értem, miért nem gondoltam rá már az első pillanattól kezdve, hogy ez lesz a végső dal (is). hát irány newyork, és én csak azt tudom mondani, mint két résszel ezelőtt: izgalmas időszak vár ránk... (++03.28.)

„i don’t look back. the past is dead to me.”

hozzávalók egy ünnepi sütemény elkészítéséhez: bár senki sem szereti, ha a korára emlékeztetik, azért keverj bele olyan ízeket, amik a kezdetekre utalnak, áss elő rég érzett összetevőket. na jó, hülye ötlet volt ez a recept-analógia... egy kifejezetten feelgood-epizódot kaptunk, ahol az ember örült, hogy a régi srácokkal visszajött némi régi hangulat is (plusz ne feledjük a narrációkat, az akkori kapcsolati hálót, szeretetet és rivalizációt), de a dalokat is jól sikerült kiválogatni (végre...). persze nem a legjobb passzban van a csapat, ezért némi keserűséget is kevertek bele (áhhh, most meg megint az ízekkel jössz...?), de aztán könnyen feledtük a bút, csak meg kell húzni a laposüveget, és dalra fakadni. azt mindenképp nagy fegyverténynek tartom, hogy a századik részben is el tudnak szórakoztatni. köszönöm. (*** dianna agron még mindig lovelovelove ***) (++03.21.)

„i don’t want to hear any garbage about doing your best or giving it the old college try. go out there and wipe the floor with the other teams!”

szeretnék egy big like-ot küldeni, mert beváltották az ígéretüket az írók, és nem felejtkeztek el finn-ről. mert ez egy szokásos verseny-epizód lett volna, kis parákkal, nagy ellenféllel, realista befejezéssel, ha nem adnak neki mélységet azzal, hogy finn-nek ajánlják az egészet. szép volt, hogy finn-anyuék is szerves részét képezték a big picture-nek, de az is tetszett, hogy most is kiemelték kicsit a végzősöket egy utolsó rivalda-fényre, ugyanakkor hetek óta először az ifjak is kaptak pár percet. meg merceses is, ha már egész la-ig utaztunk a hacacáréra. ami talán kicsit tompítja az epizód fényét, hogy csak a u2 dal ütött igazán. most, hogy kirakták a pontot ryan murphy-ék, nem tudom, hova akarnak továbbmenni, érdekes időszak jön. (++03.14.)

„the fact is the glue that holds high school friendships together is high school.”

ez tök jó kimondás volt, hogy az eltávolodás után lusták vagyunk erőfeszítéseket tenni, ezért hullnak szét a barátságaink. én ezt úgy szoktam mondani, hogy időszakos barátaim vannak, de abszolút van ebben is ráció. na, kerestem egy pozitívumot az epizódban, és azzal kezdtem az értékelés, nehogy sírásra görbüljön a szátok. nem volt olyan vészes, csak borzasztó lagymatag volt az összkép. oké, szomorkodunk, hogy végzünk a középiskolában, oké, még mindig megy a cicaharc newyork-ban, ésakkor...? de lehet, hogy én vagyok ilyen felizgathatatlan mostanság... brrr, na, legyen feelgood a vége, írjunk még valami pozitívat: milyen szerencsés kurt, hogy két ilyen hírességgel énekelhet egy fél epizódon át... (++03.08.)

„everyone’s convinced that sometime between junior and senior year, an alien invaded your body and made you shallow and desperate.”

na, most vagy a rész volt lagymatag az elején, vagy én... de aztán arra gondoltam, hé, tök jó újra látni a srácokat, és elkezdett érdekelni a mai sztori. nem szoktam szeretni, amikor mondvacsinált indokokkal összeugrasztanak karaktereket, de ma valahogy fura módon nem volt ezzel bajom. persze, rachel kicsit idegesítő az allűrködéseivel, de ha belegondolsz, a legelejétől kezdve benne van ez a vonás, csak nem mindig domborítják ki ennyire. és a santaná-val való csatározásban sincs semmi meglepő, eddig is lőporos hordón ücsörögtek, majd lesz jó sok dal a konfrontból. lima-ban meg ismét megpróbálták kicsit előre tolni tina-t (és artie-t), talán ez volt a legsikeresebb próbálkozás az eddigiek közül. de persze sue nem mehetett el szó nélkül a dolgok mellett, jókat kikacsintva ránk. értjük. (++02.27.)

„you can just call me ’sexy claus’.”

a glee-sek megrontották a karácsonyt -láttátok santana manó-lány ruháját? és a télanyósat?? idén úgy döntöttek, hogy goofey-k lesznek, nem akarnak minket igazán meghatni, inkább bohóckodnak egyet karácsony ürügyén. kár, hogy a poénok többségére csak megrántottam a vállam, de azért derék vállalás volt (nem tudom, mi lett volna az üdvözítőbb, ha még túlpörgetik, mert az ebbe a körbe tartozó négerjézus-baba jó volt; vagy visszafogják magukat, és nem engednek adásba olyanokat, mint a chipmunks-dal... ). az előző évek összevisszaságához képest azonban megleptek, hogy volt története a résznek, igaz, mivel a sorozat univerzumában most épp még tavasz van, így vissza kellett nyúlniuk a tavaly karácsonyi viszonyokig, azokra meg már ki emlékszik egy év távlatából... (+12.23.)

„if i catch you with your hand up the butt of anything that isn’t human, you’re in a world of trouble.”

papíron biztos jó ötletnek tűnt ez a bábozás, de azért olyan nagyon nem gondolták végig... nem lehet véletlen, hogy hálaadás napján adták le, gondolták, akkor nem néznek az emberek tévét (csak nfl-t meg a parádét), így kisebb lesz az égés... de még el is nézném a muppetesedést, ha működött volna, vagy ha nem lett volna körülötte egy csomó fárasztó karakter-baszkurálás, blaine-ből hisztis primadonna lett, jake szenvedése senkit sem érdekel. ráadásul a zenénél is az ízléstelenség vette át az uralmat. a nyolcvanas éveket csak az ilyen sue-flessekkel lenne szabad beengedni ide... (+12.08.)

„you’re a performer; you’re gonna find the spotlight. and you can’t shy away from your greatness just because you’re afraid you’re not great enough. you have a gift, and it wouldn’t be right to let you hide that away.”

hát lehet, hogy billy joel piszok sok lemezt eladott, de az én lemeztáskámba egy se került, az is biztos... de sebaj, erre is való a glee, hogy új előadókat ismerjünk meg. elsőre az tűnt föl, hogy egyszerűek a szövegei, de jó értelembe véve, nincsenek túlbonyolítva, hétköznapi dolgokról énekel hétköznapi megfogalmazásban. a többibe meg majd beleásom magam. szokásos glee-témákat dobta ki ma is a gép, továbbtanulás, művész-lét, álmaink kergetése, mindez a szerelmi háromszög újabb csavarásával (bleeee) és a modell-világ szatirikus kritikájával (jeee! tyra-nak meg főleg jeeee!). és egy nagyon aranyos down-kóros szállal, látszik, hogy murphy-éknek szívügyük a téma. (+11.29.)

„miley cyrus and the genital-flapping dance known as ’twerking’ that makes men and women alike look like overgrown, constipated toddlers. this vulgar, sexually explicit excuse for a dance craze has brought american culture to a new low.”

nem szoktam egyetérteni sue túlzásaival, de azért a seggrázást ne hasonlítsuk már a hagyományos táncformákhoz, művészi kifejezés ide-vagy-oda. és nem azzal van a bajom, hogy mennyire pusztán csak a szexuálisra alapoz, hanem megint egy felkapott hóbortot emelünk piedesztára. bocs, bölcsész-szemüveg. az alapgondolat, a glee-nél megszokott és megszeretett ’vállald fel önmagad’ nagyon is rendben van, csak a körítés lett kicsit ködös. ok nélkül lázadni nem olyan menő. viszont szivárványszín tiszteletemet küldeném a transzszexualitás téma felvállalásáért. (+11.17.)

„well, it appears will schuester has taken up the age-old question that has vexed creepy pederasts since socrates. before katy versus gaga, it was jackie versus marilyn, betty versus veronica, mary todd lincoln versus martha washington. why must we always choose between female pop archetypes?”

a gyász elmúltával egy archetipikus glee résznek kellett jönnie, ahol az ifjúságra is releváns tanulságot csomagolnak popdalok közé. mi, jófiúk és jólányok mindig csodálattal néztük azokat, akik mertek kitűnni, mertek ellentmondani, merték felvállalni önmagukat. hiába hangoztatja mindenki, hogy ő mekkora egyéniség, azért a legtöbben gyávák vagyunk kiállni, és azt kiáltani, hogy ’hé, kapjátok be, én ilyen vagyok’. úgyhogy az üzenet átjött, adam lambert-nek is örülünk, csak ezt a szenvedős tinihisztit kihagyhatnák végre, eleget csapkodtak már vele öt éven át. (+11.14.)

„he’s dead and all we’ve got left is his voice in our head.”

valószínűleg én is úgy voltam ezzel az epizóddal, mint ti, egyetlen porcikám sem kívánta a megtekintését, mert tudtam, hogy fájni fog. pedig nem is vagyok egy érzelmes típus. azért jó, hogy elkészült ez a rész, jó, hogy megnézhettük, mert tényleg segít. okosan nem arra mentek rá ryanmurphy-ék, hogy olyan nagyon meghassanak minket, csak egy cory-hoz méltó epizódot akartak. ahol nem számít, hogy miért és hogyan történt a szörnyűség. ahol mindenki megkapja a maga gyász-perceit. ahol az egész stáb őszintén kirakhatja a szívét elénk, és együtt búcsúzhatunk egy olyan embertől, aki hozzánőtt a szívünkhöz az elmúlt években. ahol azért lehet beszúrni egy-két csípős beszólást is, mert nem is a glee lenne, ha nem oldanák egy kicsit ez a betontömböt, ami a szívünket nyomja. ahol nem lesz erőltetett a lecke, tovább kell lépni, nekünk élnünk kell, persze sosem feledve a szerettünket, aki már nem lehet velünk. köszönjük a stábnak, hogy végigcsinálták ezt nekünk, el nem tudom képzelni, milyen piszok nehéz lehetett. veletek vagyunk. always. (+10.13.)

„i think you need a 100% sapphic goddess.”

tudom, középiskola, tudom, amerikában fontos, de muszáj ezen a prom-hisztin minden évben átrágni magunkat...? vagy nézzem pozitívan, hogy hurrá, idén már a második részben letudtuk, nem fenyeget a réme, hogy egyszercsak előszedik? vagy annak örüljek, hogy most legalább a zseniális dalokkal tovább lehetett lendülni tina megőrülésén? hogy volt annyira jó a ny-i szál, hogy ellensúlyozzák a bálkirálynős szenvedést? matekozzátok össze, aztán lesz valami. bár nem vagyok disney-kompatibilis (és akkor nagyon finoman fogalmaztam), de demi lovato ennyi alapján szimpatikus volt, nem tudom a nemi irányultságát, de jó az összhang naya-val. csak aztán nehogy ebből is tányértörés meg ajtócsapkodás legyen... (+10.05.)

„people everywhere... except, like, russia... are beginning to see that it doesn’t matter who you are or where you’re from or even what god you believe in. they’re beginning to see that people really aren’t all that different.”

könnyű dolga volt velem az epizódnak. ma már fura belegondolni, de hetedikes/nyolcadikos korunkban pár geek/nerd osztálytársunkkal úgy lázadtunk, hogy apáink zenéjét hallgattuk, ahelyett, hogy dizsibe jártunk volna (a kilencvenes évek közepéről beszélünk, amikor mindenkiből diszkó-patkány lett vagy metálos...). így (a) the beatles zenéje mélyen belém égett, az életem meghatározó része lett. mondjuk egy ekkora kult zenekarnál nem nagy kunszt, hogy az embernek vannak személyes emlékei. ami érdekes lesz, hogy a 21. századi fiataloknak mit fog adni ez az ötven évvel ezelőtti muzsika (másik emlék: főiskolás kollégiumban egy srác leszólta a beatles-t hallgatókat, ne tudjátok meg, milyen össznépi leugatásban lett része...). tehát a dalok működtek, nagyon is. az aggódó szülők hergelésére tökéletesen alkalmas fiú-kérés is. az artie/szőkelány dologból is kijöttek nagy nehezen valami értelmesre. rachel is szép volt a central park-ban. csak azon kellett túllendülnie az embernek, hogy ne gondoljon a brutális veszteségre, ami érte a show-t nyáron. még van egy kis idő tartogatni a könnyeinket. (+09.28.)