soroló

„we were both shepherds.”

(◄◄) a birkás befejezésre emlékeztem, arra viszont nem, hogy a srácok egy szép összefoglalót adtak a teljes sorozathoz -musical formában... az is dereng, hogy anno nagyon hirtelennek érződött a lezárás, most már tudom, hogy belefáradt az alkotói csapat a megterhelő melóba, ami a színvonal megtartásához elengedhetetlen volt, és megértem, hogy miért lyukadtunk ki végül a világ túlfelén ilyen radikálisan... (kétértelműségből jutott mára is egy adag, mel adta elő a házassága válságát bret-nek és jemaine-nek úgy, mintha ők lennének a nagy változást elszenvedő gyermekek...) (##11.24.)

nem sok mindent változtattak a srácok a második körre, ugyanazzal a bájos esetlenséggel bolyongtak new york utcáin, mint korábban -talán csak abban éreztem egyenetlenséget, hogy nem minden epizódba kerültek igazán bugyi-eldobós klasszikus dalok...

biztos, hogy a humor formájának az egyik alappillére, hogy hol születik meg, és könnyű megfigyelni, hogy a nagyobb szárazföldi területektől elkülönülő szigeteken egy különleges, alternatív verzió jön létre. az angol humort már nagyon régóta megkülönböztetjük a többi vicces formátumtól, de ezzel a sorozattal a kiwi humort is feltehettük a vicc-térképre... nem tudom, hogy azért mert az elmúlt nyolc évben bret és jemaine csak a dalaikkal volt jelen az életemben, vagy azért, mert alapvetően ők ketten zenészek, de az biztos, hogy a zenés részeket élveztem legjobban ennél az újranézésnél. de szerintem nem is az volt a cél, hogy sztori-szinten akarják elérni, hogy a földön fetrengjünk a röhögéstől, bár azért a sok kifordított helyzet-komikummal próbálkoztak derekasan. és még mindig jól tud esni az esetlen indie-s bája, főleg mert a csóróság a zenekar egyik kulcs-jellemzője is... nem bántam meg az ismétlést, szívesen költöttem el az ebédeimet az elmúlt hetekben új-záland negyedik legfontosabb duójával (és díszes vendégszereplő-csapatával).

„one goldfish, please.”

(◄◄) jönnek/mennek a csajok a srácok körül, de úgy igazán még mindig nem sikerült megtanulni csajozni... értettem egyébként a csattanó lényegét (azaz hogy mindenkinek máshol van a határ a freaky-ségben), de ez a rész most kevésbé akart működni nálam... (##11.24.)

„they came, they saw, they conchord. a couple of cool guys took to the stage and wowed the audience with music and up-to-the-minute styles. move over, refrigerators, here’s what’s cool.”

tényleg van egy kis időcsúszásuk az új-zélandiaknak -bret a stylist-olás után úgy nézett ki, mintha a magyar neo zenekar egyik tagja lenne, egyenesen 1999-ből... azért ennyi idő után már könnyű ráérezni, hogy egy bizonyos témát miként fognak kiforgatni -de a lényeg, hogy még így is vicces tud lenni mondjuk a zselé = kemény-drog poén... (lucy lawless-t szívesen látnám többet bohóckodni -egyébként mint emblematikus kiwi, ő sem maradhatott ki a mókából.) (##11.24.)

„garfunkeling”

(◄◄) baszki, most találtam meg a régi jegyzeteimet a sorozat első nézéséről! igaz, csak szavakat meg tőmondatokat véstem fel, de jó látni, hogy sok dolog hasonlóan tetszett 2010-ben, mint ma. ennél a résznél akkor is a szétcsúszott prime minister-t emeltem ki, az indokolatlan távol-keleti karaoke-t, meg persze a jemaine-féle tribute szexet... (##11.23.)

„if you were to say record a song that was anti-AIDS, for example, then you’d end up alienating all those people that are pro-AIDS.”

(◄◄) mindenkivel megesett már, hogy ugyanabba a csajba esett bele, mint a barátja, nem? bennem is élénken él egy ilyen emlék középiskolás koromból -még szerencse, hogy mi nem mentünk ölre, mint bret és jemaine itt (a még hamvas kristen wiig-ért, tenném hozzá). pedig milyen jól prezentálhattunk volna mi is a zene-táborban egy párbajt -mondjuk egy meatloaf-stílusú videoklippként... (##11.22.)

„i accidently slept with an australian.”

(◄◄) annak idején tök menőnek találtam, hogy a videoklipp-fenomén (és a szívbemarkoló eternal sunshine of a spotless mind alkotója), michel gondry rendezett egy epizódot a sorozatba -de most így utólag megnézve nem is igazán gondry-s a rész. kivéve persze az ide-oda tekergetést a carol brown című dalnál... még mindig bírom, ahogy szítják a feszültséget az ausztrálokkal, bár én jemaine-nel vagyok, aki egy nő kedvéért félre tudja rakni a viszolygását, és létre tudja hozni a déli félteke békéjét... (mondjuk az már gusztus kérdése, hogy szerelembe tudsz-e esni egy igénytelen nővel...) (##11.21.)

„we hang out like friends, like the friends from that program ’friends’. i could be chandler, the funny one. jemaine, you could be ross, the mopey one. and bret -joey, the naive one.”

(◄◄) mi van, nem szeretnek mostanában énekelni a srácok? ma is mel kapta az egyik dalt, és a másodikat is murray-ék kezdték el... (btw, már megnéztünk 17 részt, és én még mindig nem tudtam megunni mel szexuális vágyait.) (nekem fura volt, hogy ennyire utalgattak ma más alkotásokra a srácok, nem csak a jóbarátokra, de az utolsó indián-ra is.) (##11.17.)

„have you thought about these rappers that you’re dissing? you might hurt their feelings.”

(◄◄) olyan vicces, hogy a srácok folyton keménykedni akarnak, pedig igazából galamb-lelkű népség -bret is csak úgy teli talppal beleszállt a teljes rap-társadalomba, aztán még gang-et is alapított... (ügyes volt az analógia, ahogy párhuzamosították a főszálat az új-zélandi/ausztrál ellentéttel, és ahogy mind a két kakaskodás egy west side story hommage-ba futott bele...) (##11.16.)

„you’re a band with no instruments.”

(◄◄) valamiért ez tök megmaradt a fejemben, hogy jemaine az utcasarkon strihel (lehet, hogy elsősorban a sting-ihletésű dal miatt), pedig szépen végig volt játszva ez, bret is megpróbált a testéből pénzt keresni, de az egész kifordított pretty woman analógia vicces volt. ahogy az is, ahogy pillangó-effektnek használtak egy kétdolláros beruházást... (##11.15.)

„dear murray, we want to fire you as our manager.”

(◄◄) jó poén volt a kutyás videó és a világsztárság (mármint a crazy dogggz-nak), de azért most illett mindent visszacsinálni, murray-t lehozni a földre a srácok közé, mert nincs nála pocsé lelkesebb menedzser a földkerekségen. még egy musical típusú dalt is kapott a srácoktól, úgyhogy jól bántak vele a nézet-eltérések ellenére is... (azért a merchandise-babák és a hozzájuk készített ruhák bűntettek...) (##11.14.)

„it starts out as a keyboard and ends kind of as a guitar.”

(◄◄) már megint egy menedzseri döntés, ami romba dönti a zenekar lelkivilágát -amiből aztán pozitívan jövünk ki. legalábbis a menedzser jól profitál... elfogytak a fináléra az igazi conchords dalok, csak egy buta kutya-dal maradt, valamint egy instumentális darab, amire bret megmutathatta a footloose-ihletettségű mozgáskultúráját. de hé, legalább demetri martin körbehordozta a faarcát... (##11.11.)

bret és jemaine már majdnem egy évtizede velem van, de miután megnéztem a sorozatukat, csak a dalaikon (és néhány youtube-os videóval) tartottam a kapcsolatot velük -úgyhogy ideje volt újrázni a mozgóképes fő művüket is. ami ennyi idő után érdekes élmény -mert a hangulata jól megmaradt bennem, az indie vonásai is, valahogy, nem is tudom, kacagtatóbb élményként maradt meg. persze baromi szórakoztató így is, főleg amikor többrétegűvé teszik a mondandójukat, de azért be kell látni, hogy akkor vannak igazán elemükben a srácok, amikor énekelni kezdenek (ez nem véletlen, mert többnyire a meglévő dalok köré írták a sorozatot).

„-you ever had a threesome?

-nearly. -what you mean, nearly?

-i had a twosome.”

(◄◄) alkotó-művészként komoly figyelmet kell fordítani azokra, akik vonzódnak a műveidhez, az un. rajongókra -akár mind a háromra is... folyton panaszkodnak a srácok, aztán mégis fel tudnak csípni olyan hölgyeket is a koncert után, akik sok mindenre kaphatóak. hármas-szexre is. csak nem úgy, ahogy a férfiember elképzeli... (tök izgi, hogy bármikor lecsaphat valamelyik kedvenc conchords-dalom, mert cseppet sem emlékszem arra, hogy melyiket hova szórták el a sorozatban...) (##11.08.)

„-so what is water polo?

-it’s like polo but in the water.

-on sea horses?”

(◄◄) manapság egy zenekar igazi bevételi forrását a turnézás jelenti, a menedzserek mégis ódzkodnak útra kelni a bandákkal, mert tudják, hogy a rock’n’roll életforma nem kíméli sem a zenészeket, sem a pénztárcákat... ismét egy kiforgatós epizód, vad turné kicsiben, ahol a tévét nem kidobják a szállodai ablakon, hanem kiesik onnan, és nem a new york-i central park-ban van a fellépés, hanem new jersey-ben... szokás szerint kettős fenekű volt minden, legalábbis az apróbb mosolygások mellett igazán meg lehetett sajnálni murray-t is, aki bár minden idők legrosszabb menedzsere, azért komoly áldozatokat hoz, hogy egyengesse a srácok útját... (##11.07.)

„you never saw wham with girlfriends. that’s how they kept the women wanting them.”

(◄◄) egyszerűen vagyok összerakva -ha valamiből úgy csinálnak viccet, hogy kiforgatják a kliséket, ha megcserélik a szerepeket, én nevetek... és tökéletesen hozta eliza couple a pasis mondatokat, aki csak meg akarja fektetni a húzódozó, virágokra és szép ruhás randikra váró feminin bret-et, aki aztán össze is törik a szexuális nyomás alatt (a maszkulin partner meg elalszik az aktus után)... (oh, és itt volt a foux du fafa is, amit már az első hallás óta imádok!) (##11.05.)

„how dare you treat us like secondhand citizens? it doesn’t matter what country someone’s from or what they look like or the color of their skin. it doesn’t matter what they smell like. or whether they spell words slightly differently, some would say more correctly.”

(◄◄) megjött taika watiti, és az őrület egyből exponenciálisan nőtt (btw, szokásához híven személyesen is tiszteletét tette az epizódban a direktor úr, ő volt a gipsy kings reklámban az elégedett vásárló)... szép íve volt a rasszizmuson való élcelődésnek, kezdtük albi-val, a rasszista sárkánnyal (stop-motion animációs betéttel, mi mással), majd ügyesen kiforgattuk a kirekesztő beszédet aziz ansari-val. (ja, csak úgy mellékesen murray is kapott egy dalt, hogy beleönthesse a bánatát egy hosszúcombú szőkéről.) (##10.31.)

„it wouldn’t be gay to put a wig on a man and pretend they’re a woman.”

(◄◄) talán újra megszoktam a srácok stílusát, talán most először állt össze minden, de most először nevettem úgy igazán a sorozaton. de az is könnyen lehet, hogy david bowie dobta fel annyira a hangulatot, hogy rám esett -de jól esett... (mindenképp ki kell hangsúlyozni, hogy jemaine mennyire tökéletesen elkapta a vékony fehér herceg hanghordozását, fejtartását, és még most sem érződik tiszteletlenségnek a bohóckodás, hogy mr.jones a már a túlvilágról vezérli az űrhajóját.) (##10.29.)

„she is shallow. but she’s really hot.”

(◄◄) valahogy mi férfiak olyan hülyék tudunk lenni, ha szép nőkről van szó, mindegy, hogy milyen a személyisége, mindegy, hogy mi az érdeklődési köre, mi végtelen mélységgel tudunk beléjük szeretni... természetesen ez is conchords-osan volt túlpörgetve itt, gyöngyökre írt feliratokkal és üvegből készült lepkékkel... (a business time meg még mindig a legjobb dal a házaspárok bepunnyadt szerelmi életéről, amit valaha írtak!) (##10.28.)

„girlfriends and bands just don’t mix.”

(◄◄) egyszer egy dobos barátom azt a bölcs tanácsot adta: sose zenélj együtt csajjal! ennek a komoly kiegészítése az a minden zenész által átélt empirikus tapasztalat, hogy ’ne csajozz be, mert a nők a férfi-közösségek ellenségei, és tudatosan vagy tudat-alatt, de szét fogják verni a jól működő egységet’. pedig olyan cuki az a lány, bret, el ne engedd! (ez volt az első rész, ahonnan egy dal sem került fel a hivatalos albumokra? mondjuk nem is volt dalban erős ez az epizód...) (##10.27.)

„if you’re gonna have some sort of rap name, just be careful you don’t do a drive-by.”

(◄◄) new york egy veszélyes város, csoda hogy az új-zélandi srácok élete még csak most forgott először veszélyben -még szerencse, hogy ők olyan cukor-finom úriember (rapperek), hogy még a rablóikkal is összebarátkoznak... (##10.26.)

„i think i need a 1983 casio dg-20 electric guitar set to electric mandolin.”

(◄◄) jó hamar felbukkant a srácok fejében a zenekari dráma... de persze a maguk furcsa módján oldották meg ezt is -egy fél-playback előadással... megvolt az első komolyabb vigyorgásom is, annyira szürreális volt a ’boom’ klipp... (nem mellesleg biztos vagyok benne, hogy azért vágtak bele a srácok a sorozatba, hogy cuki lányok közelében lehessenek!) (##10.25.)

„-how many ones can you have?

-five.”

(◄◄) nem is tudom, hogy miképp akadtam rá annak idején a show-ra, biztos valamilyen ajánlásban bukkantak fel a srácok, mindenesetre akkoriban, a sorozat-dömpingem hajnalán vadásztam a különlegességeket, az új ízeket, így persze bret és jemaine is megragadtak a nézős-listámon -annak ellenére, hogy furcsák voltak... valahogy már az amatőrséget árasztó felvétel is felkelti a figyelmet, olyan svédeltnek tűnik minden, nem csak a robot-jelmezek, a kamera-szögek, a beállítások, mind eltér a megszokottól. és ott a két éneklős pasas a középpontban, akik folyton hülyeségeken rugóznak, mégis szimpatizálsz velük. azt nem mondanám, hogy térdcsapkodósan vicces, de végig mosolygósan szórakoztató. bár azt ne mondja nekem senki, hogy ne vigyorodna el, amikor a sírós dalban kivágják a srácok a magas hangot... (##10.24.)

„how’s annie?”

(◄◄) tudom, hogy mindenki a felkavaró zárásra emlékszik leginkább, úgyhogy mi nézzünk egy kicsit visszább is -mert úgy tűnik, hogy az írószobában úgy döntöttek, hogy végleg felbosszantják a nézőket... mert minden egyes szálat valamilyen drámai csúcspontot hagytak abba -örökre... és az emberi elme furán szelektív, mert nekem is teljesen kiesett, hogy aggódnom kellett volna audrey, pete és ben életéért. nem, nekem is csak a mindfuck égett be a tudatomba. és valószínűleg ez azért van, mert lynch bácsi zseniálisan ért ahhoz, hogy hatásosan mozgóképre vegye a zavaros látomásait, ahol igazából nem kell értened a filozófiai mélységeit, csak hagynod kell, hogy a bőröd alá másszon a kényelmetlen érzés, hogy cooper ügynökkel együtt te is elvessz a vörös függönyök erdejében. és bár az epizód nagyrészét ez a látszólagos kakofónia teszi ki, egy percre sem tudod levenni a szemed a furcsaságokról, a füledbe sokáig csengenek még a fordítva felvett mondatok. ha a stroboszkópot (már megint) nem számolom, azt hiszem nem vitték még hatásosabban vászonra a túlvilágot... (eszembe jutott, hogy amikor először láttam a finálét 2006-ban, akkor épp’ vezettem valami naplószerűséget, de fogalmam sem volt, hogy hova rakhattam a dossziét, amiben tároltam ezeket a lapokat. aztán mikor kezembe vettem a laptomon, hogy leírjam ezeket a sorokat, lenéztem az ablak alatti kis polcomra, és néhány töris újság alól ott lógott ki a dosszié széle. nincsenek véletlenek... egyébként hogy ti is kinevethessétek az akkori önmagamat: azon panaszkodtam, hogy a finálé volt az egyetlen epizód, ami nem volt vicces...) (#04.22.)

az idő mindent megszépít... biztos, hogy az akkori rózsaszín szerelmi köd, a sorozatok világában való járatlanságom, és az ifjonti lelkesedésem miatt emlegettem éveken át, hogy ’a twinpeaks a világ legjobb sorozata’... mert mai fejjel már be kell látnom, hogy a magával ragadó hangulata ide-vagy-oda, de ez a második évad nagyon megszenvedte azt, hogy országos tévére készült a show... mert a feszült első harmad után a nézők és a csatorna nyomására kénytelenek voltak az írószobában lezárni a főszálat, és utána látványosan nem tudtak mit kezdeni magukkal... úgyhogy feleslegesen túlbonyolították a magánéleti drámákat, nem működő szálakat ragasztottak a halványan pislákoló misztikum köré, a korábban jól működő izgalomból és humorból fárasztó elegy keveredett ki. szerencsére azért mindig volt egy-egy pillanat, ami tovább tudott lökni a hatásos finálé irányába, de azért sokszor csak az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy ’már mindjárt újra elérjük a következő csúcsot, csak még ezt a pár rosszabb részt kell kibírni, és aztán újra jó lesz’... de persze nem bántam meg, hogy újra végigéltem ezt az egész folyamatot, mert összességében jólesett visszatérni ebbe a miliőbe, és nem csak az a kényszer volt bennem, hogy újra kell néznem az egész show-t az új részek előtt. mert remélem mindenki tudja már, hogy ’huszonöt év után újra találkozunk’...

„every forest has its shadow.”

(◄◄) ...azért a stroboszkópnál találhattak volna valami kíméletesebb módszert is a káosz ábrázolására, jaj, a szemem... de az odáig vezető út egész hiteles volt -már annak, aki volt már valaha vidéki rendezvényen, ahol miss akármi választás is volt (még a kőkeményen jelen lévő nepotizmus sem valami valóságtól elrugaszkodott írói találmány -de egyébként tényleg nem találtak az egész városban olyat, aki nem rokona vagy szexuális partnere (esetleg ex-partnere) valamelyik résztvevőnek...?) felállítottuk az utolsó bábukat is, mehetünk végre az áldott és elátkozott szellemvilágba. (mi a tankönyvi módja a szerelmi bánat ábrázolásának? szép lány csinos ruhában, mezítláb a kandalló előtt mereng...) (apró megjegyzések a végére: 1. donna testvérei miért tűntek el a sorozatból?; 2. egy terhes nőnek biztos jót tesz, ha spárgázik meg cigánykerekezik...?) (#04.22.)

„there’s a time, if jupiter and saturn meet they will receive you.”

(◄◄) már múltkor botor módon ellőttem a ’felvezető epizód’ címkét, pedig ha valamire illik ez a jelző akkor az ez a rész volt... mert nagyon igyekeznek az írószobában azon, hogy minden lány ott legyen részvevőként a szépségversenyen, hogy tudjunk izgulni majd azért, hogy melyikük nyeri melyiküket fenyegeti majd életveszély (viszont ha olyan nagyon szerették volna, hogy aggódjunk, akkor nem kellett volna bevágni az óriást, amint nagyon tiltakozik az egyikük nevezésénél...). eközben szépen hintik el a főszálhoz vezető úton a kis rejtélyeket, baljóslatú volt látni, ahogy egyes karakterek keze remegni kezdett egy-egy pillanatra... kicsit azt érzem, hogy kényszermegoldás volt, hogy windom earle-re egy újabb szerepet testáltak, már nem csak cooper volt társa és nemezise, hanem egy olyan volt különleges ügynök, aki pont a twinpeaks-i misztikus világot tanulmányozta egykor -nem vagyok benne biztos, hogy eredetileg is ez volt a terv a karakterrel... (azért a férfiak milyen könnyen meggyőzhetőek arról, hogy izibe’ elvegyék valakinek a szüzességét...) (#04.22.)

„the hindus say love is a ladder to heaven.”

(◄◄) ki gondolta volna a sorozat indulásakor, hogy egy ilyen misztikus nyomozós műnek látszó míves darab a végefelé már olyan témákat emel majd a középpontjába, mint egy szépségverseny és egy borkóstolás... persze ez utóbbi csak comic relief, amivel csak az a baj, hogy ezerszer láttuk már dick agresszív mosolyát vagy andy bénázásait, úgyhogy már rég elvesztette a frissesség ízét ez a fajta humor számunkra. a miss twinpeaks megmérettetés meg csak indok arra, hogy a sok szép hölgyet szerepeltessék a képernyőn... de szokás szerint minden az arányokon múlna, mert például cooper nem csak cukin enyeleg élete új szerelmével (bár, dude, első komoly randin rákérdezni a volt pasikra...?), hanem nyomozóként is jól funkcionál, kezdi összekötni a megfelelő pontokat. windom earle jeleneteit is sokkal jobban tudnám élvezni, ha nem a kicsinyes bosszújának túlbonyolításával lenne elfoglalva, hanem többet mesélne a nagy misztikus rejtélyről... (próbáltam elképzelni, hogy mit súghatott oda mike bobby-nak a szexuális életével kapcsolatban -mi lehet az, ami olyan vadító a szexuális érettség és a szuper-erő kombinációjában...?) (#04.22.)