„letting go of the doctor is so, so hard.”
az óra mindig körbejár -és tudjuk, hogy a tizenkettes doktor szimbóluma volt ez a tárgy, így szimbolikus, hogy a búcsújához visszamentünk az idők kezdetéig, azaz az első doktorig... a classic who ismerő tobzódhattak az epizód alatt, mert a david bradley által megformált őssel együtt érkezett a korabeli tardis is, sőt voltak újrajátszott jelenet-töredékek is. ami viszont még érdekesebb, hogy a kora-hatvanas évek anti-pc-jét is hozta magával az ős-doktor, azaz a mai korból kilógó, ezáltal igencsak szórakoztató szexista megjegyzéseit... de egyébként is nagy mosollyal hallgatta végig az ember a két doktor évelődését, jól működött együtt a két színész is a jópofa szövegkönyv felett. de azért a regenerálódást tartalmazó epizódok nem elsősorban a humorról szoktak szólni, inkább az érzelmek dominálnak -és lehet kígyót meg gyíkembert kiabálni steven moffat-ra, de azt el kell ismeri, hogy az érzelmi manipulációhoz nagyon ért. legalábbis engem könnyen össze tud törni... volt némi alibi-sztori is, ahol kicsit elmélkedhettünk arról, hogy az emlékeink összessége kiadja-e a teljes személyiségünket (plusz ez egy jó ürügy volt, hogy még egyszer elköszönhessünk bill-től), de azért a tizenkettes búcsúján volt a hangsúly. és ahogy kell, szépen fel volt fokozva az összes érzelem, és istenemre, a levegőbe boxoltam, amikor még clara is megjelent a színen... nem szoktam örülni annak, hogy az évadzáró után mindig sokat kell várni a karácsonyi különkiadásokra, mert az ember kizökken a sorozat ritmusából, de most nagyon is jól sikerült beleszőni az ünnepet az ünnepi epizódba, mert a történelem egyik leghíresebb karácsonya is hatalmas érzelmi csúcspontot hozott az egyébként is érzelmileg túlcsorduló részbe (közvetlenül előtte azért még mark gattis-szal is kacsintottak egyet a régi érára)... hjaj, nehéz most búcsúzni, mert mint minden eddigi doktor esetében, peter capaldi is fokozatosan hozzám nőt az évek során, és bár felvillanyozóan izgalmasnak tartom a jövőt, azért erősen sajnálom azt, hogy el kell köszönnöm a rock’n’roll nagypapitól. és ne felejtsük el azt sem, hogy steven moffat-nak is ez volt az utolsó epizódja, mint showrunner, úgyhogy neki is mindenképp meg kell köszönjük ezeket az epikus wibbly-wobbly time-y-wimey éveket. (a hagyományoknak megfelelően az új doktorból nem sokat kaptunk, mert a káosz azonnal elnyelte őt, de remélhetőleg nem kell már sokat várni arra, hogy őt is a szívünkbe zárhassuk.) (#12.26.)