soroló

„none of us is innocent.”

szeretem azokat a jeleneteket, amikor lendületes vágás mellett hallhatjuk, hogy mi a nagy terv, mert ezeknek mindig hatnak rám hangulatilag –és így láthatjuk, hogy mi az, ami nem fog bekövetkezni később az epizódban... arra persze lehetett számítani, hogy valahol beüt a gebasz, mert azzal nem lehet feszültséget generálni, hogy minden simán megy, de azért ilyen szintű probléma-cunamira és hátbatámadásra nem számítottam... persze, minden vezető megtesz mindent, hogy a saját népét mentse, de azért meglepő, hogy mindegyikük ennyi megkérdőjelezhető döntést hozott. a hegyi emberektől már nem is vártam mást, csak hidegséget, vért és csontvelőt, de hogy a szívszerelmem lexa a harc helyett a megalkuvást válassza, az tényleg váratlan húzás volt. az meg már tényleg írói bravúr, hogy clarke eddigi súlyos döntéseit elhomályosítják az eddigi legsúlyosabb döntésével, amikor két kézzel osztja a halált, és ezt azért sokkoló látni, mert nagyon nem ehhez vagyunk szokva az országos sorozatokban, azért a ’jók’ nem szoktak átlépni ilyen súlyos határvonalakat, de pont ez a sorozat nagy erőssége. hogy mernek morálisan az orrunkra koppintani. te mit tennél meg a tieid túléléséért? megéri-e egy kisebb áldozat, hogy a többség fennmaradjon...? (mivel keményen lezártuk a hegyi emberek szálát, ezért kellett egy kiskapu a jövő évi történetekhez, és úgy tűnik, hogy egész az atomháborúig fogunk visszanyúlni.) ($12.15.)

nem is tudom, mi a nehezebb, adaptálni valamit, vagy önálló történetet kitalálni. vagy úgy adaptálni egy történetet, hogy az meghaladja az eredeti minőségét. és ahogy olvasom a wikipédián, hogy mi van a regényekben, örülök, hogy a sorozat írószobájában elszakadtak az ott leírtaktól, és idén már teljesen saját úton jártak. és ami még fontosabb, hogy csak az egyik kézben fogták a tollat, a másikban a töküket tartották... mert ha van valami, amiért ajánlanám ezt a sorozatot bárkinek, akkor a bátorsága lenne az első, ami eszembe jutna, hogy olyan helyekre merik elvinni a karaktereket, ahová mások nem nagyon merészkednének (jó, ez nem mindig működik ...khhhhfinnkhhmmm... de legalább próbálkoznak...). a másik, amit biztos, hogy hangsúlyoznék, az a tempója, mert nagyon célirányosan, sallangmentesen pörögnek az epizódok ezerrel. jót tett az évadnak, hogy jött egy külső ellenség, hogy a hegyből való kiszabadulással egy határozott cél lebegett a szemünk előtt. ...nagyon messze vannak már azok a lányregény-klisék, amik még az elején riogattak minket egy kicsit, és nem is tűnik úgy, hogy visszatérnének. nagyon határozott és erős tetszett.

„-she was proud of her bronze medal?

–it’s quite beautiful, close up.

-why would a person just show someone their butthole?

-what? no! a real bronze medal.”

van olyan, amikor mindenki rosszul reagál a problémákra -de tényleg mindenki (jimmy vedel, gretchen biszexé változna, becca féltékenyen iszik, edgar szakít, paul meg a beleit üríti). aztán a végére valahogy mégis eljutunk egy megnyugtató pontra. és most valahogy a poénok is jobban ültek út közben, mint az elmúlt pár részben. és úgy tűnik, hogy tendencia lesz, hogy a fináléban kínos parti és karaoke van. nagyon helyesen. ($12.10.)

nagyon csínján kell bánni a drámával a vígjátékokban, mert át lehet lépni azt a lélektani határt, amikor már zavarja a nézőt, hogy ilyen sötét helyekre viszik a karaktereket, hogy több napfényt igényelne. és hát gretchen betegsége nagyon nagy árnyékot vetett az évadra, alig jöttünk ki belőle egészségesen. ennek ellenére nem volt rossz az összhatás, főleg, hogy az ember már felkészült egy idő után a borongós időre. csak a régi lelkesedést kevésbé érzi dideregve az esernyő alatt -halvány tetszett.

„believe in yourself, leonardo.”

végül mindenki megtalálta a helyét a nagy kirakósban. megmosolyogtató, hogy a legtökösebb mind közül egy nő volt, aki képes volt ölni és önfeláldozni a győzelemért is (azért ahhoz is tökök kellenek, hogy egy évad alatt mindkét női főszereplőt megöljék az írók, főleg úgy, hogy akkor még nem tudták, hogy ez lesz az utolsó körük). riario-t nem lehetett csak úgy elveszejteni, istennek (és a labirintusnak) még céljai voltak vele, úgyhogy visszakaptuk egy kicsit az a kacsintós őrültet, akit megszerettünk annak idején. és hát leo-ból igazi vezető lett, aki az első sorban állva harcol itáliáért, a szabadságért -és pontosan tudja, hogy mikor kell visszavonulót fújni. ha az előző részből ki is spórolták a csatát, most azért kárpótoltak minket a kard-csörtével, a végső csapás pedig pont olyan látványos lett, mint amire számítottunk. nyugvó-pontra értünk a zárással, egy nagy korszak végére, a mitrász fiainak elbukásához, egy könnyes búcsúhoz, de azért lehetett volna még új kalandokba kezdeni... ($12.02.)

nagyon sokat számít a hangulat -amíg a második évad nagyon be tudott húzni a ponyva-kaland érzetével, addig ezt az tíz részt sokkal nehezebb volt szeretni, mert a törökök túl nagy árnyékot vetettek rá, és a komorkodás sosem jut el igazán a szívemig. és még pluszba terhelték da vinci önmarcangolásával és több váratlan halállal is (tudom, hogy firenze anyja nem volt hibátlan nőszemély, de én valahogy nagyon szerettem). pedig tényleg működött a mélysége, voltak nagyszerű pillanatai, amiket erős színészi jelenléttel támasztottak alá (ha már csak a két kitérőt (leo látomását és a gróf kigyógyítását) nézzük, akkor is elégedettek lehetnénk). a kaland-hangulat mellett szinte teljesen kiszorult az intrika is, egyenes-vonalúvá csupaszították le a történetet, visszatérve az igazi alapokhoz, a nagyon titkos szervezetek közötti időtlen idők óta folytatott háborúhoz. és bár annyira nem tudott bevonzani, mint tavaly, azért az utolsó percek után azt éreztem, hogy basszameg, én még akarok új kalandokat ezekkel a lökött kurafikkal... tetszett.

...amikor délután készítettem fel magam lelkileg a búcsúra a sorozattól, beletekertem a pilot-ba a youtube-on, és meglepődve láttam, hogy mennyit változtak a szereplők az elmúlt három év alatt -és velük a sorozat is mennyire átformálódott. annak idején egy picit csalódás volt a kezdés, mert én (a) the borgias kiegészítésének/utódjának szántam, hisz’ azt gondoltam, hogy ez majd egy történelmi sorozat lesz, és nem pedig ez a misztikummal átitatott alternatív töris kaland. plusz az is piszkálta a csőrömet, hogy da vinci-t igencsak nagy arccal ábrázolták, egy olyan művészléleknek, akit nem könnyű szeretni, és azért ez egy főszereplőnél bátor húzás. mert merem azt gondolni, hogy ez szándékos volt, mert nagyon szépen hozták őt egyre közelebb a szívünkhöz, és most már nem is tudnám máshogy elképzelni a híres reneszánsz-embert. bár annak idején azt írtam, hogy ez egy fantasy, aminek véletlenül da vinci-nek hívják a főszereplőjét, azért igenis fontos szerepe volt annak, hogy ő leonardo, mert gyönyörűen építették bele a történetbe a műveit, a fennmaradt vázlatait, a hadigép vízióit (és sosem tudtam megunni, amikor a megvilágosodás pillanatában kirajzolódtak a képzeletének vonalai). az első évad lépésről lépésre vált egyre szórakoztatóbbá számomra (valahol a bírósági résznél érte el az áttörést), hogy aztán a dél-amerikai kalanddal szintet lépjen, és felvállaltan igazi kaland-sorozattá változzon (úgy, hogy közben azért bele-belecsorgatták az intrikát is, mintha egy klasszikus történelmi sorozat lenne). az utolsó évadnál aztán nekem már kicsit sok lett a sötétség, de ennek ellenére nagy örömmel vettem részt ezekben a kalandokban is. és nem is szívesen engedem el a sorozat kezét, szükségem van a kosztümös kalandok bájára. bár valamilyen szinten sokáig velem fog maradni, mert mint minden bear mccreary alkotás, ennek a zenéje is rendre a lejátszómba fog tévedni... tetszett.

„in peace... may you leave this shore. in love... may you find the next. safe passage on your travels. until our final journey to the ground... may we meet again.”

a jó írók tudják, hogy a fináléra be kell gyújtani a rakétákat... és tulajdonképpen néhány ölelésen és könnyes pillantáson túl végig eszeveszett tempót diktáltak nekünk, úgyhogy elégedettek lehetünk. amiben már régóta reménykedtem, az bekövetkezett, a bárka lejött közénk, úgyhogy rájuk is újabb kaland vár, nem kell már megküzdeniük minden egyes oxigén-vételért (természetesen nem mehetett simán a földet-érés, valamiért ezek az automatikák mindig bedöglenek a kritikus időszakokban, és valakinek hátra kell maradnia a manuális kezeléshez...). eközben a nagyon óvott tábort elérték a földiek, és szerencsére nem kellett vigyázni a díszlet épségére, úgyhogy tombolhattak kedvükre, igaz, nevesített szereplőt nem láttunk elhullani, azért erre ügyeltek. bár igazából fogalmunk sincs, hogy kivel mi lehet, mert cliffhangerek özönét zúdították ránk, ilyenkor örül az ember, hogy nem kell remegve várnia hónapokat a folytatásra... és iparkodni is fogok a tovább-nézéssel, mert úgy tűnik, végre az kerül a középpontba, ami a leginkább foglalkoztat már jó pár rész óta –hogy az erdősségi vadembereken kívül milyen népségek lakják még a földet (azt már most tudjuk, hogy vannak még vadabbak, meg vannak civilizáltabb vadak...). ($12.01.)

egy ifjúsághoz szóló műnek feltétlenül lányregénynek kell lennie? nem hiszem, hogy az bárki számára kielégítő lehet, bár én nem vagyok lány, és elég rég kinőttem már a tini-korszakból... de örülök, hogy mások is úgy gondolják, hogy nem elég pár szép üres héjat a képernyőre dobni, akiket majd különböző algoritmusok szerint összepárosítanak, hanem bizony rá kell gyúrni ezeknek a karaktereknek a fejlesztésére és a történet érdekességére is. és nem azt mondom, hogy túl nagy mélységet kaptak volna a srácok 13 rész alatt, de azért többen is voltak olyanok, akikkel eljutottunk a-ból bé-be. nekem már az alapsztori is kellően érdekes volt ezzel a posztapok felhanggal, és a sok váratlan fordulattal, a probléma-halmozós építkezési technikával végig könnyedén fenn tudták tartani a figyelmem. persze, voltak húzások, amiknél erőteljesebben ráncoltam a homlokom, de soha nem akartam kiabálni, vagy pityeregve törölni a leszedett részeket. sőt. végig tök jól szórakoztam, simán csak pleasure lett, nem volt benne igazán sok guilty. úgyhogy egy gyenge lábakon álló tetszett-et ki merek rá osztani, ha jól hallom az internetes suttogásokat, a második évadban majd meghálálja ezt nekem. már alig várom...

„there’s something stronger than fear, far stronger. the force.”

a kínzásoknál mindig jobban fáj a lelki sérülés-okozás, mint a fizikai kín -és tudja ezt a inkvizítor is, nem véletlenül kaparja meg kanan múltját (funny, hogy pont most olvasom a képregényt, úgyhogy értem, hogy mire utalnak). aztán persze nem csak szóban csapnak össze, hanem fénykardokkal is, mert úgy illik egy fináléban, de tiszteletre-méltó, hogy ilyen mértéktartóak, nem villognak folyton a fegyverek, nincsenek folyton űrcsaták, súlyt adnak ezeknek (ritkán veszítik el a mértéket egyébként, but füstből lázadó logó... really...?). megvolt az első nagyobb összecsapás, jöhet a magasabb szintre lépés. ($12.01.)

george lucas finoman szólva is megosztó tevékenysége ellenére is kétkedve fogadta mindenki, amikor a disney-nél átvették az uralmat a messzi-messzi galaxis felett. azért is sokan morogtak, hogy mi értelme volt törölni a konkurencián futó the clone wars-t, ha aztán ugyanazokat az alkotókat felkérik egy másik rajzfilm létrehozására. pedig nem ártott dave filloni-éknak, hogy kicsit elszakadhattak attól a korszaktól, hogy új karaktereket alkothattak, hogy az ismert szereplőkkel játszhattak a háttérben. persze most is figyelembe kellett venniük a célközönséget, így a tízévesforma fiúkat lőtték be potenciális vásárló-rétegnek -egy hű rajongó meg úgyis átlendül a gyerekes problémákon. azon már kevésbé, hogy a karakter-designt hozták a clonewars-ból, a műanyag hajakat és mozgásokat most sem könnyű megszokni. viszont minden más baromi jól néz ki, főleg az űrben játszódó részek. a sztori kicsit lassan indul be, de ez még csak a nagyon kezdeti szakasza a lázadásnak, és nem is megyünk nagyon messzire, csak néhány bolygó körül keringünk. de érezhető, hogy ezt majd szép lassan akarják felfejleszteni. ami viszont már most tökéletes, és a legjobban áthozza a klasszikus starwars hangulatot, azok a zenék és a hangeffektek. no, egy rajongónak kötelező, a többieket meg azzal bíztatnám, hogy kevesebb benne a robot-humor és jarjar, mint az előző szériában... gyenge tetszett.

„well, bro, if turtle can land jamie-lynn, there’s no reason you can’t get a gus van sant movie.”

lepukkant kocsmák, metrók, sárga taxik, barátságtalan emberek, new york, fuckin new york... hazatértek kicsit a srácok, és ez azzal járt, hogy mosolyoghattunk egyet a családjukkal közös pillanatokon. valamint otthoni környezetben tudnak igazán élesedni a konfliktusok, így a végletekig fokozták a vince/e veszekedést. de örülök, hogy nem itt hagyták abba az évadot, hanem jöhettek a végén a happy percek. ’hozzám beszélsz, haver...?’ ($11.24.)

érdekes, hogy ezt az évadot sokkal szórakoztatóbbnak találtam, mint az előzőt, mert ha őszintén végiggondoljuk, hogy mi is történt idén, nem sok mindent tudnánk mondani, ráadásul a negatív érzetnek kéne dominálnia, kiindulva abból, hogy sikerült végig kihúzni a ’vince nem tud dolgozni’ problémát. úgyhogy a fene se’ érti, valószínűleg én voltam jobban ráhangolódva hollywood talmi csillogására. tetszett.

„-got your balls on?

-screwed on tight.”

...mert a vámpír-vadászathoz tökök kellenek -és azt hittem, hogy a sorozat-íráshoz is, egészen az utolsó jelenetig... tipikus finálét kevertek ki nekünk rodriguez-ék, ahol szépen lezáródnak az évad fő szálai, úgy, hogy a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket, de azért maradnak kiskapuk is a jövő évre. lehet, hogy túl sok képregényt olvasok mostanság, de azokra a comic-okra emlékeztetett ez a rész, ami tipikusan a szuperhős-zsánernek a tagjai, ahol a nagy fináléban kötelező nagy bunyóknak lenniük, de úgy, hogy a főgonoszhoz sok kis gonoszon át vezet az út, és közben kis mellék-bunyók is kialakulnak. he...? és persze, mivel rodriguez-ről van szó, mindent belepett a cool-ság, a chingon húzta a talpalávalót a szétporladó vámpírokhoz, két vagdalkozás között kilassítva sétáltak a srácok, és még egy kamiont is képes volt felborítani a látvány kedvéért. csak az az utolsó jelenet ne lett volna, miért ne lehetne ez az a sorozat, ahol van elég tökük egy alapszereplőtől drámaian búcsúzni... ($11.03.)

az évad legfőbb kérdése az volt, hogy meg tud-e állni a saját lábán, ha nincs mellette az eredeti film nyújtotta mankó. a válasz természetesen az, hogy igen, a tavaly kiépített mitológiát jól szélesítették tovább, és a már megismert (és megszeretett) karakterek használata is rendben volt. lett új gonosz, új célok, új ellentétek. talán egy kicsit túl is bonyolították, mindenki átvert mindenkit, jöttek/mentek a szereplők, motivációk változtak, ellentétek éleződtek. de igazából nem tudom, hogy fontos-e az, hogy milyen történeteket ötölnek ki az író-szobában. vagy inkább az a fontos, hogy megkapjuk tőle a heti guilty pleasure adagunkat. mert a sorozat legnagyobb erénye, hogy az istennek nem akarja komolyan venni magát, hogy tökéletesen tisztában van a szórakoztató funkciójával, a b-filmes mivoltával (ha nem lenne egyértelmű ez a cél, olyankor kikacsintanak ránk párat a készítők, hogy biztosak legyünk benne). és az mindig meghálálja néző, ha teljes szívből akarják szórakoztatni. tetszett.

„so this is your last case. work it.”

végül a hazugság lett a sorozat befejezésének okozója -igaz, nem úgy, mint ahogy a fejemben élt. mert jimmy-ék története véget ért a rendőrségen, de szerencsére nem hurcolták meg őket. mert a politika közbeszólt... de a másik hazugság is retorzió nélkül maradt, shit, még díjat is ért... és ha nem bírod a hazugságokat lenyelni, akkor jobb, ha félreállsz, mert a hazugok úgyis mindig győzni fognak... elégedett voltam a fináléval, amennyire lehetett, lezárták a fő szálakat, belengették a jövőt, és hagyták, hogy elbúcsúzzunk a karakterektől (akár stílusosan is, mint ahogy a kocsmai ravatalnál mosolyoghattunk egy jót). a végén pedig pont azt kaptuk, aminek jönnie kellett: az állandóság varázsát. mert amíg lesz kereslet, addig lesz kínálat is, ahogy a jó öreg stringer bell-től megtanultuk annak idején, nyomozóként megoldhatsz akárhány ügyet, mindig lesz olyan, aki belevág a gengszter-létbe, aki ott fog állni az utcasarkon, rosszabb esetben a saját vérében feküdni. a vezető pozíciókba mindig a törtetők fognak kerülni, és nem a hozzáértés fog számítani az előmenetelükben. nagyon ritkán van olyan, hogy valami jobbra fordulna. de hé, nyugi, ebbe bele kell törődni, vagy különben belehülyülsz. ($10.22.)

arra jöttem rá, miközben az utolsó részben az újságírókat néztem, hogy (a) the newsroom második évadában is nehezen viseltem, hogy az egész szezont egy hazugságra alapozták, és itt is kényelmetlenül éreztem magam emiatt ebben a körben, úgyhogy ezt már mintának tekinteném, csak még arra nem jöttem rá, hogy milyen következtetést kéne levonnom belőle... persze viccelek, tudom, hogy mi lehet a háttérben, hogy én aggódom jobban a lebukás miatt, nem a főszereplők. vagy csak simán nem esett jól jimmy vergődését nézni, annak ellenére, hogy teljesen passzolt a megszállott személyiségéhez minden lépés. egyébként az évad hozta az eddigiek szintjét, az újságírók is szépen illettek a mintába (és david simon-nak hazai pálya volt kicsit megkritizálni őket). és annak is örültem, hogy előkerültek régi ügyek és rég nem látott arcok, mert ettől nem csak azt érezted, hogy ez az utolsó évad, hanem hogy egy nagy egészet kaptunk az öt év alatt. tetszett.

ha érdekel egy téma, de nem tudod személyesen megtapasztalni, akkor elég david simon-hoz fordulnod, és máris a lehető leghitelesebb aspektust fogod megkapni... ugye nem gondoltátok, hogy nem a hitelesség kérdésével fogom kezdeni? egyszerűen megkerülhetetlen, ez adja a sorozat lényegét. hogy tudod, hogy dramatizálva vannak a jelenetek, hogy tisztában vagy vele, hogy színészek mondják fel az előre megírt szövegeket, és mégis elhiszel nekik mindent. mert azok a mondatok, amiket kiejtenek, úgy vannak megírva. mert azok a karakterek, akiket eljátszanak, úgy vannak kidolgozva. mert azok az utcasarkok, ahol felvették mindezt -na, azok igaziak. és persze, lehet, hogy élvezetesebb lenne egyeseknek, ha feláldoznák ezt a hitelességet, felpörgetnék a tempót, egysíkúbbra formálnák a karaktereket, ha élesebbé tennék az elmosódott határokat, csak nem értem, hogy miért akarná valaki, hogy tucat-sorozattá változtassák ezt az egyedi remekművet. mert pont azért jó, mert elhiszed neki, hogy ilyen a tempója az életnek, hogy így beszélnek a baltimore-i utcákon, hogy ezek az események akár megtörténhetnek nap-mint-nap. hogy nem hősök és gonosztevők élnek ezen a bolygón, hanem emberek, akiknek vannak jó és rossz tulajdonságaik, akiknek vannak okos húzásaik és csinálnak hülyeségeket. élnek. és nem mondom, hogy nem kell érni, hogy be tudj fogadni egy ilyen sorozatot, de ha sikerült, akkor garantálom, hogy nagyon érdekes lesz elmerülni a világában. lehet, hogy nem fogod tudni szívből szeretni, de el fogod ismerni minden egyes rohadt pillanatát. mert nem kesztyűs kézzel fogja meg a faszt, annyi szent... tetszett.

„nigger killing motherfuckers just ’cause he can, not ’cause they snitching, not ’cause it’s business, but ’cause this shit just comes natural to him.”

az a kurva lelkiismeret, csak az ne szúrna ennyire... csak tudjátok mi a baj? hogy az írók lelkiismerete nem akar működni. de komolyan, mit műveltek itt a fináléban is, úristen... még alig kezdtük el a részt, de máris kicsúszott a számon egy ízesen elnyújtott shiiiiiit, amikor megláttam bubs-ot a kihallgatóban -oké, hogy túlélte, de sosem lesz már ugyanaz szerencsétlen. aztán ott van a jó haverunk, a mindig lenyűgöző mennyiséget sercliző bodie, akiről pont nemrég jutott eszembe, hogy már a kezdetektől velünk van, ami nem semmi teljesítmény egy ilyen szakmában (és egy ilyen sorozatban), erre, hello, szevasz... nem is merek a gyerekek felé fordulni, mert arra az egyetlen megmentett lélekre jutott egy, akinek pokollá vált az élete, egy, aki a sarkon végezte, és egy, akit sikerült lelketlen gyilkossá képezni. nem csoda, hogy vannak, akik felelősnek érzik magukat a szarságok után. és bazdmeg, ezek után az én lelkiismeretem támad fel, amiért élvezem, hogy ilyen mélydrámába lökték a történetet... ($10.11.)

csak egy kicsit feljebb kell nézni, hogy lássátok, hogy bántottam az írókat, hogy lelketlen gonosz lények, de persze ez egy pozitív kijelentés, ha tőlem, jön, mert általában azt jelenti, hogy sikerült olyan karaktereket alkotni, akikkel együtt tudok érezni, akikhez kötődni tudok. tehát én mindenképp a bátorság oldalra tenném, ha valaki képes megmeríteni a szereplőit a szarban, miközben tudja, hogy ez senkinek nem fog jól esni. ismét egy olyan évadot kaptunk, ahol jókora szeletet hasítottak ki egy csapat új embernek, sőt, egészen meglepő módon a kvázi főszereplőjüket is parkolópályára tették idén (és nem csak percekben kapott sokkal kevesebbet mcnulty, hanem alkoholban is, ez utóbbit bántam inkább...). de továbbra is fennáll az ’organikus fejlődés’ kijelentésem, mert teljesen logikus, hogy a sarkokon szolgálatot teljesítő gyalogokat, azaz a gyerekeket is jobban bevontuk az egyenletbe, és velük együtt a katasztrofális iskolarendszerre is ráállítottuk a reflektor-fényt. szerencsére csak az elején volt zavaró a kölyök-keménykedés, mert aztán nagyon szépen elkezdték kibontani a srácokat, differenciálni őket, és különböző módon fejleszteni. no, mit mondhatnék még, vannak változások baltimore-ban, de még mindig nem egy kellemes hely, de ehh, attól még jól érezzük magunkat benne. itt jön az értékelés, de egyre inkább tehernek érzem, mert olyan, mintha erre menne ki az egész, hogy muszáj mérlegre rakni mindent, egymáshoz méricskélni azt, amit nem igazán lehet, de fuck it, ideírok valamit, aztán ne vegyétek túl komolyan: tetszett...

„looks like they just took a big eraser and rubbed across it.”

ha mi csalódottak voltunk az előző rész végi halál miatt, gondoljunk bele, hogy éreztek azok, akik évek óta el akarták kapni őt... komplett lezárást kaptunk, akár sorozat-zárásnak is beillett volna, a b&b gang romokban (de ez nem azt jelenti, hogy az utcán ne folyna minden a régi mederben), a különleges egység ismét feloszlott, sokan már az új helyüket keresik, lezárják az elmúlt évek korszakát. felsőbb szinten meg megy a helyezkedés, elég szörnyű belegondolni, hogy mindenki ilyen érdekvezérelt, és hogy képesek ennyire a másikra tolni a felelősséget. (azon gondolkoztam, miközben a tanácsos úr hatásos beszédét hallgattam, hogy mennyire másabb lehet az a filmkészítési módszer, amikor úgy kell hatást elérni, hogy a koncepcióból eredően nem használhatsz zenét, ami erősítené a hatást. aztán a rész végén mégis megengedtek maguknak egy zenés montázst, de az meg azért hatott erősebben a szokásosnál, mert nem szokott alkalmazott zene lenni a sorozatban -csak akkor szól valami, ha a karakterek hallgatják, például a valkűrök lovaglását a rajtaütés alatt... btw, nem akartak az írók a nagyjelenetekben sem nagy hacacárét, senki sem sütötte el a fegyverét, simán letartóztattak mindenkit.) ($10.01.)

ez volt eddig a legcéltudatosabb évad. visszatért főszálként a barksdale-klán, a srácok is erre az ügyre koncentráltak a nyomozás során, és minden új szereplő szálát is ide kapcsolták be végül (és nem is voltak sokan az újoncok, így nem borult fel az egyensúly -azt meg nem is kell megemlítenem, hogy mindenki végtelenül kidolgozott és érdekes volt, ugye...?). ismét kaptunk egy új központi helyszínt, az elhíresült hammsterdam-ot, ami szokás szerint beemelt valami egyedi hangulatot a sorozat szövetébe -annak ellenére, hogy egy meglehetősen kellemetlen helyet sikerült megalkotni. ezen kívül kaptunk vele bőven agyalnivalót is, mert az ember önkénytelenül is azon kattog, hogy hogyan is lehetne megoldani ezt a drog-problémát... jól sült el, hogy magasabb szintekre is betekintettünk, oda, ahol ténylegesen meg kéne oldani az ilyen típusú problémákat, dehát ismerjük milyenek a politikusok, nem az ilyen dolgok a fő profiljuk... szóval a három évad közül talán ez tetszett eddig a legjobban, és egyre természetesebbnek is tűnik, hogy (majd’) mindennap baltimore bűnnel teli utcáit látogatom. de. szóval, tudjátok, most jön a de... tetszett.

„the street is the street. always.”

kerekre zártuk -az évadot a kikötő képeivel kezdtük, és egy hullával, amit a vízből halásztak ki, és most ugyanezek a motívumok köszöntek vissza hangsúlyosan. egyébként nem volt semmi nagy truváj, szépen kifutatták a szálakat, nem volt semmi csavar, megoldottnak tekinthetjük a halott lányok ügyét, újra célkeresztbe kerültek a drog-terjesztők, és még a morgós lengyel is megsajnálta egy kicsit, hogy rászállt frank-re. azt nem tudom, hogy cinikusnak vagy realistának érezzem-e a befejezést, ahol azt láthattuk, hogy minden megy tovább a maga útján, a felelősök megléptek, a drog ugyanúgy az utcán van -lehet, hogy csak elállítódott az igazság-érzetem a tipikus hollywood-i produkcióktól... kicsit csalódtam, hogy most is szét akarják szedni a csapatot, olyan nehezen álltak össze idén is, most megint elmehet majd pár rész rá, hogy újra nyomozzanak és lehallgassanak valami szutyok helyen kuporogva... ($09.10.)

az ember két dolgot hall visszatérően a sorozatról -hogy mániákusan realista, és változatosan merész. és két évad után ezt csak megerősíteni tudom. mert nem akarja ismételni az eddig használt formuláit, inkább a talonban tartja az eddig megismert nyugat-baltimore-i drogos környéket, és behoz egy teljesen más megközelítést (bár én lehet, hogy egy még radikálisabb szemléletnek is örültem volna, ha fel sem bukkannak a barksdale klán tagjai, ha nem kukkantunk be a börtönbe néhány perc erejéig sem. mondjuk az dicsérendő, hogy az egyik idei főszálhoz odakapcsolták végül mindezt). és jó döntés volt, hogy délkeletre fordultak, mert nagyon sokat nyertek azzal, hogy a kikötői világot beemelték a sorozatba. egy teljesen más hangulatot kaptunk, egy más típusú közösséget, ahol teljesen más problémák kötik le az ott élőket. mert lehet, hogy csak egy pitiáner üggyel indult minden, de azért aztán komolyabban belefolytunk a szociológiai problémákba is. és jó volt megismerni egy csomó új érdekes karaktert, akik szokás szerint hitelesre voltak csiszolva, lélekig lecsupaszítva, vodkába áztatva. és közben ott dolgoztak a fejük felett a hatalmas daruk a konténerekkel, miközben a gépek zaja sem tudta elnyomni a háttérben a sirályok rikoltozásait. valószínűleg ez az íz fog megmaradni a leginkább az évadból, és az mindig szerencsés, ha valaminek emlékezetes hangulata van. tetszett.

„without me, you are nothing”

először is nagy dicséretben részesíteném a részt, mert megint szemet gyönyörködtető volt a kimunkáltsága a képeknek, a megfelelően lehelyezett kamerákkal, párhuzamos vágásokkal, de még claire ruháira is rengeteg figyelmet fordítottak. no, megadtuk a pozitív kezdést a szavazóknak, most csomagoljuk be a negatívumot: doug... vissza kell vonnom sok mindent doug-gal kapcsolatban, mert nem okos, vagy legalábbis az esze felett átvette az irányítást a mániája. részben. és még azt is megértettem volna, ha simán odamegy és határozott pontot tesz a rachel-ügy végére, de ez a huzavona, ami majdnem az egész epizódon keresztül ment, attól besokalltam. legalább jól ellensúlyozták ezt a mellélövést claire-rel, aki felőrlődött a kapcsolatában frank-kel. és elég szélsőséges tettekre sarkallta ez (kemény szex követelés, majd megzuhanás), de teljesen jogos volt a végkövetkeztetése -nem szabad tovább maradnia. főleg francis utolsó monológja után, amit még úgyis elborzasztó volt hallgatni, hogy kevin spacey nagyon odatette magát. amit hiába vártam, az az, hogy tisztább legyen a jövő, egyenlőre az tűnik biztosnak, hogy a kampányolás mocskában fogunk tapicskolni a következő szezonban is. ($09.06.)

mindenki azt kérdezgette az évad előtt, hogy érdekesebb-e a hatalom megtartása, mint annak megszerzése. én inkább azt kérdezném, hogy lehet-e ugyanolyan érdekesen tálalni? mert idénre is jutott nagyon sok elgondolkodtató kérdés-feltevés, fajsúlyos kérdéseket is érintettünk (munkanélküliség problémája, közel-keleti konfliktus rendezése), mélyebben vájkáltunk az underwood-házaspár lelkivilágában, mint eddig bármikor, de mégis volt az emberben egy apró hiányérzet (főleg az évad elején). mert az egyre sötétedő hangulatot, a súly növekedését sokkal kevésbé egyensúlyozták a cinkossággal, mint korábban. frank nem szólt hozzánk annyit, nem avatott be az amerikai politika mocskába, mondhatjuk nem ért rá, mert egy országot kellett irányítania, válságokat megoldania -és ami a számára a legfontosabb: megtartani a nehezen megszerzett hatalmát. és ezért (meg a doug szál erőltetése miatt) volt kevésbé szerethető ez az évad, mint az előzőek. szóval, elnök úr, ha szeretné továbbra is a szavazatainkat, akkor újra szorosabbra kell fonni a barátságunkat... tetszett.

„ding-dong, the dragon’s dead.”

(a sok szép vers-idézet helyett inkább egy gyerekeset választottam...) én akár még el is tudtam volna képzelni, hogy az elején belengetett módon fejezik be a sárkány történetét, hirtelen rövidre zárják, hogy a két főhősre tudjanak koncentrálni a fináléban (még ha ezzel kicsit ki is dobtak volna öt epizódot az ablakon), de azért örültem, hogy egy sokkal nagyratörőbb és emlékezetesebb véget szántak befejezésnek. a sorozathoz méltóan véreset, elborzasztóan szépet. michael rymer rendező előtte a tűzzel játszott, most pedig vérrel festette meg a nagy vörös sárkány utolsó perceit. tulajdonképpen az is tetszik, hogy fuller-ék egy ilyen ellentmondásos, kérdéseket felvető befejezést választottak, ami sokféleképpen értelmezhető (és ahogy a neten látom, értelmezik is sokféleképpen). én sem tudom, hogy will asszisztálása a gyilkosságban csak önvédelem volt, vagy átadta magát a hannibal által felkorbácsolt sötétségének. hogy szándékos volt-e a szikláról való lebillenés? hogy túlélhető-e egy ilyen esés? igazából talán mindegy is, a lényeg, ahogy ez a két lélek minden szinten összekapaszkodott a végén... ($09.03.)

vajon ízlés- vagy hozzáállás-beli különbség, hogy a kényszerűségből kettéváló évad melyik fele tetszett valakinek? mert voltak markáns különbségek, és szerintem mindenki le tudná tenni a voksát az egyik vagy a másik mellett. az első fele végleg művészieskedésbe torkollott, mindent eluralt a látvány-pornó, a szálak széttartásától viszont kissé széteső is lett. míg a második fele a szokásos gyönyörű képek mellett sokkal céltudatosabbnak tűnt, talán azért, mert jobban követni akarta a regény vonalvezetését. és annak ellenére, hogy tudok rajongani a kimunkált operatőri és rendező munkákért, úgy tűnik, hogy szükségem van történetre is, mert nekem a második fél tetszett jobban. még akkor is, ha hannibal-t itt háttérbe kellett szorítaniuk, hogy helyet csináljanak egy új gonosznak. de nagyon is jót tett, hogy a kifinomult ízlésű kannibál után egy őserő égette fel a vásznat, akinek az érzelmessége erős kontrasztban állt hannibal hidegségével (és richard armitage is hengerelt, ahogy várható volt). de az is lehet, hogy műveletlen vagyok az olasz kultúrához... tetszett.

(bár még nincs végleges döntés, azért én megírom a nekrológot...) most már jó pár éve estem szerelembe a sorozatokkal, így ki lehet rajzolni egy jól látható mintát, hogy milyen típusúak tudnak igazán közel kerülni hozzám, és mik azok, amiknél tökéletesen látom minden erényüket, de a tiszteleten nem tud túllépni a kapcsolatunk. persze már tudjátok, hogy oda akarok kilyukadni, hogy a hannibal mind a 39 része alatt a második csoportba tartozott -és ez esetben nem is olyan nehéz elmagyarázni, hogy miért. ha valaki hideg és tartózkodó velem szemben, afelé nem tudok én sem szeretetet sugározni. és brian fuller-ék a sorozat alap-génjeibe kódolták ezt az elidegenítést. nem írtak egyetlen szereplőt sem szerethetőre, a kimért és filozofikus párbeszédek is kissé eltoltak maguktól, és ott volt az egész tetején az audiovizuális réteg, a zaj-zenével és a fájdalmasan szépen komponált, de sokszor riasztó képeivel (és országos tévéhez képest igencsak merész gusztustalanság-faktorral). ugyanakkor a tiszteleten túl bőven volt miért visszatérni három évadon át ebbe a fagyos világba -az egyedi hangulatáért; a tökéletes szereposztásáért; a pszichologikus karakter-fejlesztésért; és a sokszor megénekelt, gyönyörűen kidolgozott látvány-világáért. még az sem bántam, hogy az elején heti-ügyeket kellett behozni az átlag-nézők kedvéért, bár nem bántam azt sem, hogy ezek aztán el-eltünedeztek... az ilyen ’tisztelem de nem szeretem’ értékeléseknek mindig ugyanaz a vége, kiosztok rá egy ’tetszett’-et, aztán ülök pár percig tépelődve a billentyűzet felett, elgondolkozva az aggyal és szívvel tévézés különbségein...

„west baltimore is dying, and you empty suits are running around trying to pin some politician’s pelt to the wall.”

az élet körforgásába nem sok beleszólásod van. persze, megtehetsz mindent, hogy egy kicsit jobb legyen minden, de ne álltasd magad, hogy túl sok eredménye lenne, bármennyire erősen is próbálkozol... nem túl szívderítő, amit írok, mi...? de pont ezt sugallta az évadzáró is, hogy az, hogy néhány embert sikerült rács mögé juttatni, még nem jelent semmit, az alsóbb szinteken ugyanúgy kiszolgálják az igényeket, és ha felfelé nézünk, ott sem változott sok minden. pedig az fbi még vevő is lett volna a korrupciós botrány átvételére -igaz, hogy ezért komoly árat kértek, mert őket csak a nagyvadak érdekelték volna… most sem mentünk el fontos karakter-pillanatok nélkül, jimmy őszintesége a kórházban szívet melengető volt, ahogy dee megrendülése is valahol szívtájékra ütött. bár nála nem is az a durva, hogy belátta, hogy mennyi veszteséggel is jár az, hogy ebbe a családba született, hanem az, hogy képtelen szabadulni ebből a káros családból. no, túl a letartóztatásokon, egyezkedéseken, tárgyalásokon, ítéleteken nem lehetünk elégedettek -a jól működő csapatot szétszedték (’hova nem szeretnél menni?”, hehe!), pedig van még bőven bűn baltimore utcáin... ($08.29.)

miért olyan fontos a hitelesség? mert ezzel az erővel nézhetnénk dokumentum-sorozatot is... de valamiért ragaszkodunk hozzá, hogy egy ilyen típusú történet közelítse meg annyira a valóságot, amennyire a dramaturgia engedi, és ez egyáltalán nem baj. nem baj, ha nem idealizált hősöket nézünk, akik diadalmasan kapják el a velejükig romlott gonosztevőket, hanem ennél sokkal árnyaltabb a kép. mert a rendőrök is esendő emberek, akik követnek el hülyeségeket, miközben a véget-nem-érő kulimunkát végzik, és a drog-ügyletekből élők sem a patás sátán szolgálói, inkább megélhetési bűnözők, vagy csak elveszett lelkek, akik beleszülettek ebbe a világba, és képtelenek kimászni belőle. nem baj az, hogy alaposan végigrágtuk mindezeket, élvezettel figyeltük, ahogy apróságokból rakták össze az ügyet, és közben volt idő megismeri mind a két oldal szereplőit (ez mindig is a vesszőparipám volt, hogy egy történet úgy teljes, ha látjuk az összes nézőpontot). a túlzott realitással csak egy baj van: nem elég kalandos ahhoz, hogy igazán beleszeressünk. és ez volt az, amitől egy kicsit tartottam, mielőtt elkezdtem volna (újra)nézni a pilot-ot: hogy baromi erős munkának fogom tartani, aminek csak a maximális respekt jár... na, ha tudnám igazán szeretni, de nehéz, mert hideg és nem enged igazán magához. pedig egyből felvettem a tempóját, élveztem majd’ mindennap azt az egy órát, amit rászántam, de a picsába, nem vagyok képes a maximális értéket kiosztani rá: tetszett.

„i’m going to inhabit my body and bring this baby into a world of aware, peaceful individuals and not fucking drug-addicted robots.”

gaby hoffmann bátor -ezt eddig is tudtam, hisz’ aki ennyire szembemegy a hollywood-i külsőségekkel ebben az iparágban, az nem lehet gyáva. de akkor is nagy elismerésem, hogy összedugták a fejüket lena-val és így meg merték csinálni a szülés-jelenetet. bár nem újdonság ez a fajta természetes bátorság a sorozattól sem. még ha sok mindenben torzít is, azért próbálják leképezni a valóságot. bár azért azt megnézném, hogy hányan vannak azok a kávézó-tulajok, akik ilyen meggyőzően tudnak fogalmazni... elégedett voltam a fináléval, a szüléstől és a jó dalválasztásoktól kellően érzelmes lett, valamint megfelelően eljutatta a karaktereket egy-egy fontos csomópontig. örülök, hogy jessa határozottsága most pozitívan csapódott le, és úgy tűnik, fontosabb szerepre számíthat jövőre. shos is meghozhatja élete egyik fontos döntését. marnie nem kényszerül ilyenbe, mert megtették helyette. és hannah? talán végre ő is felnő kicsit... ($08.16.)

nem gondoltam volna, hogy valaha le fogom ezt írni, de jót tett a sorozatnak, hogy hannah igazán a középpontba került idén. persze ott volt mellette a másik három lány is, akik kaptak egy-egy nem túl vastag szálat (munkahely-keresés, zenéléses romantika, ööö... jessa-val mi is történt...?), de elsősorban hősnőnkkel foglalkoztunk. és ez azért veszélyes, mert tudjuk, hogy hannah tud fárasztó lenni a sok komplexusával, de a hangsúlyossága ellenére jól elviselhető maradt az összes zizzentsége. szép utat járt be az iskolától iskoláig, adam-től adam-után-ig. most lett igazán felnövés-történet az övé. és közben sikerült hétről-hétre nagyszerűen szórakoztatni. tetszett.

„you need some sort of prize or some goal at the end some girl you want to fuck, some guy you want to fuck off, and now you have both. that’s why you fight.”

mintha egy igazi sport-közvetítés lett volna, dobogó szívvel ültem egyre és egyre közelebb a laptophoz, pedig sejthető volt, hogy mi lesz a vége -maximum az volt a kérdés, hogy hogyan adják el nekünk a győzelmeket. mivel jay-nek volt már egy nehezen megnyert meccse, ezért nem meglepő, hogy simán behúzta a kötelezőt. ryan-t viszont még nem láttuk éles meccsen, plusz az ő ellenfelét agyondicsérték epizódok óta, úgyhogy neki vért kellett adnia ezért a bajnoki címért. na, de ez csak az epizód közepe volt, ott volt még a várakozással és sok beszélgetéssel teli kezdés is, plusz a levezetés, aminél már akkor tudtam, hogy nem akarnak nekünk kielégítő zárást adni, amikor annyira lelkesültek a parti miatt -az ilyenek sosem sülnek el jól. és nem hogy nem elégítettek ki, de meglehetősen frusztráltak küldtek el minket szünetre. nem szép, bro, nem szép dolog... ($08.15.)

volt már olyan, hogy el tudtak adni nekem egy olyan maszkulin témát, ami alapvetően távol áll tőlem. és nem sok vonzó dolgot tudnék felsorolni a küzdősportok világából, nagyon nem az én ízlésem az izzadós edzőtermek hangulata, a fájdalmas küzdelmek véres valósága, de adtam egy esélyt, mert mindent lehet úgy tálalni, hogy érdekes legyen. és itt is ezt történt, jó érzékkel az mma világ csak az egyik fontos eleme a show-nak, de az írók a férfias küzdelmek helyett inkább a karakterekre helyezték a hangsúlyt. akik szerencsére elég érdekesek ahhoz, hogy elvigyék az izmos hátukon a sorozatot. bár hozzá kell tennem, hogy egy ritkán előforduló, de mégis létező csapdába esett bele nálam a cucc, mert amikor néztem, akkor élveztem mindig, viszont nem mindig éreztem késztetést arra, hogy ezt válasszam a sok néznivaló közül. és fogalmam sincs, hogy miért... (pedig még cicik is voltak benne! és kiele sanchez-t is szimpatikussá tudták tenni…) tetszett.

„i am the blade and the bullet.”

kitárulkozás. őszinte pillanatok, fájó percek. bár mi is így tudtunk volna kapcsolódni a karakterekhez, mint ők egymáshoz... a megoldás. a gyilkosság elkövetőit felfedték. bólintottam egyet, és nem akartam utánanézni, hogy láttuk-e már korábban ezeket a karaktereket, vagy csak előrángattak két arcot a semmiből... feszültség. a pályaudvar nagy terét is ki tudták tölteni adrenalinnal. egyszer mindenkiből kommandós válhat... elbukás. van, aki megérdemli a halált. de csak azok, akik fatális hibákat követnek el, elgyengülnek, figyelmetlenek lesznek... túlélés. a nőknek sem könnyű. de ők azok, akik továbbvihetik az örökséget... változatlanság. a korrupció elpusztíthatatlan. meg tehetünk mi mindent, alááshatunk a mocsoknak, az olyan mélyen ágyazódott már be, hogy nem lehet elpusztítani... tanulságok. néha a fény győz és néha az árnyék. akármennyit süthet a nap kaliforniában, nem a fény áll nyerésre... ($08.13.)

nézzük a pontos értelmező szótár-béli idézetet: „az antológia több alkotó műveit tartalmazó válogatás, bizonyos szempontok (például nyelvterület, korszak, irányzat, műfaj) szerint válogatják össze a műveket”. nick pizzolatto-nak ezt azt jelenti, hogy gyökeresen mást kell csinálni, mint első alkalommal. és értem én, hogy ezért fanyalog sok ember, egyszerűen képtelenek objektíven nézni a sorozatot. lehet, hogy nem volt jó ötlet ez a nagy fordulat, vagy csak nem tudta kijátszani minden ütőkártyáját az alkotója. mert mindenki felejtse el a misztikummal kacérkodó mocsárgőzös mississippi hangulatot, a költői képeket, itt az ország túlfelén minden száraz és lecsupaszodott, nem egy szerethető világ, fényes, de ugyanakkor rothadó is. itt bolyonganak hőseink, megannyi elveszett lélek, talán túl sokan is vannak, főleg, ha a megszámlálhatatlan mellékalakokat nézzük. mert amennyi sallang lekerült, annyi rakódott rá a nyomozós-rétegre, menthetetlenül belebonyolódva nem csak egy gyilkossági ügybe, de a korrupt felsőbb körök riasztó világába is. persze, hogy nehéz szeretni egy ilyen világot, ahol keresve se találnál egy tisztességes embert, de aki noir-okon edződött, az kényelmesen tudja érezni magát ebben a mocsokban. tetszett.

„one last job, let’s move.”

bizony, eljött az utolsó akció ideje -ki kellett élvezni minden egyes kiürülő töltény-tárat, amíg még lehetett. még úgy is, hogy az írószobában elhatározták, hogy rájátszanak erre az utolsóságra, és végig kétségek között hagynak minket, hogy ki éli túl a nagy kalandot. azt eddig is tudtuk már, hogy a section 20 tagjának lenni nem életbiztosítás, főleg vezető pozícióban, de még abban sem lehettünk biztosak, hogy a nagy páros állva marad a végéig. mert simán el tudtam volna képzelni egy butch cassidy-s befejezést, vagy akár csak az egyikük halálát (az előbbire volt egy flash, az utóbbinál meg végig ott táncoltunk a kötél szélén, de legalább láttuk, hogy a srácok sem sebezhetetlenek). a főszálat már az utolsó előtti részben lezártuk (egész müpás ez az ensz-épület, nem...?), így a végére már csak némi dzsungel-kommandózás maradt. de nem csak a nagy veszély-helyzet miatt lehetett érezni a lezárás-jelleget, hanem szóban is utalgattak már a további életre, a múltban átélt fájdalmakra, egy másik, boldogabb életre. ez utóbbi az, amit minden hűséges néző is kíván a haverjainak, akikkel annyi kalandot élhetett át éveken át. legyetek rosszak, srácok...! ($08.12.)

azon gondolkozom, hogy volt-e olyan az idei évadban, ami újdonságot hozott volna az előző körökhöz képest -és talán két dolog jut csak az eszembe. thaiföld az egyik, ami hozott egy kis színt a dél-afrikai és magyar tájak mellé (plusz gyanítom, hogy a szép hegyvidéki tájat az utolsó két részben nem itthon találták...). a másik meg scott elgyengítése, amit már nem tudok ilyen pozitívan értékelni, de elfogadom, mert logikusan volt felépítve. ezeket leszámítva viszont pontosan azt kaptuk, amit elvártunk a sorozattól: pörgős és tökös akciókat, cool beszólásokat, és egy alibi-sztorit, amivel lehet országról-országra szaladni és halomra lőni egy szakajtónyi statisztát. és a legjobb értékmérője annak, hogy sikeresen teljesítették a küldetésüket a srácok, hogy a csomó sorozat közül, amit az elmúlt hetekben néztem, magasan ezen szórakoztam a legjobban. tetszett.

járnátok egy olyan a lánnyal, aki szép, vagány, jó a társaságában lenni, annak ellenére, hogy nem túl okos, és pontosan tudod, mi lesz a következő mondata? és néznétek ilyen tulajdonsággal rendelkező sorozatot...? a strike back nem ígért sokat, de azt mindig magas hőfokon égve teljesítette. tudom, ezerszer leírtam már, hogy ez egy baromi szórakoztató akció-móka, blabla, de tényleg ennyi volt a show-ban, és nem is kellett, hogy többet beletegyenek. bár biztos sokan azt gondolják, hogy nem nagy truváj összerakni egy ilyen akció-sorozatot, csak kell néhány kamu-fegyver meg pirotechnikus, de azért itt érezni lehetett, hogy ennél sokkal nagyobb odafigyeléssel készült, plusz szeretettel és lelkesedéssel. abból is látszik, hogy ezek mennyire fontos tényezők, mert a kizárólag angolok által készített első évad még sokkal sótlanabb volt, kevésbé szerethető, kellett az, hogy az amcsik a pénzük mellett beleköpjék a rágógumijukat is, hogy ragaszkodjanak a kábeles szentháromságukhoz: több káromkodást, több vért, több csöcsöt! annak ellenére, hogy most nem érzem a nagy finálék utáni gyász-hangulatot, biztos, hogy eszembe fognak jutni még a srácok, amikor már ki leszek éhezve valami jól összerakott akció-mókára. tetszett. (külön nagy pacsikat osztanék a magyar forgatásokért, még annak ellenére is, hogy ki tudott zökkenteni a sztoriból, amikor olyan helyek bukkantak fel, amiket ismerek. de baszki, mégis tök jó volt olyan helyeket látni, amiket ismerek...)

„two minutes of time travel madness?”

oh, az a klasszikus ’what-if’! mert mindannyian elgondolkoztunk már azon, hogy mi-lett-volna, ha egy pici döntésünkkel új irányba állítjuk az életünket. az már más kérdés, hogy josh időutazásai rosszabb következményekkel jártak, mint egy tudatmódosító szerek inspirálta doctor who epizód... de a következtetés a lényeg -el kell tudni engedni a múltat. meg a nőt. még ha már meg is próbáltuk a világ összes nőjét randira hívni. szó szerint.... ($07.28.)

tudod, ez az a sorozat, amiben már a pilot-ban hitler-rel viccelődnek... de most komolyan, hogyan lehetne ezt az eszement őrületet eladni a nálunk (khmmm, nagy levegő, mondjuk ki) átlagosabb ízléssel rendelkező egyéneknek? ezen gondolkoztam már egy ideje, de nehezen találom hozzá a pokol kulcsát. pedig az alap egy teljesen hétköznapi téma, amit biztos, hogy mindenki ismer és átérez, mert mindenkiben ott van a késztetés, hogy párra kell lelnie, mert ööö... mert akkor lesz... boldog? teljes? na mindegy, szóval, egyedül nem jó, kell valaki, csak valahogy sosem sikerül megtalálni őt. Őt. na ugye, ismerős, nem? ez eddig eladható. csak tudom azt, hogy mire a többség leásna ide a mélybe, addigra elolvad az ásójával együtt az agya is a sok marhaságtól. mert én még ilyet nem láttam, hogy minden poén arra épül, hogy hatalmasra nagyítják a dolgokat, hogy mindent szó szerint vesznek. és ez frusztráló lehet, főleg azoknak, akik nincsenek megedződve az ilyen extrémitásokra. nekem meg sem kottyant egyik buggyantság sem (maximum kevésbé működött az adott szkeccs, de ez a formátum velejárója), én végig szórakoztam (tetszett). pedig, ha elfilóznék rajta, rájönnék, hogy igazából nem csak velem, de rajtam is röhög...

„justice, baby.”

továbbra is elégedetten szemlélem, hogy sokszor közelítünk a klisés megoldások felé, aztán mégis kicsit eltérítik az utat a végén. vagy ha bele is lépünk az ismert folyókba, akkor azt szórakoztatóan teszik. vagy olyan formában, ahol lehet izgulni az egyébként kiszámítható végkifejlett ellenére -bár igazából a bíróságon mind a két eredményt elképzelhetőnek tartottam volna. pörgették, mint a veszettfene így az epizód nagyrészét, ahogy kapcsolódtak be sorba az emberek a live feed-re. hogy aztán ezt a felfokozott eufóriát egy pillanat alatt ledöngöljék... ($06.30.)

hány hibát lehet beletenni egy rendszerbe, hogy az még működjön...? a silicon készítői talán kicsit túltolták ezt a kvótát, mert igazából arra húzták fel az évadot, hogy a szereplők hülyeségeket követnek el, amiket aztán próbálnak helyrepofozni, hogy működjön a nagy terv, hogy ne dőljön be a vállalkozás. és ez így egy kicsit sok volt. vagy inkább túl tömény. nincs kielégülés, csak mosolygás azon, hogy megint milyen akadály gördül a siker útjába. és talán a pénzügyi száltól is szájhúzóssá változtam. persze most sem tartott sokáig az évad, mert minden siralmam ellenére könnyen csúszott, de azt is el kell ismernem, hogy a bug-ossága miatt kevésbé tudtam szeretni, mint az első évadot: tetszett.

„-how come my original looks nothing like me?

-yeah, that’s one of the cool things about a chimerism.”

bár eddig nem volt jellemző az írókra a véresszájúság, mégis azon rettegtem végig, hogy lesz vezéráldozat, hogy sokkolóan fejezzék be az évadot (és persze, hogy lett a végén...). pedig koncentrálhattam volna a többi tényezőre is, a pörgésére elsősorban, amibe jó ütemérzékkel illesztették be az érzelmes jeleneteket (egyik kedvenc: helena búcsúja rudy-tól). miközben gén-tanokkal dobáltak minket, szépen lezárták az idei castor-főszál nagyrészét, és behoztak egy régi/új gonoszt a jövő évre. és hát a szokásos év végi klón-találkozó túl kedves lezárás lett volna, ezért kellett az a coda, amit belengettek már jó pár perccel korábban -egy kissé ellentmondásos, de mégis szerethető karakter búcsúja (btw, úgy megörültem, amikor a dokinál nem a szokásos cián-tablettát lőtték el 627-edszer is). és ha belegondolok, ő már a második olyan fontos figura volt, akivel a kezdetektől együtt utaztunk, és idén kiírták, lehet, hogy vissza kéne vonnom, hogy nem voltak eddig véresszájúak az írók... (azzal viszont nem vádolhatóak, hogy ne tudnának tipikus házsártos angol asszonyságot írni...) (ja, és izland-i képekhez sigur rós? too obvious...) ($06.22.)

ha atomjaira szedjük szét a sorozat hullámait, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy ez az évad valahová az előző két egység közé tart, nem nyeri vissza az első évad báját, de nem tartalmazza a másodi csalódását sem. hoz egy korrekt szintet, ahol kellően megcsavarják a sztorit, a ki-kivel-van-t, és bár futnak jócskán párhuzamosan egymás mellett történetek, azért érezhetően egy irányba húz. és hát bármennyit is vizsgáljuk mikroszkóp alatt, nem lehet elégszer bizonyítani, hogy mennyire tatiana maslany a sorozat motorja, továbbra is tudományos anomália az összetett színészi játéka -ami persze egyre és egyre színesedik, ahogy húzzuk az idő-görbét. tényszerűen megállapíthatjuk, hogy az elmúlt tíz hét vizsgálata eredményesen zárult (azaz tetszett).

„you do your best. you try to serve the people and then they just fuck you over. and you know why? because they’re ignorant and they’re dumb as shit. and that, ladies and gentlemen, is democracy.”

gyorsan elszaladt az ideiglenes elnökség időszaka -meg kicsit hirtelen ugrottunk bele a választásba, dehát ez van, jött az évad vége, és ezt még idén meg kellett lépni. a nagy éjszakán pontosan azt történt, amire számítottam, hullámoztak az érzelmek a várakozás közben, ahogy billegett az eredmény, mindenki hozta a szokásos reakcióit, ms.meyer meg végigjárta az egész létrát, a magába-zuhanástól az örömön és a síráson át a változatos káromkodások formájában előtörő dühig mindent. a végeredményem sem lepődtem meg -hugh laurie-t az isten is president-nek teremtette. és hát szüksége lesz egy vp-re maga mellé, ha ez a szcenárió valósul meg jövőre, so... ($06.18.)

ha egyik oldalról nézzük, akkor veszélyeset léptek az írók azzal, hogy átköltöztették selina-t (és a sleppjét) a nyugati szárnyba, mert ezzel felértünk a politikai csúcsra, innen nem lehet tovább lépdelni (ráadásul még a csapatot is darabolni kezdték néhány konfliktus után). ugyanakkor jól állt a sorozatnak, hogy nagyobb volt a politikai nyomás, az általános felelősség -és nem is kellett csalódnunk. mert orbitális elbaszások jöttek sorban, amiken átlag szavazóként csak hőbörögni tudnánk, de ebben a kontextusban viszont csak röhögni lehet, de nagyon. és jól belaktuk ezt a részleget is, jöttek mindenkinél a szokásos poénok, az újak is jól beépültek a balfék csapatba. és nem félek attól, hogy jövőre azért csökkenne a színvonal, mert visszább csúszik eggyel a lábunk a létra-fokokon. legalább újra helytálló lesz a cím... tetszett. (minden évben baromi jól szórakozom tíz héten át, de az a ’nagyon’ csak nem akar a szavazólapra kerülni...) (a minap olvastam a hírt, hogy fehérházi dolgozók azt mondják, hogy egész helytálló, amit a sorozatban látunk. nem lepődtem meg...)

„may the speed force be with you.”

hmm, szeretem, amikor szembe mennek a készítők az elvárásokkal. írhattak volna egy olyan finálét is, ami csak rohan előre gondolkozás nélkül, de ők sokkal okosabbak ennél -az érzelmekre építették fel a részt (úgyhogy várom a kislányos picsogásokat, hogy ’jaj, nem is történt semmi fél órán át’...). és ami a legfontosabb, hogy működő érzelmekre. mert lehet menőzni a gyors futással, meg az időutazással, de igenis rágjuk meg, hogy mindennek vannak következményei -és nincsenek véletlenek, főleg a fizikában nem léteznek. barry töprengése hiteles volt, és nagyon szerettem az összes érzelmi csúcspontot, a tanács-kérést az apjától, majd joe-tól, és persze az őszintén megható búcsút az édesanyjától (és akkor még ott volt emellett egy esküvő és egy szomorú halál is). ugyanakkor az is fontos tény, hogy az érzelmesség mellett igencsak scifi-be borították a történetet, az ügyesen visszahozott prof dobálta a szakszavakat, szingularitás körül jártuk a táncunkat (jól is áll a sorozatnak ez a valóságtól elemelt vonal). aztán a végére megjött az őrült tempó is, hogy gonosz cliffhanger-rel engedjenek utunkra. de egy ilyen kielégítő finálé után teljesen nyugodtan várhatjuk a jövő idényt is. ($05.22.)

hölgyeim és uraim, bemutatom az arrow vesztét... mert tök jó ötlet volt tágítani a dc tévés univerzumát (lásd még az ide/oda szaladgáló karaktereket a két sorozat között), de vesztükre az eltérő hangnem rávilágított az előd sorozat (idei?) gyengeségére -amíg oliver-ék nyügvenyelősen teljesjítették az évet, addig egy várossal arrébb hétről-hétre nagyszerűen szórakoztattak. jót tett a sorozatnak, hogy könnyedebb, goofy-bb, ha úgy tetszik, de ennyi különleges képességű emberrel nehéz is lenne azt a realitást hozni, amit máshol erőltetnek. ugyanakkor tudott komoly is lenni, ha épp arra vitt az útja (lásd az érzelmektől túlcsorduló finálét), de mindenképp jó érzéssel állt fel az ember 42 perc után. az idei network-sorozataim között mindenképp dobogós helyre futna be -tetszett.

„there’s only one thing that can save the inhumans from death and destruction. and it is neither you nor i. it’s skye.”

az ember mindig reménykedik, hogy a finálé lesz az igazi korona, az évad csúcsa, de csak ritkán adatik meg, hogy ez tényleg bekövetkezzen -itt az egyik példa, amit mostantól ki lehet rakni egy vitrinbe, amit tanulmányozhatnak a tudósok. nem hiszem, hogy ennél jobban lehetett volna csinálni... pörögtek, mint a veszettfene, minden szálon fokozták fel az izgalmakat, és közben lazán ütötték le a feldobott labdákat, szórták bele a poénokat és a drámai jeleneteket felváltva. és mennyire működtek ezek a drámák! mert mindig rá kell hogy jöjjön az ember, hogy bár odavan a pofás akciókért, az epikus verekedős-jelenetekért, de akkor tud értékelni valamit, ha közben megszakad kicsit a szíve. skye-anyu abból a szempontból tipikus negatív karakter volt, hogy igazából nem akart rosszat, csak nem mérte fel a tettei következményeit, de sok pluszt hozzá tudtak adni a családi drámájával. de nem csak itt tobzódtunk érzelmekben, hanem az ex-házaspárjainknál, és a fitzsimmons-kapcsolatban is. apropó... nem felejtettek el sokkolni sem... azt hiszem, kifogytam a dicséretekből, de sebaj, szerencsére még áll a marvel tévés univerzuma, és érezhetően az íróknak komoly tervei vannak vele. (kár, hogy kyle maclahlan már nem fért bele a terveikbe, hiányozni fog az őrülete...) ($05.15.)

a kistestvér, köszöni szépen, jó egészségnek örvend... nem tudom, miért kell mindig lesajnálni a marvel tévés részlegét, hogy '’ó, jó, de azért a mozi-filmek...’, mert aki egy kicsit is rálát a dologra, az tudja, hogy az írók nem az árnyékban akarnak evickélni, hanem saját lábon megállni. és kihasználni azt az előnyt, hogy ezeket a karaktereket hetente láthatjuk a monitoron, nem csak néha-néha két órára. az persze sosem árt, ha azért érzékeltetik, hogy ez az egész mozgóképes szerkezet egyetlen épület, de azért nem hiszem, hogy az idei laza kapcsolatnál többre szükség lenne (és ezzel a korábbi magamat is cáfolom, bár idén nem is volt szükség egy olyan capuccino-beöntésre, mint amit a tavaly cap-film okozott...). szerencsére rég túlléptünk az elején kötelező heti-ügyeken (meg is látszik a nézettség egyre siralmasabb alakulásán), és szép ívekben, jó tempóban haladtunk végig. hátrahagyva a maradék realizmust is, egyre jobban gyűrűzött be a természetfeletti a sorozatba (hova jutott el a kis hacker lány az elejéről, te jó ég!), és továbbra is fenntartom, hogy őrültek szövik a nagy szálakat a marvel-nél. legalábbis aki engedélyezte, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak a kisképernyőn, amik majd évek múlva kerülnek terítékre a nagyvásznon, az mindenképp érdemel egy kalapemelést tőlem. mert ő érti, hogy a film és a tévé tökéletesen ki tudja egészíteni egymást. tetszett.

„-the power to change reality is only outweighed by the cost.

-no one should have that much power.”

annak ellenére, hogy gyerekkoromban mindig sajnáltam a gonoszokat, sőt, tudtam szurkolni mondjuk hókuszpóknak is, azért az kell mondanom, hogy ennyi boldogság elég volt a negatív karaktereknek... pedig ez a finálé marha jó volt, főleg az olyan alternatív variáns fanoknak, mint amilyen én vagyok, akik szeretik bogarászni a kisebb/nagyobb különbségeket, de nem értem azokat a hangokat, akik szerint egy fél évet rá kellett volna szánni erre a kifordított világra. még több snow csúnya-nézés és tupírhaj? bővebben kifejtett hook bénázás? kardozó rumple és nyilazó regina? ugyanmár, jó móka volt egy óra erejéig, de ne tovább. pedig még fura módon az sem zavart, hogy henry-t ilyen aktívvá kellett tenni a történések kedvéért. sőt, még az sem baj, hogy nem töltötte ki a teljes duplarészt a fejtetőre állított utazás, hanem szokás szerint felvezették a következő mesét- hatásosan és drámaian. ígéretesen. ($05.12.)

egyre érdekesebb a viszonyunk a sorozattal -sokszor érzem, hogy mennyire megkopott a varázsa, hogy csak megszokásból indítom, ugyanakkor a karakterek a családom részei már, nehezen tudnám elengedni a csapatot, és amíg szórakoztatnak és nem bosszantanak, addig itt maradnak a szívem közelében. persze az is mindig számítani fog, hogy az írók milyen munkát végeznek (mindig is ők voltak a lelkei a sorozatnak), hogy melyik ismert történetet hogy’ forgatják ki, hogy bele tudják tenni-e a lelküket. hogy mennyire valósulnak meg az elképzeléseik. míg az évad első fele talán kényszerből készült (a disney-nél leszóltak, hogy ’ő(k) lesz(nek) a lány(ok)’), mégsem érződött ez, a báj könnyedén elvitte ezeket a részeket, addig második fele egyedibb ötletnek tűnt (szedjünk össze több gonoszt, akik harcolnak a saját boldogságukért), mégsem tudott működni, mert egy erős fő-ív hiányában szétesett darabokra. szóval állok itt a különböző döntések birodalmai között, de azt hiszem, a legkönnyebb ösvényt választom: halvány tetszett.