„the favourite son, the one who lived, who’ll always live. the only strength i have is my hatred for you.”
hömm, szeretem ezt a ’nem szarozunk’ princípiumot, amikor sodortatnak egyre-egyre az eseményekkel, ahol csak kapkodod a fejed, rohansz-rohansz, majd egyszercsak beleszédülsz a szakadékba, és jól összetöröd magad. mert nem voltak kíméletesek az írók, az egyszer szent. sem a város nem maradt épségben (robbantásról mindig kényes beszélni, nem voltak restek), de a szereplők sem úszhatták meg komoly sérülések nélkül (jack kapitány most már pályázhat a legtöbbet szenvedett karakter ever kétes díjára). és mindezt egy múltbeli sérelem, felhalmozódott gyűlölet miatt. ábel bosszúja káinon...? hát itassuk fel könnyeinket, temessük el halottainkat, építsük újjá a várost. mert az űrlények jönnek, azok csak jönnek majd egyre... (+09.04.)
mosolyogva megigazította a tökéletesre nyírt haját és kilépett az árnyékból... már nem csak kötelességből nézem a sorozatot, hogy biztos minden kis utalást értsek a doktor háza tájékán, hanem saját jogon is. ahogy az évad elején írtam, volt egy adag könnyebbség benne, már a karaktereket is jobban megszerette az ember ennyi idő alatt, és hát jobb történeteket is sikerült írni erre az etapra. és persze sokat segített, hogy itt sertepertélt martha jones is. ezért most jó erősen nyomon rá a stemplit a harmadik számú torchwood különítmény vizsgálati jegyzőkönyvére (tetszett). most már csak a halál választhat minket el egymástól. oh, wait...