soroló

„everything i do is for my sons.”

az ilyen helyzetekben sajnálom, hogy nem dohányzom, mert most jó lenne kimenni egyet rágyújtani és kitisztítani a fejemet. mert ahogy várhattuk, sutterbácsi egy isteneset baszott rá. persze ő nem az az író, aki szép egyenesen kormányozza a falnak az autót, hanem kitérőket tesz, majd autót cserél és várja, hogy élvezd a becsapódást. mert oké, hogy számítottunk a halálra, de nem az által, aki elkövette, és nem ilyen brutális kegyetlenséggel (bár sutter-ről van szó, szegény galamb is hogy bánta az elején...). és még úgy is megrendítő volt, hogy már percekkel előtte lehetett tudni, hogy baj lesz. jax tervei be szoktak érni, de mostanában az élet nevű kegyetlen ribanc mintha folyton keresztülhúzná azokat. rettegve várhatjuk az végső felvonást, hogy most az utolsó morális mankó is ki lett húzva a lába alól. mert hiába van tisztában azzal, hogy mivé változott (lásd a hibátlan kezdő monológot), ha az érzelmei nem engedik majd a megváltó felszínre. már múltkor is kérdeztem, hogy jöhetnek-e sötétebb napok charming-ba, de most egyértelműen látszik, hogy igen. fájni fog... (+12.12.)

láttátok az évad elején azt az előzetes, amikor a srácok egy leomló téglafal előtt motoroznak blacksabbath-ra? a falon gemma, clay és tara festmények voltak -szétrobbanóban. talán nagyobb volt a rejtett spoiler, mint gondoltuk...? igen, úgy fogunk emlékezni erre évadra, mint ahol elhullott néhány kulcsszereplő. és az a zseniális, hogy egyik halál sem volt öncélú, mindezzel csak tovább mélyítették az egyre sötétebb képet. és ha azt nézzük, hogy a folyamatot jax-nél már tavaly elindították egy halál-esettel, hát zúgjanak fanfárt a motorok az átgondoltság előtt. még úgy is, hogy jax mellé azonos fontossági szintre emelték idén az élete két legfontosabb nőjét, és az ő harcukat. nem örültem neki, hogy így kifordították tará-t a korábbi önmagához képest, de elismerem, hogy volt értelme, pontosan belepasszolt a kirakósba. meg ez nem az a sorozat, amit azért néznék, mert a karakterek csupa szépet tennének és ezért megkapják a maguk jutalmát. nem, itt alámerülni kell a fájdalomba, a sötétségbe, ahol csak egyetlen remény van, hogy velünk nem fognak ilyen szörnyűségek történni sosem. nagyontetszett.

„upsets the balance.”

szép kontraszt van jax önelégült feje és aközött, hogy milyen problémákat indított be a tervével. talán elvétette a nagyobb kép figyelését, vagy tényleg nem gondolt bele, hogyan is működik a bandáktól terhelt környéke. hogy ha valaki kiszáll, a hatalmi vákuum mindenkit beszippant, és felkeveri az állóvizet. a múlt heti nagyon fontos halál után kicsit más epizód volt várható, de a arra az emberre volt a leginkább hatással a dolog, akiről mindenképp elhisszük a megzuhanását. és ezzel megint egy olyan folyamatot indítottak el, aminek jax fogja meginni a levét. aztán újra jöhet majd a tombolás. ezzel persze már tará-ra is próbáltam utalni, akivel sikerült a lehető legrosszabbat választatni, nem sok vidám percet jósolok neki, így védtelenül. vajon mit tartogat még nekünk a végére sutter bácsi? lehet ennél még mélyebbre menni...? (+12.07.)

„godfather paradox. more distance i try to create, closer i get.”

minden évben van egy epizód, ami nem hogy behúz egy isteneset, de egyenesen kitépi a belső szerveidet, és diadalmasan felmutatja. pedig szokásosan indultunk, csendes reggel, készülődés, pofás akció. dicsérgettem magamban peter weller-t, aki ma a túloldalon brillírozott a sok kézi-kamerázásával. aztán, amikor beindult jax igazi terve, akkor közöltem a monitorral, hogy „asztakurva”, és elvesztem. nem akarok példálózni, de érdekesen jött ki, hogy egymás után két sorozatom is elveszített egy-egy kulcsszereplőt, csak míg az országos tévén fel volt építve az egész, várható volt a halál, itt brutálisan váratlanul, de mégis logikusan történt mindez. de most komolyan, ki számítana ilyenre, két résszel az évad vége előtt, az epizód közepén, a jövő évi várhatóan utolsó évad előtt? de ez még csak parasztvakítás lenne, ha nem sűrítettek volna bele annyi mindent abba a hihetetlen pillanatba. arckifejezéseket, összenézéseket, amikből sok év érzelmei tükröződnek vissza. ettől és az érezhető átgondoltságtól lesz méltó a búcsú. és hogy innen hogyan tovább? nem véletlenül van ott tara egész évben kulcs-pozícióban, az ő döntésén múlik most minden, és a mai után biztosan jelenthetem ki, hogy fogalmam sincs, hogy sutter bácsi keze merre fog eldörrenni... (+11.22.)

„my son loves deep... hates deeper.”

nem szeretjük a családon belüli konfliktusokat, de úgy tálalják az egész tara-ügyet, hogy megértőek leszünk. hisz’ évek óta látjuk, mi megy a klub körül, most is ezer oldalról szorul a hurok, emelkednek a fegyverek, bármelyik nap lehet az utolsó, így értjük az o’lady-k aggodalmait, de ahogy ez az önmagából kifordult nő intézte ezt az egészet, azt nem könnyű feldolgozni. igen, ma is sokat foglalkoztunk a teller család szétesésével, de ettől lesz olyan piszkosul átélhető a dolog, nem a nagy ívű fegyverlóbálástól. persze, kell az is, kell a kavarás a különböző szubkultúrákkal, kell a motoros üldözés (zene nélkül, hasznos hangokkal!), kell a nagy terv fenyegető árnyéka is. és kellenek azok az apró pillanatok, amikor mosolygásra késztetnek ebben a nagy sötétségben (lásd a trip-et a latino car-ban). (+11.15.)

„i’m the scumbag outlaw, and you’re the pillar of justice. and neither one of us likes looking at ourselves in the mirror.”

két párbeszédet fűztek össze az elején, mégis az járt a fejemben végig, milyen kurva erős ez a kezdés. és fokozták. kicsit az öregek epizódja volt ez, clay dicsőséges visszatérésével (az a beszéd! az a harapás!), gemma őszinteségével. a sok álnokság és hazugság után üdítő volt végre az igazság levegőjét szívni a tüdőnkbe. jó, hogy nem hagyták a végére jax brutálisan fájdalmas eszmélését, így biztosak lehetünk benne, hogy még idén szíven fognak ütni a konklúzióval. és nem ignorálhatjuk azt a tényt sem, ahogy a múlt egyre tolakodóbban tör be a jelen problémáiba. lehet mondani sutter-re, hogy beképzelt fasz, szadista sutyerák paraszt, de hogy nagyon tudatosan építi a sorozatát, azt mindenkinek el kell ismernie. (+11.09.)

„breaks my heart that you had to become something so wrong to do what you thought was right.”

tipikus évadközi soa-rész, amikor szépen csordogál a szar a klubra és a szereplőkre. reméljük most már elszelídültek az évad elején keltett (netes) hullámok az iskolai lövöldözés kapcsán, így, hogy továbbra is az egyik mozgató-rugója az évadnak. hogy mennyiben fogja érinteni a klubot a várható következmény, az majd csak a jövőben derül ki. mint ahogy az is, hogyan fog tara belesétálni a saját medvecsapdájába, mert egy ilyen szintű brutál családi beavatkozást nem lehet megúszni, az tuti. fura dolog az anti-hősös sorozatokban, ahogy a törvény emberei ellen szurkolsz, bár itt most a buldózer stílusú ügyésznéni sem könnyíti meg a helyzetünket, hogy szimpatizáljunk vele. mert nem elég csak jót akarni, ahogy az egyszeri coehlo mondaná. (btw, ma mintha jobban direktbe kimondták volna a srácok a dolgokat, nem?) (+10.31.)

„no more vincent.”

a sutter műveknél ha az elején megnyugvást és humort kapsz, biztos lehetsz benne, hogy kétszeres erővel fog lecsapni a végére. értem, hogy miért vitték erre az útra tara-t, még azt is értem, hogy miért teszi, de fájdalmas nézni ezt a sok álnok kígyóságot, ahogy gemma-vá változik. nem jó utálni valakit, akit megszerettünk az évek alatt. de biztos van valami terv. ahogy a rész másik fontos vonulata sem véletlenül került ide. és nem azért, hogy sutter újabb szörnyűséget vezessen elő nekünk kéjelegve (gyerek-pornó, ugye), hanem mert párhuzamot lehetett vonni. jax nem véletlenül akadt ki, és tette meg azt, amiért nem igazán tudjuk elítélni, túlságosan magára vette a hallottakat. ilyen anyák mellett sosem könnyű... (+10.24.)

„samcro’s future is in pussy, not bullets.”

romeltakarítás. jackson eddig is tudta, hogy a tetteinek következménye van, ez csak egy újabb strigula volt. ha csak a bővített klub-gyűlést és a nagybeszédet nézem - már megérte a robbantás. hoztak vissza valamit a régi nyugis hangulatból. de bobby visszatérését is egy elégedett mosollyal nyugtáztuk. kell az erősítés charming-ba. kétségtelen, az a srácok szerencséje, hogy egy lelkiismeretes serriffük van a városban. bár, ha azt nézem, sok mindenből ki tudnak jönni pozitívan enélkül is, korrupt zsaruk sem árthatnak nekik, ahhoz túl sok a tökük (kellett a vigyorgós befejezés, na). örültem, hogy a tranny is visszatért, főleg, hogy a múltkori humor helyett most drámát kapott - walton goggins meg nem fog kapni lófaszt sem ezért a parádéért. hát nyaljátok meg, bő nyállal... (+10.17.)

„jesus, another fine irishman brought down by the bottle.”

kíváncsi lennék, hogy elleshető/tanulható-e ez a mesteri epizód-szerkesztési technika, vagy csak sutter-ék kezében működik ilyen jól. megint zenés montázstól zenés jelenetig íveltünk, a kettő között meg kis keménykedés és karakter-pillanatok (ez utóbbira a kedvenc példám a jax/nero közös kocsikázás volt), és írói durvulás dögivel (szegény katey sagal-t nagyon utálhatja a férjura...). a végén meg az a durva, hogy hiába történik szörnyűség, nem bírod levakarni az arcodról a mosolyt, és muszáj azt dünnyögnöd, hogy ’kurva sutter, megint megcsinálta’. annak ellenére, hogy ott volt ez a lehetősség a kisagyad hátuljában, túl ragaszkodóak voltak az írek, és túl faszkalapnak ismertük meg őket az elmúlt években, hogy ne legyen egy ilyen húzások. welldone, motherfuckers, we are at war... (+10.12.)

„we’re gonna finish our nazi hunt.”

enemy of the enemy of the ene... áhhh... te sem gondolhatod komolyan, jax... sikerült megint úgy megírni az epizódot, hogy folyamatosan kellett felvonni a szemöldököm, hogy ez komoly? / ezt meg merték lépni? / bazdmeg sutter… már a nyitásnál, unser megverésénél, és még az volt a legenyhébb. úgy tűnik, az a döntés született az írói birodalomban, hogy leszarják, hogy még csak az egyharmadánál járunk az idei adagnak, nem kímélnek senkit. hullottak is a karakterek, ezeréves ismerőseink is. akik szerves részének tűntek eddig a show-nak, mégha sokáig csak a háttérben voltak. otto bevégzése kicsit más, elvégezte a feladatát, megszenvedte a klubot (és megformálójának szadizmusát), érezhetően megváltásnak szánták ezt a véget. béke reád, öreg harcos. a marshall ilyen hamari félreállítása megint más ügy, meglepő, hogy ugyanazt a sorsot szánták neki, mint a testvérének, ráadásul ilyen hamar új irány, új gonoszt hoztak be nekünk. ami nem változott, az jax leépülése, nézzétek csak meg az arcát, miközben lövi azokat a kibaszott csótány neo-nácikat. (+10.05.)

„i’m not buying the mea culpa.”

bírom, amikor sam crow bácsi előszedi a sötét humorát, ami felhorkantásra késztet. de az is jó, mikor egyetlen jelenetbe sűríti a karakter-pillanatokat (a jax és clay közös jelenetek mindig jók, de mikor ennyi feszültség van a háttérben, akkor külön kurva jó). de azt is szeretem, mikor a brutális énjét szedi elő, megkötöz, megver és megaláz. tudom, perverz vagyok... szokás szerint nem kapkodjuk el a dolgokat, miért is tennénk, akkor lesz szép sima minden, ha lassan dolgozik az úthenger. idén sem ússzuk meg veszteségek nélkül, szarban és bajban a klub verhetetlen. (mint ahogy a róluk szóló műalkotás a zenés nyitás/zárásokban.) (+09.28.)

„looks like we all have something to gain from this tragedy.”

hol kezdjem? mert csak ülök itt a klaviatúra felett. lehetne elmélkedni ismét az erőszakon, mert persze a klub körül most sem mennek könnyen a dolgok, hiába szeretné jax és a nézők. nem mehet könnyen, ha egy gyászoló anyát a klub érdekeivel kell összhangba hozni. egy gyászoló drogos anyát. lehetne beszélni azokról a katalizátorokról, amik egyre gyorsítják a klub szétesését (marshall és szövetségesei, clay, bobby szervezkedése, írek). de most leginkább a csendek és nézések fogtak meg leginkább. amikor a börtönből kijőve tara szótlanul szál fel a motorra. vagy ha már ő, a cseppet sem erotikus záró szex, és az arca. de ha már arc, hát juice tekintete sem volt semmi, közvetlenül az ölés alatt és után. nézek én is nagy szemekkel, amerikára, sutter-re, a jövőbe. sötét a kép. (+09.20.)

„the persian empire is fallen.”

na vajon milyen az az epizód, ahol a legkisebb fájdalommal egy orrtörés jár? hát durva, bazdmeg, durva... tipikus felvesszük-a-fonalat kezdés volt, sutter bácsi is érezhette, hogy a szétszóródott csapat sok szálát valahogy keretbe kell foglalni, ezért bevetett egy klasszikus fogást, egy kissráccal találkoznak össze a karakterek folyton-folyvást, de aztán egy kegyetlen mosollyal plusz tartalmat ad a szerepeltetésének. mert kegyetlen ember, aki jól láthatóan élvezi a kínzást. bár mentségére legyen mondva (a nézőkkel együtt) mazochista, másképp nem lehet értelmezni otto szenvedéstörténetét. és ennél még lejjebb megyünk majd...? az jó, mert a nyitó monológtól a záró zenés montázsig végig azt éreztem, hogy itthon vagyok, és imádom minden percét. (kim dickens megerősítette a ’csak minőségi sorozatokban játszom’ pozícióját, welcome here, baby!) (+09.12.)