soroló

„i’ve lived a life surrounded by heroes. none bigger than all of you.”

tudom, hogy gyakran példálózom a lost-tal, de most is kénytelen leszek idecitálni a szívem egyik örök csücskét, mert coulson idei szála túlságosan emlékeztetett arra, amit charlie-val végigvittek lindelof-ék egy évtizeddel ezelőtt -mindkettejük felett olyan erősen lebegtették a halált, hogy a fináléban kötelességük volt az íróknak lezárást nyújtani a karakter számára. és örülök, hogy phil coulson nem egy drámaian elnyújtott kiszenvedést kapott, hanem egy csodaszépen felvezetett megható búcsút, amivel nem csak a sorozatban eltöltött öt éves ívét zárták le, de azt a tíz évet is, amit a marvel univerzumban töltött (az egy más kérdés, hogy jövőre újra találkozunk vele a captain marvel-ben, mert az egy előzmény-sztori lesz az eddigiekhez)... viszonylag gyors lezárást kapott viszont talbot őrült küldetés-tudata, de a lehetőségekhez mérten hatásos volt az összefeszülése daisy-vel (főleg amikor beindította a rengés-rakétákat)... ez az a sorozat, aminek meg tudom bocsátani a moralizálást, sőt azt is, ha a karakterek nem értenek egyet, bár szegény yoyo is érezte, hogy azért vitték el a szerepét ebbe az irányba, hogy legyen valaki, aki mindig makacsul ellenkezik a többiekkel... a finálék fontos eleme tud lenni a veszteség, és kis-whedon-ék is bevállaltak ma egy halált, ami kellően sokkoló volt (főleg ahogy után jemma mosolyának eltűnésére koncentráltunk) -viszont az érzelmi sokk után megtalálták a kiskaput, hogy átverjék a halált, és átverjenek minket nézőket is... persze a legtöbben arra számítottunk, hogy thanos csettintésének hatása lesz a sorozatra is, de a kasza árnyékában inkább egy önmagában megálló lezárásban gondolkoztak az írószobában, és ezt el lehet fogadni érvként (ha egyáltalán hagyták volna nekik azt, hogy pár utaláson túl komolyabban kapcsolódjanak megint a filmekhez, mert a marvel tévés részlegénél ezt sosem lehet biztosan tudni...). (##05.20.)

bármennyire is mondják azt, hogy a visszafogott költségvetés termékeny talaja a kreativitásnak, az olyan nagyívűen jól működő sorozatoknál, mint a shield igenis káros, hogy ha túl megszorítják a pénztárca száját... és nem is a látványos effektek elmaradása miatt írom ezt, hanem mert (főleg az évad elején) a hangulat sínylette meg a térbeli lekorlátozottságot, hogy mindent sötét, szűk terekben, stúdió-körülmények között kellett leforgatni. így nem tudta felvenni azt a pörgős tempójú ’buzz’-t sem, ami magával tudott sodorni az elmúlt évadokban... szerencsére azért a karakterek többsége jól megúszta a sajnálatos változásokat (szegény yoyo-t kivéve), így aztán erős pillanatokból idén sem volt azért hiány... érdekes érzés belegondolni abba, hogy (nagy egyezkedések után) visszatér a sorozat jövőre is (nagyon okosan csak a grande finale avengers után, hogy ne zavarják egymás köreit), mert érzek még az alkotói műhelyben annyi spirituszt, hogy kitalálják, hogy miképp tudják gazdaságosan és ötletesen továbbvinni a kisképernyős világmegmentést, és a rég megszeretett karaktereimhez is tudok még ragaszkodni, ugyanakkor kicsit sajnálom, hogy a most megkapott érzelmi töltetet nem őrizgethetem magamba, mint egy szinte tökéletes lezárást.

„i can even fly. and i don’t need a hammer or an iron suit to do it.”

a dramaturgok első számú szabálya: ha elcsattan egy régóta várt csók (vagy megtörténik a könnyes szerelem-bevallás, vagy első alkalommal egymáséi lesznek a szerelmesek, satöbbi/satöbbi), utána mindig történnie kell valami drámai fordulatnak az egyik érintettel (és ennek ellenére mégis csőbe lehet húzni a gyenge szívű nézőket a csókkal, főleg ha epikus harc közepén valósul meg, egy virtuálisan létrehozott pajzs árnyékában)... fura, hogy sem az írók sem mi nem tudjuk megunni az ’egyetlen élet vs világ-megmentés’ tétet, de ha ennyi feszültséget lehet generálni az ilyen súlyú döntésekkel, akkor miért is fárasztana ez a fordulat...? mivel tudjuk, hogy talbot sohasem ér oda thanos-hoz, így húzni kellett az időt a mai részben -mondjuk azt, hogy további energiákra van szüksége az őrült küldetéséhez, és így elhisszük, hogy kacskaringós az útja... eközben elbúcsúztunk egy vendégszereplőtől, majd a tábornok labilis elme- és lelki-állapotát vizsgáltuk a családja körében, ahol végleg bizonyosodott, hogy a saját szavaival ellentétben ő nem sorolható a jók csapatába... (a már említett pajzsos/csókos (daisy-vigyorral súlyosbított) jeleneten túl volt ma még cool-ság bőven, például az is hatásos volt, ahogy daisy megtörte az elméje béklyóját. azt meg ugye senki sem gondolta, hogy szereznek egy színészt a spartacus-ból, és aztán nem adnak a kezébe szúró/vágó szerszámot, hogy használja azokat...?) (##05.12.)

„it’s time you met earth’s mightiest hero... me.”

úgy látom, hogy a képregényes világban elég megosztó dolog az event-ek létezése -mert egyfelől élvezetes, hogy nagy eseményekben fogják össze az univerzumukat, másfelől frusztráló, hogy ilyenkor a különböző szóló-címeket is megpróbálják bevonni a buliba, ami azért frusztráló, mert sok esetben túl laza a kapcsolat, máskor viszont azt érzi az olvasó, hogy olyan füzeteket is rá akarnak erőltetni, amiket alapvetően nem venne kézbe, viszont ha kihagyja őket, akkor meg hiányérzete lesz emiatt... az infinity war a marvel filmes univerzum nagy event-je, ez az epizód meg egy tie-in volt hozzá, egy olyan mellékszál, ami kapcsolódik a nagy egészhez -és ez a kapcsolat többé/kevésbé erős lábakon is állhat, ha megfelelően dolgoznak majd az írószobában... emlékszünk még arra a talbot tábornokra, aki folyton csak el akarta kapni a shield-tagokat? hát azóta jól átfazonírozták, most már ő lett az az őrült, akinek hatalmas hatalom van a kezében, és bár ezt alapvetően jóra akarja használni (megmenteni a földet thanos-tól), a módszerei eléggé átlökik őt a rossz oldalra (meg az újonnan nyírt körszakálla is, mert pozitív karakter ilyen arc-szőrzetet nem hordhat!)... miközben az űrben röpködtünk és holtesteket cipeltünk a laborba, meglehetősen sokat moralizáltunk is azon, hogy fel lehet-e áldozni akár csak egy lelket is a nagyobb jó érdekében. (##05.05.)

„i told you i could fix this.”

a shield elég sötét helyen van most -mármint mindenféle értelemben, bezárva a lighthouse-ba, miközben olyan lények támadják őket, akik a beépített emp-jüknek köszönhetően kioltanak mindent fényt. de lelkileg is nagyon rossz állapotban van a csapat, állandósultak a veszekedések, és ez a konstans feszültség már-már szétrobbantja az egységet... nehezen értik meg yoyo tettét, pedig ahogy elena felhívja rá a figyelmet, may-jel szemben elnézőbbek voltak, amikor hasonlót tett egy kislánnyal bahrein-ben (btw, mi ez a visszautalás-cunami manapság, daisy egész mélyre merült az első és második évados sztoriszálakban -szinte az az érzése az embernek, hogy az írószobában tudtak valamit, amikor nekiálltak ennek az évadnak, mert az utolsó köröknél szokás ilyen visszanyúlásokkal élni)... a széthúzást nem könnyű látni, mint ahogy a sötét folyosóknál sem egyszerű kivenni a harcokat, de az kétségtelen, hogy mindegyik erős feszültséget generál a nézőkben... és akkor ott volt még a fordulat, amivel világossá vált az epizód címe, mert egy olyan személyre rakódott rá a világpusztító (nem túl megtisztelő) titulusa, akire eddig nem gondoltunk, viszont örülhetünk, hogy ezzel jut neki néhány cool pillanat... (komolyan ki akarják szúrni a szemünket egyetlen mondatnyi utalással az éppen dübörgő avengers filmre...?) (##04.28.)

„in our experience, gravitonium is not easy to manipulate.”

azért még el tudják érni néha, hogy ’ejha!’-ra húzzam a számat... amikor ruby kilebegett az amerika kapitánytól kölcsönkért átalakító kapszulából, és elsőként kioltott egy életet -na ez pont ilyen pillanat volt... de egyébként nem nagyon volt megállás az epizódban, fitzsimmons-ék végig fenyegetve voltak, eközben talbot is ment előre az agyába programozott hydra-terv szerint, így a shield-bázison sem voltak biztonságban az ott lévők, és persze, ahogy az a sorozatok nagykönyvében meg van írva, a két egyre feszültebb szálat egymásra csúsztatták, hogy a végére felerősítsék egymást... yoyo közbelépése azért érdekes, mert most majd megint elő lehet szedni az érveket azzal szemben, hogy a pillanatnyi jónak tűnő impulzusok hosszabb távon rossz következményekkel járhatnak -arról már nem is beszélve, hogy kioltani egy ember-életet mindig komoly lelki törést kell hogy hozzon magával... deke az idétlen dumáival magában egy kicsit fárasztó, ám ha összepakolják őt mack-kel és coulson-nal, hogy hármasban fejtsék meg a szerelem által gerjesztett érzelmi hullámokat, az kifejezetten viccesen tud elsülni... négy rész van még a végéig, és szerintem jó, hogy még nem látunk tisztán, hogy merre megy az utunk, hogy milyen komoly ellenfelekkel is kell még szembenéznie hőseinknek... (##04.21.)

„i’m protecting england from evil robots with the man i love.”

továbbra is külön küldetéseken a szétszakadt csapat -igaz, a folyton savanyú képet vágó szöszi összeköti a részeket, hol-itt-hol-ott bukkan fel, hogy kellemetlenségeket okozzon. mire nem ösztönöz egy nagy kanálnyi mother-issue, mi...? azért daisy-nek a visszakapott képessége birtokában nem tartott sokáig levernie a kiscsajt, az már egy más kérdés, hogy eközben nem volt ideje deke-en is a szemét tartania... a jövőből jött srác most egyszerre volt szórakoztató a leszedált dumáival, és még némiképp izgalmas is volt, hogy mi lesz vele a sérülés után... a nagyszülei viszont végig jól hozták magukat, már akkor is, amikor kéz-a-kézben ugrottak ki egy repülőből -de nagy respekt az íróknak, hogy most már ki is mondják azt a törekvésüket, hogy soha többé nem szakítják szét fitzsimmons-ékat... elena a sérülése óta nem szaladgált gyorsan, ezért várható volt, hogy nem esik majd neki jól, amikor újra megpróbálja... idén direkt rámennek arra, hogy may-jel lágyítsák a szívünk, ami igenis meglepő fordulat az elmúlt évek kemény lovassága után, de istenuccse, működik -és még hogy fog működni, ha beváltják az a jövőből érkezett jóslatot, hogy coulson-nak meg kell halnia... (##04.14.)

„so we’re the invincible three, huh?”

értem én, hogy írói szemmel izgalmas dolog megosztani a csapatot elvek és gondolatok mentén, széttörni az erős egységet, de mi nézők nem rajongunk azért, hogy egymásnak esnek a szereplők, pedig a céljuknak közösnek kéne lennie... de legalább a fitzsimmons/elena szövetség erős, mert úgy gondolják, hogy mindent megtehetnek, hisz’ van bizonyítékuk arra, hogy még sokáig fognak élni, és bevallom itt sikerült hatni az én érzéseimre is jemma nagy tesztjével, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy túl fogja élni legalább ezt az epizódot, és az összeesésénél is kellett pár pillanat, mire leesett, hogy mire megy ki a játék... ezzel ellentétben az már kezd egy kissé fárasztóvá válni, hogy coulson feje felett ott köröztetik a halált -igaz, önreflexív módon ki is mondják, hogy phil a legtöbbet meghalt és visszahozott karakter a sorozatok történetében... egyébként jó csapat alakult lent az alig megvilágított pincékben, jó társa lett a küldetés-tudatos coulson-nak a keményeket beszóló talbot és a jelenleg jó oldalon izmozó creed... odafenn az égben meg megint arra csodálkozhattunk rá, hogy a mindig is kőkemény nőként szeretett may-nek milyen jól állnak az érzelmek... (##04.08.)

„you filthy calamari mata hari.”

egy új(abb) karakter akkor lesz igazán érdekes, ha mélységet adunk neki -mondjuk 28 évnyi mélységet... eddig is bőven ébresztettek már bennünk kételyt hale tábornokkal kapcsolatban, de most már megbizonyosodhattunk róla, hogy bár hydra-szív dobog benne a kezdetek óta, azért épp’ azon munkálkodik, hogy megmentse az emberiséget az űrből jövő fenyegetéstől (légyszi, légyszi, legyen ez kapcsolatban thanos-szal...). fel van adva a lecke coulson-éknak, hogy szövetségre lépjenek a nagyobb jó érdekében... talán még ennél is érdekesebb volt az epizód nagyrészét kitevő flashback, ahol láthattuk a hydra kiképző-sulit, és nem csak az éltanuló hale-t, hanem olyan ismert hydra-arcokat is, mint sitwell és von strucker, mert az mindig fun, amikor a fiatalabb énjüket is megismerheted a karaktereknek. az anyaság kérdése is tisztázódott hale esetében -mert eddig nem tűnt anya-típusnak a hideg tábornok, hát persze, hogy a hydra utalta ki neki ezt a feladatot -egyszerűen azért, mert a férfiklubban nem nagyon találtak több nőt... talbot tábornok is visszatért, hogy kicsit szomorkodjunk a fejsérülésén, majd hogy lássuk, hogy fogolyként sem fél semmitől... (btw, ruby-nak az a fő feladata, hogy mindenkit idegesítsen a svédasztalnál...?) (##03.31.)

„the science is sound. there are always risks involved.”

daisy-nek idővel vissza kellett kapnia a képességét, ezt tudták az írószobában is, és (nézői szempontból) szerencsére a lehető legdrámaibb formáját választották ennek a fordulatnak... mivel egyszerre támad a csapatra a félelem-dimenzióból kitörő megannyi szörnyűség és a tábornok-néni által vezetett sereg, ezért jól el lehetett altatni a figyelmünket az igazi fordulattal kapcsolatban, pedig valójában tudjuk jól, hogy fitz fejében nincsenek rendben a dolgok... iain de caestecker most is megbízhatóan hozta a karaktere összes oldalát, egyszerre képes megtört és erőt sugárzó is lenni -és persze hideg tudományos magyarázattal képes szolgálni minden megkérdőjelezhető tettére, még ha ezzel érzelmi mélypontra taszít is mindenkit -és baromi jól működött mind a lelepleződése, mind utána a beszélgetése jemma-val. és ha már simmons-nál járunk: elizabeth henstridge-nek számtalan könnycseppet kellett produkálnia, mert nem csak a férjurával, de deke-kel is volt egy csodálatosan érzelmes pillanata... eközben coulson-ék bedőltek a legolcsóbb gonosz-trükknek (a.k.a. az ’elfogatom magam, hogy ezzel leplezzek valami mást’), de ez a szál inkább a jövőbe mutatott, mint most adott volna sokat az összképhez -de ettől még megint jó volt látni egy visszatérő gonosz arcot, és a végén csak beigazolódott a gyanúm: minden levágott fej helyére kettő nő... (##03.24.)

„on a mission with the two things i fear most: drowning and heights.”

egy: rég volt már heti-küldetés, úgyhogy a srácok némi gravitórium nyomába eredtek, hogy legyen ilyen is újra, szokásosan shield-esen megcsavarva az ügyet egy felhők közt lebegő tengeri hajóval (plusz egy új vendégszereplővel, akit jake busey ellenállhatatlan mosolyával támogattak meg, és persze a hét legnagyobb beszólásával, ami mc hammer tiszteletbe borította a komolyságot)... kettő: még szerencse, hogy a színész-srácnak olyan jellegzetes arca van, hogy azonnal beugrott, hogy miért kéne emlékeznem rá, a báró-fira -úgy tűnik, hogy tényleg az a terv, hogy csokorba gyűjtenek egy halom klasszikus gonoszt (a szösziben meg az lesz a jó, hogy soha nem tudhatja az ember, hogy mikor cselekszik az anyja parancsára, és mikor dönt a saját érdeke szerint) (btw, két szálon is felemlegették ma a hydra-t, csak nem vissza fognak térni valamilyen formában?)... három: mióta megtudtuk az igazat deke családi kötődéséről, más szemmel nézzük a közös jeleneteit a nagyszüleivel -és most már a srác is más szemmel fog nézni rájuk (egyébként fitz-et könnyen el tudjuk képzelni nagypapaként a folytonos zsémbelődései miatt)... négy: elena kéz-drámája még mindig erősen jelen van, és muszáj is, hogy foglalkozzunk vele, mert egy életet megváltoztató trauma ez. (##03.17.)

„this s.h.i.e.l.d. technology will make you think that the 1980s got here a bit early.”

nem csak a karaktereknek, nekünk is piszok jól esett friss levegőt szívni a szabadban (még ha kreatívan meg is hagyták a díszlet egy részét) -persze a jelenbe való visszatérés nem azt jelenti, hogy egy pár percnél több pihenő is jutott volna a srácoknak, hiszen a gonosz kree-k karmaiból a még gonoszabb katonaság ölelő karjaiba huppantak vissza (úgy tűnik, hogy a katona-nénire húzzák rá a vizes lepedőt az írók, aki igazi gonoszhoz méltó hench(wo)man-t is kapott már a lánya képében -pedig a kis szöszi elsőre csak egy szimpatikus lázadó tininek tűnt...). úgyhogy hamar érkeztek az újabb pofonok és egy komoly sokk is, ami nem csak az adott karakter szempontjából sorsfordító, de a jövőre is komoly árnyékot vet, mert azt bizonyítja, hogy minden szörnyűség, amit láttunk korábban, tényleg bekövetkezhet... deke-et sem hagyták veszni a sötét eljövendőben, igaz, most még csak poén-forrásnak használták, ahogy jövő-menőként kipróbálta az összes csodát, amit a jelen világunk nyújtani tud: a sört és a hagyma-karikát... btw, továbbra is tele van a show pikírt megjegyzésekkel és mosolygós egysorosokkal, nem tudom idén milyen humor-bombát robbantottak az írószobában, de rendelhetnének még belőle a későbbiekre is... (##03.04.)

„you were right. we can fight back.”

hogy ezek a gonoszok mennyit tudnak monologizálni -aztán mi lesz a végük? felszívják magukat a fizikai harchoz (jelen esetben egy kis kree-turbóital adja a segítséget), hogy aztán drámai küzdelemben alul maradjanak (szép adalék volt a végjátékhoz, hogy jemma kassius saját módszerével vihette be a kritikus döfést)... nagy volt a pörgés megint, hisz’ a visszatérés volt a tét, de engem az epizódnak leginkább az az aspektusa foglalkoztat, ami lelkileg ki fog hatni a sorozat jövőjére -azaz hogy most csak húzzák az agyunkat coulson végjátszmájával, vagy tényleg fel kell készülnünk a búcsújára (megint); vagy hogy daisy hány epizódon át fog durcázni azért, amit coulson tett vele; vagy hogy yoyo miként dolgozza fel, hogy a dns-éből létrehozott jövő-verzióját olyan rossz állapotban látta... az ilyen nagy téteket tartalmazó epizódokban gyakoriak a hősies önfeláldozások, és jól is működnek az ilyenek érzelmileg, még akkor is, ha egy nemrég csatlakozott mellékkarakter hozza meg az áldozatot (vagy akkor is, ha az adott karakter adottságait tekintve nem úgy tekint az elmúlásra, mint mi emberek). (mit ne mondjak, azért kihasználták azt a készítők, hogy a kree-k vére kék színű, mert így a tévécsatornánál sem panaszkodhattak, hogy miért öntöttek ki belőle annyit az epizódban...) (##02.03.)

„you’re no god, no devil! you’re just a cruel, sad, little blue man.”

a gravitációs problémák jól megrázták az űrhajót és a forgatókönyvet is, kár, hogy végig lehetett érezni, hogy mindez csak előjáték a nagy bumm-hoz... persze az kielégítő volt, ahogy yo-yo és mack kijátszották kassius nagy arcát, de ahhoz egy csomót látszat-dráma kellett, hogy aztán működjön a nézőknél is a koppanás és a siker felett érzett öröm (és persze máris tudjuk, hogy csak időleges volt ez a győzelem)... a felszínen a számtalan kamera-rángás között sokáig a fitzsimmons-féle technoblablával kellett beérnünk, valamint két apró karakter-pillanattal coulson és may, illetve coulson és daisy között. aztán elindultunk az életveszélyes kalandra, és itt már a feszültség vitt magával (btw, kifejezetten pofásan nézett ki a gravitációs siklás a tönkrement légkörben) -és ezt még lehetett fokozni egy súlytalanságban induló, majd nagy pofonokban végződő bunyóval is, mert szegény daisy nem ússza meg, hogy ne kelljen minden epizódban előszednie a hátizsákból a pörgő-forgó-rúgást... (azt talán múltkor nem emlegettem, hogy (magamat is meglepve) emlékszem erre a gravitációs lötyire a sorozat elejéről, pedig az ilyen dolgok két résszel később is ki szoktak már esni a fejemből, nemhogy öt év múlva...) (##01.27.)

„-we can’t change time.

-you don’t know that!

-of course i do! because we’ve tried! for all i know, we’ve tried a thousand times! always ends the same. it’s like a record that keeps on skipping, and we are repeating this loop again and again and again!”

aha, nem volt elég egy sima időutazás, komolyabb elméleti kanyarokat kellett még tenni, hogy nézőnek ki kelljen bogoznia magát a felszínre... még nem teljes a kép, de az már tiszta, hogy egy alternatív idősíkot élünk, mert most belepillanthattunk az eredetibe, ahol igenis lehetett daisy a világ elpusztítója, és ahol a tudósaink komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megakadályozzák a borúba borult jövőt... ügyesen kulcs-szereplővé tették a jövőt látó kislányt -sőt, az az epizód sarokkövét a hozzá kapcsolódó érzelmek adták. mert a nyomasztó hangulatból erősen ki tudott világítani a szeretet és a kötődés, és én annak csak örülni tudok, hogy may-t engedik ilyen keserédes pillanatokban is részt venni, nem csak segg-szétrúgásra használják (nem is véletlen, hogy épp’ most vetődött fel benne, hogy mi lesz a szerepe a csapatban, ha sérülten nem tudja ellátni az eredeti funkcióját)... a nagy leleplezés közben néhány szinttel lejjebb azért akciók is zajlottak, yoyo kapott egy látványos megmozdulást -mack meg újra szeretettel simíthatta végig a fejsze/shotgun kombóját... (##01.21.)

„come on. a room full of secret agents, scientists, and superheroes. someone give me something.”

miért tűnt úgy az előző rész végén, hogy kassius nyaka sérült meg, ha most csak egy kis karcolást ápolgatnak az arcán...? a nagy szökéstől folytattuk ma, és ez ki is töltötte a rendelkezésre álló időt, futottunk (és néha verekedtünk) daisy-ékkel, jól tartva végig a feszültség-szintet. a kree-k taktikusan nem egy hadsereget, csak két verőembert küldtek utánuk, igaz, a szűk folyosókon és liftekben több kékvérűnek sem lett volna esélye... egyébként is egymással vannak elfoglalva a saját szintjükön, és nem is frakciókról és neveltetési elvekről van szó, hanem káin és ábel-i testvérharcról... hiába terelték össze a csapatot (mínusz may), mert most sem maradhatnak együtt, mindig van valaki, akinek a hősies énje felülkerekedik a józan-észen... a lovasság eközben a felszínt mutatja be nekünk, és mondanom sem, hogy az sem egy vidám és jóhangulatú helyszín, de legalább még több rejtélyt rejt... (a fizikai és földrajzi háttér-tudásunkat őrző agyi területünk kaphatott egy kicsi megnyugtatást azzal, hogy láthattuk, hogy a gravitáció nem tökéletes a darabokra tört bolygón...) (##01.14.)

„this puny girl is your destroyer?”

láttuk már sokféle arcát fitz-nek, de talán ez a cool, borostás és hidegen beszólogatós énje a legszórakoztatóbb, nagyon profin adja el magát ebben a bountyhunter style-ban... clark gregg rendezőként debütált az epizódban, és ahogy egy jó tévés szakemberhez illik, szépen illeszkedett az évad eddigi hangulatához a rész -a színészvezetéssel sem volt gondja, viszont a vágásnál úgy éreztem, hogy van még mit tanulnia, mert engem zavart, hogy a küzdelmeknél a kelleténél többször váltott át a kép a nézőközönségre, így kizökkentve a bunyók ritmusából... óh, mert megint a gladiátor gödörnél jártunk, may és daisy is megmérettetett. meg persze mentek a gazdagok közötti zrikák és intrikák is, beexponálva a fő kree családi hátterét is. már itt is kaptunk egy meglepő halált, de az emberek nyomorúságos szintjén is búcsúztunk egy új karaktertől -nem úgy tűnik, mintha az írók bármelyikükkel is hosszabb távra terveznének... de tulajdonképpen jól elvagyunk mi a régi csapattal, már csak össze kell rázni őket egy helyre, aztán jöhet a hadd-el-hadd. végül is már fitzsimmons egyben van, úgyhogy túl sok kívánságom nem lehet ezek után... (##01.07.)

„they’re in trouble some 70 years in the future, and there’s nothing i can do?”

jé, természetes fény -az évad első természetes fénnyel ragyogó jelenete! persze ez úgy lehetséges, hogy visszaugrottunk a mába, hogy végigkövethessük fitz útját a jövőbe. először kicsit visszahúzott a rész, amikor a tipikus katonai börtönös jeleneteket kaptuk sorba, ahol a kikérdezések között hősünk serényen kutat és edz, valamint üvöltözik a mihaszna futballistákkal a tévéképernyőjén keresztül (viszont van annyi szépérzéke, hogy a szokásos vonalak helyett kis majmokat rajzol a napok múlását számolva)... a katonai divízió most sem lett szimpatikusan ábrázolva, viszont így gond nélkül vettük, amikor ki kellett játszani őket. mert jött a lovasság egy régi ismerős képében, és tök jól működött együtt a két bloody english guy (főleg amikor direkt starwars referenciába bonyolódtak). de egyébként is építkeztünk a múltra, fitz-et még mindig gyötrik a gonoszságok, amiket a framework-ben elkövetett, de a jövőbelátó kislány is egy szép utalási pont volt egy korábbi eseményre. de az ember tudta értékelni az apró főhajtásokat is, például, amikor a raktárban megbújó quinjet látványánál megszólalt a zenei főtéma... örültem annak is, hogy a pilot-ban látott fura alaknál is kulcs-információkkal gazdagodtunk -főleg hogy a jövőben is hasznos tagja lehet a kiscsapatnak... (#12.23.)

„...and the vibe goes full-dystopian...”

uhh, baromi nehezen adja meg magát számomra az évad hangulata, ráadásul meglehetősen kialvatlanul, fájós fejű vasárnap reggelen kezdtem nézni a részt, és nagy fegyvertény, hogy innen sikerült meggyőzni, hogy érdekelni kezdjenek az újabb történések, hogy érzelmeket csikarjanak ki belőlem. először akkor kezdtem félrerakni a problémáimat, amikor a kree főarc kikérdezte a csajokat, mert jóféle feszültség volt abból, hogy daisy és jemma képesek-e ugyanazt a hazugságot előadni -még akkor is, ha eleget mutogatták előtte a gondolatolvasó inhumánt, hogy tudjuk, hogy ő nyújt majd segítő elmét a vesztett helyzetben. aztán a többiek is olyan szintekre mentek külön küldetésre, amik képesek voltak pluszt adni az eddigi disztópikus fura hangulatba. mert mit érne egy antiutópia az utódnemzés problémája nélkül, ha nem csak egy korlátozott női csoportnak lenne lehetősége szülni -itt persze a kree-k választják ki a megfelelő alanyokat. és ha szülőségről van szó, akkor megint fájdalmasan kell emlékeztetni minket mack szomorú múltjára... egyre jobban forgatják deke karakterét is, hol túl anyagiasnak tűnik, hol igazi segítőnek, akinek megvannak a maga keresztjei, remélem jó irányban tartják mostantól a végéig. (#12.17.)

„i’d rather not go where no one can hear you scream but... okay.”

hmmm, a tavalyi morgós mack-et idén átbillentették a laza egysorosokat szóró mack-ké (lásd az alien-utalásos idézetet is), és ez a változata sokkal szórakoztatóbb... kell is az, hogy valaki átvegye a humor stafétáját, mert még mindig elég nyomasztó a hangulat, a sötét szűk terek összenyomnak, a zenei paletta bőr-alá-mászósra cserélve, nem egy kellemes hely ez a borongós jövőkép -vagy alternatív jövőkép? csak mert a multiverzum is be lett lengetve, mintegy mellékesen... hőseink persze nem magukba zuhanva végzik csak a mindennapi alja-melót, amit kiutaltak nekik, hanem mozgásba lendítették a terveiket, így láthatjuk yoyo-t egy szépen kivitelezett lassított futásban, daisy látványosan szétrúghat pár kék segget (chloe bennett kaszkadőr nélkül nyomja a pörgő/forgó rúgásokat? wow!), és may is egész ügyesen kezeli az űrhajó botkormányát (btw, may, egy apró intim pillanatuk volt coulson-nal, és én máris elolvadtam). jemma szálánál éreztem egy kis kettősséget, mert egyfelől örülök, mikor az empátiáját használják, ugyanakkor ez a ’adjuk el gladiátor-harcra az inhumánokat’ vonal annyira sablonos volt, hogy már fájt egy kicsit... (#12.09.)

„we are a breath away from extinction. we make one wrong move, and in a blink, mankind is gone for good.”

az előző szezon űr-béli befejezése egy cool cliffhanger volt, ami miatt még jobban várhattuk a visszatérést, de szerencsére a sorozat készítői nem csak édes kampóval ellátott mézesmadzagokban gondolkoznak, hanem komolyan leültek megtervezni a legújabb merész irányváltásukat. mert eddig is kanyarogtunk ide/oda a széles marvel univerzumba, hol a realistább, hol a misztikusabb elemek domináltak jobban -most viszont menthetetlenül beborít mindent a scifik sötét hideg vákuuma... mert nem volt elég az űr, mint új helyszín, a kék kreek, mint kötelező idegen faj, kellett még egy csavar, amivel még fel tudták fokozni a nyomasztóvá váló hangulatot -egy riasztó disztópia képe... működött, hogy az első félórában csak kapkodtuk a fejünket a hősökkel együtt, kellemesen frusztráló volt, hogy végig szűk terekben tartották a képet, és aztán fokozatosan jöttek az elismerő sokkok, ahogy megismertük az emberiség jelenlegi vegetáló életmódját... (ha már bezárt helyszínek, ezek egyszerre tűnnek spórolósnak, hiszen nem kell a külsőkkel bajlódni, elég néhány fal meg folyosó és megvan az illúzió, ugyanakkor nem nagyon szokás egyik évadról a másikra kidobni az összes korábbi díszletet...) szóval ígéretes a kezdés, ugyanakkor még szokni kell az erős scifi behatások keltette hangulati hullámokat, mert egy teljesen új vibe-ot hoznak be a sorozat szövetébe. bátor lépés, kedves alkotók. (csak én akarom belehallani bear mccreary új dallamaiba a blade runner hatást, vagy a kedvenc zeneszerzőm is a nagy elődre asszociált a nyomorban és elnyomásban létező emberiségről...?) (#12.02.)