soroló

„love conquers all things.”

wolfgang örökre fogoly maradt volna, ha a makacs rajongók alatt nem hajlik meg a netflix pénztárcája, és nem adnak engedélyt erre a lezáró filmre -és mi többiek, a néma rajongók ezért nagyon hálásak vagyunk... bár én magam nem a történet lezárása miatt vártam az utolsó találkozást a nyolcakkal, hanem mert szerettem volna velük még egy kis időt együtt tölteni, bulizni és romantikázni (nem elfelejtkezve a barátaikról, családjaikról és szeretteikről sem, és szerencsére akit lehetett, visszahoztak erre a búcsúra). úgyhogy nekem az első óra egy kicsit sztori-heavy volt, bár itt is voltak olyan pillanatok, ahol nagyon működött az, ahogy a csapat együtt gondolkozott és cselekedett (mondjuk a heist-filmes tervezés alatt)... aztán jött egy kis megnyugvás és egy korábban már hagyománnyá vált közös éneklés is (a 4 non blodes után is maradtunk a kilencvenes években a depeche mode-dal), hogy aztán megnyomjuk az akció-gombot, és golyózáporba borítsuk a képernyőt... most is a szokásos problémám volt a shoot-out-tal, mint máskor is az ilyen harci koreográfiáknál: nehéz szépen és átláthatóan fényképezni őket. ráadásul hiteltelennek tartom, amikor szórják ész nélkül az áldást a fegyverekből, és a jófiúk közül nem sérül meg senki komolyabban, mert a gonoszok pocsékul céloznak -ez gondolat pörgött épp’ akkor is a fejemben, amikor pár percen belül megjöttek a sérülések a túloldalon is, de akkor meg azért ciccegtem, hogy ennyire összekoncentrálták a vérzésüket... rá kellett néznem az órára, amikor végre megnyugodtak a kedélyek, hogy mennyi idő maradt egy igazi, giccsbe forduló sense8-es befejezésre, és örömmel konstatáltam, hogy még több mint húsz percem van élvezni az önfeledt boldogságot, a határok nélküli szeretetet. azt meg évtizedek óta tudjuk, hogy egy lezárás csak akkor nevezheti magát igazi finálénak, ha tartalmaz legalább egy darab esküvőt... de a csajok megérdemelték ezt a cuki ceremóniát, mert úgy vészelték át a pilot óta rájuk ömlő megpróbáltatásokat, hogy egyszer sem ingottak meg egymásban... mivel rengeteg mindent kellett besűríteni ebbe az utolsó 150 percbe, ezért a sorozat egyik védjegyének számító meztelenkedés is koncentráltan jelent csak meg rész a legvégén, egy szenvedélyes csókkal (és az ikonikus szivárvány-szín dildóval) zárva a kapcsolatunkat... (bár a látványon nem volt tetten-érhető, hogy a netflix visszafogta volna a költekezést, de azért az sokatmondó, hogy az egész sztorit leredukálták két európai városra -bár a nagy rohanásban idő sem lett volna, hogy igazán kitekintsünk a világban szerteszét hagyott mellékszálakra.) (##06.08.)

ahogy készültem lelkileg a mai sorozat-fináléra, a youtube-on nézegettem bestof klippeket a sorozatból, és többször is libabőrös és könnyes-szemű lettem a látottaktól -ebből is látszik, hogy a show végig az érzelmeimre apellált, és igencsak könnyen elragadta a szívem... mert a túlbonyolított háttér-sztori sohasem érdekelt igazán, de a karakterekkel teljesen magukkal tudtak rántani, a kapcsolataikkal, a körülöttük örvénylő szeretettel. nem véletlen, hogy a kezdetektől azt hangoztatom, hogy ez a sorozat az élet örömeinek éltetésére lett létrehozva, ahol a szeretet és a szerelem legyőz mindent, nem számítanak a hagyományos nemi gondolkozások, a fizikai korlátok, az élet által folyton görgetett akadályok... és persze hogy giccsesen hangzik mindez, csakhogy a giccsnek van egy olyan határa, amit ha túllépsz, akkor már észvesztően élvezetes lesz a cukormáz, és a sense8 alkotói rendre messze maguk mögött hagyták ezt a határt. és aki szívesen követte őket ezen az úton, azok szívét biztos hogy könnyen elrabolta a sorozat... (a nyolc főszereplő közül nem tudnék senkit sem kiemelni, az ügyes balanszírozásnak köszönhetően mindenkit szerettem, a mellék-arcok közül viszont ketten is voltak, akik becsücsültek a szívem közepébe: daniela és bug...)

„justice, motherfucker. and we’re coming for you.”

hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a nyolcak többsége még sohasem találkozott élőben (pl. a kala-t és wolfgang-ot játszó színészek között olyan jó a kémia, hogy nehezen dolgozza fel az agyam, hogy ők csak fejben érintkeznek). ezért volt nagy dolog, hogy a végén szinte teljes létszámban összejött a csapat london-ban -illetve nagy dolog lett volna, ha nem kapkodják el az utolsó perceket... oké, én is rohanok, menjünk vissza az epizód kezdésére, mert ahogy várható volt, sun bosszújával kezdtük meg a finálét, és adták meg így az alaphangot a szédületes tempóval -a watchovski név mégiscsak kötelez, ha akció-jelentről van szó (ami kicsit elterelte a figyelmemet, az az, hogy ott motoszkált a fejemben az a szomorú gondolat, hogy össze fogják törni azt a szép mercedes-t... ja, meg az, hogy sun-nak bugyiban/melltartóban kellett végigcsinálnia az egész jelenetet...). de hiába volt a nagy üldözés, a katarzis elmaradt. de sebaj, mert akadt helyette fontosabb érzelmi katarzis, amikor alamita és nomi előhúzták a gyűrűket. oh, a vércukorszintem egyből az egekbe szaladt... és még édesebb lett volna a befejezés párizsban egy croissan mellett, de az írószobában hirtelen rádöbbentek, hogy alig pár perc maradt az évadból, így gyorsan hozzácsaptak egy fordulatot a sztorihoz, hogy izgalmak közepette hagyjanak minket állva -de tényleg olyan kapkodós volt az egész london-ba utazás és az ottani válaszcsapás a bpo-nak, mintha csak egy previously-t látnánk a következő évadból... (#05.14.)

én egy héttel ezelőtt: óh, annyi minden van most, amit hetibe nézek, meg kicsit olvasni is kéne esténként, sajnos nem fog beleférni a sense8. kár, mert az első évadot nagyon szerettem, jó lenne megint elmerülni a világában. én ma délután: na, akkor hozok fel egy kis ropit, és jöhet a sense8 finálé... mert ha van sorozat, aminek jól áll a netflix-formátum, azaz hogy egyszerre kerül fel minden rész, és lehet nézni egy kvázi hosszú filmként, akkor ez az. mert szépen folynak egymásba az epizódok, hullámozhatunk az érzelmi csúcspontok mentén vele, vagy érdeklődve figyelhetjük, hogy hova bővítik tovább az univerzumukat, vagy csak együtt lehetünk ezekkel a nagyon szerethető karakterekkel tíz órán keresztül... úgy emlékszem, hogy az első évad jobban igénybe vett érzelmileg, viszont most tűnt fel igazán, hogy mennyi pozitív energia árad a sorozatból, hogy nem akarják az írók mindenáron mélydrámába sodorni a hőseiket, adnak nekik boldog perceket -amik persze a show-ra jellemző eltúlzott érzelmekkel erősen hatnak ránk is, olvasztják a szívünket rendre... de azért az eszét is használja, és azért is szeretjük, mert okosan variálják watchovski-ék a karakter-találkozókat, és az eddig is jelen lévő diverzitás-ünneplés mellé más fontos témákat is felsorakoztattak (pl. a korrupció elleni harcot)... jelenleg még nagy a titkolózás a netflix részéről a folytatást tekintve, de össze is törne a szívem, ha nem kaphatna több pozitív érzelmi löketet ettől a nyolc nagyon szerethető embertől.

„love is a bridge and not a wall, if we let it be.”

tetszik az az írói gondoskodás, hogy mindig tudják úgy tekerni a sztorikat, hogy legyen két karakter a nyolcból, akik hasonló problémával küzdenek, így meg tudjanak jelenni egymásnál segítségül -és a teljes csapatot csak akkor vetik be, amikor a legnagyobb szükség van rájuk. és lehet szó apróságokról, mint mikor két ember áll a tükör előtt, számára idegen ruhában, vagy egy kicsit komolyabb segítségnyújtásról, mint amikor (szokás szerint) a másik képességére vagy érzelmeire van szükség. de a legjobban az működik, amikor olyan tanácsadó érkezik valakihez, aki saját tapasztalatból tud beszélni -mert teljesen természetes dolog, hogy akik között ilyen szoros kötelék alakult ki szellemileg és érzelmileg, azok között lesznek olyanok is, akik fizikai vonzalmat fognak érezni a másik iránt, vagy a lelki szövetségnél még tovább merészkednek, a szerelemig is... egy kicsit volt csak finálé-előkészítő érzete az embernek, főleg mert az utolsó-előttisége sem akadályozta meg az epizódot, hogy hatásos jelenetekben is bővelkedjen. például kenyában -de hát mit is várna az ember egy fiatal demokráciától, ahol meg kell küzdeni a maradisággal, a hatalom-és-pénzéhséggel, a törzsi ellentétekkel (azt éreztem egyébként az egész gyűlés jelenetnél, hogy szívesen mutogatnám a mi politikusainknak is)... de azért nem csak drámával, hanem szívmelengetéssel is magukkal tudtak ragadni: from queer to eternity! (ehh, most már örökre a fejemben lesz az a kép, hogy andy dick a seggébe dugja az oscar-t...) (#05.14.)

„take your hands off my daughter or i promise you, i will pursue a suit seeking the kind of damages that end the careers of men like you.”

továbbra is központi témaként tekintenek az íróink a család szerepére, ami nem baj, mert így érzelmileg tudják ellensúlyozni a nagy kavarást, amit főszál néven az arcunk elé raknak... és persze lehet kiabálni, hogy ’uhh, cheezy’, mert tényleg túlvezérlik az érzelmeket bizonyos jelenetekben, de az ember már csak olyan egyszerűen van összerakva, hogy a túltolt érzelmek hatnak rá a leginkább egy-egy alkotást látva. és ne mondjátok azt, hogy nem szúrt egy kicsit a szemetek, ahogy hallgattátok nomi-t a testvéri szeretetről beszélni, vagy hogy nem éreztetek elégedettséget, amikor watchovski-ék visszakoztak a hülye drámától a templomban, és inkább happy-vé kerekítették az esküvőt is. de persze ott volt a másik érzelmi véglet is, mert minden nézőnek összetörték a szívét, aki veszítette el már valamelyik szülőjét. de nem mindig ilyen direkt a családi témák által keltett érzelmi gócpont -kala-nál pl. csak mellékesen került szóba a gyermekáldás, de még így is kiakadt szegény lány tőle... meg egyébként is, nem kell a hagyományos család ahhoz, hogy érzelmi csúcspontot csikarjanak -elég egy hiperaktív latin lány, aki csodát művel a beszélőkéjével... (#05.14.)

„i hate being controlled and forced to make deals and compromises i don’t want to make.”

bele sem merek gondolni, hogy milyen lehet a sorozat logisztikája, hogy mennyire oda kell figyelni az egymás melletti feltűnésekben, hogy ki milyen ruhában volt az otthoni jelenetben, vagy akár milyen szögben ült-vagy-állt épp -jó, olyankor könnyű, amikor lito az egész epizódot pizsamában tölti... persze ez azért jutott az eszembe, mert ma megint a rész nagyrészét egymás társaságában töltötték a nyolcak, szépen beosztva azt, hogy épp’ ki-kihez megy egy kis tanácsért vagy lelkifröccsért. és jól játszanak azzal is, hogy lito hozza a nagy szappanoperás melodrámát, miközben másoknak sokkal súlyosabb bajai vannak. mert gyülekeznek ám a sötét felhők, és a végére berlinben igencsak beborult, mert bizony a helyi maffia még annál is keményebb, mint eddig gondoltuk -főleg mivel egy sensate akarja megszerezni magának a várost... így jöhetett a cluster vs cluster harc, látványos vizuális ötletekkel (pl. egymásba olvadó karakterek) -de ez van, ha egy effektekkel foglalkozó szakembert kérsz fel direktornak... (az előző résznél nem említettem őket, de fontos témák mennek a háttérben, lejárt szavatosságú gyógyszerek és diktatórikus politikusok ellen zajlik a harc keményen.) (#05.13.)

„you cannot escape hope. the only hope this country has is if we do it ourselves.”

család. az országunk alkotmánya és a megrögzött konzervatívok szerint a család az egy férfiből egy nőből és gyermekekből álló kötelék -pedig a valóságban nagyon sokféle lehet egy család... azt eddig is tudtuk, hogy a sorozatban hangsúlyos a választott család intézménye, azaz ennek a nyolc embernek a szoros köteléke, akik nem csak akkor teremnek ott a másik mellett, amikor verekedni kell, hanem akkor is, amikor lelki támaszra van szükség -de például miért ne lehetne egy jól működő, boldog családban három apuka is egyszerre...? azt már múltkor hallhattuk, hogy nomi szülei nincsenek oda a gyermekükért, de most láthattuk azt is, hogy daniela szülei is ellenzik a lányuk életstílusát -de szerencsére nem lehet megvesztegetni a lányt, mert ő a választott családjával marad, azaz lito-ékkal, akikkel igazán boldog... nem véletlen azt sem, hogy most idéződtek meg a már eltávozott apák szellemei is, mert így capheus tudta támogatni a hozzá hasonló cipőben járó sun-t. (bár az ember nem bánja azt sem, ha sun leveszi a bánat cipőjét, és inkább mezítláb rúg szét seggeket látványosan...) a főszál időről/időre előbújt a családi téma alól -mondhatjuk stílusosan, megvilágítva a félhomályba beszűrődő fényekkel... (#05.13.)

„-we do live in different worlds.

-not tonight we don’t.”

az évadban ez az epizód emlékeztetett először arra, hogy ez a sorozat mennyire az élet ünnepléséről szól, hogy a sok dráma között könnyen meg tudja találni az utat arra, hogy megmelegítse a szívünket... de tényleg, még a magyarázat-heavy átívelős percekbe is tudnak csempészni olyan pillanatokat, amiket simán csak jó nézni -például ha már húz a fejünk a sok múltbéli ténytől, akkor kidughatjuk egy kicsit a gyönyörű skót tájra néző erkélyre, hogy kiszellőzzön... de az epizód nagyrészét inkább ágyakban töltöttük, ahol én tökéletesen el tudok veszni a kilassított erotikában, még ha tudom is, hogy ezzel a videoklip-esztétikával megakasztjuk az események menetét -de most tiltakoznék a formás női mellek és férfi seggek ellen...? az érzelmi csúcspont a sao paulo-i parádén jött el, ahol tovább ünnepelhettük az élet diverzitását (és még magasabbra emelhettük a meleg szál cukiságát). és kicsit azt érzem, hogy azzal, hogy egy új fajjá emelték a sensate-eket, egy szép allegóriát találtak a másságtól való félelemre, az emberi korlátoltság bemutatására (igen tudom, hogy stan lee-ék ugyanezért találták ki az x-men-eket, de olyan szépen hangzott ez most itt...). (#05.13.)

„sapiens live in a world designed by their worst fears. and nothing terrifies them like difference.”

tök örülök annak, hogy akkor is érdekel a karakterek sorsa, amikor külön utakon járnak (és ma inkább ez volt a jellemzőbb, mint a közös jelenetek) -még akkor is, ha a nagy események árnyékában csendesebben töltjük ezeket a perceket velük. mondjuk egy családi viszály kipattanásával indiában. vagy egy cuki reunion-nal koreában. vagy elnyújtott szavakat hallgatunk bug-tól, vagy indokolatlan pucérkodáson legeltetjük a szemünket berlin-ben, értitek, hogy mit akarok mondani, nem...? meggyőződésem, hogy nem csak a zenei rásegítésnek köszönhető az, hogy a közös részek ilyen erőteljesek tudnak lenni, hanem ezeknek a külön épített erős karakter-alapoknak is -pedig ma még a ’what’s going on’-t is bevetették újra a biztonság kedvéért, hogy biztos, hogy mosolyogva érjünk el a végefőcímig... úgy tűnik, hogy felerősítik az univerzum-építésüket is, mert sokkal több sensate él a világban, mint ahogy azt a kezdetekben gondoltuk. úgyhogy már csak a nagyon gonosz szervezettel kell leszámolni, hogy ők, az evolúció lépcsőfokai biztonságban élhessenek -nem lesz ezzel gond, mert az anonymus segítő kezet nyújt... na jó, viccelek, igazából az a határozott erő kell majd a harchoz, ami most jól feltüzelte a mi nyolcasunkat. mert elég volt a bujkálásból, jöhet a nyílt konfrontáció! (#05.12.)

„-something happened to the cluster?

-there was a protest in india, a riot over water in nairobi. but mostly i was just worried about you.”

bár hatvan perc sok idő egy sorozatepizódra, azért nagyon sok mindent be is kell szuszakolniuk watchowski-éknak egy-egy részbe -ráadásul úgy, hogy azt érezze a néző, hogy mind a nyolc karakterre elég rivaldafény esik... oké, mivel mostanában nagyon sok időt töltenek egymás fejében a srácok, már kevésbé különülnek el a sztorijaik, de azért ma majd’ mindenki kapott néhány percet külön, amikor a személyes vonala is haladhatott előre egy kicsit. főleg hogy most az elején letudtuk a nagy közös jelenetet a múzeumból való meneküléssel, pörgősen, izgalmasan (és egy kicsit humorosan, köszi lito!), aztán belementünk a magánéletekbe, miközben voltak helyek, ahol ezeken a magánéleti vonalakon keresztül csorgatták át a főszál néhány cseppjét (pl. lito nyomoz, de közben az ő múltjáról is megtudhatunk dolgokat; vagy riley is egy olyan sráctól kér segítséget, aki egykor kötődött hozzá). és beleférnek még mélyebb mondanivalók is azokról a helyekről, ahol általánosan nehezebb az élet (afrikai vízhiány, indiai elnyomás). de szerintem a legtöbb néző velem együtt megelégedne azzal is, ha hosszasan csak azt mutatnák, ahogy sun tai chi-zik a háztetőn. mert lehet hogy sok mindenre kell időt szánni, de a védjegyszerű zenés montázsok és kilassított képek nem maradhatnak el... (#05.09.)

„the painting is still the painting. but what we see is not what people saw hundreds of years ago. how we see changes. the same is true for our ears. the music of mozart was not heard by the people of his time the way we hear it today. why? because our senses, including our common sense, are evolving. and i think that is because of people like you.”

miután az előző évad során rájöttek a srácok, hogy hogyan kell bizonyos szituációkban kihasználni a többiek képességeit, mára már mesterei lettek ennek a tudásnak, és bármilyen veszélyhelyzetből ki tudják vágni magukat -szerencsénkre ezt igen látványosan szokták prezentálni watchowski-ék nekünk nézőknek. és nem csak arról van szó, hogy a dinamikus vágással és a zenével izgalomban tartanak minket, hanem tényleg érdeklődve várja az ember, hogy milyen trükköt fognak bevetni a túlélésért, ha épp’ az a tét. és most erősen szorult a hurok, úgyhogy szükség volt a teljes csapatra... az egyetlen, ami talán egy picit piszkál most már ezekben a jelenetekben, hogy a hacker-csapat túl könnyen tör fel mindent, mert ez egy túl kényelmes megoldás írói szempontból. de sebaj, mert ha van is bennük hajlam a kényelemre, azért többnyire kellően csavaros aggyal ülnek neki a szövegkönyvnek, így egyre többet tudhatunk meg a mitológiai háttérről, az agy-összekapcsoltakról, sőt, megismerhetünk új (és szexi) karaktereket ezzel a csodás veleszületett rendellenességgel... de elkelhet majd minden segítség az új arcoktól is, mert a harc a gonosz szervezet ellen még korántsem ért véget... (#05.08.)

„what happened to the neanderthal? to the denisovans? to homo asiaticus and naledi? homo sapiens happened. we came along and we wiped all of them out.”

egész az epizód utolsó jelenetéig azt gondoltam, hogy ez az a sorozat, ahol a főszál sokkal kevésbé érdekel, mint, izé, mint bármi más... mert most is csodás volt, ahogy körbejártuk a világot, kicsit belestünk az összes karakter életébe, aztán persze össze is kapcsoltuk őket egy-egy fontos pillanatra. és ma is sokkal jobban élveztem azokat a kis apróságokat, amik megestek egy indiai lakásban vagy egy berlini klubban, mint hogy azt nézzem, hogy will a heroin segítségével próbál ellenállni a nagyon gonosz embernek, hogy megelőzze az le-és elbukásukat. a közös pillanatokat meg könnyű szeretni, mert mindig jól vannak vágva, és gyakran jelentőségteljesek is a sorozat mondanivalóját tekintve -de lehet hogy csak azért írom ezt, mert a lito/capheus interjú teljesen a hatása alá vont (de persze a védjegy-szerű montázsok sem maradhattak ki)... szóval jöttek az utolsó percek, amikor végre sikerült visszavágni a kellemetlen ellenfélnek, és végre azt éreztem, hogy igen, nekem kell ez is, akarom látni a nyolcak összefogását a gonoszok ellen. és gondolom nem véletlenül hozták be nomi-ék segítségével az evolúciót sem, úgyhogy a sorozat mitológiája is egy fokkal jobban izgat már. hmmm, felfokozott izgalmak, jó kilátások egy új évad elé... (#05.07.)

„we shared our first breath. now it’s time to celebrate that breath -together.”

elsőre furán hangzott, hogy a liberalizmus zászlaját magasan lobogtató sense8 egy karácsonyi különkiadással mutasson magáról életjelet -de ha a karácsonyt úgy fogjuk fel, mint az élet ünneplését, akkor igenis van helye egy olyan sorozatnak ebben az időszakban, ami csodásan tudja ünnepelni az élet szeretetét... és ezt az életörömöt már a nyitó zenés montázzsal ki is tudják mutatni watchowski-ék, mert úgy gondolták, hogy pár képsorral képbe helyeznek minket, és ehhez a ’feeling good’ című klasszikus lesz a megfelelő aláfestés... a hangulat azonnali elkapásához tökéletes volt ez a kezdés, főleg mert ezek után kellett vagy félóra, hogy újra úgy igazán a kezemben tartsam az összes a fonalat. mert persze egy csomó mindenre már nem emlékeztem az első évadból, bár igazából nem is a karakterek aktuális helyzete hozott zavarba, hanem a sorozat meglehetősen zavaros mitológiája... oh, nem, a karakterekkel minden rendben van, továbbra is szerethetőek és érdekesek, és persze hiába élnek a világ különböző pontjain, mindig be-benéznek egymáshoz, akár ha támogatás kell, vagy csak túltöltődnek az érzelmeik, és ezt meg akarják osztani egymással... igazából egy két órás eszenciát kaptunk a show-ból, szépen összesűrítve, ami így szélsőséges érzelmeken tudott játszani az emberrel -sírva/nevetve haladtunk karakterről/karakterre, országról/országra -mégis szépen simultak egymásra az élek. igazából nem is a szélsőséges érzelmi hullámzásnál éreztem apróbb töréseket, hanem azért, mert időben nagyobb periódust fedtünk le, így kényszerűségből adódtak nagyobb váltások... de nem nagyon érdekelt, mert a kezdeti bizonytalanság után a közös szülinaptól újévig egy komplett csodát kaptam, ami pont ugyanúgy tudott magával ragadni érzelmileg, mint ahogy az első évad epizódjai tették. és nem érdekel, hogy belezavarodik a bonyolult háttér-történetbe, vagy abba, hogy egyszerűbb szimbólumokkal harcol az egyenlőségért és elfogadásért, mert a szívemmel dolgozom fel a látottakat, nem az agyammal... (egyébként még az öniróniájuk is cuki, viccesen reagálták le a kényszerű színész-cserét is, de azon is élcelődtek, hogy nem lőhetnek le valakit kétszer egymás után, mert az borzasztó írói csavar lenne...) ($$12.25.)

„where is mr.gorski?”

valami ilyen az, amikor egy finálé teljesíti minden feladatát. bár mindenki nem kerülhetett bele egyenlő súllyal, így két történet-szálat emeltek ki, a többiek meg asszisztáltak ezekhez (kicsit már szuperhősös érzése is lett az embernek, mert mindig az adott specialitáshoz szükséges társ bukkant fel segítséget nyújtani -mert mindenkinek van egy képessége, amit kamatoztatni tud, ha eddig nem tűnt volna fel). egy jó végjátszmánál bővítik az ismereteket is, most a flashback-eknél lehetett ezt érezni, ahogy teljes terjedelmében láthattuk riley legrosszabb napját (és will gyerekkori barátját is, bár ez utóbbi inkább kérdéseket vett föl, mint megválaszolná azokat). és mindeközben le kellett húzni a fejünket, nehogy beverjük valahova a szédítő tempóban, a feszültséggel teli menekítésben (és lövöldözésben németországban). azért volt jó választás izland-ra helyezni a grande finale-t, mert brutálisan szép tud lenni a táj, minden helikopteres nagytotálnál belesajdul egy kicsit az ember szíve. de ez nem is baj, mert a szerelem egy fontos dolog. főleg, ha tudjuk, hogy minden problémát megold... (nem az volt a kérdés, hogy sigur rós-szal zárjuk-e a részt, hanem, hogy melyik számmal...) ($06.28.)

az elvárást meg a prekoncepciókat már rég ki kellett volna dobni a szelektív kukába, nem? mert azt látom, hogy nagy a fanyalgás a sorozat körül -gondolom a wachovski nevet látva valami csihipuhi akcióra asszociáltak, pedig az első perctől nyilvánvaló volt, hogy ők most nem a vizualitást helyezik az előtérbe (bár ennek ellenére szépen lett fényképezve a sorozat), hanem nyolc karakter történetével akarnak foglalkozni. és itt a karakteren van a nagyobb hangsúly. és értem én, hogy valaki nem szereti a karakter-drámát (amit jól megtámogattak mitológia-építéssel is), vagy csak a prüdériájának túl sok volt a határ-feszegetés, de az ilyen mértékű fanyalgást nehezen emészti a kis lelkem. mert rám az első percektől hatott, és nem eresztett a finálé felemelő zárásáig. bár lehet, hogy szerencsém is volt, mert mind a nyolc szereplő érdekelt, nem csak azt vártam mindig, hogy mikor fognak összekapcsolódni, szerettem a multikulti kavalkádját, hogy a különböző országok kulturális zsánereiből is becsempészett párat a hangulati elemek közé (bollywood, telenovella, távol keleti verekedős), de jól is mozgatták a környezetükben ezeket a szerethető karaktereket. lehet, hogy tényleg minden alkotónak át kéne költöznie a kisképernyőre, mert könnyen lehet, hogy ott sokkal jobban tudnak működni, mint a film-vásznon. nagyontetszett. és most várjuk a netflix megnyugtató bejelentését a folytatásról, bár kétségtelen, hogy egy ilyen nagyívű, határokat átlépő produkciót nem lehet egyszerű finanszírozni.

„this is what life is. fear, rage, desire... love.”

az előző rész érzelmessége után most máshogy álltunk a történethez, csupa olyan szál jött elő, ahol csak összefogással léphettek a siker útjára a nyolcak (illetve a hetek, mert lito nem szerepelt a részben). oké, hogy voltak már ilyenek múltkor is, de most felpörgetve sokkal sűrűbbnek nézett ki a dolog (annyira felgyorsultunk, hogy ez volt eddig a legrövidebb epizód). de kit érdekel, hogy volt már verekedős van damme duó, ha ennyire szórakoztató, amikor seggeket rúgnak szét (és az autóval való ’lerúgás’-ért meg tényleg külön pontok járnak). nem most először járunk kórházban sem, de valahogy azt érez, hogy ez a mostani lesz a kulcs a nagy összecsapáshoz az ellenséggel. (tom tykwer nem vette át a mindent eluraló lassításokat, inkább kör-svenkekkel fokozta a tempót és a feszültséget). (perszonál: hű, eddig nem éreztem magam fáradtnak, de ezt a pár mondatot kínszenvedés volt összerakni, többet nyomtam a törlést, mint a betűket. vagy mi... utolért a vidéki munka lappangó fáradtsága...) ($06.25.)

„sometimes... you make a mistake. you’ve got two choices: you live with it, or you fix it.”

még nem tudtam eldönteni, hogy ezekkel a túldramatizált, kilassított, zenével hangsúlyozott jelenetekkel az olcsófilmes hatásvadászat felé tolták el a hangulatot, vagy tényleg működtek a wachowski-túlzások. van, ami mindenképp ez utóbbi a kategóriába tartozik, a ’dohányozva napszemüvegben kiszállni az autóból’ mindenképp, vagy a ’kivesszük a kocsiból a páncélöklöt’ is. de voltak csak ’simán szép’ részek is a lassítások alatt, amiket nap, mint nap így kapunk meg (tűzijáték), de működnek, úgyhogy miért kéne mást formát választani. az utolsó perceknél meg, amikor a nyolcak a születésükre ’emlékeztek’ vissza, annyira váratlan jött a jelenetsor abszurditása, hogy nem is figyelt az ember a rendezésre. ja, hogy miről volt szó ma? fontos döntések születtek, amikhez komoly lépéseket kellett tenni -kicsit leszámoltak az írók a gonoszokkal, gondolom meg kellett tisztítani a terepet a főszál előtt, vagy csak egy kicsit fel kellett szabadítani a karaktereket. (és még egy pofátlan samsung-reklám is belefért...) ($06.24.)

„i learned life and death are always so mixed up together, in the same way some beginnings are endings and some endings become beginnings.”

benne van a ’halál’ a címben, gondoltam, hogy nem lesz egy fáklyásmenet az epizód, de annyira besűrítették a drámát a végére, hogy levegőt is alig lehetett venni. pedig nem így indult, inkább össze akartak zavarni, ahogy úsztatták egymásra a képzeletet, a múltat és a jelent. aztán kezdett tisztulni a kép, vagy csak a könnyek tisztították ki a szemünket. a sok homályos utalás és elejtett félmondat után tisztázták riley múltját, mégha nem is konkrétan, bár néha elég a sírkövet mutatni, hogy mindent érts. nomi-nál azért szeretem annyira, hogy tényleg egy transzneműt választottak a szerepre, mert így minden egyes mondatát elhiszed, amit az ezzel járó fájdalomról mond. lito szálát lehet talán telenovellás túlzásnak érezni (a megzuhanását mindenképp), de ezt jól ellensúlyozták az első randi csodálatos bemutatásával (bár szerintem azért a vallásos áhítatú szopásért még kapni fognak az írók...). (jó zenefelhasználás 101: egy szál zongorával az ismertebb dalok is drámaibbnak fognak hangzani.) ($06.21.)

„life is just five things: eating, drinking, shitting, fucking, and fighting for more.”

itt van ez a scifi-s felállás (az összekapcsolódó tudatokkal), amit mire használnak fel? hogy romantikusan összehozzanak embereket... és milyen jól teszik, hogy nem a rejtély-maszlagot növelik, hanem a karakterek lelkével foglalkoznak, mert pont ettől működik, olvad tőle az ember szíve, miközben messziről kémleli a giccs-határt (a jó oldaláról szemlélve, persze). de azt is el tudom képzelni, hogy kompenzálni akarják az egyre sötétedő történetet -mert lássuk be, jelenleg nem egy vidám hely sem kenya, sem korea, sem mexikó, sem san francisco (és ott a dráma németországban és indiában is). viszont a kiút is látszik ebből a sötétségből -össze kell fogni ennek a nyolc embernek. és ha ezt még tudatosabban tudják majd csinálni, abból nagy dolgok is születhetnek nemsokára -ezért is volt jó az üldözéses jelenet (az izgalom- és jean-claude-faktoron túl), mert ez volt az első nagy közös segítség-nyújtás, egy kis előzetes a jövőre nézve. ($06.19.)

„if i were trying to describe this feeling the sensation of experiencing the warmth of the sun, the smell of jasmine and marigold while at the same time being soaked by a downpour at an outdoor café... the taste of strong coffee still in my mouth... i would say that the word ’miracle’ sounds particularly appropriate.”

ahogy haladunk előre a történetben, két dolog figyelhető meg: a nyolcak egyre természetesebben kezelik a kapcsolódásokat, és az írók egyre erőszakosabbak lesznek... oké, kellett írni olyan gonoszokat, akikről bármilyen gonoszságot elhiszünk, így az eszköztárukban szükségszerűen megtalálható az erőszak. de legalább a börtön szálon csavartak egyet az ilyen helyeken megszokottakhoz képest, vagy legalábbis hősnők nem az első pillanatban kell, hogy konfrontálódjon egy bentlakóval. de máshol is odáztuk el a drámát -egyértelmű volt, hogy a sok emlegetés után elmegyünk izland-ra, csak nem volt mindegy, hogy melyik időszakban érünk oda. most még süt a nap, de már érezhető, hogy közeleg a sötétség... nézd, mexikóban is hogy beborult... ($06.18.)

„if i am totally losing my mind, or if one of the gods or goddesses is angry with me and has sent a demon. a dangerous pervert demon who never seems to have any clothes on.”

színt kell vallanom: csábíthatnak mindenféle nyalánksággal, látvánnyal és perverzióval, mégis azokat a csöndes jeleneteket élvezem a legjobban, amikor ketten beszélgetnek, kicsit jobban megismerik egymást, amikor nem csak az agyuk kapcsolódik össze, hanem a lelkük is. oké, közvetlenül ezek után jöhetnek az izgató pucérságok... (ja, a doctor who újranézés sem lesz már ugyanaz...) és nem csak azért, mert wachovski-ék elhatározták, hogy ők most milyen tabu-döntögetők lesznek az orgia-jelenettel, hanem mert tök jól fokozták fel a hangulatot is a szenvedéllyel együtt. sajnálhatják a nyolcasnak azon tagjai, akik kimaradtak a buliból. mert mindig lesznek olyanok, akiknek a balszerencsés lapot osztják, akiknek a magányosságán csak ez a különleges kapcsolat segíthet.(az vajon fontos lehet, hogy a koreai lány már szinte mindenkivel találkozott, míg vannak olyanok, akik csak egymás társaságát keresik (indiai/német kapcsolat)?) ($06.18.)

„i realized one of the most important lessons of my life: impossibility is a kiss away from reality.”

végre egy kötélen húzkodós akció-jelenet, és a tesók átadták a rendezését a hűséges tanítványuknak...? egyre sűrűbbek az összekapcsolódások, így egyre izgalmasabb figyelni, hogy mikor melyik két ember között jön létre a kapcsolat. néha nem érezni indokot, csak írói részről, hogy szórakoztassanak (menstruálós érzelmi bombával küzdő mexikói színész), vagy csak kedves mosolygásra késztessenek (london/nairobi kapcsolat). de van olyan, amikor dramaturgiailag fontos csomópontokba érünk -például, mikor két fontos döntés előtt álló főhős kezd beszélgetésbe (lásd a szöul-i szökőkutat). és van, amikor nem jön létre a kapcsolat, bármennyire is szeretné valamelyikük. végre elkezdtek kicsit játszani a nyelvi bábel-toronnyal, mert ez is egy kulcs-momentum, hogy beszéljenek bármilyen nyelvet is, megértik egymást. (persze, az sokkal könnyebb, mint érzelmileg megérteni egymást...) ($06.16.)

„4 non blondes. that’s a perfect soundtrack for a lobotomy.”

wachowski-ék persze tom tykwer-t is bevették a buliba, aki szép képekkel hálálta meg a baráti bizalmat. továbbra is érdekes figyelni, hogy hogyan súlyozzák a szálakat, ma például az volt a feltűnő, hogy az epizód első feléből kimaradtak az angolszászok, inkább a világ többi felén örömködtünk és szomorkodtunk kicsit (és az örömöt tényleg szűkmarkúan mérik, minden mosolygásra jut elkomorulás -na jó, berlin-ben még buli az élet, de az ilyen típusú srácoknak nem sokáig lesz az). keleten a család intézményét kezdtük ki, sőt, a hagyományos értékeket (az indiai vallást és a koreai nők semmibe vételét). aztán jöhetett amerika is, hogy végre kiszabadítsuk nomi-t, és újabb lépéseket tegyünk, hogy megértsük ezt a fura kapcsolatot. ami, mint láthatjuk, szülhet igazán felemelő pillanatokat is -mert lehet, hogy már a giccs-kategória határát súrolta a közös éneklés, de baszki, nagyon tudott működni. ($06.13.)

„anyone watching what really goes on in this world, how fucked up it all is... like... checking out, temporarily, permanently... my darling, it is the only choice that makes any sense.”

hangulat-ingadozásaim lesznek a sorozattól... persze, mert ez az egyik előnye a sok kis történet összefércelésének, hogy különböző hangulatok kerülnek egymás mellé, de most még egy-egy szálon belül is megélhettük szélsőségeket. egész addig nagyokat mosolyogtam a mexikói szakáll-sztorin, amíg be nem hozták a maffiózós keménykedést. afrikában is aranyosan indultunk, aztán mélyítették el a dolgokat. persze van, ahol csak a komorság játszott ma, például amerikában mindkét karakter megjárta a kórházat. egész a huszonötödik percig eltolták az összekapcsolódásokat, addig külön-külön bíbelődtünk (gyanúsan sok gyerekkori flashback-kel), aztán viszont a végén az eddigi legkomolyabb kapcsot hozták létre, drámával, fegyverrel, felfokozott hangulattal. most már nem csak egy visszatérő poén van damme... ($06.11.)

„it’s often misdiagnosed as acute encephalitis, but it’s a condition called ufls: undifferentiated frontal lobe syndrome.”

szerintem tök természetes, hogy wachovski-ék magukból indultak ki, ezért nem ’meleg-propaganda’ a sorozat, ahogy sokan próbálják beállítani, simán csak ezek a karakterek érdekelték őket. ráadásul nem öncélúan ’mások’ ők, hanem a lényegüket adja ez a tulajdonság. ugyanúgy, mint ahogy más karakterekhez más ilyen adódik hozzá tök természetesen -például, hogy indiában bollywood-i zenés/táncot betétet illesztettek be (a mexikói színésznél lehetett volna még latin-amerikai telenovelláról beszélni, de talán ott elviszik másfelé a szálat). valami ilyesmi második részre számítottam, tovább épülnek a főhősök, de persze nem lehet kiporciózni, hogy mindenkire egyforma idő jusson, így voltak most is kimaradók, de sebaj, mert tudjuk, hogy ez a sorozatos formátum nagy előnye. nem mondanám, hogy közelebb jutattak volna minket a nagy rejtélyhez, de azért ott is egyre mélyebben kapargatjuk a felszínt. ($06.09.)

„scientists talk about it being part of an eco-biological synaptic network. when people take it, they see their birth, their death, worlds beyond this one.”

az látszik, hogy a wachowski-k vonzódnak azokhoz a történetekhez, ahol sok ember sorsa fonódik össze egy nagy egésszé. csak akkor azt nem értem, hogy miért nem a felhőatlasz-t is szerző david mitchell másik regényéhez, a szellemírók-hoz fordultak, ami szintén ilyen tematikával íródott. bár úgy tűnik, azzal sem lesz nagy baj, hogy jm straczynski-val fogtak össze. egy ilyen komplex történetnél talán az eleje a legnehezebb, ahogy kapaszkodó nélkül kell bedobni a sok karakter közé a nézőt, de a fejkapkodós kezdés után jól vették fel a szálakat, legalábbis végig sikerült lekötni a figyelmem (és nem mondanám, hogy a könnyebbik utat választották, mert a nyolc főszereplő és a rejtély mellé még idepasszíroztak némi flashback-et is, plusz valamiért úgy gondolták, hogy a helyszín-inzerteket nem minden új helyre váltáskor írják ki, hanem random, amikor eljön az ideje). a következő nehézségi lépcsőfok az lesz, hogy mind a nyolc fő alakra egyformán kíváncsivá tegyenek. mert ez megint egy olyan trükkös sorozat lesz, ami a rejtéllyel adja el magát, közben meg a karakter-építés a motorja (legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz...). vizuálisan sosem volt gond a tesókkal, most is szép munkát végeztek -egyetlen rendezői döntéssel békülök csak nehezen: hogy minden országban mindenki angolul beszél... ($06.07.)