soroló

„how’s annie?”

(◄◄) tudom, hogy mindenki a felkavaró zárásra emlékszik leginkább, úgyhogy mi nézzünk egy kicsit visszább is -mert úgy tűnik, hogy az írószobában úgy döntöttek, hogy végleg felbosszantják a nézőket... mert minden egyes szálat valamilyen drámai csúcspontot hagytak abba -örökre... és az emberi elme furán szelektív, mert nekem is teljesen kiesett, hogy aggódnom kellett volna audrey, pete és ben életéért. nem, nekem is csak a mindfuck égett be a tudatomba. és valószínűleg ez azért van, mert lynch bácsi zseniálisan ért ahhoz, hogy hatásosan mozgóképre vegye a zavaros látomásait, ahol igazából nem kell értened a filozófiai mélységeit, csak hagynod kell, hogy a bőröd alá másszon a kényelmetlen érzés, hogy cooper ügynökkel együtt te is elvessz a vörös függönyök erdejében. és bár az epizód nagyrészét ez a látszólagos kakofónia teszi ki, egy percre sem tudod levenni a szemed a furcsaságokról, a füledbe sokáig csengenek még a fordítva felvett mondatok. ha a stroboszkópot (már megint) nem számolom, azt hiszem nem vitték még hatásosabban vászonra a túlvilágot... (eszembe jutott, hogy amikor először láttam a finálét 2006-ban, akkor épp’ vezettem valami naplószerűséget, de fogalmam sem volt, hogy hova rakhattam a dossziét, amiben tároltam ezeket a lapokat. aztán mikor kezembe vettem a laptomon, hogy leírjam ezeket a sorokat, lenéztem az ablak alatti kis polcomra, és néhány töris újság alól ott lógott ki a dosszié széle. nincsenek véletlenek... egyébként hogy ti is kinevethessétek az akkori önmagamat: azon panaszkodtam, hogy a finálé volt az egyetlen epizód, ami nem volt vicces...) (#04.22.)

az idő mindent megszépít... biztos, hogy az akkori rózsaszín szerelmi köd, a sorozatok világában való járatlanságom, és az ifjonti lelkesedésem miatt emlegettem éveken át, hogy ’a twinpeaks a világ legjobb sorozata’... mert mai fejjel már be kell látnom, hogy a magával ragadó hangulata ide-vagy-oda, de ez a második évad nagyon megszenvedte azt, hogy országos tévére készült a show... mert a feszült első harmad után a nézők és a csatorna nyomására kénytelenek voltak az írószobában lezárni a főszálat, és utána látványosan nem tudtak mit kezdeni magukkal... úgyhogy feleslegesen túlbonyolították a magánéleti drámákat, nem működő szálakat ragasztottak a halványan pislákoló misztikum köré, a korábban jól működő izgalomból és humorból fárasztó elegy keveredett ki. szerencsére azért mindig volt egy-egy pillanat, ami tovább tudott lökni a hatásos finálé irányába, de azért sokszor csak az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy ’már mindjárt újra elérjük a következő csúcsot, csak még ezt a pár rosszabb részt kell kibírni, és aztán újra jó lesz’... de persze nem bántam meg, hogy újra végigéltem ezt az egész folyamatot, mert összességében jólesett visszatérni ebbe a miliőbe, és nem csak az a kényszer volt bennem, hogy újra kell néznem az egész show-t az új részek előtt. mert remélem mindenki tudja már, hogy ’huszonöt év után újra találkozunk’...

„every forest has its shadow.”

(◄◄) ...azért a stroboszkópnál találhattak volna valami kíméletesebb módszert is a káosz ábrázolására, jaj, a szemem... de az odáig vezető út egész hiteles volt -már annak, aki volt már valaha vidéki rendezvényen, ahol miss akármi választás is volt (még a kőkeményen jelen lévő nepotizmus sem valami valóságtól elrugaszkodott írói találmány -de egyébként tényleg nem találtak az egész városban olyat, aki nem rokona vagy szexuális partnere (esetleg ex-partnere) valamelyik résztvevőnek...?) felállítottuk az utolsó bábukat is, mehetünk végre az áldott és elátkozott szellemvilágba. (mi a tankönyvi módja a szerelmi bánat ábrázolásának? szép lány csinos ruhában, mezítláb a kandalló előtt mereng...) (apró megjegyzések a végére: 1. donna testvérei miért tűntek el a sorozatból?; 2. egy terhes nőnek biztos jót tesz, ha spárgázik meg cigánykerekezik...?) (#04.22.)

„there’s a time, if jupiter and saturn meet they will receive you.”

(◄◄) már múltkor botor módon ellőttem a ’felvezető epizód’ címkét, pedig ha valamire illik ez a jelző akkor az ez a rész volt... mert nagyon igyekeznek az írószobában azon, hogy minden lány ott legyen részvevőként a szépségversenyen, hogy tudjunk izgulni majd azért, hogy melyikük nyeri melyiküket fenyegeti majd életveszély (viszont ha olyan nagyon szerették volna, hogy aggódjunk, akkor nem kellett volna bevágni az óriást, amint nagyon tiltakozik az egyikük nevezésénél...). eközben szépen hintik el a főszálhoz vezető úton a kis rejtélyeket, baljóslatú volt látni, ahogy egyes karakterek keze remegni kezdett egy-egy pillanatra... kicsit azt érzem, hogy kényszermegoldás volt, hogy windom earle-re egy újabb szerepet testáltak, már nem csak cooper volt társa és nemezise, hanem egy olyan volt különleges ügynök, aki pont a twinpeaks-i misztikus világot tanulmányozta egykor -nem vagyok benne biztos, hogy eredetileg is ez volt a terv a karakterrel... (azért a férfiak milyen könnyen meggyőzhetőek arról, hogy izibe’ elvegyék valakinek a szüzességét...) (#04.22.)

„the hindus say love is a ladder to heaven.”

(◄◄) ki gondolta volna a sorozat indulásakor, hogy egy ilyen misztikus nyomozós műnek látszó míves darab a végefelé már olyan témákat emel majd a középpontjába, mint egy szépségverseny és egy borkóstolás... persze ez utóbbi csak comic relief, amivel csak az a baj, hogy ezerszer láttuk már dick agresszív mosolyát vagy andy bénázásait, úgyhogy már rég elvesztette a frissesség ízét ez a fajta humor számunkra. a miss twinpeaks megmérettetés meg csak indok arra, hogy a sok szép hölgyet szerepeltessék a képernyőn... de szokás szerint minden az arányokon múlna, mert például cooper nem csak cukin enyeleg élete új szerelmével (bár, dude, első komoly randin rákérdezni a volt pasikra...?), hanem nyomozóként is jól funkcionál, kezdi összekötni a megfelelő pontokat. windom earle jeleneteit is sokkal jobban tudnám élvezni, ha nem a kicsinyes bosszújának túlbonyolításával lenne elfoglalva, hanem többet mesélne a nagy misztikus rejtélyről... (próbáltam elképzelni, hogy mit súghatott oda mike bobby-nak a szexuális életével kapcsolatban -mi lehet az, ami olyan vadító a szexuális érettség és a szuper-erő kombinációjában...?) (#04.22.)

„fellas, coincidence and fate figure largely in our lives.”

(◄◄) teljesen logikus, hogy ha meg akarsz ölni valakit (aki épp’ delíriumban fetreng az alkoholtól), akkor neglizsére vetkőzöl, mielőtt előszednéd a fojtózsinórt... (btw, nagy nehezen csak felismertem brenda strong-ot a gyilkos női szerepben...) love is in the air, bár nem csodálom, ha ennyire dobognak a romantikus szívek a városban, hisz’ annyi gyönyörű nő járja az utcáit -még gordon cole hallása is rendbe tud jönni a feltoluló érzelmei hatására, hehe... csak ne lenne ott a környéken gonosz grincsként windom earle, aki pont ezekre a szép lányokra vetett szemet -csak nem romantikus értelemben... (egyébként nincs bajom ezzel a fajta érzelmi töltettel -azzal már inkább, hogy ben horne-nak írtak gyorsan egy rossz szappanoperás fordulatot, pedig enélkül is köszöni szépen a karakter, jól megvan, még úgy is, hogy most épp’ kiöltek belőle minden ravaszságot és simlisséget...) az átívelésnél csak egy picit zavart a(z idézetben is megidézett) véletlenek összjátéka, mert ez a titkos barlangos, rejtélyes jeles dolog hozott magával egy adag kalandfilmes hangulatot, azt meg mindig szeretjük... (#04.21.)

„a man who doesn’t love easily loves too much.”

(◄◄) jó, és itt is van az én bababarcú heather graham-em -fura belegondolni, hogy innen még hat hosszú év, mire bekorizik a boogie nights-ba (azt kérve marky mark-tól, hogy ne élvezzen belé), mert még ott is nagyon szendének tűnt... de ennek a szerelemnek várnia kell, cooper még csak most figyelt fel a szépségére. bezzeg a jóbarátja már a gyötrelmeknél jár -és egész átélhető, ahogy a seriff megszenvedi josie elvesztését... vicces azt érezni, hogy sokkal jobban koncentrálok, amikor a misztikum kerül előtérbe (az őrnagy meg tuskó lady hozzák ezeket a perceket), és mindig visszasüllyedek kicsit az érdektelenségbe, amikor windom earle valami maskarában teszi az újabb lépéseit a mestertervében (bár azt elismerem, hogy a színész igyekszik, mert tök máshogy beszélt ál-doktorként mint ál-motorosként)... a többi percet olcsó komédiákból szalasztott jelenetekkel töltjük fel, ahol az észak-nyugatra jellemző favágó-ingek és a kilométerekről előre látható poénok dominálnak... (#04.21.)

„i’d rather be his whore than your wife.”

(◄◄) már megint egy átmeneti epizód, tele ígéretekkel, amik aztán laposan estek az elvárások alá... de hé, itt van nekünk billy zane, hogy olvassza a női bugyikat az igéző tekintetével (leginkább persze specifikusan audry-ét)... de oké, ne legyünk negatívak, volt ami tetszett a részben, például nem véletlenül választottam az idézetet norma-tól, mert tök jólesett a lelkemnek, ahogy beolvasott a férjének a börtönrácson keresztül... annak is tudok örülni, hogy véget ért josie kálváriája, mert már nevetséges volt, hogy mindenki rá vágyik és mindenki kihasználja, és ő csak szenved azon a fátyolosan szenvedős hangján -viszont a végén nem bírták ki, hogy ne húzzanak egy erősen twinpeaks-eset vele, hogy az átlagnéző csak zavarodottan nézzen arra a fiók-gombra (extraként egy kis törpetánccal és bob-bal, de ők azért annyira nem újdonságok a sorozat szövetében)... windom earle továbbra is idegesít és nem izgat, és ez valószínűleg sajnos nem fog változni már a végéig... (és óh, már emlegetik norma-ék a szerelmemet, mindjárt érkezik heather graham, lovelovelove...) (#04.20.)

„-so whenever he takes a piece from the board...

-someone dies.”

(◄◄) már az előző rész rendezője, uli edel is meglepett -na de diane keaton...? egyébként kitett magáért a művésznő, mert tele volt az epizód fura szögekkel, gyakran használt közeliekkel. viszont azt hittem, hogyha már egy ilyen kaliberű színésznőt ültetnek a kamera mögé, akkor hangsúlyosabban karakter-vezérelt darab lesz a mai rész, de sajnos egyetlen norma/ed ágyjeleneten kívül nem kaptunk ilyen típusú csendes intimitást... viszont még egyszer vissza kellett térni abba a hülye burzsuj-házba, hogy james megszabaduljon ettől a fárasztó-száltól... végre elértük a déliek dicsőséges győzelmét is -mondjuk itt legalább szórakoztató volt ez az oldalág, de azért nem bánom, hogy visszatér a jó öreg ben... cooper nagy ellenfele még csak most fog belelendülni, de az álruháitól már most kényelmetlenül érzem magam... (oké, értem én, hogy a nagyon korai kilencvenes években járunk, de ilyen rusnya műkörmöt hogy engedhettek képernyőre, mint ami josie kezét csúfította? ráadásul tök logikátlan is, hogy cselédként gürcöl, rövidebb hajjal, erre ott virít az az izé a kezén...?) (#04.19.)

„what he needs right now is both your understanding and a confederate victory.”

(◄◄) no, csak elkezdtünk haladni -oké, nem mindig a jó irányba, de legalább érezni azt, hogy kezdünk kitalálni a posványból... nehezen veszem be, hogy leo egyszer csak jobban lett a majdnem-agyhalálból, de legalább nem azt kell nézni, hogy megint leköpi shelley-t a kajával... örülök, hogy érezni azt, hogy ki van találva cooper háttértörténete, de nem vagyok benne biztos, hogy szüksége van a sorozatnak még egy őrültre a környéken... bár morogtam már azon, hogy előkaptak a raktárból egy halott karaktert, de legalább nem az árnyékban téblábol... ehh, james is befejezte végre azt a rohadt autót, igaz, hogy már megint szappanoperás módon kellett távoznia a házból... shoot, még norma és ed is eldöntötték, hogy előbbre lépnek a kapcsolatukban... lépések, pont erre volt szükségem, hogy ne menjen el végleg a kedvem... (elég tipikusan használják a zenéket -bárban country, ben horne játékos őrületénél polgárháborús dobolás- de kétségtelenül működik ez a fajta társítás.) (#04.19.)

„kiss me, general lee.”

(◄◄) az első évadban volt az a béna szappanopera (invitation to love), ami folyton ment a város tévéiben -na most elnézve, hogy ebben az epizódban háromszor is eljátszották azt, hogy egy pár csókba forr össze, majd a várható szexuális aktus előtt szemérmesen elvág a kép, azt kell mondanom, hogy a szappanopera írói valóságossá váltak, és átvették az uralmat az igazi írószobában... és nem azzal van a baj, hogy cheesy módon építgetnek kapcsolatokat, hanem azzal, hogy pepecselnek a romantikával, miközben a drogügylet lezárását meg összecsapják. mert volt egy darab előkészületi jelenet, aztán hopp, máris az akció közepén voltunk, ami pár perc alatt (egy idétlen fordulattal) véget is ért... plusz a rész elejére biggyesztett misztikummal, majd a végén lévő horroros hangulattal úgy gondolták, hogy letudták a kötelezőt, és közben meg le van szarva, hogy a néző középső félórában csak csapkodja a tenyerét azt mantrázva, hogy ’haladjunk már, légyszi’... és az a durva, hogy emlékeztem, hogy van megtorpanás az évadban, de ekkora kátyúra nem számítottam... (#04.19.)

„-you know i can’t press charges if there hasn’t been a crime.

-well, she killed him with sex.”

(◄◄) nem csak az érdektelen sztorikkal van baj, hanem azzal is, hogy úgy érzi a néző, hogy lusták lettek az írók, és rendre a legkényelmesebb megoldásokat választják -cooper pont azt a házat nézi meg, ahol a rosszfiúk otthagyták a kokain-nyomaikat (a kóstolás abszurditását csak azért nem említem, mert az minden rohadt nyomozós cuccban előkerül azóta is), ben horne épp’ lefotóztatja hank-éket, és aztán a képek átadásának pont fültanúja audrey, sorolja még...? (és bár az még előző rész csattanója volt, de azért idevenném a halottnak hitt karakter ’feltámadását’ is)... eközben meg próbálnak emelkedettek lenni, és több verset is az epizódba préseltek, meg persze néhány poént is nadie-nal meg az elátkozott özveggyel... (btw, mióta lezárták a palmer család szálát, nagyon látványosan nem tudnak mit kezdeni donna-val sem...) (#04.17.)