soroló

„i don’t want to hurt your feelings but the truth is you’ve never mattered all that much to me.”

a fináléra illik időzíteni a nagy változásokat, vagy azokat megelőlegező lépéseket, de nyugi, tudják ezeket a nagy okosságokat vince gilligan-ék -valószínűleg nálam sokkal jobban... örültem, hogy csak kacérkodtak azzal, hogy kim máris visszaugrik (törött kézzel is) a munkába, és inkább tényleg adtak neki pár nap pihit, amikor annyi filmet kölcsönözhet ki a blockbuster video-ból, amennyit nem szégyell, és nézheti őket pizsiben az ágyból. még az irodát is feladták jimmy-vel, mert belátták, hogy nem éri meg fenntartani. btw, jimmy, cuki ahogy gondoskodik a kedveséről, de hé, jimmy-t mindig is a nagy szíve miatt szerettük, ami ma is túl nagyokat dobbant az emberek érdekébe -először is sikerült nyelnie kettőt, és bekopogni chuck-hoz, majd a szent öreglány béke érdekében simán megalázta magát, és tette tönkre a gyümölcsöző bizniszét, csak hogy a lelkiismerete megtisztuljon... és hát chuck... egy ideig be lehetett adni nekünk is, hogy jobban van (pl. a színes dolgok sorolásával), de most teljes pompájában láthattuk az őrületét -és ha meglépik azt, amit sugalltak az utolsó pillanatokkal, akkor nagyon sok minden meg fog változni a sorozat életében... (bírom azt, hogy egy olyan apró bb-s poénra, mint a tolókocsis csengetős öreg drogdíler egy egész sztoriszálat építettek itt, ahol a néző várhat(ott) addig a pillanatig, amíg tolószékbe nem ül az öreg.) (#06.20.)

az elmúlt tíz hétben annyi minden volt a fejem körül, hogy kicsit azt éreztem, hogy elmegy mellettem a show, hogy nem tud úgy felpörgetni, mint az elmúlt két évben -de ha így utólag belegondolok, idén is tele voltunk nagyon erős pillanatokkal, ügyesen épített karakter-ívekkel, csodásan komponált képekkel. sőt, ha még jobban belegondolok, akkor a bírósági epizód simán bekerülhet az idei top5 sorozat-részembe, mert annyira zseniálisan fel volt építve az egész úgy, hogy közben minden pillanat azokból a karakterekből eredt, akiket szeretünk és/vagy szeretve gyűlölünk. mert valljuk be, kevés olyan megátalkodott gonosztevő van a sorozat-történelemben, mint chuck mcgill, akinél mégis nagyon kevesen látják az önző és kegyetlen énjét... amit talán idén kicsit hiányoltam, az a kim/jimmy kapcsolat előtérbe helyezése volt, mert eddig szerettem a köztük lévő kémiát, most viszont csak úgy léteztek egymás mellett... az viszont nem zavar, hogy mike meg mindentől függetlenül létezik, mert olyan megszokássá vált, hogy csendesen és piszok lassan tevékenykedik valamit, minket meg eláraszt a sorozat egyéni hangulata (btw, a fináléból sem hiányzott)... oké, a drog-szálhoz egész jól hozzákötötték, de ott sem ő volt az igazi sztár, hanem gus frig -és tök jó, hogy nem csak a másik sorozat rajongói kedvéért hozták be, hanem jól látszik az írói szándék arra, hogy jobban bemutassák (az ő segítségével is) a drogterjesztő szervezet felépítését...

„all you care about is your share of the payout. it’s like talking to gollum. you’re transparent. and pathetic.”

annak ellenére, hogy tisztában vagyok az alávalóságával, én ilyenkor bírom a legjobban jimmy-t, amikor önös érdekből használja a simlisségét, és az orránál fogva vezet egy egész tiszteletreméltó generációt... mert baromi jó nézni, ahogy elemében van, ahogy előadja a long game-et úgy, hogy a megtestesült ártatlanság mintapéldányának tűnik közben. és nem számít, hogy hány időskori szív fog összetörni a trükközéseinek hála, csakis az anyagi haszonszerzés lebeg a szeme előtt (arról már nem is beszélve, hogy a világ legjobb bingó-host-ja ezekkel a dumákkal, amiket minden húzás után megejt)... kattogtak ám a kerekek az agyamban, amikor mike belépett a puccos német irodába, hogy miért is kéne emlékeznem erre a nőszemélyre ott vele szemben, de aztán meglett, lefújtam az új-mexikói port az emlékeimről, úgyhogy büszke voltam magamra, hogy sikerült kiraknom a képet, mintha ez valami nagy teljesítmény lenne... mi lusta emberek szerintem egyként bólogattunk az utolsó jelenetet látva -mert szegény kim most a saját kárán tanulhatta meg, hogy soha nem szabad túlerőltetni magunkat (btw, vizuálisan milyen ügyesen volt vágva a blackout hirtelensége)... (#06.13.)

„my back hurts like hell, and people suck.”

van olyan ember a világon, akinek a kezébe kerül egy strato, és nem a smoke on the water riff-je az első dolog, amit megpróbál eljátszani rajta...? slippin’ jimmy szó szerint veszi a slippin’-elést, és egy métereset perecel annak érdekében, hogy a pénzéhez jusson a hangszerüzletben -úgyhogy némi cash-sel, egy új gitárral, és egy méretes hátfájással távozik... később is kihasználja ezt a sérülését, hogy újabb pénzmaghoz és egy elégedettséggel eltöltő monológhoz juthasson, azaz jól kioszthatja a közmunkásokon uralkodó seggfejet, ismét villogtatva a jimmy-s kurázsit... (btw, gitározás az irodában -most mi is a helyzet jimmy és kim között? mert cseppet sem tűnik úgy, hogy együtt lennének. igaz kim túl elfoglalt a maga ügyeivel meg a harold-nak való odavágással...) próbáltam valami közös nevezőt találni a különböző szálaknak, de az egyetlen dolog, ami mindenhol felbukkant az a pénz volt, so... de persze mondjuk nacho-nál sem maga a bankó-számolás volt a lényeg, hanem a könnyen tapintható feszültség, ahogy véghezvitte a gyógyszer-cserét -és gyönyörűen felépítették az egészet a felkészüléssel, az izzadós meleggel, a kézremegős idegességgel, hogy mi nézők is éreztük az izzadós és kéz-remegős részét... (#06.08.)

„i just need a break. just one break.”

bár chuck már nem jelent fenyegetést jimmy-re nézve, azért még mindig méretes árnyékot vet rá... a sok kis apró szarságból jó nagy kupac rakódott jimmy köré -és ezt akár vehetjük szó szerint is, mert megkezdte a közmunkáját, szemétszedéssel, mi mással. de anyagilag is közelít a padló felé, gondolom hamarosan eljut arra a pontra majd, miután eleget nézegette az üresen tátongó pénztárcáját, és emiatt valami radikálisat kell lépnie -tudjátok, arra a saul goodman-re gondolok itt, akit már nagyon várunk a show-ba... de most még megy a kétségbeesett kapálózás a reklámokkal, a hitelkártyák kereteinek feszegetése -és az sem ártana, hogy ha lenne abban a puccos irodában egy malacpersely, amit fel lehetne törni... ezen felül kim-mel sem lehet érezni az összhangot, szegény lány maga is a végkimerülés határán van, plusz a morális gátjai most kezdik baszkurálni belülről azért, amit chuck-kal tettek. bezzeg jimmy-ben ki vannak kapcsolva ezek a gátlások, és minden lehetőséget ki akar használni, hogy odaüssön a bátyjának. de az utolsó jelenetben (ahol szintén megtette ezt) nem az volt a hatásos, hogy előadta a megtört embert, hanem az, hogy végig az igazságot mondta pityeregve, így az ember egy pillanatra megingott, hogy mennyire vegye komolyan ennek a szélhámosnak a könnyeit... (#05.23.)

„s’all good, man.”

elég sokáig meggyőződésem volt, hogy ez csak egy levezető-epizód lesz a múltkori asztalt törő kőkemény jogi- és lelki-dráma után, hogy kicsit ejtőzünk mondjuk mike-ékkal, de aztán elkezdett motoszkálni bennem egy érzés, hogy jimmy egyéves eltiltását arra fogják használni, hogy ellőjenek egy nagy pillanatot -és tényleg, megérte kivárni, mert végre eljött, itt van a sorozat címszereplője... igaz hogy még csak a név van meg, de jimmy már felvette az új karakterét, mint a színes öltönyeit szokta, ha valami simlisségre készül, és ezer fokon égve belevetette magát az új életébe. és tetszik, hogy okosan következik az eddigiekből hősünk új karrierje, mert eleget foglalkoztunk a múltban az idősebb kuncsaftok eléréséhez szükséges reklám-percekkel ahhoz, hogy úgy érezzük, hogy ez a logikus pont ahhoz, hogy a reklámszakember saul életre kelljen... eközben bőven belefért, hogy a drogos vonalat is cicomázzuk kicsit, hector úgyis állandó szereplő a főcímet tekintve, úgyhogy nem árt, ha rá is jut egy kicsi a reflektor-fényből, főleg mert gyanítható, hogy lesz szerepe abban, hogy a főnöke később igen rossz állapotban fog vegetálni... (#05.16.)

„mr.mcgill, i have only one more question for you. do you hate your brother?”

ennyi jogászkodással foglalkozó személy egy sorozatban, mégis alig-alig töltjük az időnket a tárgyalóteremben? hát most jó nagyot lendítettünk ezen az arányon... szoktam mondani, hogy a tárgyalásos drámák a gyengéim, mégis elég kevésszer nézek ilyet mostanában -pedig ha jól van összerakva egy ilyen zárt helyre szorított jelenetsor, akkor az nagyon tud működni. most is azt éreztem, hogy egyre közelebb húzódom a képernyőhöz, majd meglepődve tapasztaltam, hogy milyen hevesen ver a szívem... igen, ennyire akartam, hogy jimmy mesterterve működjön, hogy sikeresen rá tudja csukni az arrogáns chuck-ra az ajtót. mert tudtuk, hogy valami slippin’ jimmy-s húzás következik majd abból, hogy a néger segítőtárs nekiment chuck-nak a lépcsőn -persze a legtöbbünk arra számított, hogy megszólal a telefon a zsebében, de ennél fifikásabbak voltak az írók... és azt kell mondanom, hogy nagy elégedettség volt látni az idősebb mcgill összeomlását, főleg hogy ma sem tették szimpatikusabbá -ahogy forgatta a szavakat a meghallgatáson (vagy akár előtte, amikor magában gyakorolta a ’szerető testvér’-t), vagy ahogy az aids-hez hasonlította a saját állapotát... de egyébként még elképzelhetőnek tartom, hogy valamennyire közelebb rángatják hozzánk -ha máshogy nem, hát a volt feleségén keresztül... (mike-mentes epizód, de most nem baj, rá kellett szánni az időt jimmy-ékre.) (#05.09.)

„this is america. here, the righteous have no reason to fear. here, those men have no power. and when they saw that i had no fear of them, they ran like the cowards they are. back across the border. they will not return.”

oh, jó mélyen elmerültünk a drog-bizniszben... pedig azt hittem, hogy mr.frig csak egy (breakingbad-rajongó) nézőcsalogató ínyencség lesz, akit rá lehet rakni a plakátra, de úgy tűnik, hogy komolyan számoltak vele idén -és azzal is, hogy kicsit jobban belelássunk a nagy ellentétbe, és reményeink szerint mr.salamanca végzetébe is... nem bírják ki, persze, hogy ne utalgassanak az anya-sorozat egy-egy kultikus jelenetére is, visszatértünk pl. a mexikói medence partjára, mert úgy tűnik, hogy van olyan kartell-főnök, aki ilyen szabadabb környezetben szereti intézni a bizniszeit... csak azt nem értem, hogy az miért van, hogy a drog-ügyletekkel együtt jár a keménykedés, a mások megalázási szándéka is... az epizód felét ezzel a szállal töltöttük, de azért maradt némi idő a mcgill-családi drámára is. jimmy-nek és kim-nek láthatóan van egy terve, de ahhoz most meg kell alázkodniuk, hogy elérjék a céljukat -és tudjuk jól, hogy az önérzetes és kicsinyes chuck szívesen tetszeleg a megalázó szerepében... (mike meg az ultimate mr.wolf, mindenféle ügyet rá lehet bízni az öregre -ajtó-szerelést is...) (#05.03.)

„i fucked up.”

vajon a sorozat minden potenciális rendezőjének ki kell töltenie egy kérdőívet, hogy kiderüljön, hogy mennyire vonzódik a közelikhez meg a furcsa kamera-szögekhez...? és egyébként azt tökre szeretem, hogy néha csak egy cool jelenetet építenek fel ilyen szemet izgató képekből (lásd kim reggeli készülődését), néha viszont a látványon túl valami pluszt is hozzáadnak a nagy egészhez -csak elsőre nem értjük az összefüggéseket... erről a kietlen déli határvidékről már mindig ez a bb/saul univerzum fog eszembe jutni, úgyhogy a cold open-nél is elkönyveltem, hogy oké, sivár környezet, drótról lógó dorkó, cool, bele is csúsztunk a megfelelő hangulatba, aztán később kiderült, hogy ezek a szép piros cipők fontos szereplői a cselekménynek -egész pontosan mike bosszújának. és ugye nem kell mondanom, hogy a hosszas előkészítés kielégítő payoff-ot adott... jimmy-nél már nehéz ezt az elégedettséget érezni, mert chuck túlságosan is szorosra zárta körülötte a dobozt. és valahol tisztelem az írókat, hogy elvitték erre az útra a testvért, hogy már egy percig sem hisszük el a látszólagos hezitálását, ugyanakkor biztos hogy jó az, hogy a nézőnek minden alkalommal ökölbe szorul a keze, amikor meglátja őt a képernyőn...? jimmy nehéz napja egyébként tök jól volt felépítve, értékeltem, hogy nem volt semmi komoly dráma az előzetesben, szerettem a kis közjátékot a tárgyalóteremben kim-mel, és persze tetszett, hogy jimmy egyből próbált úgy helyezkedni, hogy esetlegesen előnyhöz jusson (ügyész-haver megkörnyékezése, ugye). (#04.25.)

„may i take your order?”

azt hiszem megvan a tökéletes módja, hogy hogyan lehet megőrjíteni a breaking bad rajongóit -mert azt már tavaly óta tudjuk a szivárogtató marketing-technikájuknak hála, hogy mr.fring áthozza majd a mosolygós arcát ide a kistestvérbe is, és most nagyon csúnyán rájátszottak erre a tudásra. mert először csak a gyanúsan piros ablak-kereteket láttuk az épületen, aztán szép lassan távolodott a kamera, hogy beússzon a képbe az étterem felirata és a rajzolt csirkék. és ugyanez volt a helyzet a hely tulajdonosával is, mert először csak a háttérben sertepertélt, aztán egyre kivehetőbb lett az alakja -biztosítva ezzel azt, hogy maximálissá fokozzák a beavatott nézők vigyorát... egyébként a szokásos tempóban cammogtak az események, mike továbbra is jamesbond-módban nyomja a küldetését, amibe egy kis megfigyeléssel jimmy is besegített (ugye itt lehetett behozni az éttermet), és volt időnk bőven időzni a wexler/mcgill ügyvédi társulás irodáiban is. és ez a visszafogott feszültség megint a végén lett kifizetődő, amikor jimmy nem a szokásos módján reagált a bátyja aljas húzására, hanem magából kikelve üvöltözött és tombolt. hát igen, csak a család tudja kihozni az emberekből az ilyen erős érzelmi reakciókat... (#04.18.)

„for 10 minutes today, chuck didn’t hate me. i forgot what that felt like.”

nagyon szeretem, ahogy vince gilligan rendez, hogy odafigyel minden apró részletre, a kamera-szögekre, a tükröződésekre, a fényekre és a színekre. azt tudtuk előre, hogy kezdésben viszont megint nem lesznek színek, viszont arra nem nagyon számíthattunk, hogy a fahéjas sütik között megállítják egy pillanatra a szívünket -és most azt akarjátok mondani, hogy csak jövőre láthatjuk ennek az idősíknak a folytatását...? az évad fő fonalát pontosan ott vettük fel, ahol tavaly eldobtuk, chuck még mindig a felvett vallomással molyol, jimmy lelkében dúlnak a viharok (amit ma egy-két mennydörgés kíséretében egy akadékoskodó katonán vezetett le), kim meg rágódik a nagy ügyén még pár sort... eközben mike csendesen teszi a dolgát, ahogy kell, és fura módon azt érzi az ember, hogy órákon át el tudná nézni, ahogy mikrotevékenységeket folytat (mondjuk hogy szétkap egy autót, vagy trükközik egy nyomkövetővel), ami a mai rohanó világunkban egészen szokatlan dolog... de tudjuk jól, hogy ez a sorozat sohasem a sprinteléséről volt híres -de nem is baj, mert a maratoni tempó a sorozatok világában mindig kifizetődőbb... (#04.11.)