soroló

„i finally got caught. and here we are.”

egy finálé akkor lesz igazi korona, ha minden egyes pillanatában a korábbiakra építkezik -és azok a pillanatok lesznek igazán kiemelkedőek, amikre a kezdetek óta várunk. stan beeman-ék a pilot-ban költöztek jennings-ék mellé, így a legelső rész óta tudjuk, hogy az fbi ügynök és a szovjet kémek konfrontálódni fognak egymással. és lehetett itt előre vizionálni valami gyilkos pisztolypárbajt, de a sorozat alkotói szerencsére ennél sokkal intelligensebben és sokkal americans-esebben oldották meg ezt a csúcspontot -keserű monológokkal, elviselhetetlen feszültség közepette... de annyi réteg rakódott a kényszerű szomszédságra (mondjuk kötődés és barátság), hogy valószínűleg az lett volna a hiteltelen, ha stan keze megremeg a ravaszon. bár az évadban elizabeth volt az aktívabb, most philip vette át a kezdeményezést, ő beszélte le stan-t arról, hogy feladja őket, és ő mondta ki a végszót a legnehezebb döntésekben -például abban, hogy hátrahagyják a fiúkat... bár szerintem senki sem számított happyend-re, erre a különböző érzelmeket kombináló befejezésre sem voksoltak volna sokan. mert vérveszteség nélkül megúsztuk a lebukást és a nagy menekülést, de a család romjai felett nem lehet megnyugvást sem érezni... már azt is kínkeserves volt átélni, hogy a szülőknek úgy kell döntenie, hogy az egyik gyermeküket hátrahagyják, de aztán látva az arcukat a vonaton, ahogy paige-re néznek, az volt igazán az a pillanat, amikor vissza kellett nyelnem néhány könnycseppet... nekem nincs bajom azzal, hogy kvázi nyitott a sorozat vége, mert jennings-ék élete az eddig ismert formában lezárult (szimbolikusan egy mcdonalds-ban búcsúztatták az amerikai életüket), így megfelelő nyugvópontja lett ez a csodás finálé az évadnak. (azért nem bírták ki, hogy ne lebegtessék meg azt, hogy renee is áruló...) (ezerszer elhasználták már a ’with or whitout you’-t a u2-tól, mondhatjuk, hogy a fülünkön jön már ki, de mégis baromi jól működött itt is, amikor bono falzettben nekiállt ’ó-óó’-zni...) (##06.02.)

rossz lelkiállapotban kezdtük az évadot, és ez ki is tartott a végéig -nem is örültem annak, hogy ennyire elhidegítették egymástól a jennings-házaspárt. azzal, hogy philip visszavonult a fő szakmájától, kicsit háttérbe is szorult az évadban, így az aktívabb elizabeth jobban ki tudott emelkedni -a küldetéseivel, a lelki ronccsá válásával, az egyre kegyetlenebb munkamódszereivel... bár ezek a küldetések inkább mellék-kalandoknak tűntek most is, mert bár felszínesen érintettük a hidegháború szelídülését, a rendszerváltás recsegő/ropogó szellemét, igazán nem mentünk a mélyére a formálódó politikai változásoknak... de nem is kellett, mert mindent az utolsó évad szellemiségének szenteltek alá, minden lépcsőfok a lebukáshoz vezetett egyre közelebb... a lassú tempó most is adott volt, de azért néha kegyetlenül belénk tudott marni idén is a sorozat egy-egy pillanattal vagy epizóddal...

az elmúlt tizenöt év tévés aranykorszaka számtalan nagyszerű antihőst termelt ki magából -jennings-ék talán annyiban különlegesek, hogy felszínen ők egy esendő és emberi család, mindennapi problémákkal, és csak a küldetésük teszi őket a morális szürkezónába. igazi tükörképe ez az igazi kémek feladatának, mert a közösség szemében unalmas átlagembereknek kellett tűnniük, hogy hatékonyan tudják bepiszkítani a kezüket a kémtevékenységekkel járó piszkos munkával. és a sorozat legműködőbb eleme is ez a meghasonlás volt, a beépült kémek dilemmája, mert nekik úgy kell megőrizniük magukban a hazaszeretet, hogy közben tökéletesen magukévá kell tenniük az amerikai álmot is. úgy kell a boldog család látszatát kelteniük, hogy tényleg szeretet éreznek egymás iránt... persze dramaturgiai szempontból nem ártottak a különböző mellék-küldetések, amiket az évek során véghez kellett vinniük hőseinknek, de azok inkább csak feszültséggel támogatták meg a nagyon izgalmas pszichológiai mélységeket, mint hogy igazi fókuszt jelentettek volna... a beépülés illúziójához elengedhetetlen volt egy teljes család képe, amihez nyilvánvalóan gyerekeknek is illik tartoznia, így kicsit féltem az elején, hogy a lázadó tinik lesznek a sorozat gyenge pontjai, de aztán annyira jól kezelték paige szálát az írószobában, hogy ő lett az egyik kedvenc karakterem a sorozatból (henry-ről most inkább felejtkezzünk el úgy, ahogy az írók szoktak)... de a különböző mellékszálakban is volt egy csomó karakter, akikhez szívesen kötődtem (szerelmes voltam nina-ba és a szívem mélyéről sajnáltam martha-t)... de a középpontban végig elizabeth és philip jennings álltak, akik igazán összetett karakterekké formálódtak az évek során, nagyon szerettem azokat a pillanataikat, amikor erősen ragaszkodtak egymáshoz, azokat az intim perceiket, amikor igazán megnyíltak egymás előtt. köszönöm keri russel-t és matthew rhys-t is, akiket én itt fedezhettem fel magamnak igazán, és akik minden egyes rezdülésükkel bizonyították tehetségüket ezekben a nem könnyű szerepekben. keri-nek annyiban volt talán nehezebb dolga, hogy nagyobb utat kellett végigjárnia, amíg eljutott az utolsó évad kiégettségéhez... de a lelki megterheltség egyébként is jellemző volt a sorozatra, jó pszichológiai drámához mérten minden tettnek volt következménye, mégha az alkotók hagyták is, hogy ezek a következmények lassan forralva érjék el a csúcspontjukat egy későbbi időpontban... de eleve ez a hozzáállás illett a tempóhoz, ami végig egy visszafogott gőzmozdonyhoz hasonlóan cammogott előre úgy, hogy majd szétvetette a feszültség. sajnos számomra ez pont az a típusú alkotói hozzáállás, amit nagyon tisztelek, de igazán rajongani sosem tudtam érte -látom és érzem, hogy egy nagyon erős produktum van előttem, de nem tud kiváltani belőlem olyan zsizsegést, ami a nálánál butábbak könnyebben elérnek. viszont az sem véletlen, hogy az utolsó részre való lelki felkészülésem közben döbbentem rá arra, hogy mennyire hozzám nőt a sorozat hangulata, és mennyire fog hiányozni most, hogy elértünk a végpontra. sorszerű, mondhatnám, hogy a lassú tűzön főtt alkotás pont a végére érik be a lelkemben... (nagy húzóerő lehetett volna az utálva imádott nyolcvanas évek, de ügyesen nem csináltak üres nosztalgia-fesztivált a választott korszakukból az alkotók, hanem csak zenékkel, hajakkal és néhány jól irányzott utalással festették színesre a kor-hangulatot. amiért viszont nagy dicséretet érdemelnek, az az orosz nyelv bátor használata, mert így tették sokkal hitelesebbé a művüket.)

„is there anything i should know, as an fbi agent, about the jennings family?”

az eheti elizabeth-szál olyan volt, mint maga a sorozat -hosszú várakozás után eljutott egy gyors forráspontra, majd egy húsbavágó beszélgetéssel tette fel a koronát az egészre... és miközben hallgattuk a levest majszoló claudia szavait, akkor jöhettünk rá hősnőnkkel együtt, hogy semmi nem maradt körülötte azáltal, hogy a parancsával ellentétesen cselekedett, nincs meg a biztos háttér, amit a kgb nyújthat, nem ringathatja magát többé abba a hamis illúzióba, hogy minden szörnyű tettét a hazája iránti hűsége miatt hajtotta végre, és ugye rég nincs már meg a biztos családi háttér látszata sem. erre erősített rá a következő beszélgetése is paige-el, aki simán lekurvázta a saját anyát, és egy pillanat alatt megbánta, hogy belemerült ebbe az egész kémesdibe -tehát elizabeth már abban sem hihet, hogy a szellemi örökségét tovább viszi majd a lánya... ebben a lelki állapotban csapódott össze az fbi harapófogója, ami az utolsó percekre olyan feszültséget hozott, hogy a nem-létező székkarfámat kapartam egész a végefőcímig -valahol vártuk a kezdetektől fogva, hogy eljön ez a pillanat, viszont most, hogy itt vagyunk az összeomlás küszöbén, már kurvára rettegünk tőle... (##06.02.)

„full elimination. this is his greatest dream.”

azért az komoly teljesítmény, hogy még a főcím betoppanása előtt elszívják a körülöttünk lévő levegőt -mert fojtogató volt nézni philip bevallását és elizabeth reakcióját a férje kvázi árulására. és nagyon okosan keretes szerkezetbe foglalták az epizódot egy újabb jennings-párbeszéddel, ahol a feszültség még mindig ott volt a levegőben, viszont a mondandó megváltozásával a hangnem is átalakult... mert bebizonyosodott az, hogy a szovjet vezető réteg egy jó része nem hitt a változásban, hogy számukra gorbacsov egy fenyegetés volt, ami ellen mozgósítani kellett a régi beidegződéseket, a gyilkosságokat, a hazugságokat, a katonai puccsot. és ez még egy olyan szabálykövető kémnek is sok volt, mint elizabeth... pedig tudjuk róla, hogy sok mindent el tud viselni, egy saját kezűleg végrehajtott eutanázia után mosolyogva képes elcsábítani egy huszonegy éves ficsúrt, mert a népe és pártja mindig is előrébb fog állni a lelkénél (bár tegyük hozzá, hogy az is nagy előrelépés tőle, hogy nem ölte meg a srácot)... nem volt túl tevékeny ma az fbi, de azért az írók ott lebegtették körülöttünk a gondolatokat, hogy stan rájött a parókák és álcák titkára, hogy még mindig szemmel tartják azt az oleg-et, akivel épp készülnek jennings-ék felvenni a kapcsolatot. azt hiszem, hogy az utolsó két óra még ennél is fojtogatóbb lesz... (##05.17.)

„you know, i used to ask myself, why is this guy, and his wife, coming home at three, four in the morning? how hard can they possibly work?”

stan beeman, a kitűnő megfigyelő, az intuitív nyomozás egyik élharcosa nyolc évnyi szomszédság után gyanút fog... most kezdtem el azt érezni, hogy ez már tényleg a végjáték, mert végre hagyják kihajtani a kételyek régóta elültetett magjait, mondjuk azzal, hogy stan realizálja azt, hogy jennings-ék gyanúsan viselkednek, és olyan jó fbi-os módon végig is túrja a lakásukat... persze hőseink nincsenek otthon, mert épp élethalál-harcot vívnak a hivatal egy másik osztagával -és ezt szó szerint kell érteni, ennyire rosszul még talán egyik akciójuk sem sikerült, holtakkal pettyezték tele a chicago-i utakat... és persze a feszültségen túl megint a lélekre való hatás volt a fontos, főleg azokban az izzasztó percekben, amikor egy parkolóház alsó szintjén, teljes némaságban eltüntették a nyomaikat... és miután elizabeth végignézte, ahogy a férje egy felismerhetetlen torzód hagy a betonon, arról is meggyőződött, hogy a lánya tényleg ezt a véres és életveszélyes munkát akarja-e még mindig magának... (##05.10.)

„-you know a lot about film.

-it’s the greatest art form of the 20th century.”

még mindig jó nézni elizabeth-et, ahogy néhány jól megválasztott szóval és a kedves mosolyával bárkinek a bizalmába férkőzik. kell is egy kis pozitív megerősítés hősnőnkkel kapcsolatban, mert még mindig nem szeretjük azért, mert fúj a férjére, amiért annak volt elég bátorsága kiszállni a kém-bizniszből... egyébként elizabeth kedvessége néha pont azért üt(het) vissza, mert a közvetlen környezetének ritkán adja meg ezt a kegyet, henry is csodálkozik rajta, hogy az anyja hirtelen kötetlen csevegésbe akar vele kezdeni... ja igen, mert visszatért a legfiatalabb jennings is, és (meglepő módon) egész működő jeleneteket kapott -az említett telefonáláson túl volt egy aranyos apa/fia távirányítós autó versenygés is... az szerintem már örökre illúzió marad, hogy boldog családdá válhatnak valaha is, főleg úgy, hogy még egy hálaadást sem tudnak együtt ünnepelni... gyaníthatóan a végjáték előkészületeit látjuk az fbi nagytermében, ahol komoly munkával göngyölítik fel a szovjet kémek mintáit, és egy chicago-i eset tényeit próbálják rávetíteni a fővárosi tevékenységekre -szorul a hurok, érzem... (a posta-robot láthatóan a legnagyobb koponya az fbi-nál, még azt is tudja, hogy miképp kell használni a liftet...) (##05.03.)

„mom, how old were you when you first started having sex?”

mi a jobb döntés, ha a szüleivel együtt a kisgyerek torkát is átvágod, vagy ha életben hagyod őt, ezzel egy életre traumatizálva, mert mindörökké nyomot hagy benne az, hogy ő találta meg vérbe-fagyva a szüleit...? elizabeth megint a legkeményebb megoldáshoz nyúlt a disszidáló szovjetek kapcsán, de ugye egyébként is az esetek többségében a radikalizmusban látja az üdvözítő megoldást -például akkor is, amikor rá akarja venni a férjét, hogy raboltassanak el egy ifjú lányt bulgáriában, hogy ezzel kényszerítsék az apját a cia-s titkok elárulására... ez a lány kimmy, akit már évek óta látunk felbukkanni philip egyik alteregója mellett, így persze komoly dilemma hősünknek, hogy beáldozza-e ezt a dédelgetett kapcsolatot egy pillanat alatt. azért elsőre megpróbálja teljesíteni a felesége kérdését, és igencsak megkérdőjelezhető módon megfekteti a kiscsajt, de aztán a végére helyrebillen a morális iránytűje... pedig egy kis reményt csepegtettek belém az epizód elején, amikor jennings-ék összemelegedtek kissé, pedig kondicionálnom kéne magam, hogy nem sok ilyen idillt kapok már a sorozattól... paige újra lapozhatott egyet a kémek nagy könyvében, az alkoholok és bunkó egyetemisták témakörében még nem árt neki a korrepetálás, igaz, legalább a külön testnevelés-órákon jól felkészült (bár az is durva rész volt, amikor az apja tesztelte a verekedős tudását)... (miért van az, hogy már nem először jön a cím a ’ki tud többet a szovjetunióról?’ heti-jelenetből? btw, több becsiccsentett kém-nők pillanatot követelek!) (##04.30.)

„he loves me. he loves you. but somewhere something got lost.”

el nem tudom képzelni, hogy milyen frusztráló lehet egy kém számára a kudarc -ha átverekszed magad egy csomó veszélyen és nem lesz kézel-fogható jele a munkádnak, vagy ha bevállalsz egy hosszú megfigyelést (megspékelve némi ágytálazással), és pont a cél előtt omlik össze az egész út... szóval én megértem elizabeth frusztrációját, még talán az a csoda, hogy képes ennyire emberként funkcionálni, mint amit most látunk tőle... mert persze veszélynek teszi ki paige-et, de ugyanakkor arra biztatja, hogy haladjon kis lépésekben, és igenis élje meg azokat az ifjúsági örömöket, amik édesebbé teszik az életet (az egy más kérdés, hogy a kedves lánya mennyire fogadja meg a tanácsait, és mennyi önfejűséget örökölt -bár tulajdonképpen az még nem derült ki a mai részből, hogy milyen minőségében feküdt le a sráccal)... philip is elég nyomorúságosnak tűnik, ahogy az adósság-görgeteg maga alá temeti, ahogy arra gondol, hogy volt már olyan időszak az életében, amikor éhezett, ahogy fekszik a felesége mellett magányosan az ágyban... sötét gondolatok, sötét hangulat, sötét képek -bár ez utóbbin kicsit tekerhetnének az operatőrök, mert a mondjuk betöréses részből nem sokat lehetett látni az elején... (##04.21.)

„we are soviets. we know how to keep secrets. it is what we do.”

értem én, hogy veszélyes volt a helyzet, és paige megszegte a kémek alapvető szabályát, amikor elhagyta a helyét, de akkor is nagyon csúnyán teremtette le őt most ezért az anyja, és ez nekem fájt... még szerencse, hogy utána emberi módon is meg tudták beszélni a dolgokat, és végre elindult valami philip-pel is, elizabeth végre képes volt egy kicsit nyitni a férje felé -kár, hogy az emberben most már ott bujkál a kétség, hogy philip melyik kérdést teszi fel házastársi szeretetből, és melyik az, aminek a válaszát aztán továbbítja oleg felé... de a házasság és a bizalom nehéz dolog, stan is határozott lépésre szánja el magát, hogy mentse az általa protezsált szovjet pár életét -csak azért, mert a kedves feleség túlságosan megbízott valakiben (btw, elaltatták a gyanút az utóbbi időben stan barátnőjével kapcsolatban, de most gyanúsan szeretett volna bekerülni az fbi kötelékébe -éberség, kedves nézők, éberség!)... úgy tűnik, hogy elizabeth-nél végleg elszakadt a cérna, és bármilyen kétségesebb szituációban az erőszakot találja a legcélravezetőbb megoldásnak... (tisztelem az alkotókat, amiért utánanéztek az orosz kultúrának -és jelentem, a szoljanka tényleg jóféle kaja!) (##04.12.)

„it’s easy to see things as very black and white. but the world’s complicated.”

csak az americans-ben szólhat egymás után egy táncra perdítő talking heads nóta és egy igazi eleganciát kölcsönző klasszikus csajkovszkij... nem tudom, hogy miért akarják elidegeníteni elizabeth-et tőlünk, de nem nagyon örülök ennek az iránynak -mármint a stressz miatti kimerültséget még megértem, de alvása után is csak egy fél-mondatot tud odavetni philip-nek. de ami még jobban fájt, hogy az eddigi őszintesége megbicsaklott azzal, hogy elhessegette paige fejéből azt a gondolatot, hogy a kémek igenis bevetik a szexualitást is, mint az információ-szerzés egyik fontos fegyverét (és nem nagyon értem, miért kell ködösítenie -mert az oké, ha kirobbanó agyvelőt lát a lánya (még ha akaratlanul is), a szex viszont tabu marad örökre?)... úgy tűnik, hogy azzal akarnak az írószobában rájátszani az utolsó évad jelentőségére, hogy előszednek karaktereket a múltból, ezzel kicsit lábon lőve a hozzám hasonló szeniliseket, akiknek nem mindenki fog (elsőre) beugrani (oké, mondjuk a problémás orosz házaspárra például emlékeztem (valamennyire))... egyre mélyebbre merülünk a korabeli politikai viszonyokba, már nem csak a fegyverkezési verseny végpontja van terítéken, de reagen leépülő szellemi ereje is. (##04.06.)

„it’s hard to trust the americans.”

nem gondoltam volna a kezdeteknél, hogy végigkövetjük jennings-ékkel a teljes reagen-érát -de már itt vagyunk 1987-ben, gorbacsov kétségbeesetten próbálja jó irányba fordítani a szovjetuniót, fegyver-leszerelésről tárgyal a két nagyhatalom, ott a változás szele a levegőben. csakhogy változni piszok nehéz -főleg ha kezedben lévő hatalomhoz ragaszkodsz... elizabeth megint ott van a sűrűjében, végkimerülésig teljesíti a küldetéseit, ha kell a testét adja a célért, néha vért is ont (ezt önszorgalomból teszi most épp), és legnagyobb bánatomra napról/napra egyre messzebb sodródik philip-től... furcsa látni elsőre a férjet, ahogy a nyomasztó súlytól megszabadulva lebeg a mindennapokban (még line-dance-el is). és sajnos jól látszik, hogy mi lesz az utolsó évad egyik fő-témája: jennings-ék egymás ellen... és persze izgalmas lesz nézni az összefeszülésüket, de én annyira szerettem őket, amikor szövetségben, szeretetben végezték a dolgukat, hogy most nem kívánok közöttük egyetlen cseppnyi feszültséget sem... paige sokat lépett előre a kém-ranglétrán az átugrott időben, és jó látni őt a terepen, még ha nem is tanult el mindent trükköt az édesanyjától... egyfelől jó érzés, hogy újra elmerülhetek a nyolcvanas években, és hosszasan hallgathatom a dallamos orosz beszédet, másrészről kicsit szokatlan volt ez a kezdés a több zenés-montázs miatt, bár csak egy picit zökkentettek ki a popszámok, mert alapvetően jól festették alá a nyomasztó hangulatot, ami a sztoriból és a képekből áradt. (##03.29.)