soroló

„hey, mr.trump. my name is richard wayne, and i want to be the next... your apprentice.”

végül minden kifutott a várható végcéljára, kimmy megtalálta a megoldást a bírósági győzelemhez, titus megkapta a tizenöt perc hírnevét, ms.vorhees megtanulta, merre van észak... azt hiszem érződik a hangomon, hogy mekkora lelkesedéssel néztem végig a részt... ($$03.17.)

a cukiság nem minden. mert hiába szerethető ellie kemper a címszerepben, mint a két lábon járó optimizmus mintapéldánya, aki tele kilencvenes-évek referenciákkal és komolyságba hajló háttér-történettel, ha körülötte nem sok minden akar működni. én elhiszem, hogy tina fey nagyszerű humorista, de úgy tűnik, hogy most arányt tévesztett az általa vezetett írókkal együtt, mert egyszerűen nem érezték, hogy mikor lesz egy karakter túlzó, erőltetett és így fárasztó, nem pedig vicces. az elején még ellötyögtem a sorozattal, mert ’húsz perc nem a világ, belefér’, de a végére már eléggé teher lett. (asszem ez az első netflix cuccom, amit el kell engednem -de mindenből van egy első, nem igaz...? viszont a főcím-zenéjét elő fogom szedni időről/időre, mert kurvajó!)

„i’m the king of gotham!”

itt egy izgalmas alap-felállás, a nagy banda-háború, amiből először csak annyit látunk, hogy jim felkerekedik egy gépfegyverrel beavatkozni, majd mindenkit bezárnak egy hangárba -mert az olcsóbb...? és hát igazából nem is a két olasz nevű család csap össze, hanem a meglehetősen extrém frizurával felbukkanó fish kezd emberkedni (teljesen karakter-idegenül selina-val az oldalán). bár húznak meglepő halált, azért nem izguljuk halálra magunkat a látottakon, valaki felülkerekedik, a többiek szétrebbennek, majd ismét, és ismét. mindezt megszakítják jim két nőjével (mert persze egyből közös jelenetekbe kellett rakni őket), ahol a világ legkiszámíthatóbb húzását hozzák barbarával, áhh, nem is bosszantom magam tovább... (nem hiszem, hogy nagy jós-tehetség kellett ahhoz, hogy tudjam, hogy valami igazi batman pillanattal fogjuk zárni az évadot.) ($05.06.)

bruno heller-nek most már biztos, hogy a róma lesz élete fő-műve. pedig a mentalista fiaskó után is bíztam benne, mert nagyon ígéretes volt a gotham koncepciója, nézzük meg a várost batman felbukkanása előtt, ismerjük meg az ikonikus gonoszok eredet-történetét. csak hát országos tévére került az ötlet, ahol mostanában szinte minden megromlik, a fókusz-csoportok miatti kerekre polírozások, a csatorna-vezetők inkompetenciája, és a huszonkét részre való felvizezés kiöli az élvezhetőséget, ásító középszert hoz rendszerint. mert itt is muszáj volt a heti-ügyek rágógumiját rágni (egyes számú hiba: nyomozót tenni a középpontba), valamint egy csomó mindent bele akartak préselni, és a sok kis szál gyengítette és nem erősítette egymást. és sokszor nem is voltak túl érdekesek... bár most kicsit azt érzem, hogy az elmúlt hetek megfáradt nézője beszél belőlem, mert az elején igazából élveztem a show-t, tetszett a kortalan látványvilága, a címszereplő város megalkotása, és persze a legjobban sikerült gonosz-felépítés, a robin lord taylor által zseniálisan hozott pingvin. de az a pár pillanat, amikor működött minden, sőt, még a képregények szeretete sem tudna maradásra bírni, nem éri meg, ezt érzem, és ez talán az egyik leggonoszabb indok a kaszára. inkábbtetszett.

„what a pleasant surprise it might’ve been if chinese brains or spanish brains or italian brains tasted like the cuisines for which their regions were famous.”

nincs szerencséjük a vertigo képregényeknek tévés-fronton -főleg, ha a network csatornák nyúlnak hozzájuk. mert úgy tűnik, hogy kilúgozódik belőlük az az érdekes plusz, ami miatt az ember várta az elkészülésüket, amiért várná az epizódokat hétről hétre. szegény izombie is milyen sovány lett, és az ember hamar rájön, hogy a szűkös szabad idejét nem rabolhatja 42 perccel, miközben arra vár, hogy egy cuki lány majd vicceseket szól be és cukiskodik (ma is csak azt a pár percet élveztem, amikor liv előadta a butalibát a videotékában). túl sok lett a felesleges szósz az agy körül, és sajnos szigorúnak kell lennem, feleslegesen nem tömöm magam, csak olyat fogyasztok, amit tényleg élvezek. no more liv, sorry... ($04.15.)

„the no-no list.”

szimbolikusnak is érezhetném, hogy abban az epizódban, aminél úgy gondoltam, hogy kap még egy esélyt a sorozat, a besokallásról van szó. érezhető volt az elmúlt hetekben, hogy csak nyűglődöm a béna newyork-i zsarukkal, nem működtek a poénok, vagy ugyanazok tértek csak vissza rendre. besokalltam. (++12.26.)

„you want to tell me about newcastle?

–it’s a town in the north of england. horrible weather and even worse football team.”

bloody hell, veled meg mit csináljak...? nagyon erős ambivalencia kavarog bennem, majdnem végig ott motoszkált a fejemben a ’kell ez nekem?’ kérdése, mert megint jött egy heti-démon, amivel megpróbálják feszegetni a network-tévés kereteket, de képtelenek kitörni a középszer ketrecéből -én meg próbálom leépíteni azokat a dolgokat, amikkel csak elvagyok, mert talán az értékesebbektől veszik el az időt. ugyanakkor a végén meg elkezdett működni a dráma, ahol végre megmutatták constantine karakterének sötétebb oldalát is (mert a cinikus eddig is működött), és ez a vonal érdekelne is -csak semmi garancia rá, hogy ez továbbra is hangsúlyos lesz-e, vagy csak hetente felvillantják majd néhány percre. úgyhogy lehet, hogy ideje kimondani egy óvatos ítéletet: most nem, de talán egyszer még alámerülünk… (remélem a filmzene-album minél hamarabb megjelenik…) (++11.19.)

„you do not have the luxury of choice anymore. all we can do now is fight.”

hümm, tudni kéne, mikor kell meglengetni az a míves ezüst-kardot, és elvágni az évadot. mert bár kicsit erőtlen volt a mester elleni harc (tényleg nem lehetett volna életszerűbben kitalálni, hogy meneküljön el, ha már szükség van rá a későbbiekben), de jó kiszállási pont lett volna az öreg ’megszívtuk’ beszólása. de azzal is kiegyeztem volna, ha a vériszamos pincében zárunk, ahol épp elkezdték nagymértékben építeni a mitológiát a többi rosszarcúval. de itt sem tudtak megállni. nem, ahhoz kellett nyúlni, ami a gyenge pont volt az egész évadban, a gyerekhez és egy pohár italhoz, és persze, hogy most sem működött, így miután felszívtam magam, ismét csalódottan kellett kifújni a levegőt. egy dologra lehetnek büszkék carlton curse-ék: hogy tudtam aggódni azért, hogy a legjobb karaktereket (mr.keamy és a hacker-lány) ne veszejtsék el idő előtt. (++10.11.)

hát nem sikerült megfertőződnöm... pedig vártam ezt a show-t erőteljesen, gondoltam del toro majd jól felrázza nekünk a vámpírosdit, visszahelyezi őket a gusztustalansági verseny élbolyába, üdítően hatva a sok enyelgő agyaras szépfiú után. és ott is vannak benne generikusan az élvezetes darabkák, de elszomorító, hogy mennyire érdektelen csomagolásba kerültek. rengeteg időhúzás, félresikerült karakter-dráma kényszerített arra, hogy a kelleténél sokkal többször pillantsak az órára a lejátszás közben. szomorú vagyok, mert a mitológiája érdekelne (az azokhoz kapcsolódó jelenetek működtek mind a múltban, mind a jelenben), a képi világa és hangulata egyéniséggel ruházta fel, és mindig tisztelem azokat, akik bátran nyúlnak az analóg trükkökhöz, de úgy tűnik, ezeknél több kell, hogy magasabb legyen az élvezeti faktor. muszáj kiirtanom a rengeteg nézett sorozatom közül azokat, amik elveszik az időt az értékesebbek elől, úgyhogy kénytelen vagyok szigorúan lecsapni: inkábbnemtetszett és kasza.

(van olyan, amikor az ember egy epizód közepén unja meg a középszerűséget... ráadásul egy michael nankin epizód közben...) (+06.19.)

„when my dad is ready, he gets to pick his own girlfriend. that’s the big upside to your wife dying. also, not having to think before you speak.”

heti tanulságok: lehet jól kezelni a halált -csak a végére hozták be a keserédességet, addig teret engedtek a poénoknak. florida a nyugdíjasok otthona -ja, ezt eddig is tudtuk. évadzáróba mindig kell extra -mondjuk kicsit elszakadni az otthoni környezetből. (+05.27.)

éves tanulságok: jó nagy kudarc volt ez az egységesített értékelő-írás, sokszor küszködtem, hogy mit is írjak. de nem csak magamban csalódtam, hanem az évadban is. nem is ez a jó kifejezés, inkább eltávolodtunk egymástól. már nem tudok lelkesedni, nem tudok akkorákat nevetni. fogalmam sincs, kiben van a hiba, nincs is kedvem kutakodni. tetszett. ennek ellenére, szégyen-vagy-sem, erőteljesen gondolkozom a pihentetésén. más azt mondta róla, hogy lejárt a szavatossága így a negyedik évadra -hát...

(update: annyira sikerült pihentetnem, hogy azóta sem folytattam. most mondjam ki...?)

„he wants people who can get the job done. and from everything i’ve read, that might be you.”

most néztem meg az epizódot, de már el kell gondolkoznom, hogy milyen ügyben is folyt a nyomozás. csúnya jel ez... persze ha az ember ennyit morog egy elhibázott főszálon, akkor nincs kedve még ilyen részletekre is figyelni. futottunk egy kört az ’elmegy-e beckett’ pályán, persze a lehető legrosszabb írói döntések szegélyét néztük, amit megkoronázott a célbaérés. ez most hogy...? (+05.23.)

fura dolog abba belegondolni, hogy egy olyan dolgon kérem számon a nevetést és a humort, ami igazából olyan szörnyűségekről szól, mint a gyilkosságok. de mondjuk idén egész rendben volt a humor/dráma arány, az már más kérdés, hogy milyen volt a humor és a dráma minősége. persze, heti 42 perc belefér, el van vele az ember, de én azt a régvolt bizsergést akarom érezni, amit úgy tűnik, végleg kiveszett. tavaly is meglengettem már a kasza árnyékát a sorozat felett, akkor az új felállás miatt kapott még egy esélyt, most ősszel talán erősebb leszek. inkábbtetszett.

„vendetta?”

felpörgés volt a fináléra, kár, hogy engem nem tudtak felpörgetni. pedig volt szép robbanás, csikorogtak a kerekek, kattogtak a fegyverek, lehetett aggódni bizonyos karakterekért. valamint nyugodtan indíthatnák a ’legtöbb ismert vendég-szereplő egy epizódban’ versenyen a részt. hogy ezek mellé nem sikerült meglepetéseket okozó forgatókönyvet írni? shame... a cliff-halmoktól sem rágom le a szemhéjam őszig, az is tuti, sőt... (**05.29.)

az ember egy idő után megunja a középszerűséget. és itt jó mélyen tocsogunk benne... és persze lehet sorolni a pozitívumait, a táj adta adottságok maximális kihasználását, a korrektül megcsinált akció-szekvenciákat, a buddy movie-s szájkaratékat, a vendégsztárok széles palettáját (terry o’quinn csont nélkül uralt minden jelenetet, amiben felbukkant, de ezen nem igazán kéne meglepődnöm...), és idén is sikerült összerakni néhány pofás epizódot, de ez kevés ahhoz, hogy rászánjam a heti negyven percet a továbbiakban is. inkábbtetszett. ha meg majd hawaii-ra vágyok, akkor nézegetek fotókat. vagy lost-ot ismétlek. vagy felpattanok egy repülőre. bárcsak...

„i like to call him ’huge’ jackman, because i bet he has a big penis.”

fuck martha stewart, ezzel kezdeném... próbáltak finálé-hangulatot gründolni, így visszahoztak karaktereket, szálakat, lovakat. de igazából most is az étteremben működött a legjobban a dolog, amikor csak az alap-emberek voltak jelen. de ha valami megmarad az epizódból a fejemben, azok nem a (szex)dumák lesznek, hanem max dekoltázsa... (**05.29.)

ételmérgezést kaptam, csajok... az elején még lendületet éreztem, élveztem a rengeteg szexre utaló dumát, kat dennings melleit, de aztán felütötte a fejét az érdektelenség, lecsapott a multicam-átok (komolyan, én ennyi elmosolygást még sorozatban nem láttam). oké, péksütemény mellé reggelire elmegy, de azért nem ez lenne az a sorozat, amit nyugodtan ajánlanék az ismerőseimnek. inkábbtetszett. ősztől biztos találok az újoncok között olyat, ami viccesebb lesz -úgyhogy viszlát sütik, viszlát cicik, én felmondok...

„you know, that’s one thing i admire in dalia. she puts her own happiness before everyone else’s.”

három verzióban is körbejártuk az anya/lánya viszonyt (tessa, lisa, dalia), okosabbak mégsem lettünk. kifuttatunk néhány átívelést. ja, hogy poén volt-e? hát a vadász és/vagy gyerekszobánál mosolyogtam... (**05.22.)

ehh... ezt így félrevinni... amennyire oda voltam érte az elején, annyira kínzott már a végén. eltűnt az eredeti hangvétel, a szerethetőség, a poénok nagyrésze. a karakterek idegesítőbe fordultak, kár, kár, kár... mindkettőnk érdekében jobb, ha itt elválnak útjaink. azért sajnálom ezt, mert a kezdeti irányvonallal ez egy igazi hosszútávú kapcsolat lehetett volna. és mert jane levy, jeremy sisto és alan tudyk is nagyszerű színészek. inkábbtetszett -a keserű szájíz ellenére nem szabad elfelejteni, honnan indult a tetszési index.

„live from kazakhstan.”

a sorozat-írók kiskátéja, 23. szabály: ha esküvőt tervezel írni, akkor azt muszáj a fináléba tenni. oké, hogy próbálták feldobni kicsit (flashback-szerkezet), de nekem végig jóbarátok-feelingem volt, esküvői gondok, szabadtéri ceremónia, barát(ok) általi összeadás. oké, ott nem volt wolovitz-anyu, hogy a bekiabálásokkal emelje az ünnep fényét. egyébként cukik voltak howie-ék. (**05.12.)

pontosan ugyanazt tudom elmondani, mint egy évvel ezelőtt... hogy mennyire hullámzó a színvonal, hogy mennyire háttérbe szorult a geekség a kapcsolati hálóval szemben, hogy mennyire eltávolodtuk én és a sorozat. kapott még egy évad esélyt, és közepesen élt vele, és az a bosszantó, hogy 1. néha még mindig villan valami a régi fergetegességből, tehát nem felejtettek el az írók humorizálni, 2. igen nehezen szánom rá magam a kaszára (karakter-szeretet, befektetett idő, reggeli mellé belefér...), úgyhogy lehet, hogy ősszel kap még egy esélyt... inkábbtetszett.

(update: nem kapott...)

(már voltak baljós előjelek... például, hogy jó ideje tologatom ennek a résznek a megnézését. de most erőt vettem magamon, de a nyolcadik perc környékén éreztem, hogy nem kell ez nekem, így nagy levegőt vettem, megállítottam, és töröltem az eddig leszedett részeket. szomorú dolog, ha lecsap a kaszás, de próbálom megtanulni, hogy nem szabad erőltetni, ami nem esik jól. bocs.) (**05.06.)