soroló

„what is illness to the body of our knight errant?”

szeretem, amikor minden szögből pozitív a kép, ha a nagy egészet nézzük, vagy ha az apró részleteket. ismét egy szerkezeti csavart kaptunk, ezért egy lélegzetvételben ment egy egész hét eseménye, szokás szerint csavarták fel az érzelmeket, de én mégis inkább azokról a pillanatokról akarok beszélni, amikor elragadták a szívem. mackenzie minden párnával való hadonászásáról. will lázárként való lovaggá válásáról (a) the who dalra. a sex and the city momentumra a buszos fröcsköléssel. amikor a vezetőséggel együtt jöttél rá a nagy blöffre. minden egyes mondatra, ami ostorcsapásként érhette a mély vallásosság látszatát keltő politikusokat. érdekes, hogy meg sem próbálta oldani sorkin bácsi a szerelmi bizbaszokat, de hagyjuk meg neki ezt a játszóteret... (++12.27.)

sorozat-függőként ideje egy komoly bejelentést tennem: ez az első aaron sorkin tévés produkció, amit bepróbáltam. mentségemre legyen mondva, hogy a korábbi alkotásai az én addikcióm előtt készültek, és más klasszikusok is súlyosan nyomják a hiány-listámat, úgyhogy türelmet kérnék. mert az biztos, hogy ezzel a munkájával nálam komoly kreditet ért el. kevés ember gondolná, hogy egy hírműsor készítőinek mindennapjairól ilyen felvillanyozó sorozatot lehet készíteni, bármennyire is érdekel valakit a televíziózás háttere. mert valahogy olyan száraznak gondolja a híreket, vagy nem is tudom. de itt semmi szárazság nem volt, az első pillanattól olajozottan rántott magával. nem is tudom, hogy mi volt, ami legutóbb ennyire etette magát a nézési listámon... mert bár volt benne dráma, valahogy mégis felszabadult érzést közvetített magából, vitt előre a pörgése, kacagtatott az ezerféle humorforrással, és elvarázsolt a szíve. persze, kell hozzá az, hogy az ember hinni akarjon azokban az eszmékben, amiért a sorozat kiáll, de valahogy nálam ezzel is jó helyre céloztak. biztos vagyok benne, hogy sokkal többet beszéltek egy-egy epizód alatt, mint a legtöbb helyen, de egyáltalán nem tűnt ez fel, még a színészeket sem igazán sajnálom, hogy mennyit kellett bemagolniuk. mert annyira minőségi csapatot sikerült összeszedni, hogy egy pillanatig sem gondolnám, hogy átkozták sorkin-t, inkább istenítették minden egyes soráért. külön köszönném emily mortimer újra-felfedezését, egy tündér ez a nő. mit mondhatnék azok után, hogy hetek óta nem szórakoztam ennyit egyetlen kulturális alkotáson sem? nagyontetszett. (az is jó a show-ban, hogy az ember kritikusabb lesz, ha híradót lát. ma is elcsíptem, hogy nálunk a ’ki halt meg idén’ szegmens után beszerkesztetik, hogy ’verekedés volt a kazah parlamentben’...)

„the rules of the debate are pretty simple. there is some room for you to make a few choices, but not much.”

úristen, mekkora troll ez az aaron sorkin! berakja a címbe az áramszünetet, elmondatja mackenzie-vel a nagybeszédet, aztán az egészet kidobja a picsába... pedig már készültem, hogy majd dicsérem a rendezőt, hogy milyen ügyesen megoldotta a sötétet, hogy mennyire jó, hogy felpörgették az adásmenethez szükséges feladatok megoldását -és dobhattam ki az egész tervezetet a kukába... bár azzal sem volt baj, amit kaptunk helyette, egy újabb bizonyítékot, hogy a pártfunkcionáriusoknak semmit sem számít a hitelesség, hogy a nép megismerje a jelöltek igazi énjét, szeretnek egy álomvilágban élni, és ezt az álomvilágot kiterjeszteni mindenkire, miközben a demokráciáról és szólásszabadságról hablatyolnak... fel nem tudom fogni, hogy ez a két gócpontú szerelmi nyűglődés mitől működik, de vagy az írás vagy a színészkedés miatt, nem is érdekel, a lényeg, hogy nem kell miatta panaszkodnom. (++12.27.)

„let’s just think of them as a polished, tightly produced abomination.”

szóval le kell menni kutyába... eddig mehetett az elitista hozzáállás, de lecsapott annak a hátulütője, hogy egy kereskedelmi tévén fut a műsor -kell a nézettség. és sok néző bizony csak a szenzáció-hajhászásért néz meg egy hírműsort, nem foglalkozva azzal, hogy mondjuk milyen annak a minősége (szép ellenpélda volt, amikor a konkurenciát elemezték). meg tudom érteni ezt a gyötrődést, ahogy összecsapnak az elvek és az észérvek. azt hittem, hogy hamarabb következik be a címbe is beemelt blackout, de a megfelelő időpontban érkezett. az viszont nyilvánvaló volt, hogy ki az az újságíró, akit will meghívott, hogy készítsen egy címlap-sztorit -valahogy benne volt a levegőben, hogy milyen közös múltjuk van. hozhatnék egy rossz viccet, hogy sötétebb volt a mai epizód, mint az eddigiek, de tényleg kevesebb volt a humor, talán csak sloan fenék-problémájánál kacagtam fel, pedig gyakrabban szoktam... (++12.27.)

„obl reportable. knock ’em dead just like we did.”

egy sajtó-szakembernek mindig készen kell állnia bármilyen váratlan eseményre. akkor is, ha egy repülőn reked. akkor is, ha épp istentelenül betépett... tudom, hogy illik amerika-ellenesnek lenni ezekben az időkben, de azt a legvéresebb szájú ellenzők sem vitathatják, hogy mekkora tragédia, hogy többezer ember meghalt szeptember 11-én. és én tisztelem az amerikaiakban, hogy így át tudják velünk kívülállókkal is éreztetni a gyászt. és a megnyugvást, amit az értelmi szerző halála okozott. ismét kiemelten fontos volt az újságíró-etika, hogy nem elég, hogy biztos forrásokon áll a hír, de arra is kell gondolni, hogy lesz-e annak következménye, ha idő előtt kikerül az információ. mert a szakmai dicsőség nem minden... (jeff daniels-nek most kellett leginkább a humorista-oldalához nyúlnia, de nagyon finom eszközökkel játszotta a módosult tudatállapotot.) (++12.26.)

„i’m going to single-handedly fix the internet.”

elég szörnyű abba belegondolni, hogy még az sem tudja megszokni az internetes csatateret, aki évek óta rajta jár. legalábbis ha magamból indulok ki. mert mindig lesz valaki, aki kőkeménynek hiszi magát, és beszól bárkinek, akit ér. és tudom, hogy a trollokon felhúzni magad dőreség, de tényleg úgy van az ember egy idő után, hogy ’a lófaszt fogom olvasgatni a kommenteket, nincs szükségem vérnyomás-növelőre’. és persze, mindenki mondja el a véleményét, csak az ember egy idő után csömört kap a balfaszoktól. és akkor én még csak egy mezei olvasó vagyok, mi lehet azoknak a fejében, akiket megtalálnak ezek a köcsögök...? de nem csak ezt jártuk körül ma, hanem némi újságírói etikát is, hogy meddig mehet el a kérdező, hogy kierőszakolhatja-e az igaz választ az interjú-alanyából, még ha ezzel esetleg meg is alázza őt. szokás szerint elgondolkoztató kérdések. ezen felül továbbra is járjuk a ’minden részben emeljünk ki egy karaktert’ túránkat, ideje volt, hogy olivia munn szerepét kicsit vastagítsák. és örültem a fukusika-i dráma beleszövésének is. (csak nem bírtam ki, hogy ne nézzek utána -tényleg tud japánul a csaj, gyanús volt, hogy nagyon hiteles.) (++12.23.)

„is egypt still a country?”

különféle sérülések érték sorban a szereplőket ma -nem is tudom, mi a fájdalmasabb, egy eltört ujj, egy repedt borda, egy agyrázkódást érő fejütés, vagy egy szívet összetörő szakítás... a mai főtémára jól emlékeztem, én is követtem a tévében annak idején az arab tavasz eseményeit, valahogy tényleg azt érezte az ember, ahogy itt is kimondásra került, hogy történelmi időszakot élünk. örülök, hogy a kis indiai srác nem csak humor-forrásként van használva, sőt, a legdrámaibb perceket ma ő kapta, remélem, hogy szép lassan mindenkire jutnak majd ilyen pillanatok (bár azt sem bánom, ha viccelődnek, a fene se gondolta, hogy ennyire feelgood lesz ez a sorozat...). szóval nem igazán gondolunk bele, hogy mennyi veszéllyel járhat az a munka, ami szolgáltatja nekünk a híreket, úgyhogy innen is küldenék egy nagy respektet az igazi(!) riportereknek és média-szakembereknek. (és nem mellékesen aaron sorkin-nak is, aki mesteri módon játssza a hatásvadászt, és sem tudok ellenállni neki. de hát láttad, ahogy sorban álltak a csekkjeikkel az iroda előtt?) (++12.22.)

„a doctor pronouncers her dead, not the news.”

a régi hír is lehet érdekes, ha kellően alátámasztott, és valami olyat közöl, ami fontos lehet az embereknek, kellő rálátást nyújt. ami nem csak egy undorító pletyka, amin a fodrászatban lehet csámcsogni... lehet, hogy velem van a baj, hogy mindig csak azt nézem a híres embereknél, hogy mit tett le az asztalra, és nem azt, hogy kivel bújt ágyba múlt éjszaka, de öröm látni, hogy vannak még ilyen hozzám hasonló elitisták. ez nem azt jelenti, hogy a sorozat-karakterek magánélete ne érdekelne... talán ebben van egy kis ellentmondás, de én inkább hangsúly-eltolásnak nevezném. mert mint itt is láthattuk, a való életben a magánélet-kiteregetés a lejáratást szolgálja, a karaktereknél meg a személyiség-jegyeik színesítését, ha jól gubancolódunk bele a kapcsolati-zűrbe... ezért volt élvezetes a bulival, hazugságokkal, átverésekkel és arcba öntött italokkal zsúfolt percek. aztán minden háttérbe szorult, már nem voltak fontosak. mert lehet érdekességeket találni a tegnap hírei között, de az aktualitás mindig érdekesebb. (fúh, eleve szeretem a fix you-t a coldplay-től, de itt annyira fel tudta erősíteni a hangulatot, hogy nem találok szavakat...) (++12.22.)

„we’re the media elite.”

hüh, ennek meg milyen szerkezete volt, tejóég, tananyag lesz a ’hogyan mutassunk be fél évet egy óra alatt, hogy ne essen szét az egész’ kurzuson. maximálisan ki lett használva a flashback-szerkezet, sőt, a múltban is ide/oda ugráltunk az előkészítések és a tényleges műsorok között. de ennyit a technikáról, inkább nézzük az esszenciát. a naiv idealista énemet cirógatta az önkritika gyakorlása a rész elején, üdítő lenne nálunk is ilyen őszinte hangot hallani a televízióban. az viszont meglepett, hogy hősünk republikánusnak vallja magát -igaz, a radikális szárnyukat így is ostorozza keményen. ameddig megteheti... mert bizony szépek ezek az eszmék, hogy objektíven és bátran tárjunk fel mindent -egész addig, amíg a pénzembereknek kényelmetlen nem lesz. mert bizony lehet azt gondolni, hogy valami fontos dolgot adunk át a nézőknek, neveljük őket erre a demokrácia nevű izére, de sohasem fogjuk legyőzni a nézettség-mérés démonait, a pénz-csapokat tekergető érdekembereket. hopp, hova lett a naiv idealista énem...? (huh, milyen ismerős volt az a mondat, hogy ’majd mi megmondjuk, hogy milyen kérdésekre válaszolunk szívesen’...) (++12.16.)

„we don’t do good television, we do the news.”

nem számítottam ennyi humorra itt a sorozat elején, úgyhogy meglepődve kuncogtam a túltolt bénázásokon. mert a híreken csak egy kicsit nevetünk (plusz sarah palin nem számít, túl magas labda), inkább a magánéleti izéken. emily mortimer egyre lopózik közelebb a szívemhez, mert eddig talán csak igazán drámai szerepekben láttam, ott nem jöhetett elő ez a cukiság-faktor, ami igencsak benne van. no, de forduljunk inkább komolyabb irányba. mert igaz, hogy nem az hozza a nézőket, de igazabb lesz tőle a show. az olaj-tragédiát a háttérben tartjuk, mellé bekerül egy újabb valóság-szelet, egy újabb komoly probléma amerikában, az illegális bevándorlás. fontos is ez, még ha egy kicsit el is bagatelizálják a sorozatban, bár inkább az volt a nagyobb bajom, hogy hallottam a lelki füleimmel, john oliver hogy dolgozná fel a témát, és mosolyognom kellett. az is kettősséget okozott, hogy radiohead-del zárult a műsor, mert együtt énekeltem thom yorke-kal, így kevésbé tudtam koncentrálni az utolsó percekre... (++12.11.)

„reclaiming journalism as an honorable profession. a nightly newscast that informs a debate worthy of a great nation. civility, respect, and a return to what’s important. the death of bitchiness, the death of gossip and voyeurism. speaking truth to stupid. no demographic sweet spot.”

még egy sorkin-féle szó-zsonglőr zseninek sem lehet egyszerű pilot-ot írni. mert nehéz a nézők figyelmét úgy megtartani, hogy közben be kell őket vezetni a sorozat világába, hogy önteni kell rájuk az információkat a karakterekről. talán az a titok, hogy el kell helyezni néhány olyan pontot, amivel be lehet rántani őket, amiért azt fogják mondani, hogy mindenképpen idekapcsolok majd legközelebb is. nálam az első ilyen az egyetemi kifakadás volt, persze, ez annak is lett szánva, de a maga szájbarágósága ellenére működött. aztán a következő pillanat, amikor kiderült, hogy mi lesz a vezető hír aznap este, ahogy megjelent az idő, és realizáltad, hogy a valósághoz lesz kötve a téma. innen már csak egy lépés volt, hogy a műsor vetítési idejére már meg legyen véve az ember. a pörgésre nem hiszem, hogy panasz lesz. és vagyok én is annyira idealista, hogy ne bántsák a fülemet a magasztos szavak (lásd például az idézetet). sorkin bácsi azzal hálálja meg a színészeinek, hogy ennyi szöveget kell megtanulniuk, hogy igazán minőségi sorokkal rakja tele azokat. és úgy tűnik, élni is fog a lehetősséggel a jónevű gárda. nézőként nem is kérhetnék többet. (++12.07.)