soroló

„what do you say? think you can love me forever?”

lehet hogy csak én akarom belehallani, de eliza taylor mintha kicsit másként beszélne (talán egy fokkal gyorsabban a szokásos tempójánál), hogy érzékeltesse, hogy josephine uralkodik épp’ a fejében... a múltkori egy nagyon koncentrált epizód volt, ez viszont az ellenkezője, a széttartó szerkezetet nem igazán fogta egybe a dramaturgia, de nehéz is lett volna, mert (szó szerint) minden idén megkezdett szállal foglalkoztunk kicsit... octavia és diyoza sokat caplattak meg kísértésbe estek, a rejtélyek miatt ez a szál később lesz izgalmas, most inkább hangulatos volt csak a sok zöld szűrőnek köszönhetően; abby szokás szerint idegesítő hülyeségeket csinált, hogy aztán ráfogja a nagy szerelemre, és közben azzal áltatja magát, hogy nem önző módon cselekszik -és még az sem ér sokat, hogy ott van mellette a morális iránytű, raven is; madi berserker módba kapcsolt, de nem volt igazán idő elmerülni a kegyetlenségében; a clarke-os főszálon meg folyik a nagy tánc, hogy épp’ kinek sikerül felülkerekednie, bellamy szokás szerint megy előre, keveset gondolkozva, emori-t piszkálja a lelkiismerete. ja, és echo is ott van... (×06.30.)

„this body is not big enough for both of us.”

tudom, hogy azt írtam múlt héten, hogy egy kicsit félre fogom tenni a show-t, így most szószegőnek tűnök, hogy mégis megnéztem az aktuális epizódot -de elég pozitív buzz-t tapasztaltam körülötte a neten, plusz rájöttem arra is, hogy azért működött kevésbé a sorozat mostanában nálam, mert erőltettem az esti nézéseket, pedig hagyományosan nálam ez egy vasárnap délelőtti show. és láss csodát, a megfelelő helyén kezelve most élveztem is a részt... mondjuk a készítőknek mindig is volt érzéke az ilyen speciális epizódokhoz, mint amilyen ez is volt, ugyanis végig clarke elméjében jártunk, úgyhogy jöhetett az egészséges mértékű mindfuck, elme-palotákkal és gondolat-kivetülésekkel. örültem, hogy visszahozták clarke rajz-készségét, mert a sorozat elejére emlékeztettek vele, és persze a meglepetés-kivetüléseknek is lehetett örülni, mert jól reprezentálták azokat az eseményeket, amiket clarke megbánt, miközben kemény döntéseket hozott a múltban (és ilyenkor mindig jár a taps azoknak a színészeknek, akik hajlandóak visszatérni egy pár perc erejéig)... mivel clarke agyán most ketten osztoznak, ezért volt lehetőség bekukkantani josephine drámája mögé is (bónuszként apró infókat kaphattunk a pusztulás előtti földről is) -de egyébként elmondhatjuk, hogy annyira bitch lett a karakter néhány epizód alatt, hogy a végén még igazán emlékezetes gonosz válhat belőle... (×06.23.)

„we had a chance to bring back our daughter and we took it. we didn’t consider the consequences.”

ha végig szenvedve nézel csak egy epizódot, akkor elgondolkozol közben, hogy vajon az aktuális tudatállapotoddal van a baj (túl fáradt vagy, túlságosan máshol járnak a gondolataid, satöbbi-satöbbi), vagy tényleg magával az epizóddal van a baj, és jogosan érzed szétesőnek és érdektelennek... és persze, tudtam most is értéket találni ebben a negyven percben is, még akkor is, ha épp’ nem voltam a legjobb passzban a nézése közben, kemény pillanatokat élhettünk át az erdőben, de echo kíméletlensége is szórakoztató, és octaviáék körül is megfelelően csavarodik a rejtély -leginkább a főszál volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni... mert nem tudok azért izgulni, hogy vajon az ál-clarke elszólja-e magát a nagy küldetése alatt, mint ahogy a ’nagy kavarás’ sem tudott kizökkenteni a közönyömből, főleg mert még mindig nem értem murphy motivációját... de hé, eliza taylor és bob morley a hétvégén titokban összeházasodtak, ez mindenképp pozitívum a sorozat háza táján! (azt hiszem egy pár hetet pihentetem a show-t, hátha majd mindketten erőre kapunk egy kis szünet után...) (×06.12.)

„relax. i played vladimir in ’godot’ twice. how hard can clarke be?”

eliza taylor eljátssza, hogy egy több-száz éves lélek clarke-nak tetteti magát -ez jó móka lehetett a forgatáson, és eléggé élvezetes nekünk nézőknek is (meleg szívvel üdvözöltem megint a fura kameraszögeket, amik jobban fókuszálnak a szöszi arcára, amiről így hangsúlyosabban lehetett azt leolvasni, hogy ’jaj, nem akarok lebukni!’)... de persze rengeteg buktatója volt ennek a josephine/clarke beépülésnek, kezdve a wankru nyelv nem ismerésével, és igazából eléggé le kellett butítani a körülötte lévő karaktereket ahhoz, hogy legalább az epizód végéig megmaradjon a titka... mondjuk én nem is bánom, hogy nem húzták tovább ezt, és bellamy-ék megtudták a riasztó igazságot az új otthonunk első lakóiról, mert ez új dinamikát adhat a show-nak... most teljesedhetett ki a flashback az évad elejéről, hiszen már tudjuk, hogy bár új arccal, de ugyanazokat a karaktereket látjuk a jelenben is... octaviáékra szántunk még egy kis időt, talán diyoza-ban lesz annyi, hogy helyre tudja rázni szegény megtört lányt végre... (john murphy annyit szenvedett már az életben -biztos, hogy elcsábítható lenne egy örökké tartó élet reményével...?) (×06.03.)

„the devils from earth become the heroes of sanctum.”

elsőre úgy tűnt, hogy clarke ma egy gyorsított lelki utat kap, hogy megadják neki az esélyt az újrakezdésre, miután végigjárta a canossá-ját a régi barátainál, még jutott idő arra is, hogy egy tánc után beledőljön az első random idegen ágyában -de ezekkel csak megágyaztak a tényleges új irányának, ami igazából nem is annyira új irány... bár nem én voltam a legnagyobb rajongója a chip-pes szálnak korábban, de most el tudom fogadni, hogy visszakanyarodtunk ehhez, mert szépen illeszkedik a mitológiába az, hogy az emberiség ezen menekültjeinél is ilyen fontos szerepet játszik néhány végtelen jeles plasztik-darab... de persze az ismerős beat-ek ezen felül is ütemesen kopognak a szövegkönyvben, raven ismét megtalálta a helyi tech-srácot, akivel majd végzetes kapcsolatba eshet, egész addig, amíg az írók el nem veszik tőle őt is, octavia meg itt is a helyiek ruháját hordja már, miközben az erdőben vadássza az ellenséget -ami újdonság lesz ebben, az maximum az, hogy ezúttal a tavalyi ellenségével, diyoza-val kell szövetségre lépnie... (volt egy kis emlékeztető, hogy echo-t szeretnünk kell, de lehet hogy más, drámai oka volt, hogy felhozták a fájdalmas gyerekkorát?) (bár az írásom nagyrészében clarke-ra koncentráltam, azért ne feledjük, hogy az új kiemelt szereplőnk, jordan szívszerelme is elveszett lelkileg egy csipben...) (a diszkó-jelenet nem nagyon tetszett, de nyugi, csak túl öreg vagyok az ilyenekhez, azért panaszkodom csupán...) (×05.22.)

„violence is a contagion.”

mindegy hogy hívják a bolygót, mindegy, hogy milyen égitestek keringenek körülötte, abban biztosak lehetünk, hogy octavia az erdőben lakó vademberek között köt ki nem sokkal a leszállás után... ismerős beat-eket ütünk ezúttal is, a bolygó lakói frakciókra szakadtak, bár még nem teljesen tiszta az erdőlakók lázadása, finoman adagolják az írók az új mitológiát -az biztos, hogy a maszkos alakok nem szeretik a kiváltságosokat (ehhez köze lehet a korábban látott mészárlásnak is akár)... szegény clarke is mindegy, hogy hova megy, ott biztos hogy meg fogják vádolni azokkal a tömeggyilkosságokkal, amiket korábban elkövetett (egészen meglepő volt a szöszit nőies ruhában látni az elmúlt évek bőrkabátjai után)... jordan a naiv szűzfiúk mintapéldánya, aki a magányos évei után első lépésként belezúg egy helyi lányba -szegénynek ezután milyen trauma lehetett, hogy az első szexuális élménye máris drámába fordult... bár most bebocsátást nyertek hőseink a béke szigetére, szegény űr-hippik hamar meg fogják bánni ezt, mert a wankru nyomában mindig pusztulás jár (leginkább azért, hogy mi nézők jól szórakozhassunk)... (×05.15.)

„not everything that’s miraculous is a miracle.”

hmmm, szeretjük az ilyen hosszútávú kitekintéseket -nekem legalábbis frissítőleg hatott a múltbéli kezdés, hogy bekukkanthattunk az első telepesek rövid életébe (de ténleg ennyiért elvesztegettétek sean maguire-t? viszont köszönöm sara thompson bemutatását, azonnal beleszerettem!)... erős volt a horror-vibe a mai epizódban, bár ez várható volt az előző rész végi vörös posztó belengetése után, és igencsak hatékony volt a rendezőnő azon ötlete, hogy a halszem-optikás kamerát beledugta a színészei arcába, mert szokatlan és kellemetlen volt így a látványuk. akadtak hagyományosabb horroros hallucinációk is, de természetesen még ilyen zavarodott mentális állapotban is leginkább a sérelmeiket dobálták egymásra a karakterek (vagy az ön-hibáztatást, mint ahogy clarke tette)... igaz, nem kellenek gyilkos spórák ahhoz, hogy ez a csapat levezesse egymáson a frusztrációit, odafenn az űrhajóban is simán egymás torkának ugrottak a túlélők (nagyon-nagyon szeretném már, hogy octavia elérje a mélypontot, és új irányt keressenek neki az írók)... most hogy túl vagyunk az első sokkon, jöhetnek szépen sorban a következők a felfedezések -érzem, hogy izgalmas lesz ez a megújított felállás így. (×05.08.)

„there’s no starting over without forgiveness, bellamy. who knows that better than us?”

hiába telt el több mint száz év, mivel a hőseink végigaludták az egészet, ezért pontosan ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták -az emberiség túlélői továbbra is egy széttöredezett csapat, olyan lelki roncsok, akik képtelenek túllépni a múltban megélt sérelmeiken... mert bizony hiába van előttük a sok új kihívás, egy új élet reménye, az ébredés utáni első dolguk, hogy egymás torkának esnek, minden régi sebet újra felnyitnak, és mi nézőként kicsit feszengve dőlünk hátra, mert azt szeretnénk, hogy a srácok/lányok félrerakják a csatabárdokat, hogy lenyeljék a békákat, és arra összpontosítsanak, ami betölti az egész horizontjukat -az új életükre... nem lepődtem meg, hogy volt szép számmal visszautalás a pilot-ra az új bolygó-foglalás során (a ’we’re back, bitches!’-től az ismeretlen vízben való fürdőzésig), de technikailag egész ügyesen érzékeltették, hogy most bizony egy nagyon más helyen járunk, a színekkel és a fényekkel játszott elsősorban az operatőr, plusz a zenekar is olyan furcsa, idegen-szerű érzeteket keltett... persze a sorozat hagyományaihoz híven most is lesznek majd égiek és talaj-lakók is, igaz, ez utóbbiakat még nem láthattuk személyesen, csak a nyomaikat, mielőtt mindent belepett volna a baljóslatúság és a cliffhanger. ugye ti sem gondoltátok, hogy egy békés helyre fognak érkezni hőseink...? (évadnyitóban halál(okk)al sokkolni nem elegáns, ilyenkor mindig arra gondol az ember, hogy a színész máshová szerződött a két forgatás között, és most kényszerűen búcsúzni kell tőle -pedig lehet hogy csak az emberi kapcsolatokat akarták így felrázni az írószobában.) (×05.01.)