soroló

„we’re experiencing science from the perspective of lab rats.”

már a cím is predesztinálta az epizódot arra, hogy valami összegzést várjunk tőle, és igazából ez úgy valósult meg, hogy a sorozat legjobb és legrosszabb elemeit összezsúfolták nekünk másfél órába -így nem lett dicsőséges korona az eddigi történetek tetején, lett viszont komoly fejvakarás, mert egymást váltották a működő és a nem-szeretem részek, így nehéz eldönteni, hogy mit is gondoljak igazából... a kezdést például határozottan utáltam, mert semmi értelme nem volt a mycroft-os ijesztgetésnek -bár lehet hogy ezzel csak azt próbálták nekünk előrevetíteni, hogy a hagyományos nyomozós zsáner helyett ma pszicho-thrillert kapunk, szűk helyekre zárt elme-játékokkal. a kivitelezés az olcsó horrorokéra hajazott, azokkal meg tudjuk, hogy jómagam erőteljesen hadilábon állok... viszont az volt a szerencséjük moffat-éknak, hogy érzelmileg sikerült bevonni a drámába -és persze az sem volt hátrány, hogy a színészek kitettek magukért minden percben (sian brooke vékony mezsgyén táncolt, de az őrült zsenikkel mindig ez a helyzet -lásd még a mára is teljesen feleslegesen visszarángatott andrew scott-ot, aki pont azért szórakoztató, mert annyira átesik a ló túloldalára)... azt viszont mindenképp a ’tetszett’ oldalra tenném, hogy a holmes-család ennyire a középpontba került, mert így a john/sherlock dinamikát ki lehetett egészíteni mycroft összetett személyiségével, a végén meg nagyon kifizetődő lett a múlt felhánytorgatása, mert érzelmileg megkaptuk azt a csúcspontot, ami intellektuálisan egy kicsit hiányzott az epizódból... (azért az érdekes, hogy nem is a nagy relevációnál tört össze igazán a nézők szíve, hanem egy ártatlan ’i love you’ kimondásánál...) (#01.16.)

egyfelől dicséretet érdemel a moffat/gatiss alkotó-páros, mert volt bátorságuk új útra vinni mindenki kedvenc nyomozóját, ugyanakkor bőven érheti kritika őket amiatt, hogy túl sokat botladoztak ezen a feltáratlan ösvényen... mert persze ki lehet találni azt, hogy elhagyják a hagyományos heti ügyeket, és az átívelésre koncentrálnak, hogy a fondorlatok helyett az érzelmek fognak dominálni ebben az évadban, de ezek miatt féloldalasnak érződtek az epizódok, mert annak idején pont a nyomozások ötletességével húzták be a nézők többségét. de valószínűleg elfedhető lett volna ez a hiányosság, ha az átívelések és az érzelmi töltet úgy működik, ahogy az írószobában megtervezték -de sajnos már az első részben kudarcot vallottak ezzel. hiába korrigáltak a gyász hiteles bemutatásával a folytatásban, ha előtte nem tudtak behúzni a hiteltelen mary-sztorival. de az utolsó rész személyes családi drámája is ugyanígy felemás lett, picit megütött, de nem tudott igazán a padlóra küldeni... nagy a bizonytalanság a sorozat körül, de én nem bánnám, hogy benedict cumberbatch még néhány év múlva felenné a hegedű-vonót, és hadarna nekünk egy csomó szarkasztikus beszólást, miközben fél kézzel megold egy kacifántosra csavart ügyet -csak úgy, nosztalgiából...

„serial killing is an expression of power, ego, a signature in human destruction ultimately, for full satisfaction, it requires plain sight.”

well played, gentlemen! a múltheti rész után sok nézőtársammal egyetemben magam is kiábrándultságot éreztem, bosszantott, hogy mennyire nem akart összeállni az az epizód, aztán most itt ülök az újabb rész felett, ami az évadnyitó bicegő szálait vette fel, és mégis azt kell mondanom, hogy kifejezetten erős másfél órát kaptunk ezúttal -a tévé-készítés boszorkánykonyhája mindig tartogat meglepetéseket... persze mondhatnánk, hogy könnyű ábrázolni a gyászt és a zavarodottságot, amikor két ilyen színész dolgozik a szövegkönyv alá, de a cumberbatch/freeman duó eddig is velünk volt. mondhatjuk, hogy érdekesebb volt a heti-ügy, de ha belegondolunk most is csak a lelki történéseket támogatta ez a szál. lehetne azt mondani, hogy túlságosan kapkodós volt a vágás, de pont ettől a kiszámíthatatlanságtól működött a vizualitása, hogy néha randomnak tűnő dolgok villantak fel, máskor meg szépen úsztunk át egyik jelenetből a másikba -tökéletesen leképezve a sherlock fejében lévő zűrzavart. mert ami más esetben az ember idegeire ment volna, azaz a zavarodott drogos káosz, az itt pont kiszolgálta a nézők érzéseit -mert teljes bizonytalanságban tartottak minket ezekkel a fogásokkal, és szerintem tök jó érzés eljutni arra a pontra, amikor semmit nem hiszel el a főszereplődnek, annyira körbeveszik már a hallucinációk és a megtévesztések... és lehet morogni moffat-ékra, hogy folyton játszanak velünk, de olyankor valahogy mindenki elfelejt morogni, amikor elolvasztják a szívünket a barátság ábrázolásával... (a végső csavarok és az alattomos cliffhanger gondoskodtak arról, hogy még mindig egy nagy egésznek érezzük az évadot.) (#01.10.)

„no human action is ever truly random. an advanced grasp of the mathematics of probability, mapped onto a thorough apprehension of human psychology and the known dispositions of any given individual, can reduce the number of variables considerably. i myself know of at least 58 techniques to refine a seemingly infinite array of randomly generated possibilities down to the smallest number of feasible variables.”

komoly kihívás elé állítottam magam azzal, hogy pont most vállalkoztam egy sherlock-epizód angol feliratos megtekintésére -és nem is elsősorban azért, mert benedict cumberbatch jobban hadart, mint eddig bármikor, hanem mert mark gatiss túlságosan megcsavarta a szövegkönyvet, így komolyan koncentrálni kellett, hogy le ne maradjak egy-egy hajmeresztő kanyarban... bár az elején még ezt nem lehetett érezni, mivel gyorsan lerendeztük az előző évad végén feldobott cliffhanger-t, és úgy tűnt, hogy jön a szokásos rutin, sherlock kínok közepette talál magának egy ügyet, ami kellőképp megmozgat benne valamit, és aztán nyomozgatunk egy kicsit, szórakoztatóan. de aztán az ügy végére hamar pont került, és egyből bele is folytunk a következőbe, amivel aztán megint új irányt vettünk féltávnál... és ez utóbbival lehet hogy az volt a legnagyobb bajom, hogy sosem sikerült elhinnem mary erőszakos múltját, képtelen vagyok elit kommandósként látni ezt a nőt -de oké, felvettük az ő szálát is, egy részen át el tudom viselni, gondoltam. még valahol a bébi-watson-nal is megbékültem, mert akár lehet belőle jó humor-forrás. de aztán a mary múltat túlbonyolítottuk, watson meg kapott egy másik női szálat is, és ettől kezdtem igazán vakarni a tarkómat. persze várjuk ki a végét, mert úgy tűnik, hogy idén jobban egységként kell majd kezelni az évad három epizódját -főleg hogy a (többnyire működő) drámai végnek is ott lesznek majd a súlyos következményei... de az átívelés ellenére azért ez lehetett volna még egy kicsit szórakoztatóbb epizód is... bár lehet hogy az akasztott meg igazán, hogy a túl-csavart plot mellé művészi rendezés is társult, sok áttűnéssel és cápával, és a kettő együtt már túlzásnak érződött... (#01.02.)