soroló

„this is the dna of the most dangerous creature in the universe.”

örülök neki, hogy nem szoktam a sorozatok marketingjével foglalkozni, mert mint hallom, a bbc csúnyán ellőtte a bemutató előtt a meglepetést -ugyanis a tizenhármas érájában most először tért vissza egy klasszikus gonosz. én most nem tudom kikerülni, hogy ne írjam le a nagy csavart, úgyhogy hess innen, ha szeretnél te is egy kicsit a levegőbe öklözni a rész megnézése közben! de először is beszéljünk arról, hogy furcsa érzés volt ennyi év után nem karácsony környékén nézni a különkiadást, és igazából nagy dramaturgiai jelentősége nem volt annak, hogy ezúttal újévkor játszódott a sztori, inkább a szimbólum volt a fontos, mert az új kezdetet reprezentálta. egy régi gonosszal karöltve... és megkapunk mindent, amit várunk ettől a fajtól, a világ leigázására való kísérletet, a leghíresebb mondatukat, a hatvanas évek óta velünk lévő kinézetet. meg egy kis új ötletet, mert az sosem baj, ha a régi lényekről is tanulunk új dolgokat... és mindez egy igazi who-s rohangálós, jó tempójú epizódba ágyazták, ami azért nem nélkülözött egy erős chibnall-izmust sem -teljessé tette ugyanis ryan-ék családi drámáját egy eddig kimaradó kulcs-szereplővel, csakhogy érzelmileg megint jól helyre-tegye ezt a részt is... (bár már évad közben is merengtem arról, hogy az új zene mennyire megváltoztatja a jelenetek tónusát, de most különösen kiemelkedtek a gitáros/elektronikus témák, így még feltűnőbb volt, hogy mennyivel másabb a zene, mint eddig.) (×01.02.)

„love conquers all things.”

wolfgang örökre fogoly maradt volna, ha a makacs rajongók alatt nem hajlik meg a netflix pénztárcája, és nem adnak engedélyt erre a lezáró filmre -és mi többiek, a néma rajongók ezért nagyon hálásak vagyunk... bár én magam nem a történet lezárása miatt vártam az utolsó találkozást a nyolcakkal, hanem mert szerettem volna velük még egy kis időt együtt tölteni, bulizni és romantikázni (nem elfelejtkezve a barátaikról, családjaikról és szeretteikről sem, és szerencsére akit lehetett, visszahoztak erre a búcsúra). úgyhogy nekem az első óra egy kicsit sztori-heavy volt, bár itt is voltak olyan pillanatok, ahol nagyon működött az, ahogy a csapat együtt gondolkozott és cselekedett (mondjuk a heist-filmes tervezés alatt)... aztán jött egy kis megnyugvás és egy korábban már hagyománnyá vált közös éneklés is (a 4 non blodes után is maradtunk a kilencvenes években a depeche mode-dal), hogy aztán megnyomjuk az akció-gombot, és golyózáporba borítsuk a képernyőt... most is a szokásos problémám volt a shoot-out-tal, mint máskor is az ilyen harci koreográfiáknál: nehéz szépen és átláthatóan fényképezni őket. ráadásul hiteltelennek tartom, amikor szórják ész nélkül az áldást a fegyverekből, és a jófiúk közül nem sérül meg senki komolyabban, mert a gonoszok pocsékul céloznak -ez gondolat pörgött épp’ akkor is a fejemben, amikor pár percen belül megjöttek a sérülések a túloldalon is, de akkor meg azért ciccegtem, hogy ennyire összekoncentrálták a vérzésüket... rá kellett néznem az órára, amikor végre megnyugodtak a kedélyek, hogy mennyi idő maradt egy igazi, giccsbe forduló sense8-es befejezésre, és örömmel konstatáltam, hogy még több mint húsz percem van élvezni az önfeledt boldogságot, a határok nélküli szeretetet. azt meg évtizedek óta tudjuk, hogy egy lezárás csak akkor nevezheti magát igazi finálénak, ha tartalmaz legalább egy darab esküvőt... de a csajok megérdemelték ezt a cuki ceremóniát, mert úgy vészelték át a pilot óta rájuk ömlő megpróbáltatásokat, hogy egyszer sem ingottak meg egymásban... mivel rengeteg mindent kellett besűríteni ebbe az utolsó 150 percbe, ezért a sorozat egyik védjegyének számító meztelenkedés is koncentráltan jelent csak meg rész a legvégén, egy szenvedélyes csókkal (és az ikonikus szivárvány-szín dildóval) zárva a kapcsolatunkat... (bár a látványon nem volt tetten-érhető, hogy a netflix visszafogta volna a költekezést, de azért az sokatmondó, hogy az egész sztorit leredukálták két európai városra -bár a nagy rohanásban idő sem lett volna, hogy igazán kitekintsünk a világban szerteszét hagyott mellékszálakra.) (##06.08.)

ahogy készültem lelkileg a mai sorozat-fináléra, a youtube-on nézegettem bestof klippeket a sorozatból, és többször is libabőrös és könnyes-szemű lettem a látottaktól -ebből is látszik, hogy a show végig az érzelmeimre apellált, és igencsak könnyen elragadta a szívem... mert a túlbonyolított háttér-sztori sohasem érdekelt igazán, de a karakterekkel teljesen magukkal tudtak rántani, a kapcsolataikkal, a körülöttük örvénylő szeretettel. nem véletlen, hogy a kezdetektől azt hangoztatom, hogy ez a sorozat az élet örömeinek éltetésére lett létrehozva, ahol a szeretet és a szerelem legyőz mindent, nem számítanak a hagyományos nemi gondolkozások, a fizikai korlátok, az élet által folyton görgetett akadályok... és persze hogy giccsesen hangzik mindez, csakhogy a giccsnek van egy olyan határa, amit ha túllépsz, akkor már észvesztően élvezetes lesz a cukormáz, és a sense8 alkotói rendre messze maguk mögött hagyták ezt a határt. és aki szívesen követte őket ezen az úton, azok szívét biztos hogy könnyen elrabolta a sorozat... (a nyolc főszereplő közül nem tudnék senkit sem kiemelni, az ügyes balanszírozásnak köszönhetően mindenkit szerettem, a mellék-arcok közül viszont ketten is voltak, akik becsücsültek a szívem közepébe: daniela és bug...)

„letting go of the doctor is so, so hard.”

az óra mindig körbejár -és tudjuk, hogy a tizenkettes doktor szimbóluma volt ez a tárgy, így szimbolikus, hogy a búcsújához visszamentünk az idők kezdetéig, azaz az első doktorig... a classic who ismerő tobzódhattak az epizód alatt, mert a david bradley által megformált őssel együtt érkezett a korabeli tardis is, sőt voltak újrajátszott jelenet-töredékek is. ami viszont még érdekesebb, hogy a kora-hatvanas évek anti-pc-jét is hozta magával az ős-doktor, azaz a mai korból kilógó, ezáltal igencsak szórakoztató szexista megjegyzéseit... de egyébként is nagy mosollyal hallgatta végig az ember a két doktor évelődését, jól működött együtt a két színész is a jópofa szövegkönyv felett. de azért a regenerálódást tartalmazó epizódok nem elsősorban a humorról szoktak szólni, inkább az érzelmek dominálnak -és lehet kígyót meg gyíkembert kiabálni steven moffat-ra, de azt el kell ismeri, hogy az érzelmi manipulációhoz nagyon ért. legalábbis engem könnyen össze tud törni... volt némi alibi-sztori is, ahol kicsit elmélkedhettünk arról, hogy az emlékeink összessége kiadja-e a teljes személyiségünket (plusz ez egy jó ürügy volt, hogy még egyszer elköszönhessünk bill-től), de azért a tizenkettes búcsúján volt a hangsúly. és ahogy kell, szépen fel volt fokozva az összes érzelem, és istenemre, a levegőbe boxoltam, amikor még clara is megjelent a színen... nem szoktam örülni annak, hogy az évadzáró után mindig sokat kell várni a karácsonyi különkiadásokra, mert az ember kizökken a sorozat ritmusából, de most nagyon is jól sikerült beleszőni az ünnepet az ünnepi epizódba, mert a történelem egyik leghíresebb karácsonya is hatalmas érzelmi csúcspontot hozott az egyébként is érzelmileg túlcsorduló részbe (közvetlenül előtte azért még mark gattis-szal is kacsintottak egyet a régi érára)... hjaj, nehéz most búcsúzni, mert mint minden eddigi doktor esetében, peter capaldi is fokozatosan hozzám nőt az évek során, és bár felvillanyozóan izgalmasnak tartom a jövőt, azért erősen sajnálom azt, hogy el kell köszönnöm a rock’n’roll nagypapitól. és ne felejtsük el azt sem, hogy steven moffat-nak is ez volt az utolsó epizódja, mint showrunner, úgyhogy neki is mindenképp meg kell köszönjük ezeket az epikus wibbly-wobbly time-y-wimey éveket. (a hagyományoknak megfelelően az új doktorból nem sokat kaptunk, mert a káosz azonnal elnyelte őt, de remélhetőleg nem kell már sokat várni arra, hogy őt is a szívünkbe zárhassuk.) (#12.26.)

„with great power comes great responsibility.”

minden kisfiú arról álmodik, hogy nagy hős lesz belőle, aki a különleges képességei segítségével szolgálja az emberiséget, megmenti a rászorulókat, és legyőzi a gonoszokat, akik világuralomra törnek. de csak nagyon keveseknek adatik az meg, hogy megvalósíthatják az álmaikat, akik azt az életet élhetik, amilyenről a képregények lapjain olvashattak -csak kevesen olyan szerencsések, hogy bekopogtat hozzájuk karácsony este a doktor... annyira menő most a szuperhősös zsáner, hogy steven moffat-nak is reagálnia kellett erre a trendre, úgyhogy bedobta a doktort egy csomó képregény-panel közé, hogy szórakoztasson minket. és talán azoknak volt igazán kánaán ez a rész, akik otthonosan mozognak a szuperhősös univerzumokban, mert rengeteg utalás és megmosolyogtató kifigurázás között mentettük meg a világot. persze eredet-történettel kezdtük, anélkül nem is lett volna értelme felvenni a fekete latex-ruhát, aztán kialakultak a képességek (a röntgen-látás mindig veszélyes dolog -főleg egy kamasz-fiúnál), és persze adott volt egy titkos identitás is -szemüveggel eltakarva a nyilvánvalót... és lehetne sorolni napestig, a torony-ház tetején forgó gömbtől kezdve az újságírónő szerelméig. tulajdonképpen még a világuralomra törő űrlény-agyak sem lógnának ki egy marvel vagy dc termékből, harcoltak már a legnagyobb hősök is efféle blődségek ellen. igazából még a tanulság is ezekből a szívmelengetően egyszerűbb történetekből érkezett -mert nem az a legnagyobb hős, aki a világot menti meg, hanem az, aki mindig helyt tud állni a gyerekszobában a pelusok elleni harcban... no. ha már csak ennyi kalandocska jutott idénre, legalább szórakoztató egy órát tölthettünk a doktorral -bár sajnos nem csillapította a sorozat iránti étvágyat, hanem épp hogy meghozta. nem használhatnánk a tardis-t, hogy előreugorjunk áprilisig...? (az első percek megint csak alibiből játszódtak karácsonykor, de ezt már megszoktuk. a tavalyi karácsonyra meg csak pár pillanatnyi utalást kaptunk, bár igaz, hogy nem nagyon fért volna el ebben a hős-kalandban egy komorabb doktor.) ($$12.26.)

„we shared our first breath. now it’s time to celebrate that breath -together.”

elsőre furán hangzott, hogy a liberalizmus zászlaját magasan lobogtató sense8 egy karácsonyi különkiadással mutasson magáról életjelet -de ha a karácsonyt úgy fogjuk fel, mint az élet ünneplését, akkor igenis van helye egy olyan sorozatnak ebben az időszakban, ami csodásan tudja ünnepelni az élet szeretetét... és ezt az életörömöt már a nyitó zenés montázzsal ki is tudják mutatni watchowski-ék, mert úgy gondolták, hogy pár képsorral képbe helyeznek minket, és ehhez a ’feeling good’ című klasszikus lesz a megfelelő aláfestés... a hangulat azonnali elkapásához tökéletes volt ez a kezdés, főleg mert ezek után kellett vagy félóra, hogy újra úgy igazán a kezemben tartsam az összes a fonalat. mert persze egy csomó mindenre már nem emlékeztem az első évadból, bár igazából nem is a karakterek aktuális helyzete hozott zavarba, hanem a sorozat meglehetősen zavaros mitológiája... oh, nem, a karakterekkel minden rendben van, továbbra is szerethetőek és érdekesek, és persze hiába élnek a világ különböző pontjain, mindig be-benéznek egymáshoz, akár ha támogatás kell, vagy csak túltöltődnek az érzelmeik, és ezt meg akarják osztani egymással... igazából egy két órás eszenciát kaptunk a show-ból, szépen összesűrítve, ami így szélsőséges érzelmeken tudott játszani az emberrel -sírva/nevetve haladtunk karakterről/karakterre, országról/országra -mégis szépen simultak egymásra az élek. igazából nem is a szélsőséges érzelmi hullámzásnál éreztem apróbb töréseket, hanem azért, mert időben nagyobb periódust fedtünk le, így kényszerűségből adódtak nagyobb váltások... de nem nagyon érdekelt, mert a kezdeti bizonytalanság után a közös szülinaptól újévig egy komplett csodát kaptam, ami pont ugyanúgy tudott magával ragadni érzelmileg, mint ahogy az első évad epizódjai tették. és nem érdekel, hogy belezavarodik a bonyolult háttér-történetbe, vagy abba, hogy egyszerűbb szimbólumokkal harcol az egyenlőségért és elfogadásért, mert a szívemmel dolgozom fel a látottakat, nem az agyammal... (egyébként még az öniróniájuk is cuki, viccesen reagálták le a kényszerű színész-cserét is, de azon is élcelődtek, hogy nem lőhetnek le valakit kétszer egymás után, mert az borzasztó írói csavar lenne...) ($$12.25.)

„your role is to act as a measured response to enhanced threats.”

dicsérendő, hogy a marvel televison-nél van idő és energia arra, hogy a rajongóknak extra ajándékokkal kedveskedjenek. és nem csak arról van szó, hogy néhány percnyi komolytalan szösszenettel reklámozzák az abc honlapját, hanem egy szinte teljes értékű shield-epizódot szeleteltek fel, így minisorozatként prezentálva a sztorit. méghozzá egy olyan sztorit, ami szépen belesimul az anyasorozat nagy egészébe, fel tudja vonultatni annak minden erényét -és minden karakterét is be tudta építeni egy-két felvillanásra. azért is jó, hogy van lehetőség egy ilyen mellék-kalandra, mert a népes szereplőtábort mozgató alkotásokban a mellékszereplőkre nem mindig jut elég idő, és örömteli, ha találnak helyet arra, hogy kicsit közelebb hozzák őket is hozzánk. ezért is volt jó választás (remélhetőleg mondhatom azt, hogy elsőre) yo-yo-val futni egy kört, mert daisy-ék mellett azért el-el tud sikkadni a gyorsan futó inhumán... (azért az nem kicsit lepett meg, hogy az első részt a marvel egyik főnöke, joe quesada rendezte, de úgy látszik nem volt még elég multifunkciós a fickó, kellett még a portfólióba egy újabb képesség a képregény-írás/rajzolás/szerkesztés mellé...) ($$12.20.)

„at this point, being bored by anything other than snow would be a relief.”

azért belenéznék charlie brooker fejébe, amikor épp kitalálja ezeket a szörnyű technikai újdonságokat írás közben -mondjuk valami riasztóan fejlett technológia segítségével... mert mindig oda lyukadunk ki, hogy lehet, hogy ezek a dolog megkönnyítenék az életünket, de képtelenek lennénk úgy használni bármelyiket is, hogy ne okozzanak komoly lelki sérüléseket... bár lehet, hogy az a baj, hogy nem értem, hogy miért akarná valaki egy külön hordozóra duplikálni a tudatát... mert az még oké, hogy a pupillába építenek egy speciális lencsét, amivel lehet fotózni, meg egyéb hasznos dolgokat művelni, de persze ennél a technikánál is könnyen drámaivá változhat a világ, mivel ki tudsz vele zárni másokat az életedből. és ez riasztó, mert rosszabbnak tűnik, mint a legrosszabb szakításod, sőt, a végén látható mesterségesen létrehozott magányról már nem is beszélnék... természetesen ez a speciális epizód sem a technokrata mivolta miatt ütött, hanem mert ismét az érzelmek felől közelítettük meg az elgondolkodtató témákat. mert ügyesen három kisebb történetet rejtettek bele a játékidőbe, és persze mindenki tudta, hogy lesz csavar a keret-történetben is, mert úgy volt felépítve a hangulata... az erős drámához persze erős színészi játék is dukált, plusz jon hamm beletette az összes sármját a jeleneteibe, az oona chaplin / janet montgomery / natalia tena trióért meg nem lehetek elég hálás, love love, love... azt hiszem ennél nyugtalanítóbb hangulatú karácsonyi epizódot nem fognak készíteni mostanában... ($$07.24.)

„the great khan wants a report on how you fight blindfolded.”

ha már kényszerből másfél éves hiátus van egy sorozat két évada között, nem hülyeség helykitöltésnek készíteni egy rövid speciális epizódot -ha van rá anyagi forrás és ötlet. és nem tűnt elvetélt ötletnek a marcopolo alkotóitól, hogy épp’ hundred eyes-t állítsák ennek a speciális résznek a középpontjába. bár én arra gondoltam, hogy megnézzük pár röpködős verekedését, és azzal el is megy a félóra, de a nyitójelenet után inkább az életét meghatározó megvakulással foglalkoztunk, így legalább még egy főszereplőt be lehetett hozni az epizódba. és hát mi más lett volna a megcsonkítás (elég durván, kígyó-méreggel), ha nem példa-statuálás. mert minden lénynek a földön azt kell tennie, amit a kán óhajt, még ha ez fájdalommal is jár együtt... ($$07.04.)

„people like to see famous people. go to a little town in wales, turn up in lampeter with richard blackwood, and go, ’oi, everybody! little surprise for you. richard blackwood.’ they’re gonna go, ’what are you doing here?’ and not in a racist way. they’re happy to see him. he’s welcome ’cause he’s famous.”

hmm, elég nehezen vettem rá magam erre a karácsonyi speciálra, mert valljuk be, ez egy monstrum, és az ember aggódik, hogy milyen érzés majd’ 100 percet eltölteni david brent társaságában -de nem is volt olyan vészes. illetve -csak a szokásos katasztrófa volt... annak az aggodalmamnak sem volt alapja, hogy nagyon karácsonyi lesz a rész, mert megúsztuk néhány dísszel a diszkógömb körül, meg pár diszkósított karácsonyi dallal. de azért a szeretet átjött az ünnepből... de menjünk visszább kicsit, mert kíváncsi voltam, hogyan hozzák vissza azokat, akik ilyen/olyan okból elhagyták a céget, de egész jól megoldották. igaz, az már nekem is gyanús volt (nem csak neil-nek), hogy david annyit lebzsel bent az irodában, de tudjuk mi jól, hogy miért tette ezt, és ez az igazán a nagyszerű a karakterében, a drámai háttere, azaz hogy minden vágya, hogy ez a szaros munka újra az övé legyen (meg persze mindenki szeresse őt, a humorát és a kifinomult zenei ízlését) -az már szinte mellékes, hogy milyen kínos kalandokba keveredik megállás nélkül... na jó, csak viccelek, mert david-et ezért utáljuk imádva, vagy fordítva, mert bárhová is veti a sors, biztos, hogy a katasztrófa ott lesz a lába nyomában... (érdekes adalék volt, hogy az olcsó celeb-létbe is bepillanthattunk most általa.) talán az erősebb doku-jelleg tette (több kérdést hallhattunk a ’készítők’-től), de néha talán kényelmetlenebbül mozgolódtunk a nézése közben, mint általában. na de vissza a bulihoz, ahol némi alkoholizálás és seggfogós lassúzás után a többség megnyugtató boldogságra lelt. bár igazából nem is kellett volna ide kifuttatni mindent, hiszen hallhattuk is, hogy a kamera forgása nélkül is megy tovább az élet -de azért mindenkinek jól esik egy kis happyend, nem? ($$03.02.)

nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, hogy aztán hamar azt érezzem, hogy ez most egy kicsit maga alá temet, hogy nem szabad túl sokáig bent lennem, mert nehezebben viselem a légkört, mint ahogy előzetesen terveztem... és ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lenne a sorozat, vagy olyan nagy csalódás lett volna, de az kétségtelen, hogy kevésbé tudtam ráhangolódni, mint az extras-ra vagy a life’s too short-ra. és biztos, hogy nem a celebek hiánya miatt -talán azért, mert ezeket a karaktereket nehezebben volt megszerethetni. kivéve persze a dawn+tim párost, akik a normalitást képviselték a sorozatban, és egy kínos-vígjátékhoz képest meglepően éretten volt felépítve a romantikus száluk. a többiek viszont mindig hozták az általam jól viselt vakarózós humort és arcoskodást. ricky gervais egyből elment a falig, és megalkotta minden idők egyik legösszetettebb karakterét, akiről tudod, hogy nem tudnád elviselni, ha az életben kapcsolatba kéne lépned vele, ugyanakkor átérzed a drámai hátterét is, mégha legszívesebben megütnéd minden egyes alkalommal, amikor kinyitja a száját -de pont ezért működik! kétségtelen, hogy tele van briliáns pillanatokkal (és köszönjük szépen martin freeman felfedezését), de nem bánom, hogy nem ezzel kezdtem a gervais/merchant birodalomba való belépésemet, mert lehet, hogy akkor nem kerültem volna ennyire mélyre a ’rajongó’ feliratú dobozban. érted...? papír? doboz? na? ehh, hagyjuk...

„anansi, the trickster god. according to legend, he fashioned a totem, which he gave to a warrior named tantu.”

mivel lassan érkezik az élőszereplős változata a karakternek az arrow-ba, ezért úgy gondoltam, hogy ideje pótolni ezt a side-projektet, mégha az idővonal szerint egy évaddal korábban kellett volna megnéznem -bár igazából nincs utalás arra, hogy mikor is járunk az arrow-verse-ben. de kétségtelenül ott vagyunk, és nem csak azért, mert mind a két főhős tiszteletét tette detroit-ban, hanem már az elején lehetett érezni a kapcsolatot, főleg blake neely zenéjének köszönhetően. szerintem nem hülyeség ez az irány, hogy kevésbé ismert karaktereket mutatnak be a fő show-k árnyékában, akár ilyen animációs formában is -így nem terhelik a nagy csapásirányokat eredet-történetekkel, de színesítik a palettát. mert hát bizony ez egy eredet-történet volt tetőtől talpig, az erő felfedezésével, a szomorú családi múlttal, a nemezis megtalálásával és az első nagy összecsapással. megvan az identitás, megvan a küldetés, megvan a kosztüm és megvan a név. most már csak meg kell védeni a saját várost azoktól, akik tönkre akarják tenni... (egész tetszetős volt az animáció is, kicsit éreztem benne némi japános vonalat, főleg az akcióknál.) ($$02.21.)

„till death us do part. twice in this case.”

a kifordított világ kifordítottja -amikor a modernizált sherlock-ot visszahelyezik a 19. századba... illetve... de ne, ne ugorjunk előre, nézzük csak meg, hogy milyen a gatiss/moffat-féle viktoriánus kor. hőseink nem sokat változtak, maximum csak külsőleg (az a bajusz!), de a fundamentumuk megmaradt, sherlock hideg zseni, dr.watson meg szépen aládolgozik (és a cumberbatch/freeman páros is rutinból hozza, amit kell) (amit nem értettem, hogy miért kellett felhizlalni mycroft-ot -ez a regényekből jött...?). a korszak legfontosabb aspektusa a furcsa ügy megoldásából hámozható ki legjobban, ugyanis az akkori legfontosabb társadalmi változások plasztikus kivetülését láthattuk így. mert azért remélem senki sem gondolta, hogy egy kísértet-történetet kapunk (vagy hogy ikrek lesznek...). annak nagyon örültem, hogy a 120 évvel ezelőtti kinézet ellenére meghagytak egy marék vizuális látványelemet, kamera-forgásokat, kép-megállításokat, kiíródó feliratokat (csak most az sms helyett telegráf-üzenet érkezett) -ezzel is összekötve a ma játszódó részekkel. oké, nem kerülgethetem tovább a nagy csavart... jól átvertek a piszkos írók, mert azt mondták, hogy nem lesz megmagyarázva, hogy miért játszódik ez a történet a múltban, aztán mégis megtették. de az a jó, hogy már jártunk sherlock elme-palotájában, így nem volt érthetetlen újdonság az egész. tulajdonképpen így lett igazi átvezető rész két évad között (egy kis beköszönéssel a nemezistől), és nem csak egy mókás (és néha paráztatós) karácsonyi rész, ami közben el-elkalandozik az ember figyelme... ($$01.13.)

„when you love the doctor, it’s like loving the stars themselves. you don’t expect a sunset to admire you back. and if i happen to find myself in danger, let me tell you, the doctor is not stupid enough, or sentimental enough, and he is certainly not in love enough to find himself standing in it with me!”

ahogy a rész fordult szeleburdiból komollyá, úgy realizálta a néző is, hogy nem örülni kell river song visszatérésének, hanem szomorkodnia kell, mert ez a karakter hattyúdala. és amilyen megható volt a vége, olyan moffat-osan túlzó volt az eleje. tele volt tömve idétlen poénokkal, kapkodósan rohantunk előre, és csak az első pillanatokban adatott meg az ilyenkor elvárt karácsonyi hangulat. kicsit túl is lett húzva pár dolog, szegény doktor is már-már kétségbeesve nézett ki ránk, hogy river nem hajlandó használni az eszét, és megérteni a nyilvánvaló utalásokat -inkább hozta a vagány 200 éves csajt, akit csak a pénz érdekel, és baaaaromira teátrális. és persze, mit vártam egy résztől, ahol matt lucas bohóckodik? nem is tudom, talán több ’sweetie’ momentumot. de nyugi, azoknak is eljött az ideje -miután végigrágtuk magunkat egy rakás river utaláson és fejetlenségen. fura, de az ember hajlandó a szép pillanatokért megbocsátani azokat, amik kevésbé működtek, mert azután, hogy river szemében végre felcsillant a felismerés szikrája, minden klappolni kezdett. végül mégis méltó búcsút kapott a doktor egyik legfontosabb társa. (a pletykák szerint moffat-nak is ez lett volna az utolsó epizódja, de szerencsére meggondolta magát. búcsúzzanak csak ők együtt capaldi-val, az úgy lenne szép.) ($12.27.)

„nobody likes tangerines.”

moffat bácsi egész szép kis listával készült az idei karácsonyra. egy nagy csomagot akart adni az általa oly’ szeretett rajongóknak, így belepréselt mindent a dobozba, amiről azt gondolta, hogy örülni fognak neki. az északi sarkról mindenkinek két dolog jut az eszébe: az angolszász mikulás és a dolog című horror-film. de senkinek nem jutott még eszébe összemixelni a kettőt...? oh, de ennyi még nem lett volna elég a nagy durranáshoz, jöhettek az újabb díszítések. csak egy kósza ötlet lehetett, hogy mi lett volna, ha az alien-t christopher nolan írja, de aztán a lázálom egész jól sült el. persze aztán rájöhetett a mi kedves írónk, hogy nem biztos, hogy előnyös, ha csupa rémség ugrik elő a csomagolópapír alól, így megédesítette egy kis bájjal, vattaként hulló hóval. maszatolt még rá egy kis rózsaszín romantikát is (uhh, bocs, rossz manó szóvicc...), de azzal csak a szomorúságot erősítette. mire leértünk a doboz aljára, már meg sem lepődtünk, hogy dupla-fenekű, de azért az ott talált utolsó csavarokért is hálásak voltunk. mi, akiket megedzett már a rideg valóság, jól szórakoztunk, de a gyereknek remélem nem lettek rémálmaik a karácsonyi tévézés után... (++12.27.)

„just look at the map, though. he’s getting closer.”

tök kedves gesztus ez moffat bácsiéktól, hogy kacéran a szánkba ejtenek egy cseppnyi kis édes előételt. köszönjük, és jó étvágyat. (++01.15.)

„and now it’s time for one last bow / like all your other selves / eleven’s hour is over now / the clock is striking twelve’s.”

tudom, hogy steven moffat a who-isták felénél közellenségnek számít, én viszont csak egy dolog miatt tudok haragudni rá: mindig hat rám. bár az elején kicsit megijesztett, amikor az első nyolc percet kedélyes viccelődésre használta, aggódtam, hogy nem lesz méltó a búcsúhoz az epizód. de moffat bácsi is tudja, hogy mit várunk el, ha egy út végéhez érünk. elsősorban azt, hogy visszanézzünk kicsit, és ezt köszöntük szépen, megkaptuk, mondhatnám gonosz éllel, hogy volt itt minden, mint a búcsúban, szépen összefoglalva a tizenegyes életútját (beköszöntött a csend, újra repedt a világegyetem, ellenség-gyülekező is volt, és persze a nemrég eseményei is ott dolgoztak a kondérban). ekkor kicsit megnyugodtam, és kezdtem élvezni a történetet, ami a hóval és a mese-szerű narrálással kapott egy kedves karácsonyi gellert (btw, bár fura volt, hogy évszázadokat ugrottunk, nem hiszem, hogy ennél jobban meg lehetett volna oldani ezt a sztorihoz elengedhetetlenül szükséges elemet). aki jól figyelt, az még magyarázatokat is kapott néhány eddig homályban hagyott szálhoz, és persze a számozási gubanchoz. talán elhamarkodott volt bejelenteni az új doktort, lehet, hogy kerekebb szemekkel néztünk volna az öregedésre. jobban ütött volna. mert én már kicsit lemondtam róla, hogy meghatódom, ahogy egy keserédes búcsúnál illik, de csak nem voltam elég türelmes... nem lett matt smith a kedvenc doktorom (avagy az alons-y üti a geronimo-t…), de már az elejétől bírtam a túlmozgását, a lelkesedését. a következő? eddig csak egy darabkát kaptunk, sajnos nem vörös (és sajnos nem lett arcszőrzete, pedig azt vártam), de biztos, hogy jó lesz. ráadásul most el lett intézve újabb ötven év a doktorral, úgyhogy egy szavunk sem lehet. farewell, raggedy man! (+12.27.)

„same software. different face.”

geronimo, allons-y, timey-wimey, csak ennyit mondanék... emelem a kalapom, leveszem a sálam, mert stephen moffat nagyon összerakta ezt a részt. az évforduló miatt meg kellett adni a kacsintásokat a rajongóknak, de úgy, hogy a sok apró tárgy, mondat és vendégszereplő ne telepedjen rá az egészre. úgy kellett egy komoly témával (timewar) foglalkoznia, hogy közben a szórakoztató kaland-jelleg is megmaradjon. és még a sztorit is konzekvensen kellett az eddigi és az elkövetkező munkája közé ékelni. és nyugodtan dőlhet hátra, mert maximális sikert ért el. és még azt sem mondható, hogy a könnyebb utat választotta volna, mert a rajongók úgyis mindent megesznek, inkább alapjaiban forgatta fel az újkori who mitológiáját. a karakter mélyére nyúlt és az okot céllá alakította. de hagyjuk az agyat, nézzük a szívet, mert úgyis az all-time ultimate puszira fogunk igazán emlékezni. avagy, amikor minden doktor egy helyre gyűlik a győzelemért, ott, aki nem remeg bele, az nyugodtan ki is kapcsolhatja a számítógépét, nincs miért élnie. kár, hogy a körülmények nem tettek lehetővé többet ennél a csodálatos pillanatnál. mert imádtam, hogy david tennant-ot újra a tornacipőjében láthattam, ugyanakkor hiányzott christopher eccleston a teljes képhez. még ha john hurt nagyszerű volt harmadikként. nem leszek telhetetlen, annyira jó volt kinyitni ezt a szülinapi csomagot. (+11.25.)

„welcome to arcadia. safest place on gallifrey.”

még egy kis előkészület a nagy durranás előtt. meg az sosem baj, ha egy háború nyitányát megmutatják nekünk. a belső-nézetesség miatt volt egy kis rejtély-faktor is, így kénytelen voltam a fotóval is trükközni. (+11.24.)

„i suppose there is no any need for a doctor anymore. make me a warrior now.”

szeretem moffat bácsiban ezt a hagyomány-tiszteletet, valószínűleg ezért is szerencsés, hogy az ötvenedik évforduló idején ő a vezető író. ebben a kis felvezetésben is a múlthoz nyúl, egy olyan szeletkével adományozza meg a régi rajongókat, amire majd’ húsz éve várnak. de még egy ilyen hozzám hasonló zöldfülünek is izgalmas, ha egy ennyire fontos regenerálódást láthat. eddig is be voltam sózva, de ezzel végleg fel lett tolva az a népies zabszem... (+11.15.)

„winter is coming.”

(nem bírtam megállni, hogy ne ez legyen az idézet...) a karácsony, a viktoriánus hangulat és a doktor - tökéletesen összeillő csapat. itt jönne az, hogy mennyire jó ötletnek tartottam, hogy most nem egy jelenkori companiont talál magának hősünk, hanem a régmúltból visz valakit magával, de moffat bácsi úgy gondolta, hogy ebben nem lenne elég spiritusz, így még visszarakta a főzetet a bunsen égő fölé, és kavart rajta néhányat. gyanús volt, hogy jenna-louise coleman az évadnyitó után újra cuki-királynőt játszik, de gondoltam, elintézzük a szuflés utalással, és kész, dehát ez itt a moffat-éra, semmi sem ilyen egyszerű. szerencsére. a doktor élete is bonyolódni fog az elmúlt időszakhoz képest. tetszik, hogy tartott egy kis gyász-időszakot a drága pond-ok után, jól illett a lépcsős/felhős mesés világ ebbe a részbe. és jól állt a kalap is, doktor. mert ha rejtély van a viktoriánus korban, akkor a híres nyomozónak is fel kell bukkannia, nemde kedves watson? persze ő is csak megszűrve, áttételesen, finoman adagolva. érdekes gonoszokat is kaptunk, most már a gyerekeket a téli kertbe sem lehet majd kiengedni... bár odakinn, angliában ennek nincs jelentősége, úgy is elmossa a havat az az átkozott eső... (+09.24.)

„i’m the caretaker.”

inspiráció. nem tudom, ki várta, hogy ez most egy doktorosított narnia történet lesz, de annak mindenképp csalódás volt. mert hogy tényleg csak néhány elem került átvételre (átlépés egy másik dimenzióba, ahol esik a hó, világháború alatt vidékre menekülés). erős lett a drámai rész, amit aztán ünnepien oldottak fel a végén, szép lett a természetvédős rész (savas eső rossz!), és persze nem mehettünk el a doktor érzelmei mellet sem, mert lehet itt bohóckodni, meg másoknak jót tenni, de bizony néha a saját lelkét is gyógyíthatná egy kicsit néhanapján. a karácsonyi hangulatot jól hozta, talán nem is kell ennél több, fehér hó és fenyőillat. (+09.22.)

„rory, did you drop a thermo coupling?”

oh, semmiség, csak játszunk öt percet az időparadoxonnal, amikor azért tudunk valamit, mert a jövőbeli énünk már látta és mondta, mi meg látjuk és mondjuk. érthető...? valamint rájátszunk amy áldott szoknya-mániájára is. te flörtölnél magaddal...? (+09.16.)

„halfway out of the dark.”

két forrásmű volt alapvető hatással jelen vizsgálatunk tárgyára, az űrhajós részek egyértelműen jj startrek-jét vették alapul. ja, a másik meg a karácsonyi ének volt... csak abban talán nincsenek halak. legalábbis amik az égen úszkálnának (mekkora ötlet!). aki egy kicsit is ismeri a nagyon híres angol irodalmi remeket, az felismerhette az alap-pontokat, de azért sikerült nagyon doktorosra formálni. mert ki más lehetne a múlt, a jelen és az eljövő szelleme, ha nem egy idő úr. aki persze kellően elmarháskodja az egészet (bocs, marilyn!), aztán képes egy pillanat alatt megkomolyodni. mert valószínűleg a tél hozza ki belőle, vagy az ilyenkor mindig felszínre törő veszteségek, de valljuk be, a karácsonyban van egy jó adag szomorúság is. nem tudom, hogy sikerült megnyerni michael gambon-t, de köszönjük, tökéletesen hozta az a szerethető morgóst, ami annyira megy neki. az eddigi legjobb karácsonyi rész volt, de optimistán, innen még mehetünk tovább a fény felé! (+09.16.)

„please don’t die.”

még belegondolni sem merek, mennyire nehéz lehet megírni egy ilyen grande finale-t, főleg úgy, hogy most is keresem a szavakat - hogy méltó legyek ehhez a nagyszerű záráshoz. hány összetevőt kellet itt összegyúrni, hogy kellően összefoglalja az elmúlt éveket, ugyanakkor legyen benne humor, dráma, kaland és szenvedés. hogy méltó ellenfél által legyen legyőzve a doktor, hogy mindenkitől búcsút tudjon venni. lehetetlen feladatnak tűnik a zsonglőrködés, de rtd-nek sikerült, két órán keresztül emelt fel és tört össze minket egyszerre. azt már tudtuk, hogy négyszer fog kopogni a halál, tehát a master visszatérését nem is húzták el, kellett az idő a meglepetéseknek is, mert az ő szimpla gonoszkodása nem lett volna elég, még ha john simm meggyőzően hozza az őrületet. kellett valami more bigger, more dangerous, ami garantálja, hogy nem felejtjük el az epizódot. ideje volt, hogy őlordságáék is visszatérjenek (vajon az miért van, hogy timothy dalton csak gonosz szerepeket kap, mióta letette a walter ppk-t...?). és még csak nem is az a kopogás hozza el a doktor végzetét, zseniális. az utolsó percekre lehet mondani, hogy tömény giccs, de akire nem hatott a búcsúzás, az nem is szerette igazán a sorozatot eddig. ez volt rtd nagy köszönömje a rajongóknak, a színészeknek, a karaktereknek. emelem én is a kalapom, mind az írók, mind david tennant előtt. bár nagyon bízom benne, hogy az áthangszerelt dal az új karmesterrel és új szólistával is ugyanúgy fog tetszeni, azért az embert mindig szíven üti egy ilyen záróakkord. adieu! (+09.12.)

„water is patient, adelaide. water just waits. it wears down the clifftops, the mountains, the whole of the world. water always wins.”

szerencsétlen emberek, itthagyják ezt szegény, tönkretett bolygót, de hiába, a baj mindenhol utoléri őket... ritkán szedik elő a doktor be nem avatkozási politikáját, pedig nagyon hatásos tud ám lenni. most is egy szokványos űr-horrornak indultunk, bázis, emberekbe mászó láthatatlan ellenség, menekülés, csúnya arcok. rá is néztem az órámra, hogy most, most még mindig...? aztán ahogy bejött a moralitás, úgy jött be nekem is egyre jobban az epizód. ahogy átérezzük a doktor tehetetlenségét, ami aztán diadalmasan átfordul, majd fájdalmasan még tovább. mert bizony, lehet, hogy a kolóniát támadta meg a vírus, de sokkal veszélyesebb az a kórság, amibe a doktor esett: a korlátlan hatalom csapdája. valószínűleg minden idő-lord keresztül megy ezen egyszer, csak nem minden, hogy milyen lefolyású, és milyenek lesznek a maradandó sebei. felkészültem. jöhet a vég. (+09.10.)

„flying saucer, maybe, they were quite fashionable in the ’50s. bit like bobby socks and hair cream.”

nem a legjobb időpontot választotta a doktor, hogy amerikába látogasson, a hidegháború leghidegebb pontját, amikor igen magasra szökött az idegen-gyűlölet. igaz, azokat az idegeneket kevésbé utálják, akiktől segítséget várnak, hogy elpusztítsák a vörösöket... jó kis katyvasz volt ez, roswell plusz western-hangulat. tetszett, hogy figyeltek arra, hogy a hajó pont olyan volt, mint sarahjane-éknél. és még egy rajzfilmbe is lehet űrlény-drámát rakni... ha már szóba került, hogy rajzfilm, az ember öt évad clone wars után már könnyen lenyeli a kissé sprőd digitális stílust - tennant bácsi hangja meg a sztori átsegített (btw, milyen cukik, hogy a kedvesével együtt adták a hangjukat). ja, meg a viccesen megrajzolt haj... (+09.10.)