soroló

„congratulations, will schuester. you and your little glee club have accomplished something quite remarkable.”

múlt, jelen és jövő. most már tendenciózusan használják az írók ezt a formulát a sorozatok végén, amikor visszanézünk a kezdetek elé, hogy kontrasztként szolgáljanak a karakterek akkori énjeik a maiaknak, hogy lássuk egyben az utat. majd megmutatják nekünk a jövőt is, hogy megnyugodhassunk, hogy minden oké lesz velük. jó volt visszaemlékezni a kezdetekre, még az azóta kikopott zenei aláfestést is visszahozták, és jókat mosolyoghattunk a cserfes és önző rachel-en, a nagy barátságok előtti állapotokon. sajnos ez nem lehetett teljes cory monteith nélkül, de amennyire lehetett, ott volt ő is velük. velünk. aztán az utolsó részben mindent a helyére klappoltattak, mindenki megtalálta a helyét. bár lea michelle-nek végig könnyes volt a szeme az egész részben, én kemény férfihez méltóan tartottam magam, de valahogy nem is akart jönni a meghatódás -egész az utolsó dalig. nem azt mondom, hogy könnyekben törtem ki, de átjárt az a furcsa állapot, az elmúlás és a nosztalgia, a vidámság és a szomorúság tökéletes elegye. és megtapsoltam az utolsó meghajlást. megérdemelték a srácok. ($04.05.)

az az igazság, hogy kicsit elszaladt mellettem az évad, vissza kellett néznem, hogy mik is történtek, mert itt volt velem az elmúlt hetekben, élvezettem is néztem nagyrészben, de valahogy igazán nem tudott emlékezetesen bevésődni. oké, a búcsúra biztos emlékezni fogok, vagy az esküvős epizódra -de ez talán kicsit kevés lesz egy utolsó évadhoz. szegény új srácokat kicsit sajnálom, hogy nem juthatott nekik elég idő, mert nem elég, hogy rövidített volt ez a kör, de nem lehettek a középpontban, mert a nézők a régi bandától akartak elbúcsúzni. én is. így menthetetlenül az érdektelenségbe süllyedtek. ...olyan szépen megfogalmaztam mindezt, és most dobhatom ki az egészet, mert lehúzni egyáltalán nincs szívem, mert nem volt rosszabb, mint a korábbi évadok, meg volt benne ugyanúgy a szerethetőség, az a vágy, hogy magasra emelje az egyenlőség zászlaját, hogy méltón búcsút vehessünk a mckinley minden tanulójától és tanárától. ezért adok ’tetszett’-et.

azt hiszem, hogy a pilot az egyik legtöbbet látott sorozat-epizódom (ha jól számolom, akkor kétszer volt meg a sima pilot és háromszor a bővített változat, egyedül vagy különböző rokonokkal). teljesen magával ragadott annak idején, hihetetlenül friss volt akkoriban, mérhetetlenül szerethető, csipkelődős és imádnivalóan bájos. és ezt tudták tartani az első évad végéig, az én lelkesedésem is szárnyalt a katartikus fináléig, egyre fertőzve meg újabb embereket, újra-és-újra hallgatva nagyszerű dalokat. aztán már a második évadban érezhető volt egy kisebb törés, mert az alkotók túlságosan ki akarták szolgálni az egyre népesebb rajongó-tábort, jöttek a kevésbé működő aktuális pop-dalok, egy-egy karaktert egy ötletért vagy poénért kiforgatták önmagukból, majd vissza. aztán a harmadik évadban teljesen elvesztettem a lelkesedésem, már csak megszokásból indítottam a részeket, és be kellett látnom, hogy bár szeretem ryan murphy munkáit, hozzá kell szoknom, hogy nem tudja végigvinni a sorozatait azon a magas színvonalon, ahol elkezdi (szerintem ebben szerepet játszik az is, hogy mindig új kihívásokat keres, másfelé fordul a figyelme, és ez az elfordulás érződik is). kicsit visszanyertek maguknak, amikor behozták a new york-i szálat, bár ezzel meg azt érték el, hogy az ohio-i történések értek kevesebbet a szememben, de valahogy kisebbek lettek a kilengések, kevesebb a nem működő epizód. így evickéltünk el a sorozat végéig, az eredeti bájat már rég magunk mögött hagyva, de mivel a felszíni idétlenkedések és rossz döntések alatt végig ott pislákolt a hatalmas szíve, így sosem fordult meg a fejemben, hogy bármikor ki akarnék szállni. köszönöm, hogy emberek millióit neveltétek toleranciára. köszönöm a rengeteg dalt a lejátszómon. köszönöm lea michelle-t. köszönöm a felemelő pillanatokat. köszönöm, hogy hitet adtatok a lúzereknek. köszönöm. tetszett.

„how many people really get the opportunity to go back to the crossroads they faced a year ago and choose the other path?”

szóval eljött az az időszak, amikor kultikus vendégszereplők térnek vissza, hogy emeljék a nosztalgia fényét? mintha nem lennénk elég szomorúak, hogy ez volt (valószínűleg) az utolsó verseny-epizód... sajnos mindig kicsit bele tudnak rondítani az élménybe -tök örültem, hogy végre újra retró dalokkal van tele a rész, erre pont a new directions az, aki modern szutykokkal rombolta le ezt (pedig ők aztán sokáig tartották a régebbi dalok fáklyáját verseny-szituációkban). de szerencsére az utolsó dal működött, így csak kicsit rázom a fejem, és nem ugrálok a csilláron (bocs). az viszont tetszett, hogy sue cheerios mentalitással készítette el a va koreográfiáját (és aztán meg is magyarázta minden őrült tettét), plusz a harmadik (töltelék) kórus megint valami eszement baromság volt... (az utolsó jelenetnél azért valamit eltörtek bennem, ideje felkészülni a búcsúra.) ($03.24.)

„o, don’t even think that you can out-europe me, sue. i saw them play live at the franklin county fair in 1993.”

el kellett, hogy jöjjön sue elszámoltatásának az ideje, mert sokszor elröhögcséltünk a gonoszságain, de baszki, azért tényleg hány hülyeséget csinált, és még most is folyt az idétlen hazugság a szájából. de azért hagyták, hogy egy kicsit meg is sajnáljuk, ahogy ott volt minden fájdalom az arcán, mikor becky ellene fordult. ez utóbbinál döccent csak kicsit a rész, mert nehezen hihető, hogy pont egy ilyen húzás miatt sokallna be a kiscsaj (mármint hogy be kell fogadni a warblers-t a suliba). egyébként ez mekkora egy pofátlan húzás az írók részéről, mert így egy huszárvágással feltöltötték a hiányzó helyeket a new directions-ben, és nem kell külön perceket szánni a dalton akadémiára sem már. mindent összevetve talán már kezdem érezni, hogy elindult a final countdown a sorozat életében. ($03.17.)

„every year, there’s gonna be new kids in there. some kids that will disappear, some kids that touch your life more than others.”

ez volt a szükséges rossz... mármint ha már új srácokat kellett toborozni az utolsó évadra, hogy kitöltsék velük a sztorit és a játékidőt, foglalkozni is kellett velük jobban. és nem az a baj, hogy megint belemegyünk (újra és újra…) a magánéleti izékbe, a ki-kivel-jön-össze körökbe, hanem hogy egyáltalán nem érdekelnek szerencsétlenek, főleg nem ennyivel a vége előtt. és akkor még nem is beszéltem az idegesítő kissrácról, akit aztán főleg nem szeretnék még néhány epizódban elviselni, arról már nem is beszélve, hogy milyen tipikusan idióta glee-s húzással tartották benn a show-ban... néhány dolgot azért respektálnék -a csapat-összetartás kialakítása és az inspiráció még mindig működget, és köszi a cure-ért és queen-ért. kevéske, mi? én is így érzem... ($03.08.)

„god, a bride cannot see her bride before the ceremony.”

gyanús volt nekem, hogy nem ’the’, hanem ’a’ névelő van a címben... és be is jött a tippem, 2in1, spóroltunk egy esküvői részt meg némi díszletet. de nem is baj, ami összetartozik, az tartozzon is össze, plusz azt hiszem, most klimaxoltuk a cukiságot egy darabig, nem fért volna a sorozatba még egy ceremónia (ezért is kellett mike chang-nek erősnek lennie). de tényleg be kell vallanom, hogy szívet melengető volt az egész, maga a fő esemény, sue meglepetése, a bulika az örömanyák éneklésével, és a végén tina-ék paktuma, amihez hasonlót én is kötöttem, igaz, negyven éves korhatárral, mert már vénember vagyok. plusz, azért is jó egy leszbikus esküvő, mert így kétszer annyi ideig tart a klasszikus ’ruhabemutatós’ jelenet... so, szórakoztunk egy jót, örültünk nagyokat, most már ráfordulhatunk a fináléra. (úgy sajnálom, hogy a bigott konzervatívok már rég nem nézik a show-t, mert igazán tanulhatnának szeretetet a melegektől...) ($02.28.)

„vocal adrenaline is the last of a great dying breed of communities that is willing to risk being called bad guys and accept the hard truth, which is that every person on the planet knows winning is everything.”

oké, foglalkozni kell will-lel, egyetértek, de azt hittem, hogy az első évad után leszokott a rap-pelésről, muszáj volt visszahozni a kellemetlen élményeket...? azt is értem, hogy valahogy újra a new directions próbatermébe kellett helyezni (bár ezzel buktuk az izgalmas ’hárman-egymás-ellen’ felállást), de nem szeretem, amikor valaki ennyire végletesen gonosznak van beállítva a sorozatban, és szegény va tagok mindig így járnak... rachel-éknél sikerült kiásni megint egy olyan szálat, amivel éreztetik, hogy közel a vég, így mosolyogtatóan keserédes, jó volt még egyszer agyat eldobni a pincében (az ikrek tánca...). azt meg mindig tiszteltem murphy-ékben, ahogy bele tudnak állni egy-egy fontos témába, ma a nemváltoztatás kapott egy erős löketet. ($02.23.)

„maybe it’s our job as young, hot progressives to educate older, scary farts.”

nekem, vén fing lévén, még mond valamit burt bacharach neve (nem úgy, mint a sorozat nézőinek kb.87,5%-ának), de valahogy összekapcsolódott bennem a limonádé szóval, a kedves bárgyú dalok mosolygós gazdájával. és tényleg ilyen kedves kis semmiségek ezek, de van, amikor ezek esnek jól (és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyit felismertem, mondom, öregszem). no, azért hámozzunk ki valamit a sztoriból is, nem? tetszett, hogy rachel-t elvitték erre a bizonytalan szintre, ahol még sosem jártunk vele, aztán innen tudták kivirágoztatni a csillagos égig. és hát olyan jó volt ránézni a jegyespárunkra, veletek vagyok csajok, győzzük le a maradi gondolkozású vénembereket! (ha már folyton visszahozzák a régi arcokat, akkor illik igazságosan elosztani nekik a dalokat, és ma ezt nagyszerűen teljesítették, minden csajnak jutott egy nagyívű dal, hagyták hogy lenyűgözzenek újra minket. sikerült.) ($02.14.)

„coach, you are one bad-ass, crazy super bitch.”

mindig vékony jég sue-t állítani a középpontba, pláne egy duplarész erejéig, de nagyon jól jöttek ki belőle, mert végre úgy működött a dolog, mint fénykorában, a poénok többsége ült. persze, mert olyan volt, mintha felcsapták volna az összes gyűlölködő kommentet, amit a hat év alatt kaptak, és abból írták meg a szövegeit, tele reflektálásokkal a múltbéli problémákra, ki-kikacsintva a negyedik falon túlra is, nem hanyagolva a popkulturális utalásokat a trónok harcától a fűrészig. és tudom, hogy sokszor írtam már, hogy sue nekem csak egy idegesítő adalék régóta, de most meg kell követnem az írókat, köszönöm, hogy újra szórakozhattam ezen az őrült karakteren. persze ki hiszi el, hogy megszállott klaine-ista lenne, de ennyi belefér. magánéletből is csak ennyi kéne, de sajnos megint pörgettek egyet a ’ki-nem-volt-még-egy-pár’ keréken, pedig tudhatnák, hogy a romantika nem az ő asztaluk. annál inkább a verseny-epizódok, de ezt biztosan tudják murphy-ék, mert kreáltak egy újabb lehetőséget, hogy egymásnak ugrasszák a kórusokat. igaz, az nem szép dolog, hogy úgy akarják kiemelni a new directions-t, hogy mindenki másnak szar dalokat adnak, úgy könnyen lesz valaki király... ($02.08.)

„maybe he got tired of watching you drape yourself on every piano you happen to pass to entertain exactly no one with, say, some song that judy garland choked on her tongue in the middle of or some sassy old broadway standard made famous by another dead alcoholic crone.”

(igazából az egész monológot idemásolnám szívem szerint, santana is back!) kimazsoláztak néhány esszenciális glee-témát, hogy újra feldolgozzák őket, köztük olyanokat, amik szívből jönnek az íróknál (down-kórosok elfogadás), és olyanokat, amiktől a konzervatívok sikítófrászt kapnak (meleg-házasság, most épp leszbikusokkal, transzexualitás és a nemátalakító műtét). és az a nagy szerencséjük, hogy vannak annyira jó témák ezek, hogy újabb változatban is örömmel nézzük őket. persze az epizódból is hallotuk, hogy nem minden összekutyulás működik, és ez a részek írására is igaz, de mint múlt héten megígértem, pozitív leszek, és arról fogok írni, ami meggyőzött (sue és becky emberibb arca, pl.), mint arról, ami nem. ($01.25.)

„look at all of us. we’re all so different, and yet there’s nothing that we wouldn’t do for each other.”

kismiliószor láttam a take on me klippjét, de rá nem jöttem volna, hogy miért vannak rajzos átvezetők, amíg meg nem szólalt az az ezerszer elátkozott műanyag dobhangzás... továbbra is furcsának találom azt a mentalitást, hogy az utolsó körre akarnak változtatásokat ránk erőltetni. igaz, úgy gondolták, hogy úgy fogadjuk el legkönnyebben az új karaktereket, hogy közéjük keverik a régieket, és akkor elgyengülünk a nosztalgiától, és megértőek leszünk. gonosz, alattomos terv... kicsit re-pilot volt ez így, nem csak azért, mert újra össze kell szedni egy csapatot, de bőven utalgattak is a kezdetekre. nem kezdem el elemezni a leendő tagságot, mert még nem sokat tudtunk meg rólunk, van, aki szimpatikus, van, aki kevésbé, de kellően változatosak. talán tényleg nyitottabban kéne hozzáállnom idén a sorozathoz, elfogadni azt, amit ad. ($01.22.)

„i won the gold star at the loser olympics.”

csípőmozgás, hátraarc, jöhet a kórus! gondolom ryanmurphy-ék kiadták az ukázt az írószobában, ’back to square one’, de azért talán elegánsabban is le lehetett volna zárni a newyork-i vonalat. az jó ötlet volt, hogy rachel-lel együtt vettük fel a ritmust, vele együtt találkoztunk újra a karakterekkel, hallottuk a kimaradt történeteket, viszont nem értem, hogy miért kellett őt ennyire megtörni, hogy visszavigyék lima-ba (se broadway, se tv, még a szülők is válnak, ennél több csapást rá sem lehetett volna borítani...). és akkor még kurt-ék is szakítottak -megint... bár én bírtam a nagyvárosi kitérőt, és már egy jó ideje unom a sue-féle túlzásokat, azért nem volt rossz dolog visszatérni ohio-ba, kicsit bekukkantani újra az ismert helyekre. bár már rég elszállt az igazi spiritusz a sorozatból, azért lesz itt miért nézni az utolsó kört -például, hogy a három konkurens kórust három ismerősünk vezeti épp, a verseny-szituációkból így lehet majd kipréselni a maximumot. de egyébként is, aki eddig kitartott, az már annyira szívén viseli a karakterek sorsát, hogy nehéz (lesz) az elengedés (érted, ’let it go’...). ($01.16.)

„i realized that trust is a choice.”

ha múlthéten azt éreztem, hogy kevesebb a dal az átlagosnál, hát most pótoltak. nem tudom, hogy létezik-e alkalmasabb színésznő az őrült író szerepére, mint kristen schaal, úgyhogy elégedett voltam a vendég-szereplésével, mégha glee-sen túl is pörgették a karakterét. de a többiekre is boríthatnám a piros jégkását. sosem fogom megérteni ezt a szüzesség tartogatást, persze, hogy szakítás lett belőle, de ’jaj, még meggondolhatom magam, ugye?’, nők... a meleg srácok őszinte szeretetét legalább át lehet érezni, a hisztit meg átvészeljük valahogy. most, hogy összeboronálták a csapatot év végére, megint szétdobálják őket az országban, de ha működni fog a szerkezet, akkor egy szavam sem lesz. de valószínűleg elég lesz az is, ha rachel dalra nyitja a száját... (++05.20.)

a sok tanulság közül az egyik, amit a sorozatból megtanulhattunk, hogy ki kell tartanunk amellett, akit szeretünk, még ha néha küzdelmes is a közös utazás. bár a bábozós részen kívül nem emlékszem, hogy idén lettek volna olyan nagyon borzasztó epizódok, inkább az ásítós középszert lőtték be néhányszor, de tudjuk, hogy ez már nem az a tűz, amit régen éreztünk. ugyanakkor még képesek időről/időre elérni a régi magasságokat (akár kényszerűség szülte drámaiságból, akár nosztalgiából, akár egy jó témát megragadva). és még a mai napig képesek hatni a szívemre, ami azért nagy szó, mert ifjú férfiként hadilábon állok az érzelmekkel. nem ez volt a glee legrosszabb évada, de szokás szerint erős volt a hullámzása. a szívemre kell hallgatnom, nem az eszemre, nagyon gyenge tetszett. a fene, azért nehéz lesz a búcsú jövőre.

„broadway bitches is off and running.”

kötelező körök: tök rendesek murphy-ék, hogy odaengedik chris colfer-t is az írói asztalhoz, nem is végzett rossz munkát a srác, bár a legjobb szálat magának tartogatta. szentimentális vénember leszek, ha már most elérzékenyülők attól, hogy egy csapat öregember újra élni kezd egy kicsit (persze ha olyan trú arcok vannak közöttük, mint lando calrissian, akkor érthető is a dolog). és egy kis tanulság is volt belecsempészve a madonná-tól kölcsönkért flitterek közé, a művészeknek a saját karrierjük az első, és ezt a szülőknek/gyermekeknek/barátoknak meg kell érteniük. és persze meg kell bocsátaniuk. rachel kaparása kevésbé tetszett, mert bár a kutyák cukik voltak, én macska-párti vagyok, illetve nem tetszett, hogy eredetileg csak a reputáció miatt kezdte az egészet. so, cuki kis rész volt, meglepően kevés dallal. (++05.13.)

„-it’s sort of like guardians of the galaxy meets game of thrones.

-with a strong grey’s anatomy element.”

még ha a fox-nál magukat nem is veszik komolyan, a sweeps-re nagy figyelmet fordítanak. az előbbit arra értem, hogy tudnak ön-ironikusak lenni, lásd a tévés meghallgatást, és az őrült ötleteket az univerzum sípjáról, vagy mi. másrészről viszont a kiemelt tévés időszak nyomán meg mindig vendég-sztár-alert tapasztalható, de ez ma különösen erős cunamit hozott (jim rash, gary dourdan, eric roberts és a mindig isteni shirley maclaine). a sztársághoz vezető utakat térképeztük fel a mai történetben, van, ahol a baráti összefogás a megfelelő felhajtóerő, van, ahol szakadék közeleg. és van rachel, akinek teljesen mindegy, hogy mire ragasztja a kis csillagocskát, ő mindenhol csillogni akar, mint a legnagyobb sztár. ha tényleg a tévé-sorozatos insider-kedés felé lépünk el, annak örülni fogok. (++05.03.)

„you and i only have two speeds: awesome or not at all. and who gives a crap what all the other peasants think?”

őrült álom-nyitány, várjunk, csak nem...? de! eric stolz is back, valahogy mindig ráérez a glee-feelingre, meg vannak nagyszerű ötletei is (steady-cam-mel követni rachel-t a függöny-felhúzásig). valami ilyesmire vártam a címet látva (illetve a jövő heti -black-up plan- miatt aggódtam egy kicsit, alaptalanul). borzasztó nyálasan fog hangozni, de ezekért a pillanatokért tartok ki a sorozat mellett, mert melegséggel tölti el a szívem. és látom a hibáit, de azokat el tudják homályosítani a jó pillanatai (szép analógia ez a részben elhangzó kritikára, ügyeszoli). jó volt, hogy felhozták, hogy régen is voltak kemény kritikák, de talán az nem hangsúlyozódott, hogy mostanság ez mennyivel keményebb. persze, aki már eltöltött tizenhét percet az interneten, annak nem újdonság, hogy a névtelen hősök mit meg nem engednek maguknak. de egy igazi sztár felül tud ezen emelkedni. csá gyíkok. (++04.26.)

„my heart is my biggest erogenous zone.”

romano doki visszatért a rendezői részbe, ezért indultunk ilyen meglepő világháborús toborzós videóval? nem először érzem azt a glee-nél, hogy kicsit érdektelen az egész, az alap, a sztori, nem is tudom. artie, mint punci-mágnes? nem túl komolyan vett nemibetegség-para? zabáló, bizonytalan blaine? no sex untill marriage? comeon... zen leszek, és sorolom a pozitívumokat, jó? rahcel/mercedes barátság, artie cuki film-szakos csajai, viszonylag jó dalok. (és látod, nem tudok többet írni, se jót, se rosszat, mi ez, ha nem érdektelenség…) (++04.19.)

„aretha franklin, ray charles, coltrane, chaka khan, thelonious monk, they all recorded here.”

elsőre úgy tűnt, hogy az alap-témák jók, csak nem mennek elég mélyre, hogy hiányozni fog a szikra. hogy a rasszok közötti kapcsolatot elfedik a mercedes/sam nyűglődéssel. hogy csak említés szintjén jönnek be a homofób támadások. aztán jött kurt, és bizonyították, hogy a glee-ben lehet még bízni néha. mindig szerettem a sorozatban ezt a harcias kiállást az egyenjogúságért, a bunkók felé meglengetett ökleit, ezt a ’lehet, hogy kinevetsz és leütsz, mégis én -mi- vagyok/vagyunk az erősebb/ek’. ha már sondheim-nap volt, kellett egy emblematikus sweeney todd is, meg is kaptuk, drámai is volt. azt viszont csak utána láttam, hogy mercedes második dala igazából amber riley saját dala volt, pedig még dicsértem is magamban, hogy milyen jó szövege van. welldone. (++04.13.)

„reinvention. rebirth. that’s what nyc is all about.”

első gondolat: milyen bátrak, hogy ilyen nyíltan mutatják egy meleg pár együttélését, erre... mindig kell a dráma... kicsit repilot érzést hozott a rész, össze kellett terelni újra a banda magját, elhelyezni őket a nagyvárosban. amennyire így hétezer kilométer távolságból meg tudom állapítani, hitelesen mutatták be a várost, ami zsúfolt és nem veszélytelen, ugyanakkor pezsgő és izgalmas. kapott egy kis woodyallen-es gellert a hangulat a sok klasszikus daltól, de hé, newyork-ról beszélünk, nem? mindenképp dicsérendő, hogy a lényegi mondandó (keresd és találd meg önmagad) még száz rész után is megmaradt, mindegy, hogy kisváros vagy metropolisz a díszlet a háttérben. btw, elnézve a time square-es forgatást, jó mélyen a zsebébe kell nyúlnia a fox-nak, ha szeretnék a képernyőre varázsolni ryanmurphy álmait... (++04.05.)

„in many ways, that brings us full circle.”

jó nagy pont lett ez így. már két résszel ezelőtt is azt írtam (mert azt éreztem), hogy lezártuk a sorozat egy szakaszát, aztán jött az ünnepi epizód, oké, innen lehet új utakon járni, de aztán a mai részben csúcsosodott ki a nagy búcsúzkodás. emiatt volt egy kicsit fals-pozitív hangulata is, mert mindenki kibékült, mindenki szeretett mindenkit. szegény legújabb arcok már sosem kapják meg a méltó búcsújukat, most is volt két percük meg tíz mondatuk, oszt’ mehettek gyerekek... ugyanakkor egyetlen momentummal sikerült elérni, hogy tényleg érezzük, hogy teljes ez a kör, hogy méltóképpen búcsúzzunk lima-tól, és ez az emblematikus don’t stop believin’ megszólalása volt, annyira triviális, hogy nem is értem, miért nem gondoltam rá már az első pillanattól kezdve, hogy ez lesz a végső dal (is). hát irány newyork, és én csak azt tudom mondani, mint két résszel ezelőtt: izgalmas időszak vár ránk... (++03.28.)

„i don’t look back. the past is dead to me.”

hozzávalók egy ünnepi sütemény elkészítéséhez: bár senki sem szereti, ha a korára emlékeztetik, azért keverj bele olyan ízeket, amik a kezdetekre utalnak, áss elő rég érzett összetevőket. na jó, hülye ötlet volt ez a recept-analógia... egy kifejezetten feelgood-epizódot kaptunk, ahol az ember örült, hogy a régi srácokkal visszajött némi régi hangulat is (plusz ne feledjük a narrációkat, az akkori kapcsolati hálót, szeretetet és rivalizációt), de a dalokat is jól sikerült kiválogatni (végre...). persze nem a legjobb passzban van a csapat, ezért némi keserűséget is kevertek bele (áhhh, most meg megint az ízekkel jössz...?), de aztán könnyen feledtük a bút, csak meg kell húzni a laposüveget, és dalra fakadni. azt mindenképp nagy fegyverténynek tartom, hogy a századik részben is el tudnak szórakoztatni. köszönöm. (*** dianna agron még mindig lovelovelove ***) (++03.21.)

„i don’t want to hear any garbage about doing your best or giving it the old college try. go out there and wipe the floor with the other teams!”

szeretnék egy big like-ot küldeni, mert beváltották az ígéretüket az írók, és nem felejtkeztek el finn-ről. mert ez egy szokásos verseny-epizód lett volna, kis parákkal, nagy ellenféllel, realista befejezéssel, ha nem adnak neki mélységet azzal, hogy finn-nek ajánlják az egészet. szép volt, hogy finn-anyuék is szerves részét képezték a big picture-nek, de az is tetszett, hogy most is kiemelték kicsit a végzősöket egy utolsó rivalda-fényre, ugyanakkor hetek óta először az ifjak is kaptak pár percet. meg merceses is, ha már egész la-ig utaztunk a hacacáréra. ami talán kicsit tompítja az epizód fényét, hogy csak a u2 dal ütött igazán. most, hogy kirakták a pontot ryan murphy-ék, nem tudom, hova akarnak továbbmenni, érdekes időszak jön. (++03.14.)

„the fact is the glue that holds high school friendships together is high school.”

ez tök jó kimondás volt, hogy az eltávolodás után lusták vagyunk erőfeszítéseket tenni, ezért hullnak szét a barátságaink. én ezt úgy szoktam mondani, hogy időszakos barátaim vannak, de abszolút van ebben is ráció. na, kerestem egy pozitívumot az epizódban, és azzal kezdtem az értékelés, nehogy sírásra görbüljön a szátok. nem volt olyan vészes, csak borzasztó lagymatag volt az összkép. oké, szomorkodunk, hogy végzünk a középiskolában, oké, még mindig megy a cicaharc newyork-ban, ésakkor...? de lehet, hogy én vagyok ilyen felizgathatatlan mostanság... brrr, na, legyen feelgood a vége, írjunk még valami pozitívat: milyen szerencsés kurt, hogy két ilyen hírességgel énekelhet egy fél epizódon át... (++03.08.)

„everyone’s convinced that sometime between junior and senior year, an alien invaded your body and made you shallow and desperate.”

na, most vagy a rész volt lagymatag az elején, vagy én... de aztán arra gondoltam, hé, tök jó újra látni a srácokat, és elkezdett érdekelni a mai sztori. nem szoktam szeretni, amikor mondvacsinált indokokkal összeugrasztanak karaktereket, de ma valahogy fura módon nem volt ezzel bajom. persze, rachel kicsit idegesítő az allűrködéseivel, de ha belegondolsz, a legelejétől kezdve benne van ez a vonás, csak nem mindig domborítják ki ennyire. és a santaná-val való csatározásban sincs semmi meglepő, eddig is lőporos hordón ücsörögtek, majd lesz jó sok dal a konfrontból. lima-ban meg ismét megpróbálták kicsit előre tolni tina-t (és artie-t), talán ez volt a legsikeresebb próbálkozás az eddigiek közül. de persze sue nem mehetett el szó nélkül a dolgok mellett, jókat kikacsintva ránk. értjük. (++02.27.)

„you can just call me ’sexy claus’.”

a glee-sek megrontották a karácsonyt -láttátok santana manó-lány ruháját? és a télanyósat?? idén úgy döntöttek, hogy goofey-k lesznek, nem akarnak minket igazán meghatni, inkább bohóckodnak egyet karácsony ürügyén. kár, hogy a poénok többségére csak megrántottam a vállam, de azért derék vállalás volt (nem tudom, mi lett volna az üdvözítőbb, ha még túlpörgetik, mert az ebbe a körbe tartozó négerjézus-baba jó volt; vagy visszafogják magukat, és nem engednek adásba olyanokat, mint a chipmunks-dal... ). az előző évek összevisszaságához képest azonban megleptek, hogy volt története a résznek, igaz, mivel a sorozat univerzumában most épp még tavasz van, így vissza kellett nyúlniuk a tavaly karácsonyi viszonyokig, azokra meg már ki emlékszik egy év távlatából... (+12.23.)

„if i catch you with your hand up the butt of anything that isn’t human, you’re in a world of trouble.”

papíron biztos jó ötletnek tűnt ez a bábozás, de azért olyan nagyon nem gondolták végig... nem lehet véletlen, hogy hálaadás napján adták le, gondolták, akkor nem néznek az emberek tévét (csak nfl-t meg a parádét), így kisebb lesz az égés... de még el is nézném a muppetesedést, ha működött volna, vagy ha nem lett volna körülötte egy csomó fárasztó karakter-baszkurálás, blaine-ből hisztis primadonna lett, jake szenvedése senkit sem érdekel. ráadásul a zenénél is az ízléstelenség vette át az uralmat. a nyolcvanas éveket csak az ilyen sue-flessekkel lenne szabad beengedni ide... (+12.08.)