soroló

„your first instinct to a problem is to respond with violence.”

az önelégült fejű rosszfiúk szoktak a legnagyobbat esni, pont amikor azt hiszik, hogy ők vannak nyeregben... még egy leszámolással tartozott nekünk a sorozat, és a meechum-családhoz mérten persze csalódást-keltő módon tette ezt... mert ők még danny-ből is a legrosszabbat hozzák ki, és persze most mindent ráfogtak harold-ra (a szülők meggyilkolását is -btw, rég láttuk már, hogy anyu elszáll a repülőből...), és ehhez jöttek még a fura fényekkel ábrázolt fejfájás-szerű izék, amik csak növelték danny agresszív-kismalac-státuszát. aztán a bunyót megint túlgondolták ezzel a kívülről belengéssel meg a földrengés-szerű löket bevetésével. de nézzük inkább azt, hogy túlvagyunk rajta -igaz, a bosszú tovább lett passzolva joy-nak, úgyhogy sosem szabadulunk meechum-éktól... az a baj, hogy megint értem, hogy mit akartak kihozni abból, hogy hősünk túl-agresszíven reagál le egy helyzetet, egy nehezen feldolgozható érzést, csak a kivitelezés ütött megint mellé... (claire megint lehetett a lelkiismeret, aki kimondja a tutit, hogarth-ot viszont szerencsére arra tartják, amire kell: hogy cinikus egysorosokkal dobja fel a párbeszédeket.) (##01.28.)

most biztos azt várjátok, hogy panasz-és-fika-áradatba kezdek, hogy miért nem szerettem ezt az évadot, hogy miért tartott tíz hónapig, hogy végigvergődjek rajta (én a hős!), de én inkább mélyebbre mennék az okok után kutatva -hogy hogyan is jöhetett létre az eddig magas minőségen teljesítő marvel tv-nél ez a fiaskó... mert már a fundamentumoknál komoly repedések voltak -akár be is vallhatjuk, hogy danny rand a huszonegyedik században egy elavult karakter, aki a hetvenes évek kungfu lázában született, és így nem is nyújt többet a ’fehér gyerek keletre megy verekedni meg életfilozófiát tanulni’ toposznál. de nyújthatna többet, ha scott buck-ék nem a lehető legunalmasabb módon nyúlnának hozzá, ha nem az érdektelen szálakat állítanák fókuszpontba. lehetett volna ez egy lecsupaszított kungfu-sorozat szemkápráztató verekedésekkel, lehetett volna ez egy elszállt misztikus sztori varázslatos városokkal és halhatatlan hősökkel -erre nekünk órákon át a legnyugatiasabb dolgot kellett bámulnunk ezek helyett: ahogy gazdag fehér emberek vállalatot irányítanak... finn jones is az alapkoncepción bukik meg igazán, mert ebből az unalmas fehér-gyerekből nehéz bármi eredetit kihozni, és az ő kiválasztása magával hozta azt is, hogy a koreográfiák is limitáltak lehettek csak, a korlátozott harcművészeti tudást csak a túl-vágással tudták kompenzálni (jobb is volt nézni jessica henwick bunyóit, bár lehet hogy csak a női nem iránti vonzalmam mondatja ezt velem)... a legszomorúbb az egyébként ebben a kiábrándító évadban, hogy megrendült a bizalom a marvel felé, hogy az ember nem tudhatja mostantól, hogy melyik hősnél esik legközelebb hasra -az egy más kérdés, hogy van olyan hülye, hogy mindent-vagy-semmit alapon a kiábrándultságán is felülemelkedik, és megnézi a következő építő-kockát is...

„if we kill him, we’re no better than them.”

az elmúlt néhány epizódban építgetett szálak szép (véres) fináléba torkolltak, és ez sokat elmond a sorozat szerkezetéről... de örüljünk annak, hogy bakuto-val el tudunk érni egy magaslati pontot, még ha ehhez ki is kellett menni a bethesda-szökőkúthoz, éjszaka, egy komolyabb teljesítményű esőgéppel a forgatási teherautó platóján. plusz a k’un-lun-i dráma is ott parázslott ezzel a kard-párbajjal párhuzamosan, mert danny barátja nem képes túllépni azon, hogy egy idegen elorozta tőle a vasököl címet (és a vele járó dicsőséget)... a találóan kígyóveremnek titulált meechum-család is jobban működött a feszültség alatt, főleg az tetszett, hogy harold a valószínűsíthető utolsó pillanatait is azzal szándékozott tölteni, hogy bebizonyítsa, hogy mennyire rossz apa, hogy egy igazi rossz ember -és persze erre még lesz is lehetősége, mivel a végjátszmára ő maradt az egyetlen rossz-ember a sorozatban. hacsak madame gao nem érkezik meg nevető harmadikként -vagy nem nő ki egy új nyúlványa a kéz-nek... (a hiphop-ra közös taichi-zást menőnek vagy szexinek szánták? mert egyik sem lett...) (##01.28.)

„i just need to restore my chi.”

történtek testi-és-lelki bajok az előző részben, tehát csak egy irányba indulhattunk nyílegyenesen -claire-hez... és nem csak a seb lett össze-tűzőgépezve, de végig is beszéltük az egész epizódot, mert mi mással lehetne gyógyítani a lélek sebeit, ha nem lelkizős csacsogással... a háttérből azért bőven mazsolázhatóak az érdekességek, például hogy miért épp’ egy külhonit választottak k’un-lun védelmezőjének, és a helyiek miként élték meg ezt, vagy hogy danny miért is hagyta el a feladatát (ez eleve érdekes adaléka az alap-mitológiának, mert egy marvel karakternek newyork-ban kell működnie, és nem a távol-keleten, ugye). de ide vehetjük azt is, hogy milyen érzés, amikor az egész életünk omlik össze, amikor az árulások és a hazugságok a felszínre kerülnek. és egész oké módon piszkálgatják ezeket a kérdéseket, az már más kérdés, hogy izgalmassá továbbra sem sikerül tenni a nagy egészet, plusz az ember kénytelen feszengeni azokon a részeken, ahol finn jones-nak érzelmeket kéne kimutatnia -például a tíz éves kora óta benne gyülemlő düh felszínre törését... (bármennyire is tipikussá formálódik colleen szála, azért örülök, hogy nem fordították ki magából őt -mert én már csak egy ilyen romantikus alkat vagyok...) (##01.28.)

„she’s the bad hand and you’re the good hand?”

nem tudom, hogy mennyire szándékos, amikor már egy színész kiválasztásánál elveszik a bizalom, amikor a negédesen mosolygó arcát látva tudod, hogy nem állhat a pozitív oldalon a karakter, akármennyire is be akarják ezt neked adni a készítők... szerencsére ez az érzet most engem igazolt, mert a múltkor felbukkant szenszei perszehogy az egyik (fő?) kéz, és vele együtt colleen-t is el lehetett fordítani danny-től... mondanám, hogy a szál értelmét a kitöréshez kapcsolódó verekedések adták, de sajnos még mindig nagyon hiányzik a bunyókból a kreativitás és a cool-ság (ami két évadnyi daredevil után teljesen érthetetlen)... a meechum-család valószínűleg csak azért szerepel a show-ban, hogy fárasszon, mert hiába tüntet hiányával ward, most az apa megy az idegeimre a kétarcúságával, ahogy előadja a szelídet, miközben ott fortyog benne az embertelen gonoszság... (##01.24.)

„the frog trapped in a well does not understand the sea.”

könnyen lehet, hogy arra lenne szüksége a show-nak, hogy madame gao folyamatosan beszéljen, a többiek meg csak kussoljanak mellette... de tényleg, ma is az egyetlen örömöm abban volt, hogy hallgattam, ahogy az öreglány mérgező kételyeket csöpögtet a fülekbe, miközben mellékesen olyan mondatok is kijönnek a száján, hogy ’engem végig kínoztak a 17.században’... persze tipikus gonosz-manipuláció az övé, amiben csak az a bosszantó, hogy a hősök rosszul reagálnak rá... vele szemben zombi-apu egy percig sem tudott felizgatni, lassan ébredt öntudatra (ásít), aztán persze előjöttek a rutinjai, csak ezúttal egy fagyis-kanalat használt gyilkos fegyverül (hortyog). az egyetlen dolog, amiért megérte visszahozni, az a lányával való találkozása volt, mert ott legalább sikerült feltekerni az érzelmi skálát nulláról másfélre... (igen, eltelt néhány hónap, újra próbálkozom magam alá gyűrni a megmaradt részeket, nekem ez a szuperképességem, hogy kitartok a rossz sorozatoknál is...) (##01.21.)

„’hey, claire. how was your trip to china?’ ’oh, you know... we committed arson, and then got killed by an evil ninja cult. it was great. what’d you do this weekend?’”

de jó, beleférünk kevin tancharoen rendezői naptárába, adjunk neki egy epizódot, aminek a nyolcvan százalékában beszélgetnek! és oké, kevin azért próbálkozik, a girl-vs-girl kardpárbaj még rendben is volt, de azzal ő sem tud kezdeni semmit, ha annyi van a forgatókönyvben, hogy ’olyan menő volt jackie chan a részeges karatemester-ben, úgyhogy idehányunk egy onnan lenyúlt jelenetet’... de tényleg, múltkor már éreztem magamban egy csöppnyi reményt, hogy elindultunk a gödör aljáról, erre most megint csak a bánatomat tudom telesírni ezeket a lapokat, és igazából a hátam közepére nem kívánom, hogy újra-és-újra szemet forgatva kelljen gépelnem a rinyáló danny-ről, a teljesen értelmetlenül viselkedő ward-ról, a nyílvánvalóan nem kínában felvett kínai bénázásról -és mégis, újra-és-újra nekifutok, hátha egyszercsak elfogynak alólam az epizódok, és jöhet végre valami remélhetőleg élvezetesebb, azaz a defenders... (#10.23.)

„this city is no place for the iron fist.”

no, végre írhatom azt, hogy nem kellenek a kungfu-s jelenetek, hogy egy működő epizódot kapjunk, mert ma az öklök viszonylag nyugalmi állapotban maradtak, a szájak annál inkább jártak, mégsem éreztem azt, hogy csak tépik őket funkciótlanul... mert tetszett, hogy mindenki irányítani akarja danny-t, megkísérteni őt, hogy letérjen a tiszta ösvényéről, és azért voltak jók ezek a jelenetek, mert sem madame gao-nál, sem az öregebb meechum-nál nem érződtek gonosz-monológoknak a szájukba adott szövegek. apropó, kísértés... hogy is volt az, hogy danny szüzességi fogadalmat tett...? bár egy cseppet sem bánom, hogy máris összehozták őket colleen-nal, mert jól működnek együtt (ezt a seb-varrós estétől a másnap reggeli ébredésig bizonyították is most) -és tulajdonképpen már azzal is megbarátkoztam, hogy danny mindig csak mesél a kolostorban töltött idejéről, de sohasem láthattunk ezekből a sztorikból egy percet sem vizuálisan... mikor már kezdtem volna megsajnálni tom pelphrey-t, hogy a tehetsége ellenére borzasztó szerepet kapott ward meechum-ként, jött egy fordulat, ami után úgy érzem, hogy végre megmutathatja majd magából az igazi (színészi) állatot... (#09.15.)

„i’m danny rand, apprentice of lei kung, champion of k’un-lun.”

ez ilyen meta poén, hogy rza-t elhívták rendezni a sorozathoz, miután volt neki egy ’the man with the iron fist’ című filmje korábban...? jól elmaszkírozták hoon lee-t a head-mentor szerepben, mert csak az utolsó pillanatban eszméltem rá arra, hogy job-ot bámulom már egy órája (mondjuk az sem segítette a felismerést, hogy sokkal mélyebbnek tetszett a hangja, mint a banshee-ben)... (btw, az szintén utólagos eszmélésem volt, hogy honnan volt ismerős claire ’sweet christmas!’ mondata...) szóval kellett az öreg tanítómester, hogy vezesse danny gondolatait, mert a srác már tényleg nem odázhatja tovább, hogy vasököllé váljon, és erről most gondoskodik a kéz, akik kedvesen egy levágott fejjel invitálják hősünket, hogy barátságosan küzdjön már meg velük... és a mese-hagyományoknak megfelelően három próbát kellett kiállnia a legkisebb királyfinak, először egy testi kihívást, aztán a tudata kerül veszélybe (meg a szüzessége! én egy ilyen érzékien veszélyes nőszeméllyel szemben biztos, hogy elbuktam volna...), aztán harmadszorra jöhetett ismét a tiszta bunyó -ahol aztán a lelkiismeret bukott el, és nem a test... (eközben vissza-visszanézünk az irodába is, bár ne tennék ezt, mert már mindegy, hogy józan vagy elvonási tünetekkel rendelkezik ward, én idegzsábát kapok a látványától...) (#09.14.)

„god! my mother says i can’t escape meeting people like you. that it’s my destiny.”

és akkor eljött a pillanat, amikor claire temple találkozott a defenders összes tagjával... ez több szempontból is örömteli fordulat, mert 1. rosario dawson-nak mindig örülünk; 2. mindig hoz egy kis könnyebbséget a jelenléte, most is vigyorgós volt, ahogy bepofátlankodott az ebédlőasztalhoz; 3. neki volt már dolga a kéz-zel, úgyhogy hasznos lehet a jelenléte azon túl is, hogy összevarrja az út közben keletkezett sebeket... mert bizony egyre közelebb a nagyon gonosz szervezet, ami most épp tuti droggal teríti az utcát, ráadásul kiderült, hogy egy régi ismerősünk is a köreikbe tartozik (remélem mindenki emlékezett madame gao-ra). és valahogy a nézői kedv is kezd felpezsdülni ettől, mert azt érzi az ember, hogy kiszabadult az irodák fojtogató levegőjéből, és azt is, hogy végre látszik valami cél a történetben. na ez nem jelenti azt, hogy ne húznák vissza az egészet meechum-ék a vállalati sárba... (örömmel éreztem mellkas-tájékon azt, hogy tudok szurkolni annak, hogy danny meg a sárkány-lány összejöjjenek mihamarabb.) (#09.13.)

„while you weren’t necessarily wrong there was probably a better way for you to win those people over than swinging your 51%-shareholder dick around.”

ehh, legalább ne egy folyosóra raktátok volna az első nagyobb verekedést, túl nagy a kísértés így az emberben, hogy összehasonlítsa a daredevil vonatkozó jelenetével -és túl nagy lesz a vérengzés, ha elkezdem kiszálazni a különbségeket... oké, az egy vágatlan jelenet volt, azokról meg köztudomású, hogy közel állnak a szívemhez, itt viszont már a dinamizmus hiányánál elveszítettek, és akkor még nem is jött a képregény-imitálós osztott képernyő sem (arról már nem is beszélve, hogy a triád-tagok milyen illedelmesek voltak, és csak akkor csapkodtak a szekercéikkel, amikor rájuk került a sor)... mondjuk legalább volt verekedés, nem csak hosszú-hosszú körbeszélgetések a vállalati dolgokról, ez is már valami... de tudjátok mi bosszantott a legjobban? hogy a nagy komolykodásban megpróbáltak viccelődni, és persze legidétlenebb humorhoz nyúltak, ami miatt egy komplett idiótának tűnt a főhősük (ciki integetések, nyikorogva végighúzott szék, ilyesmikre gondolok)... (#09.09.)

„so you’re gonna be the guy who walks away from $100 million?”

próbálom megfogni a pozitív oldalt, hogy ne mondjátok, hogy nem mozgatok meg minden belső energiát a sorozat kapcsán -mát ha az már nem lenne komoly erőfeszítés, hogy a defenders miatt majd’ fél év után folytattam a show-t... szóval azt például értem, hogy kapcsolatépítésekkel akarnak alapozni, és ez alkalmanként be is jön nekik -főleg ha mondjuk játékos bunyó segíti az építkezést, mint colleen esetében... btw, a kis sárkánylány a legszimpatikusabb az egész bandából, igaz szegény ő sem ugorhatott el a klisé-pofonok elől azzal, hogy belekényszerítették egy ketrecbe egy kiszámítható összecsapásra... de az is jó volt, ahogy dany felépítette a stratégiáját a volt gyermekkori barátai ellen -azaz hogy felkereste az egyre több marvel sorozatban felbukkanó hogarth-ot (akinek persze voltak kötődései a rand családhoz is)... de sebaj, mert carrie ann-moss mosolygó szemeit mindig öröm látni... akinél viszont nem hagyja a sorozat, hogy eldöntsem, hogy hányadán állok, az joy, mert nagyon vegyes jeleket küld a néző felé, hol szimpatikussá, hol ellenszenvessé téve őt (ez utóbbi akkor gyakoribb, amikor a bátya is a közelében van -ez jelent vajon valamit...?). (#08.26.)