soroló

„just a little drunk hunting with hemingway. what could go wrong?”

nem éreztem indokoltnak kezdetben, hogy nate-et elszakították a csapattól, de kifizetődő lett, hogy a köré felrajzolt problémás apa/fia kapcsolat ilyen hangsúlyossá vált így idén... először úgy tűnt, hogy csak olcsó gimmick lesz, hogy híres embereket dobálnak be a mai részbe (mondjuk a fitzgerald-ék így is csak egy kacsintós poénnak érződtek), de a férfivá érés témakörében igencsak releváns személy ernest hemingway, úgyhogy el tudom fogadni őt ötletes vendég-szereplőként... a pozitív cukiság egy idő után fárasztóvá tud válni, és most elég közel jártak ehhez az írók mona-val, de aztán szépen elkezdett működni a köré épített lehetetlen trió, azaz szórakoztató volt a boszorkány, a klón és a mágikus állat-simogató élet-bölcselet gyűlése az olcsó rozé felett... (azt hiszem, minden férfi- és leszbikus-társam nevében köszönhetem meg sarah születésnapi ajándékát, wow, szerencsés lány ez az ava...) (a humor mellett mindig is az érzelem-adagolás volt az alkotók nagy erénye, és most is ügyesen görgetik előre az érzelmekkel terhelt szálakat -és néha elegendőek ezek az apró lépések, egy pofon után jöhessen egy a kis mosoly. ugye charlie...?) (×04.30.)

„guys, i think we’re going to need a bigger time ship.”

ezért kell tartani egy japán származású írót a stábban, mert neki biztos eszébe fog jutni, hogy milyen régre is nyúlik vissza a kaiju történelem a szigetország filmjeiben... de hogy jön egy igazi japános óriás-polip a varázslényes évadba? nyugi, megoldották a író-srácok... az is tetszett, hogy nem felejtkeztek el arról, hogy mr.honda egyfajta allegóriaként képzelte el godzilla-t, a természet bosszújaként az atom-kísérletek után, vagy ha tágabban nézzük, akkor a japánra ledobott atombombák után. és most is működött, amikor a rendező a hirosima miatti rémálmairól mesélt... a b-szálon constantine kapta vissza az életerejét a jók oldalára sodródó, önmagát kereső nora darkh segítségével... a c-szálon a hivatalban kergetőztünk néhány valódi meselénnyel (uh, baba yaga-nak milyen kis szakálla volt), és úgy tűnik, hogy ismét sikerült véletlenül bővíteni a csapatot... mondhatjuk, hogy ide kapcsolódóan volt egy d-szál is, egy alkoholba és pulykasütésbe fojtott hálaadás heywood-éknál (elég komolyan bevonták nate családját a sorozatba megint)... szóval nem mondhatjuk, hogy hagytak volna unatkozni minket az írók -bár lehet, hogy mick-re kéne hagyniuk legközelebb is az írás nagyját, és akkor minden epizódban feltűnhetne egy három (vagy négy) csöcsű harcias amazon... (×04.07.)

„summer camp? as in bug bites, bunk beds, and mean girls?”

elég specifikusan idéztek most elénk egy korszakot -nem úgy általában a kilencvenes évek voltak azok, amin mosolyoghattunk egy sort, hanem az akkor (újra) divatba-jött tini-horrorok kapták meg a magukét. persze csak amolyan, kedves, félrenézős, országos-tévés változatban... jó ötlet volt ava-t is elvinni az útra ezúttal, mert szórakoztató volt a karót-nyeltsége a kislányok között, és végképp megbizonyosodhattunk arról, hogy mennyire jó páros is ők sarah-val -még akkor is azok voltak, amikor a helyi százfűlének köszönhetően tinikké változtak át egy kicsit (és így még a gyermekkor nélküli ava is tanulhatott valamit a gyerekkorról) (nem perverzióból kérdezem (cöcöcö), de nem vállalhatták be a készítők a tini-csókot?)... ray és constantine párosa is jól működött a maga ellentétében, főleg, hogy az ügyeletes kiscserkészünk most szó szerint cserkészkedhetett (a szokásos lelkesedésével feldobva a jeleneteit)... azért a hajóra is vissza-visszanéztünk, hogy elkezdjük integrálni amaya 2.0-át, de még tartogatják az írók, hogy később bontakozhasson ki igazán... (azért fun lett volna, ha a végén az igazi swamp thing-et is behozzák, és nem csak a régi haverja (john constantine) emlegeti őt...) (×04.03.)

„anarchy in the u.k.”

hát perszehogy a sexpistols-ra utalok az idézettel, mert amikor megláttam a ’1977, london’ táblát a nyitányban, egyből tudtam, hogy a punkok lesznek az epizód középpontjában -pedig a cím alapján jöhetett volna a hírhedt abba-küldetés is, amit nem igazán fedtek fel meg anno... no, de itt van nekünk egy kis anarchia, ahol nincs biztonságban sem a monarchia feje, sem a hűséges corgi-jai... ééééés persze az írók ezt a részt is a lelkükre vették, mert a cinikus punk constantine ahelyett, hogy mélyítette volna a zenei tudását, inkább egy családi problémával nézett szembe, ha már hazatért az anyaföldre -és egyből segítette is őt ebben az ügyeletes lélek-építő, zari... de a mágikus lénnyel való bánásmód is sokkal érzelmesebb lett, mint máskor, hiszen nem egy gonosz teremtményről van szó, csak egy örökös kívülállóról, aki nem véletlenül a lázadás igazi zenéjében találta meg önmagát (magamtól csak azt tudtam, hogy anjli mohindra baromira ismerős valahonnan -az imdb kellett, hogy a homlokomra csapjak, hátperszehogy pár éve még lelkes tiniként szaladgált sarah jane mellett)... és persze hallottam arról, hogy amaya valamilyen formában visszatér közénk, de nem gondoltam, hogy ilyen ötletesen oldják meg ezt az írók -szegény nate, pedig már a gary-féle bohókás barátság kezdte kigyógyítani a az iránta érzett szívfájdalmából... (×03.26.)

„the devil’s hold over these witches is stronger than we have ever faced. hanging them will not suffice. they must burn.”

a legends írószobájában mindig kényesen ügyelnek az egyensúlyra, de talán most eggyel komolyabb volt az epizód, mint máskor, nem? mármint persze, most is tele volt a szokásos őrültségekkel a rész, egy igazi disney-s tündér-keresztanya is dalolva tette tiszteletét a színen, az isten szerelmére, de a másságtól való beteges félelem túlságosan eluralkodott a hangulaton, és teljesen érthetően zari ezt a szívére is vette. pedig tudhatná, hogy milyen szélmalomharc a bigottság ellen harcolni... nem nagyon tudom, hogy mit akarnak kezdeni nate-el, gyanúsan leválasztották őt most a csapatról, továbbgörgetve a családi magán-szálát, viszont azért jár a pacsi, amiért összepárosították ava-val, mert jó csapatnak bizonyultak... a komolyabb téma miatt most talán egy fokkal kevésbé szórakoztam jól, mint egyébként szoktam a sorozaton -de persze azért nagy vigyorgások így is akadtak, hé, ray és mick kismalacként rohangáltak a hajóban, hehehe... (×03.21.)

„woodstock is beautiful.”

kicsit tartottam attól, hogy a démonok premier plánba kerülésével túl sokat fog sötétedni a sorozat tónusa, mert elfelejtettem, hogy a legends írószobájában képesek őrülten fun módon tálalni a legkomolyabb komolyságokat is. meg az is elsuhant mellettem, hogy nem csak démonokról szólt a baljós előrejelzés tavaly év végén, hanem mindenféle mágikus lényről -például egy cukin vérengző egyszarvúról, ami hallucinogén csillámgélt spiccel magából... igen, a legends még mindig a régi, lazán tolják a biciklit a falig, teljes erőből... az írókat ezúttal a hatvanas évek szelleme szállta meg, egy kis beatle-mánia után vigyorogva hempergőztek meg a make love, not war szellemiségében, tökéletesen elkapva a woodstock-érzést (lásd a boldog hippiket, a fellépő ikonokat és a ’white rabbit’ című jefferson airplane dalt, ami a pszichedélia esszenciája)... de azért ne felejtsük, hogy a sorozatra nem csak a röhögős idétlenkedés jellemző, hanem az is, hogy komoly hangsúlyt fektetnek az érzelmekre is, amik miatt igazán hozzánk tudott nőni a show, és ezért most akarjuk, hogy működjön a hosszútávú kapcsolat a szöszik között, szeretnénk hogy ray megtalálja a boldogságát, szurkolunk nate-nek, hogy rendbe-rakja a családi kapcsolatát, és megszakad a szívünk zari-ért, amiért szétfeszíti őt a tudat, hogy nem tehet semmit azért, hogy ne hulljon szét a családja... abból is látszik, hogy mennyire a szívemhez nőt a sorozat, hogy máris felkavartam a cw-s vetítési rendet, csak hogy minél hamarabb láthassam ezt a szezon-kezdést. (×03.17.)

„are we making a baby?”

a világmegmentés igenis komoly dolog -de azért miért ne lehetne elviccelni egy kicsit...? mert az önfeláldozásokkal súlyt adtak annak, hogy egy nagyon erős démont kellett megakadályozni a világuralmi törekvéseiben, ugyanakkor minden egyes lehetséges pillanatot igénybe vettek, hogy idézőjelbe tegyék a komolyságot... mert az eddigi gyűjtögetésnek hála egymásba fonódhatott a hat totem, így a bolygó kapitánya és a szellemírtók szerelem-gyermekének világra hozatala után hatalmas vigyorral nézhette mindenki végig a végső harcot -mert az eddig őrült ötleteket sikerült még inkább a sztratoszféráig fejelni... azért is funkcionált baromi jól fináléként ez a rész, mert a ’nincsenek véletlenek’ elvét bevetve felsorakoztatták az idei évad legfontosabb elemeit, és visszahoztak mindenkit egy (remegő kamerás) bunyóra, akit csak lehetett. de már az egész premisszát is bűnös élvezet kimondani: a vadnyugaton caesar légiói összefogtak fekete-szakáll haramiáival és egy maréknyi viking sereggel, de meggátolta őket a győzelemben a trójai heléna által vezetett pozitív hősök csapata, aminek fontos tagja volt egy klón a jövőből és egy fiatal apuka is... hogy szép kerek legyen ez a kör, az aruba-i napfényben köszöntünk el idénre a legendáktól -jövőre is jöhet egy átívelő keret, az anomáliák helyett ezúttal démonokkal... (##07.16.)

a mai nap a legjobb példa arra, hogy az arrowverse sorozatai közül a legendák kalandjai állnak hozzám a legközelebb mostanság -mert tudtam, hogy a héten szűkös lehetőségeim lesznek leülni a tévé elé, úgyhogy előre vettem az évad utolsó két részét -és ahogy várható volt, nagyszerűen is szórakoztam... mert már második éve tart a direktíva a legends írószobájában, hogy a szórakoztatást mindenek elé kell venniük, hogy mindent le kell önteni kikacsintásokkal, könnyed hangvétellel, idézőjelek közé kell tenniük a nagy szuperhősködést és világmegmentést, bátran be kell fogadni a camp-ságot, túl kell tolni mindent a falig és tovább... úgyhogy nem véletlen, hogy a rajongók egy nagy beebo-öleléssel fogadják a show mostani inkarnációját, és biztos vagyok benne, hogy az alkotói folyamat is hatalmas móka lehet... azért arról sem felejtkeznék el, hogy a karakterek mikroszintjén is jól kufárkodtak az írószobában idén is, az egyik alap-tag elvesztése tudott drámai módon ütni, a szerelmi viszonyok organikusan fejlődtek és burjánoztak. és úgy mellékesen volt egy nagy átívelés is, ami a végére szépen magához vonzott minden mellékszálat, hogy egy nagy és szerethető fináléban csúcsosodjon ki minden. ha így folytatják a srácok, tényleg legendákká vállnak a végén...

„we’re on obamacare.”

itt van a tarsolyban john noble, egy fantasztikus karakter-színész -az nem lehet, hogy csak a hangját használjuk és nem poénkodunk egyet az egyik legendássá vált szerepével! így történhetett, hogy a legendák találkoztak denethor-ral... de ez még semmi, mert maga a president is tiszteletét tette az epizódban -na nem az a parókás papagáj, aki jelenleg a fehér házban székel, hanem az utolsó igaz elnök, aki olyan intellektussal végezte a feladatát, hogy annak hiányát most az egész világ megszenvedi... bevallom, hogy a zambézi-ben eltöltött percek kevésbé tudtak számomra működni, talán azért, mert nem akarom magam arra emlékeztetni, hogy idővel szét fogják szedni az amaya/nate kapcsolatot. vagy csak a jiwe-család nem áll hozzám elég közel. vagy csak nem működött amaya nyugdíjas-sminkje, nem tudom... viszont damien darkh-on még mindig jól szórakozom, és jó ötletnek tűnt írói részről az átállítása -a legendák részéről persze pocsék volt a terv, mert mindenki tudta, hogy az őrült kurafi könnyedén forgatja a köpönyegét. viszont a szeretetből fakadó drámája jól működik... ahogy azt is át tudom érezni, hogy ava megkérdőjelez magában mindent a származása miatt... (tudom hogy csalok, és nem ez a rész jött volna a vetítési sorrendben, de túlságosan vonzott, hogy megtudjam, mi lesz az évad végén, minthogy ne vegyem előre az utolsó két részt.) (##07.16.)

„this is the second worst attack of the clones i’ve seen.”

pedig rettegtem attól, hogy valami sokkal rosszabb titok fog kiderülni ava-ról -ráadásul elég szórakoztatóan prezentálták a 2213-as klón-háborút (mondjuk nem-tipikus klónokat láthattunk, mert robot-szerűen hozták őket létre, egyből a kifejlett felnőtt formájukba öntve őket)... a gary-féle humorral elég vékony jégen járnak, de még pont jópofa a sok bénázása és félreértése... nem gondoltam volna, hogy a nate/darkh duó is ilyen vigyorokat vált majd ki belőlem, de a bociszemű srác és a kínzásokba belefáradt gonosz baromi jól működtek együtt... ahogy mick-nek is találtak végre egy partnert, aki mellett érdekes lehet a nagy zabagép, és nagyon tudom értékelni azt, hogy zari-nál ennyire a felszínen tartják a vallását is... azért a mókás szálak mellé kellett egy kis komolyság is, úgyhogy kuasa bebizonyította azt a klasszikus tételt, hogy minden negatív szereplőben ott lapulhat némi jó a lelke mélyén (ráadásul a családja iránti kötődésből áldozta fel magát most)... (a sorozat egyik nagy fegyverténye, hogy az ilyen kis lépéseket megtevő epizódokat is úgy prezentálja, hogy az allergiától prüsszögő napjaimat is szebbé tudják tenni.) (##07.15.)

„you look like you’ve seen a ghost.”

mennyire pozitív már, hogy egy alapvetően borongós és a félelmekre építő epizódban is megtalálták az írók azokat a kiskapukat, amiken keresztül humorral és cukisággal tudják teletömni a részt (mondjuk ott volt a project nostromo, a doctor who kacsintás, az ad&d sztori és remélem most már mindenki tényleg nagyon shippeli a sara/ava kapcsolatot, mert meg kell enni őket, olyan cukik, amikor romantikáznak)... de azért a könnyebbség mellett ott volt a piszok nehéz súly is, sara terhe, amit mallus rápakolt (nem beszélve a nagyon más külsőről, amit a paróka, a smink és a kontaktlencse adott), de a többiek megkísértése is hatásos volt az elvesztett lelkekkel... el is kélt john constantine segítsége, aki szokás szerint hozta a formáját, mind a laza dumálós, mind a kántálós-szenteltvizes verziója baromi szórakoztató... hjaj, persze egy ilyen epizódból nem jöhettünk ki lelki zűrök nélkül, így sara-nak rá kellett döbbennie, hogy a démonnak nem nehéz feladat felszínre hozni a benne lévő kegyetlenséget (köszi ra’s, hogy belenevelted ezt), és így persze-hogy össze kellett törni a nézők szívét az álom-kapcsolat megbillentésével... (ugye mick a totem felvétele után már más szerepet is kap azon kívül, hogy vedel és morog...?) (##07.11.)

„they call it rock and roll. i call it the devil’s music.”

vegyük szó szerint azt a kifejezést, hogy a ’rock’n’roll szelleme’? hát ez elég egy hülye ötlet... persze azért a legends írószobájában elég fifikás arcok ülnek, úgyhogy ebből az elszállt gondolatból is ki tudtak préselni egy tolerálható epizódot... mi, akik a popkultúrában élünk nap-mint-nap, igenis át tudjuk érezni, hogy mennyi minden változna meg körülöttünk, ha már az alapoknál megakadt volna a mai zene fejlődése, ha egy túlmozgásos sármos fehér srác nem hozza el a nagyközönségnek a füstös kis kocsmák zenei hangulatát... mindig veszélyes, amikor ismert személyekkel játszanak a sorozatban, de egyfelől szimpatikus volt, hogy így utánanéztek a király múltjának (halott ikertestvér, vallásos családi háttér), másfelől viszont találhattak volna olyan színészt is, akinek jobban elhiszem a tátogást és a gitározást... sosem voltam igazán elvis-es, de most itt szól az értékelő-írás alatt a bestof-ja, és tök sok kis finomságot lehet felfedezni a zenéjében -úgyhogy köszönöm a készítőknek, hogy teret engednek az ilyen kulturális misszióknak is... (mick és az egér sztorija ritka infantilis volt, de legalább szórakoztatóan tette a dolgát...) (##07.03.)

„it’s high time you showed your dad what’s really inside you -besides a demon.”

darkh-ék csak néhány perces színtiszta gonoszkodásra voltak jelen eddig az epizódokban, de most eljött az ideje, hogy több időt töltsünk velük, összemelegedjünk kicsit -vigyorogva hallgassuk damien fa-vicceit, és végre többet lássuk nora-ból a szokásos vicsorgásokon túl... és tök jó, hogy leginkább ray hozhatta ki a lányból a démonon (és daddy-issue-n) túli emberi vonásokat, jó kis párost alkottak. és eközben kicsit rendeződött a folyton évelődő apa/lánya kapcsolat is, mert egy világvéget váró kegyetlen (és 257 éves) lénynek is lehet szíve valahol odalenn a mélyben... hogy csak ne csak komolytalankodjunk, beóvakodtunk a hidegebbnél is hidegebb hidegháborúba is, és hogy ehhez meglegyen a hangulat, igazi kém-thrillerek jellemző módon vágták párhuzamosan a jeleneteket -de akár mondhatjuk azt is, hogy nem csak a cím volt coen-testvéri ihletettségű a mai epizódnál... na jó, tényleges komolyságot a mallus jelentette fenyegetettség hozott inkább, mert megint pár lépéssel haladtunk előre a főszálon. (hmmm, komolyan kellett valami nagy titok ava-nál, ami majd megmérgezheti ezt a cuki kapcsolatukat sara-val...?) (##07.01.)

„a true pirate doesn’t live for tomorrow. they only live for the moment.”

óh, végre feltűnt az alkotóknak, hogy mennyire passzol a sorozat zenei főtémája egy kalóz-kalandhoz... no de a disney perelni fog vajon...? szóval idén már volt egy kedves hommage az e.t.-nek, legutóbb a mormota napot (a.k.a idétlen időkig) idéztük meg, most meg a karib tengeren jártunk rumot vedelni és kincset keresni -és persze ettől még nem kéne a johnny depp-féle mozi-sorozatot emlegetni, hiszen kalózok előtte is szelték a filmszínházak gyöngyvásznait, csakhogy túl konkrétak voltak a szóbeli és vizuális megidézések, hogy ne gondoljuk azt, hogy a készítőknek nem azok a filmek jártak a fejükben... no, túlragoztam, a lényeg, hogy a múltkori zari-kiemelés után most amaya kapta meg a maga (fél)epizódját, és a sok busongás és családi aggódás után tök jól állt neki, hogy badass lehetett és látványos kard-párbajokat vívhatott... azért kellett hozzátennem, hogy egy fél epizód volt csak az övé, mert azért kellő hangsúlyt kapott sara-ék első normális randija is (csini ruciban, kis veszekedéssel és nagy csókkal a végén), és valamiért úgy gondolták az írószobában, hogy most kell felvezetni wally érkezését is a csapatba -igaz, valóban szórakoztató (és éneklésben erős) párost alkottak rip-pel ma... (##06.26.)

„hedgehog day!”

minden fantasztikummal kacérkodó sorozatnak elő kell jönnie egyszer egy time-loop-os epizóddal -bár legalább a legends írói nem tagadták meg a nagy elődöket, sőt, szemérmetlenül utaltak a téma igazi klasszikusára, a bill murray-féle időtlen időkig-re... na de mire használták fel ezt a gimmick-et? azon kívül, hogy zenés montázsra poénkodják el a végtelen lehetőségek fárasztó mivoltát? hát arra, hogy a még mindig kissé kívülálló zari-t végleg beépítsék a csapatba... és baromi jól működött, hogy a folyton mérgesnek tűnő lány a felfedett titkoknak hála közelebb került a teljes bandához -még akkor is, ha a brutális őszintesége megmarad a végéig... a végére aztán csavartak egy kicsit az írók, és bevonták gideon-t is a játékba, de igazából a hajónak is ugyanaz a célja, mint az íróknak -a legendák között tartani az újoncot... nem is tudom, hogy mi működött jobban az epizódban, a humoros aspektus (pl. mick és a regénye) vagy a fellebbenő romantikus vetülete (sara-ék flörtje és amaya-ék megállíthatatlan vonzódása), mert igazság szerint minden egyes jeleneten felhőtlenül lehetett szórakozni. és extraként még meg is kedveltették velünk az eddig kicsit távolabb tartott új karaktert... (ja, és szeretném látni azt a jelenetet, amikor a legendák abba-nak öltözve előadják a waterloo-t...) (##06.26.)

„guys, be careful. you’re in an asylum with a demon. it’s a twofer of terror.”

azt már tudtuk, hogy john constantine nikotin-füstön suhanva betoppan a legendák életébe, de azt nem gondoltam, hogy érkezik vele a teljes ’ördögűző’ kulimáz is... pedig szépen megidézték a klasszikus filmet a vonaglásokkal (a ragyogásra meg aprót kacsintottak ezen felül). és hogy még feldobják a borzongató hangulatot, egy elmegyógyintézetben játszódott a sztori nagyrésze... most már tudjuk, hogy mallus egy démon, de szerencsére nem olyan fajta, aki megriadt a hagyományos kereszt+szenteltvíz kombótól -mondjuk eleve az időutazás a mániája, szóval nem is lehetnek ezek a gyenge pontjai... constantine gyűrött ballonkabátja meglepően passzolt a mi kis diverz csapatunkba, főleg sara-val működtek együtt nagyszerűen (még egy kis kufirc is belefért a nagy izgalmak közepette)... jól sikerült a vágással is fokozni a feszültséget, mert nem csak a nyaktekergetős démon jelentett veszélyt (meg a hatvankilences (szmájli) kalandok), de közben a hajóra is vissza-vissza kellett néznünk, mert amaya egy családi problémával küzdött épp’ ott... (kényszerű szünet ide/vagy/oda, a sorozat ugyanolyan szórakoztatóan tért vissza, mint ahogy itt hagyott bennünket.) (##06.24.)

„beebo hungry.”

mély gyászba is zuhanhatott volna az epizód a crossoverben történtek után, de sokkal intelligensebben emlékeztek meg a készítők az elhunytról -visszahozták a fiatalkori verzióját... méghozzá egy egészen őrült alapötletű epizódba, ahol a vikingek egy beszélő plüssállatot imádnak, miközben meghódítják amerikát... jól kihasználták az északiak hiszékenységét, és nem csak egy kék műszőrös manóval, hanem odin-nal is, aki damien darkh képében szórta villámait... persze a csapat az újabb hajmeresztő kaland ellenére azért gyászol, főleg jax, aki még a back to the future levéltrükkjét is megpróbálta bevetni, hogy megmentse a barátját. a többieknek meg ott van snart, aki nagyon viccesen pszichológust játszik, elemez és próbál segíteni -akár még mick-nek is az alkohol-problémájával kapcsolatban (’az alkohol maximum csak akkor probléma, ha elfogyott’)... ami még nagyon tetszett, hogy a sok hajtépés után most már civilizált módon kommunikál sara és az irodai néni (ava), az egyik elfogadja a másiknak a szabálykövetést, a másik hajlandó egy kicsit lázadni is az egyikért -szép kapcsolat-építés zajlik a szemünk előtt. (tök jó hajakat csináltak a vikingeknek a fodrászok, hőseink viszont mókásan néztek ki kérlelhetetlen északi harcosokként...) (##06.09.)

„i hate nazis.”

ha alternatív történelem van szó, az íróknál mindig a nácik nyernek, de valahol megértem, hogy ehhez a toposzhoz nyúlnak, mert egyértelmű, hogy ki a gonosz, jól lehet vizualizálni a szimbólum-rendszerüket, egy ismert borzasztó világ, aminek a következő eljövetelét nem kívánja a nézők egyetlen porcikája sem... persze ha ezt az alter-törit kombináljuk a párhuzamos világok elméletével, azzal csak még többet nyerhetünk, mert náci gonosszá lehet tenni a hősöket -a színészeknek is jót tesz, ha átléphetnek egy új szerepkörbe (melissa benoist finom mozgás-különbségekkel tök jól érezteti, hogy ő most overgirl, stephen amell viszont megmarad a szokásos faarcánál az új führer esetében is)... és persze nézőként jól lehet játszani a ’vajon még ki bukkan fel új szerepben’ bingón, és vannak igazi meglepetések is számunkra, egy-egy csavar kedvéért komolyan alámerültünk az univerzum mély-mitológiájába (tommy merlyn deep cut volt, a kedves és barátságos snart-ot viszont még szoknom kell)... a crossoverek egyik nagy előnye, hogy bátran lehet olyan párosokat és csapatokat kikeverni, akik korábban nem (nagyon) találkoztak még, pedig működik az interakciójuk egymással -és most nem csak a szexuális vonzódásra gondolok (btw, meleg párokat minden sorozatba!)... örültem, hogy ezúttal egy egészként kezelték ezt a négy részt, nem volt érezhető, hogy éppen milyen címen fut az adott negyven perc, és meglepő módon az anya-sorozatokból hurcolt lelki- és magánéleti-problémákra sem mindig az elvárható helyen született megoldás, hanem ott, ahol a dramaturgia megkívánta... és olyan történésekről beszélünk, amik komoly következmények voltak, vagy komoly kihatással lesznek a későbbiekre, úgyhogy a makacs (nem)nézőknek komoly fejfájást okozhattak az írók a filmes gondolkozással... mert persze beszélhetünk itt a nácik püfföléséről, de ezt a két órát a szeretetbe vetett hitt vitte előre -és mondhatjátok, hogy ez émelyítően cukrozottan nyálasan hangzik, pedig működött a magánélet nagyrésze. igen, az esküvő is, igen a szakítás(ok) utáni fájdalom is. és igen, beleszakadt a szívünk abba, hogy egy színész úgy döntött, hogy belefáradt a szerepbe, és inkább továbblépne. és azért törtünk meg, mert annyi időt invesztáltunk már a karakterekbe és a szeretetre épülő kapcsolataikba... no de mit kapott a szemünk? egyfelől látható volt, hogy a rendezők jobban elengedhették magukat, több volt a kamera-mozgás az átlagosnál, a cgi megütött egy okés tévés szintet, és a közelharci bunyókban volt egy pár, ami igazán látványosra sikerült. azzal viszont nem tudtam mit kezdeni, amikor ész nélkül szórták egymásra a lövedékeket, komolyabb következmények nélkül (viszont küldenék egy buksi-simit a badass nőkért, akik akár képességek nélkül, magassarkúban, feltépett ruhában is nekiesnek az ellenségnek, ha úgy hozta a sors)... szóval: ha az összképet nézzük, eddig ez a nagy dc-tévés esemény működött a legjobban, egy percig sem fáradtam le a majd’ háromórás maraton alatt -csak azt nem értem, hogy miért nem finálénak rakják be ezeket az évről-évre visszatérővé tett csúcspontokat...? (##06.04.)

„paris stole helen from menelaus. and the war began...”

a főiskolán tanított minket kertész istván professzor, akinek ’a hódító róma’ című könyve így kezdődik: "a nők miatt történt minden." most ennek az epizódnak a fényében újra-gondolhatom az éltes történészek által belém-diktált nézeteket: a férfiak a nők nélkül is erőszakos vadállatok, de egy gyönyörű nő közelségétől aztán tényleg eszüket vesztik... bár az 1937-es hollywood-ot látogattuk meg most, de azért a mai álomgyári viszonyok is megkapták a magukét az íróktól (damian darkh szerint nehéz gonoszabbnak lenni egy film-producernél), és erőteljes girl-power-rel mutatták be, hogy igenis tud változni a férfiközpontú világunk... szívesen hajtok fejet az alkotók felé, amiért fellapozták a korszak megfelelő irodalmát, és hedy lamarr-t emelték ki ebből a hőskorból, aki nem csak szép, de okos nő is volt (még egy külön vonalat is lehetett építeni a találmányaira, amik kihatottak a waverider-re is)... szórakoztató mellékszálként egy klasszikust dobtak be nekünk egy testcserével, és azt kell mondanom, hogy bár victor garber nagyszerű színész, azért ezt a kört most franz drameh nyerte, aki tökéletesen levette az idősebb társa modoros hangsúlyozását... (egy dolgot nem értettem csak az epizódban: ha minden férfiember helena lábai előtt hever, akkor a nőkhöz is vonzódó sarah-ra miért nem volt hatással...?) (##05.05.)

„-victorian london. opium dens and low-cut corsets.

-arthur conan doyle and the rolling fog.

-syphilis, whores, and vampires.”

az a jó azokban az epizódokban, amik irányt váltanak félúton, hogy nekem is tér jut arra, hogy csapongjak... szóval egy viktoriánus horror-hommage képe jelent meg elsőként a szemünk előtt, rip hunter holmes-i képességekkel felruházva haladt a nyomok után, majd becsatlakoztak a legendák is, hogy nosztalgiázzanak kicsit a közösen átélt kalandokra -szigorúan felpolcolt hajakkal és mellekkel, mégiscsak a fűzők korszakának zenitjén jártunk a századforduló környékén. csakhogy... rövidesen kiderült, hogy a horroros beütés csak (temetői) ködösítés, és igazából az évad átívelését igyekeznek berúgni épp az írószobából, egy téren és időn túl létező nagyon gonosszal, és egy nem kevésbé szórakoztató, már jól ismert rosszfiúval damien darkh személyében (btw, a feltámadás utáni popzenére abárolás kicsit túlzás volt az én ízlésemnek)... szerényen meghúzódott a háttérben a családi veszteségek fájdalma, ami segítségével szépen lépdelnek előre zari szálán az írók (és nem ismeretlen ez az érzés amaya-nak vagy sarah-nak sem), és hát a professzor is komoly dilemmában van, hogy a családot vagy a világmegmentést válassza-e. (##04.28.)

„what’s ’e.t.’?”

...és a nyolcvanas évek hulláma csak gyűrűzik tovább egy-és-egyre... gyerekkorunk spielberg-i látásmódja nem csak a stranger things-re hatott jelentősen, de a legendák írószobájában is találtak helyet arra, hogy fejet hajtsanak a mesternek -egészen mesteri módon, felhalmozva az összes kötelező kelléket, a fehér-kerítéses kisvárost, az egyedülálló, sokat dolgozó anyát, a magányos és különc kiskölyköt, akit a kíváncsisága és szeretet-éhsége hajszol bele egy nagy kalandba (plusz a delorean népszerűvé tételéhez is volt ugye némi köze spielberg mesternek) -arról már nem is beszélve, hogy szó szerint idézték fel korszak legikonikusabb jelenetét, ami pont azért volt szerethető, mert ennyire pofátlanul nyúlta a nagy elődöt... jó volt a kontraszt a jelen kicsapóan pozitív ray palmer-e és a gyerekkori szomorkás énje között, igazi ifjúsági-filmes tanulságként szolgált az, hogy legyél türelmes, és megtalálod a barátaidat, azokat, akikre igazán számíthatsz... azt is okosnak gondolom, hogy ez a rész pont akkor érkezett, amikor egy új karakternek kell beintegrálódnia a csapatba, és aki szintén a magány szigetéről érkezett a zsúfolt hajóra, így ő is sok tapasztalattal kerülhetett közelebb a srácokhoz... (hehe, nate milyen borzasztóan tud flörtölni...) (##04.20.)

„-we were just trying to help.

-by starting a prison riot at the a.r.g.u.s. facility?”

a sorozat eredeti ötlete az volt, hogy az arrow/flash-ből kiebrudalt alsóbb kategóriás hősöket újra-hasznosítsák, de ezt azt is jelenti, hogy képlékeny a csapat összetétele (igaz, az alap-mag a kezdetektől jelen van) -és úgy tűnik, hogy az a terv, hogy minden évadban színesítjük kicsit a portfóliót. akár vehetjük ezt szó szerint is, mert a mai nappal egy muszlim hősnő is a család részévé vált... az a jó, hogy kellően nagy rejtélyt fontak köré (és a családja által birtokolt varázserejű tárgy köré), de az is segítheti a könnyű beilleszkedést, hogy mr.rory erősen szimpatizál vele a korábban elkövetett kihágásai miatt (ha már mick, kicsit túl direkt kacsintás volt dominic purcell szájából a ’prison break’ kifejezés, nem?)... ha már egy új totem került a hajóra, ideje volt rendbe-hozni az eddigit, amihez amaya-nak önmagában kellett megtalálnia a megoldást és az erőt. persze azért ehhez hathatós segítséget kapott nate-től, aki simán elhozta az epizód humor-herold-ja címet a beszívott magánszámával... (néhány katonai kocsi, és kész is a totalitárius disztópia hangulat-festése...) (##04.13.)

„look who joined the circus. we’re gonna need a bigger tent.”

hmm, jobban szeretem, ha nagyban gondolkoznak a srácok (és velük az írók is) -azaz hogy nem egy egyes szintű problémát akarnak megoldani, hanem rámennek a nagyvadra... mert egy kardfogú tigrissel súlyosbított 19.századi vadnyugati freakshow csak egy közepesen izgalmas hetiügynek érződik, még ha a végére sikerül is felsrófolni az izgalmakat (plusz mindig öröm a tévé-képernyőn látni billy zane-t)... de értem, kellett valami indok, hogy visszahozzák amaya-t, ezért volt a kevés költségvetésből spórolósan kihozott nagy-cica is a forgatókönyvben -és egyfelől örülünk, hogy a gyönyörű zambiai hősnőnk a csapattal van ismét, ráadásul érdekes háttér-drámát is hozott magával (az állati ösztönök átveszik az uralmat a tudata felett), ugyanakkor nate borzasztóan viselkedett az egész epizód alatt miatta... és nem az volt a bajom, hogy rosszul kezelte, hogy a csaj szó nélkül lelépett mellőle fél évvel ezelőtt, hanem ahogy mismásolta és kicsinyítette a szívfájdalmát, és hogy a pohár fenekéről feltekintve folyamatosan konfliktusokat generált a legendák számára... igaz, megtalálják ők maguk is a bajt -viszont mondjuk sarah konfliktusa a hivatalnok-nénivel szórakoztató volt, főleg amikor két pofon között megálltak egy kicsit fújni egyet... (##04.07.)

„we came, we saw, we kicked caesar’s ass!”

hát itt sem tartott sokáig a tavaly év végi felpezsdítő dínós cliffhanger feloldása -rip jött, és percek alatt elintézett mindent... fél évvel később láttuk újra a szétszéledt csapatot, csupa kellemetlenül vicces szituban, ahogy próbálnak boldogulni az unalmas való életben, de persze most sem kellett sok, hogy megint összerázódjanak, csak néhány kínos perc rip vadiúj ügynökségénél, és egy profi módon kivitelezett lopás, izé, birtokbavétel -legends módra... és persze kellett egy újabb anomália, ahol a maguk bumfordi módján bizonyíthattak a srácok, hogy konyítanak valamennyit a történelmi hírességek seggberúgásához (minden idők második leghíresebb j.c.-je, caesar hozott némi hódítós hangulatot (és salátát) az epizódba) (btw, mindig tök jó látni, hogy caity lotz maga csinálja a bunyó-jeleneteit, most is volt egy durva pörgése néhány római pajzson át.)... no, bár az epizód nagyrésze a csapat-egyesítéssel telt, azért a feelgood-ság és a kalandos hangulat most sem maradhatott el -az már most tisztán látszik, hogy idén is ez lesz a legszórakoztatóbb a négy sorozat közül... (biztos idén is lesz valami átívelés, de erre csak egy félmondatnyi utalást kaptunk rip-től -annak viszont örülnék, ha sarah néhány epizódon belül megfektetné az új ügynök-nénit...) (##04.01.)

„why would rip hunter break the first rule of time travel?”

az időutazós sztorik egyik legszórakoztatóbb húzása, amikor az idővonalak keresztezik egymást, azaz valaki összetalálkozik önmagával a csavaros történetvezetés egy pontján -majd pont a legends-ben hagynák ki ezt a mókát, mi...? de persze jó indok volt arra, hogy visszatérjenek 1916-ba, mert hát meg kellett menteni a világot és önmagukat egyaránt... egy kicsit használták csak ki azt a lehetőséget, hogy más szemszögből nézzük újra a kettő résszel ezelőtti eseményeket, abból viszont bőven faragtak poént, hogy a karakterek megkettőződtek, és ebből félreértések adódtak -vagy nagy pofonok, akár önmaguktól is... persze a gonoszok sem tétlenkedtek a senkiföldjén, úgyhogy fináléhoz méltó lett (többé-kevésbé) az összecsapás. örültem neki, hogy sarah kezébe adták a végső megoldást, mert ezzel kiemelték a szöszit kicsit a többiek közül, ráadásul egy piszok érzelmes jelenetet is lehetett így prezentálni a lance-lányok között... szépen lezártuk a lándzsa-szálat, még happyend is dukált a sokat próbált legendáknak. aztán persze aztán az epilógussal fel kellett vezetni a jövő évet -mert oké, hogy mókás dolog önmagunkkal találkozni az időutazás során, csakhogy az idő maga ezt nem tartja olyan mókásnak... (#08.06.)

valljuk csak be nyugodtan, hogy az első évadot csak kényszerűségből néztük, mert a marketinggel eladták nekünk ezt az akciós árú b-csapatot is, miközben időutazásos mókával kecsegtettek minket, inkább egy kínosan túlnyújtott egyszerű kergetőzős bosszú-sztorit kaptunk, ami az istennek sem akart működni (leginkább a főgonoszának köszönhetően)... aztán idénre belátták az írók, hogy téves úton jártak, és az erényeikre hagyatkozva egy tényleg szórakoztató időutazós kalanddá formálták a sorozatot, ahol működik az átívelés, ügyesen vannak beleszőve a történelmi korok és valós személyek, és még a csapatdinamika is a helyére kattant -és így már nem csak egy megtűrt mostohatestvér lett a show a nagyok mellett, hanem egy olyan önállóan álló heti 42 perc, amit az ember szívesen indít el -mert lehet hogy csak egy felszínes popcorn show, annak viszont elsőrangú. soha rosszabb szórakozása ne legyen a képregény-rajongó tévénézőknek...

„reality has been operated on.”

szóval egy gonosz világban élünk, mert az elnök itt is egy pökhendi hotel-tulajdonos... az alter-univezumos / időutazós alkotások szeretnek játszani a gonosz birodalmával, így most, hogy az elátkozott légió megvariálta a valóságot, megkaphattuk a helyi biff világát, ahol a pozitív hősöknek rossz egy kicsit -vagy ők maguk rosszak... kicsit sajnáltam, hogy nem mélyedtünk el jobban az itteni életükben, mert akkor több csajos akciót láthattunk volna (talpig fekete bőrben, hogy máshogy), vagy nevethettünk volna még egy kicsit ray megalázó munkáján. ehelyett viszonylag gyorsan észhez tért mindenki, és jöhetett a kissé hiábavaló küzdelem a lándzsáért. az viszont jó volt, hogy a gonoszok is frakcióztak, úgyhogy hamar váltogatták az oldalakat, a szövetségeket a karakterek... persze most azt akarják, hogy nagyon szomorkodjunk a finálé előtt, hogy azt higgyük, hogy minimálisan kicsi az esélye a kiútnak, de hé, időutazós sorozatról beszélünk, minden síkot, minden valóságot meg lehet változtatni -maximum viselni kell majd a következmények súlyát... (tök jófejség a többi sorozat színészeitől, ha beugranak egy-egy jelenet kedvéért, azt viszont nem tudom hogy logisztikázzák ki, ha egy héten két sorozat is ugyanabban a díszletben forgat...) (#08.05.)