soroló

„every generation is full of lost, fucked-up kids who need to hear that they’re not alone. who need to hear that they’re not alone. and they hear it. they hear it through the records we make.”

...de tényleg, srácok, ez nem a maffiózók, minek kell ez az egész hajcihő a fenyegetéssel, fejlövéssel meg a rohadt autóbontóval...? csak azért kérdem, mert a többi dolog nagyjából működött ma is, az nem lehet, hogy ennyire ne lássák ezt az írószobában... (btw, most esik le, hol hagytuk devon-t?) de tényleg, a diszkók meghódítása most is hangulatos jeleneteket hozott, mint ahogy állat volt az is, amikor a nasty bits a maga oldalára állította a közönséget -az már egy más dolog, hogy a fellépést megelőző balhét a szex-háromszög drámaivá tételével vezették fel, mert ott hamar befogták a számat egy heroin-kokain kombóval... ha azt nézzük, a finálé szépen leképezte az egész évadot, mert a zenével foglalkozó percek működtek, és megmutatták a show igazi erejét, míg a többinél ugyanúgy ásítoztam, mint eddig. pedig igazán beleszarhatnék, és élvezhetném csak úgy, de sajnos ennyire sosem voltam punk... ($$04.19.)

a hetvenes évek a huszadik század egyik legérdekesebb korszaka, kellően mocskos és tele van megkérdőjelezhető arc-szőrzetekkel... és hihetetlenül sokszínű a zenei felhozatala, virágkorukat élik a gitárzenék, dübörgnek a szakadt lázadók a kapukon, egymáshoz simulnak a testek a diszkókban, fűtől füstös levegőben ringatózik a reggae, lassan ébred a hiphop nemzedék is. és ha egy lemezkiadót teszünk meg központi helyszínnek, akkor könnyen be lehet fűzni ezt a kakofóniát, és gyönyörűen egymásba fog fonódni az összes zenei ág. és ha csak ezekkel a lemez-iparhoz köthető történetekkel foglalkozott volna a sorozat, akkor most én lennék a legboldogabb ember a világon... és ha azt nézzük, hogy mennyire vártam előzetesen a show-t, és hogy mennyire behúzott a pilot-ja, még nagyobb a csalódásom, hogy ennyire elment tőle a kedvem a fináléra. mert a kezükben lévő aranyat bekenték szarral, felesleges szálakkal cicomázták fel, amiktől azt hitték, hogy majd kemény drámai mélységet adnak az egésznek, de csak koloncok lettek, megölték az élvezeti faktort. és baromira sajnálom ezt, mert tényleg akartam egy erős sorozatot erről az őrült hetvenes évekről, és egy ilyen pedigréjű alkotó-csapattól többet vártam. valami tökösebbet. olyat, amiben igazán sistereg a rock’n’roll, és nem csak azzal akarnak vagánykodni, hogy több kokain fogy el benne, mint a narcos-ban... szomorúan mondom ezt, de jövőre megvárok majd pár részt, és attól függően öltöztetem újra a szívem trapéz-nadrágba, hogy mit olvasok az irányvonalról...

(update: az hbo-nál is annyira bizonytalanok voltak, hogy először berendelték a folytatást, majd pár nappal később elkaszálták a show-t. úgy döntöttek, inkább kokainra költik a pénzt...)

„no one wants to make girls a&r reps, because a&r reps give direction and criticism, which is almost impossible to do with a cock in your mouth.”

arról álmodoztam az epizód közben, hogy néhány változtatással mennyivel jobban működne nálam a show. elsőként devon-hoz nyúlnék, és kivenném ebből a családi zűrből, és kizárólag a fotográfusságára koncentrálnék, ahogy kokettál (és kopulál) néhány ismert arccal. az is biztos, hogy nálam ritchie-t nem temetné maga alá a szarkupac, mert nem lenne gyilkosság meg maffia-szál, csak a rock’n’roll... és oké, elismerem, hogy a végén a két őszinte pillanat (verés a liftben, vallomás devon-nak) működött, de nálam a magánélet olyan hármas-szexekre redukálódna, mint amit a nasty bits-ék előadtak a garzon-lakásban. mert az rock’n’roll... a többi időt meg olyan fantasztikus jelenetekkel tölteném fel, mint amikor a tánctéren az első sokk után a funky-t felváltotta a diszkó-muzsika -mert egy zenés sorozat igenis szóljon magáról a zenéről. de mindez csak álmodozás, és be kell érnem azzal, amit kapok... ($$04.12.)

„everything has a foundation. shakespeare sonnet, bookcase, the empire fucking state building.”

sárga taxik és beatles, erős kezdés, egyből felpezsdültem... annak örültem, hogy ma elsősorban a zeneiparral foglalkoztunk, mert ez az, ami működik a sorozatban, tetszett is az új előadó felfedezése (némi homoerotikus felhanggal a szerződés aláírásakor), volt itt zeneszerzési egyszer-egy is (demonstrálva az alap-akkordok erejét), csak azok a fránya pénzügyi problémák ne lennének az oldalvonal (főleg a baljóslatú maffia-szállal kiegészítve). nem volt még minden stílus prezentálva a hetvenes évekből, úgyhogy most gyorsan behozták a karib-tenger piros/sárga/zöld/fekete színvilágát, egy picit furán is jött ki, hogy mindenki egy reggae-klubban tengette az idejét -még john lennon is, akit elsőre fel sem ismertem, mint sztár-cameo-t, de amikor megszólalt, akkor már stimmelt az akcentus... a gyilkossági szál még mindig bántóan lelóg az egészről, de reméljük a maradék két résznél megváltozik majd ez... (kéne még poén srácok, a logó-cikizős meg a sátánista-átkos is milyen jó volt már...!) ($$04.10.)

„rock and roll has died tonight, my friend.”

nem is tudom, talán a nyugati part napfényessége tette, de üdítőbb volt nézni ezt a részt, mint az elmúlt két-három hétben. na jó, viccelek, ti is tudjátok, miért volt könnyebb átúszni ezen az egy órán -mert ritchie a múltkori releváció óta tiszta, sem alkohol, sem kokain nincs a szervezetében, így sokkal könnyebb elviselni őt. persze ettől még keménykedik, ha olyanja van, sőt, ugyanolyan szar alak mint volt, de kisebb az amplitúdója az érzelmeinek, amik már riasztó mértéket öltöttek legutóbb is. és igen, volt aki átvegye a ’szétbaszom az agyam’ stafétát, csak az a különbség, hogy zak szórakoztatóan nyomja a partit, ráadásul két pár formás cicit is beszerzett a tudatmódosítók mellé, úgyhogy megbocsátóbb vagyok vele -meg azért is, mert tudom előre, hogy úgyis baszkurálja majd a zsidó bűntudata... érdekes cameo-n vagyunk túl, mert a cég érdekében történő nagyvad-vadászaton maga a király került a célkeresztbe -igen, a hetvenes évek felpüffedt, fehér flitteres ruhában vegas-ban haknizó elvis, aki elég érdekes személyiség, néha filozofikus, néha beszari, néha viszont meglepően kemény. (volt egy pillanat a california-i homokban, amikor azt hittem, hogy pszichedelikus irányba indulunk kicsit, de aztán a srácok inkább vegas-t választották a joshua tree helyett. kár...) ($$03.29.)

„-ziggy’s retiring.

-moving back to mars?”

(csak mostanság érzem, hogy mennyire hiányzol david...) a fene essen az internetbe, amiért el kellett lőnie olivia wilde pucérkodását, így odalett a meglepetés ereje, amikor kibukott a bugyiból a kis szőrös... de nem csak ezért volt érdekes ez a szál, eleve szívesen nézem a művészlelkű háziasszony megvilágosodását. mindenképpen szívesebben, mint a férjét... mert egyre jobban és egyre türelmetlenebbül várom már hogy ritchie feje jó nagyot koppanjon a mélyben, mert egyre rosszabb nézni ezt a kokainban úszó ámokfutást -hiába tesz meg mindent bobby cannavale, nagyon túltolják a karakterét. az sem segített ma, hogy az alkalmi buli-partneréről az első pillanatban lehetett érezni, hogy valami nem stimmel vele, aztán amikor nyilvánvalóvá vált a magyarázat, még egy flashback-kel jól a szánkba is rágták a csavart (ezzel plusz drámai terheket raktak ritchie vállaira) -viszont az szépen értelmet nyert, hogy miért mondta ritchie a rész közepén, hogy ’not fucking buddy holly’... (szép párhuzam volt a girls-szel, hogy mindkét sorozatnál úgy gondolták a készítők, hogy a kedvenc bowie számommal fogják leróni tiszteletüket -bár itt még megtoldották egy kis személyes jelenléttel is, és szerencsére ismét nagyszerűen sikerült a casting.) ($$03.22.)

„i didn’t give you millions of dollars, so you thought a black cock was your consolation prize.”

ritchie eddig sem volt a csúcson, de tudott még lejjebb csúszni -a szemünkben is... jó, persze, a féltékenység (és a töménytelen mennyiségű kokain) beszélt belőle, de sajnos csak igaznak bizonyult a címbe is kiemelt anagramma: hiába dolgozik fekete zenészekkel és csinos színes titkárnővel, azért nem biztos, hogy szereti is őket... persze az már egyre nyilvánvalóbb, hogy a zene és a zenész nem sokat számítanak egy nagy kiadónál. mert az még rendben van, hogy vannak kéréseik, ha kifognak egy bandát, akiben lehetőséget látnak -de egy proto-punk formációnál már lehet, hogy az is nagy kérés, hogy ugyan fürödjenek már meg, mert akár tartozhat az imidzsükhöz is a szag... de aztán jönnek a nagyobb dolgok is a fürdőkádnál, el kell dobni a barátságokat is akár, ha a főnökség elhúzza a mézesmadzagot... csak az a baj, hogy ritchie nem képes következetesen használni ezt az üzletért felelős agyféltekéjét -mert ha nőkről (és kokainról) van szó, képtelen tisztán gondolkozni... és most hogy van képben egy régi/új nő még több baj lesz, ejj... az eddigi legkevésbé működő epizóddal értünk el az évad feléhez, reméljük innen felfele indulunk -ha meg nem, még mindig ott vannak a zenék, amik húznak tovább, ha kell... (muszáj is volt egy kis velvet underground-ot meg doors-t hallgatom az írás előtt...) ($$03.15.)

„ooh! that’s a mean horn.”

hmm, ez sem lehetett egy olcsó epizód, mármint elkezdtem számolni, hogy vajon mennyibe kerülhettek a pink floyd, janis joplin és the who jogok, és akkor ez még csak három szám -hol van még a felgyújtott iroda költsége... (kidding) de elmondhatjuk, hogy megint lehetetlenül színes volt a zenei paletta, egymásra voltak vágva mondjuk az émelyítő karácsonyi borzalom és a vérpezsdítő kúrós funky... most kezdenek előjönni a szakma árnyoldalai, mind a kiadói, mind a zenész oldalról. mert lehet, hogy az irodai melóval tele lesz a zsebed zsével, az orrod kokainnal és sosem lesz hiányod punciból sem, de ez azzal jár, hogy megállás nélkül smúzolnod kell a kényes sztárjaiddal, minden mondatodat végig kell gondolnod, és ott kell lihegned a nyakukban, nehogy más elcsábítsa őket a nyelvcsapásaival. és ezt ritchie még tudja tetézni nem csak a gyilkossági balhéval, de azzal is, hogy szinte minden probléma egyszerre szakad a nyakába, régi és új zenészek szívják a vérét (plusz otthon sem lehet nyugta -szép kört írt le egyébként a házaspár düh-levezetése az epizód két végpontján). a zenészeknek sem könnyű, hiszen ezek a hiénák leszednek róluk mindent a kisbetűs részekkel, és még az sem áll érdekükben, hogy a lemezed ténylegesen a boltokba kerüljön... ($$03.08.)

„...we’re a sinking ship tossing deadweight overboard.”

ússzunk az árral szemben? vagy adjuk el magunkat? ragaszkodjunk az elveinkhez, a barátainkhoz, a saját alkotásunkba vetett hitünkhöz...? annyit játszanak velünk, hogy komolyan oda kell figyelni, hogy épp flashback-et látunk-e, vagy álomszerű víziót, vagy épp a rideg realista valóságot... kicsit bánom, hogy ennyire előtérben van a gyilkosság, de értem, hogy miért tartják melegen a szálat, mert ez indítja el ritchie-t a lejtőn, ezért kellenek neki a tudat-tompító szerek... kicsit féltem attól, hogy olivia wide-dal egy tipikus otthonülő feleséget akarnak eljátszatni, aki csak sápítozik folyton a férjének, de talán egy érdekesebb verzióját kapjuk meg ennek a karakter-típusnak így, hogy tevékenyen részt vesz a művész-életben is... (plusz amíg cicit mutat, addig maradhat bármennyit a képernyőn!) egy híresség megszemélyesítésére vonatkozó kaszting egyik alapismérve, hogy azonnal felismerhető legyen az ikonikus karakter, és mivel az első pillanatban felsikoltottam, hogy ’ez bazdmeg alice cooper’, mondhatjuk, hogy sikert értek el... de aztán egy nagyon-is alicecooper-es szálat is kapott, úgyhogy elégedetten csápoltam. végre jobban belefolytunk a lemezkiadós háttér-munkába is, megtapasztalhattuk, hogy milyen könnyű egy tollvonással kiesni a pikszisből... ($$03.01.)

„forget yes, fucking emerson lake and palmer. rock and roll, man. like the first time you heard it. it’s fast, it’s dirty, it smashes you over the head.”

a férjeket a legjobban a feleségükön keresztül lehet megismerni... és míg az üzlettárs felesége egy unalmas zsidó asszonyság, akinek a csak a lánya bat mitzvah-ja számít, addig hősünk felesége már sokkal izgalmasabb -vagy legalábbis az volt a múltban a fotózás iránti érdeklődésével és a leendő férje iránti szenvedéllyel... elképzelem, ahogy eldöntötték az írószobában, hogy megtartják a pilot flashback-jeit, de azoknál valami ütősebbel akarnak előállni -lássuk mondjuk a főszereplő páros első kefélését; andy wahol mocskos wc-jében; miközben a velvet underground játszik... na valahogy így kell szintet lépni! a sorozatban pont azokat az erényeket csillogtatják, amiket egy sikeres lemezkiadó is keres a zenészekben, egyedi a hangja (indokolatlan videoklip-betétek), azonnal magával ragad (kungfu-s kezdés), és megvan benne a sztárrá válás lehetőssége is -meg maguk a sztárok is, ha már csak az említett velvet underground-ot (és persze nico-t) nézem, vagy a zongorázásáról és hajszerkezetéről azonnal felismerhető jerry lee lewis-t. (allen courter-t azért illeti dicséret, mert tökéletesen levette scorsese stílusát, egy tévés rendezőnél ez a legfontosabb: hogy tud adaptálódni...) ($$02.23.)