soroló

„this is the dna of the most dangerous creature in the universe.”

örülök neki, hogy nem szoktam a sorozatok marketingjével foglalkozni, mert mint hallom, a bbc csúnyán ellőtte a bemutató előtt a meglepetést -ugyanis a tizenhármas érájában most először tért vissza egy klasszikus gonosz. én most nem tudom kikerülni, hogy ne írjam le a nagy csavart, úgyhogy hess innen, ha szeretnél te is egy kicsit a levegőbe öklözni a rész megnézése közben! de először is beszéljünk arról, hogy furcsa érzés volt ennyi év után nem karácsony környékén nézni a különkiadást, és igazából nagy dramaturgiai jelentősége nem volt annak, hogy ezúttal újévkor játszódott a sztori, inkább a szimbólum volt a fontos, mert az új kezdetet reprezentálta. egy régi gonosszal karöltve... és megkapunk mindent, amit várunk ettől a fajtól, a világ leigázására való kísérletet, a leghíresebb mondatukat, a hatvanas évek óta velünk lévő kinézetet. meg egy kis új ötletet, mert az sosem baj, ha a régi lényekről is tanulunk új dolgokat... és mindez egy igazi who-s rohangálós, jó tempójú epizódba ágyazták, ami azért nem nélkülözött egy erős chibnall-izmust sem -teljessé tette ugyanis ryan-ék családi drámáját egy eddig kimaradó kulcs-szereplővel, csakhogy érzelmileg megint jól helyre-tegye ezt a részt is... (bár már évad közben is merengtem arról, hogy az új zene mennyire megváltoztatja a jelenetek tónusát, de most különösen kiemelkedtek a gitáros/elektronikus témák, így még feltűnőbb volt, hogy mennyivel másabb a zene, mint eddig.) (×01.02.)

„look what you can do! you build. but he made you destroyers. that’s no god, i’m sorry.”

annyira félbemaradt az évad elején a ’timsó’ elleni harc, hogy várható volt, hogy még visszatér -ha máskor nem, hát a fináléban, bár nem igazán gondoltam végig, hogy miként fogja bedugni az ajtón a csúnya fejét... egy scifi-epizód keretében, természetesen, ami az idei (a.k.a. chibnall-) metódus szerint lassan építkezett -ehhez kellett egy amnéziás karakter is, aki csak fokozatosan adagolta az információkat, és egy furcsa épület, amit végig kellett járni, csapatokra oszolva, hogy megoldódjon minden rejtély, és megmeneküljön a világ és a drága kis földünk... az epizód végére sikerült annyira feltornázni a feszültséget és az izgalom-faktort, hogy kellően tapadjak a monitorra, de azt a katarzis-élményt nem tudtuk megközelíteni, amit sok-sok who-finálé kiváltott már belőlem az évek során... viszont emberileg most is nagyon rendben volt az epizód, és nem meglepő módon megint graham (nagypapi) vitte a prímet a dilemmájával -azt hiszem itt az évad végén még egyszer elmondhatom azt a morbid mondatot, hogy örülök, hogy a nyitányt egyből egy halállal kezdtük, mert az alaposan lefektette az évad érzelmi alapjait... (##12.10.)

a doctor who nem való azoknak, akik nem bírják a változást... tudtuk előre, hogy az új seprű sok újdonságot fog hozni a sorozat életébe, kísérletet tesz majd egy új irány kijelölésére, ami vagy működik majd, vagy nem... és chris chibnall tényleg nem akarta másolni az elődeit, amit én csak azért sajnálok, mert bizonyos epikus vonásokat átvehetett volna tőlük, azt a pillanatot hiányoltam az évadból, amikor teljesen magával ragad a timey-wimey őrületével, és közben még a lelkemet is kifacsarja a fékevesztett tempója mellett... viszont! az érzelmekről most sem felejtkeztek el az írószobában, és így azok az epizódok működtek a legjobban nálam idén (is), amiket ezeket az alapokra építették, amikor megdolgozták a kicsi törékeny lelkemet (nem tudom, hogy szándékos volt-e az, hogy ezek az érzelmekben gazdag epizódok szinte kivétel nélkül a múltba kalauzoltak bennünket, vagy csak a töris részeknél jött meg igazán az ihlet)... leginkább egy alapozó évadnak gondolnám ezt a kört, mindenki próbálgatta benne a szárnyait, és most hogy egy kicsit marad a statusquo, lehet majd továbbfejleszteni ezt a módosított formát. a tehetség szerintem megvan hozzá -plusz egy aduász: jodie whittaker, aki briliánsan elkapta a doktor esszenciáját.

„-hey, doc, do you think it’s safe?

-i doubt it. it’s a juddering dimensional portal in a mirror in a norwegian bedroom.”

így öregedő fejjel, számtalan mozgóképes alkotás befogadása után már jól tudom, hogy mi hat rám igazán -mert lehet itt játszani a horror-elemekkel, kacérkodhat a történet scifis beütéssel, ha a jól gerjesztett érzelmek hullámai nem csapnak mellkason, akkor mit sem ér a többi hókuszpókusz... és az epizód első felében tényleg úgy tűnt, hogy a bőrünk alá akarnak mászni egy kis paráztatással, de aztán szép organikusan fejlődött tovább a sztori valami teljesen mássá. már itt is mondhatjuk, hogy hatni akartak ránk az alkotók, mert ha egy hátrányos helyzetű (jelen esetben vak) embert látunk, akkor azt szeretnénk jobban óvni a világ veszélyeitől (és akkor még nem tudhattam, hogy milyen okosan építik majd a kapcsolatát ryan-nel). aztán átértünk a veszélyekkel teli kalandos úton a túlvilágra, és szintén nem az a scifis jibberish számított, amit a doktor magyarázatként elénk szórt, hanem a szívfacsaró drámai aspektusa, az év eleje óta velünk cipelt gyász kivetülése. és erre még rátettek egy lapáttal a zene-használattal és egy klasszikus doktor-nagybeszéd segítségével, hogy a végén érzelmileg teljesen átmosva kelljek fel a monitor elől. (##12.03.)

„kill the witches, defeat satan.”

alan cumming mint boszorkányüldöző i.jakab (aki láthatóan kacérkodik a férfi-szerelemmel)? na az ilyenekért bírom a whoniverse-t! azért már kevésbé, hogy a töris epizódjaikat rendre bepiszkítják idegen lényekkel... pedig előtte a tizenhetedik század jó példákkal szolgált a mai nézőknek -mert láthattuk, hogy a félelemmel telt lelkeket milyen könnyű vezetni, főleg ha még a vallás útmutatót is nyújt a félelmek legyőzésére... és a különböző bajok miatt könnyű másokat okolni -főleg, ha azok a női nemhez tartoznak... valahogy természetesnek vettük idén a doktor nemváltását, ahogy maga a doktor sem csinált ügyet belőle, most először érte hátrány amiatt, hogy bizonyos férfiak szemében alsóbbrendűnek tűnik... (jut eszembe: az első lenéző mondatokat kiejtő király meglepően összetett személyiség lett a végére (vendégszereplő létére), fejtegették a sötét múltját, a furcsa szenvedélyeit, ugyanakkor volt valami humoros is alan cumming szándékosan túljátszott figurájában...) az erdős táj, a megszállt holtak és a gyakran használt szokatlan kamera-szögek mind hoztak egy egészséges para-faktort az epizódba, amiből aztán kicsit kizökkentettek az utolsó scifis percek. pedig nem kellenek ide alien-ek, az emberi butaság sokkal veszélyesebb gonosznak tűnik mindig... (##11.27.)

„real people need real jobs.”

kedves who-újonc író, pete mctighe, köszönjük a kedves utalásokat a tízesre és a tizenegyesre (lásd az agatha cristie-s mondatot és az ikonikus fez-t) -és nem köszönjük, hogy most már attól is rettegnünk kell, ha a közelünkben valaki ártatlanul kidurrant egy buborék-fóliát... elég jól elvagyok az allegóriákkal, ha következetesen végigviszik őket, és itt most ez volt a helyzet, egyszerre csomagolták scifis környezetbe a sormunkák monotonitását és a melósok aggodalmait a túlzott gépesítés ellen -és örömteli, hogy nem az volt a tanulság, hogy ludditák módjára le kell rombolni az előre-haladás útjait, hanem pont az ember volt a rosszfiú ebben a robotizált társadalomban, aki vissza akarta forgatni az idő kerekét... egy kis gellert is kapott a nyomozással a hangulat, most így utólag belegondolva akár egy kis asimov-ot is oda tudok képzelni ihlető forrásként, akinél mindig morális kérdés volt az, hogy a mesterséges lény nem árthat az embereknek (lásd a robotika törvényeit)... tetszett, hogy bár pár perc jutott a vendégszereplőkre (a gyári munkásokra), mégis felépítették feléjük a kellő érzelmi kötődést. (##11.19.)

„india’s a home to all of us. we didn’t change when a line was drawn.”

én a bbc-sek helyében elgondolkoznék azon, hogy megkérjem chris chibnall-ékat, hogy kizárólag történelmi epizódokat írjanak a who-hoz, mert érezhetően az megy nekik a legjobban -gyaníthatóan azért, mert érzelmi oldalról közelítik meg ezeket a történeteket, így tudnak igazán hatni a rajongói szívekre. és ehhez most is kellett egy múltbéli háttér, ami egy komoly szégyenfoltja az emberiségnek (amikor mesterségesen kiszakították pakisztánt indiából, olyan ellentéteket szítva közben, amik nem igazán léteztek előtte), és közben személyes szintre is levitték a drámát azzal, hogy yaz családja került a középpontba... persze a whoniverse-es hagyományoknak megfelelően egy alien pár is kavart a háttérben, de azért örülök, hogy ezúttal nem ők voltak a gonoszok (azaz punjab démonjai), hanem a megtévesztéssel feltüzelt emberiség... jó látni, hogy megfelelő irányba próbálják nevelni a doktort szerető ifjú nézőket, akik talán belátják (miközben az őszinte könnycseppeket törölgetik a szemük sarkából), hogy a szeretet tudja igazán betemetni az árkokat, eltörölni a határokat, összekötni a különböző (kultúrájú, vallású, bőrszínű) embereket... (hjaj, szerelmes lettem, az ifjú menyasszonyt játszó amita suman megbabonázóan szép nő.) (##11.13.)

„-you’re a medic, i’m the doctor.

-a doctor of medicine? -well, medicine, science, engineering, candyfloss, lego, philosophy, music, problems, people, hope. mostly hope.”

az elektronikusabbá mutálódott zenétől van némi dannyboyle-vibe érzetem, nektek nem? mindenesetre a tempót jól meghatározza a zenéből eredő lüktetés... bocs, belevágtam a közepébe, de az epizód is így tett, úgy látszik, ez ilyen chibnall-speciál lesz, hogy mindig csöppenünk valahova a srácokkal, és hátradőlve várjuk, hogy kitisztuljon a kép... adagoltak ma is némi rejtélyt, de az epizód lényege inkább a feszültség volt, ami az időzítésekből eredt, mert kvázi visszaszámoltunk a falánk (és kellemetlenül cuki) lény rombolási tempójánál, a bombánál, a szülésnél, satöbbi-satöbbi... persze a rohanás és probléma-megoldás közben mentek a sziporkák (mennyire jópofa volt már, hogy a doktor előkapott egy sztetoszkópot a kabátja alól), és még arra is volt idő, hogy egy pillanatra megálljunk ryan-nel és yaz-zel, hogy az élet kegyetlenségén elmélkedjünk (egyébként egyre inkább kirajzolódik, hogy ryan lesz az érzelmes útitárs)... (direkt nem néztem utána a neten, hogy milyen reakciókat szült a férfi-szülés, mert nem akartam beszennyezni ezt a jópofa ötletet.) (##11.05.)

„big spider problem in this city right now.”

...és akkor chris chibnall pók-fóbiás nézők tömegeit taszította el a megújult sorozattól... oké, itt a nyakunkon a halloween, kellett valami spooky, amivel be lehet hálózni a horror-elemeket is az évadba, de ezekkel (az amúgy szépen animált) pókokkal biztos sokaknak kiakadt a para-métere. nekem mondjuk semmi bajom a nyolclábúakkal -én inkább más szinten vagyok válogatós... mondjuk az ilyen futkosós óriás-dögös részekre kevesebb az igényen, mint másoknak, és talán a nagy (környezetvédős) üzenetet is lehetne szebben csomagolni. de. azt egy percig sem állítanám, hogy ebben a kevésbé szerethető epizódban sem találtam volna semmi szerethetőt... mert ha már a tardis sikeresen hazahozta a kiscsapatot, hát foglalkoztunk a sheffield-i mindennapokkal is -ez azért jó, mert ritkán jut idő a sorozatban arra, hogy egy-egy útitársnak megismerjük a családi hátterét, úgyhogy most örültem, hogy yaz-ék ilyen szórakoztató kompániának lettek ábrázolva. plusz ott marja még mindig a lelkünket a gyász, ami sokat emel a drámai aspektuson... chris noth ezúttal nem mr.big-ként tetszelgett, hanem donald trump tökösebb verzióját hozta, egy arcoskodó ingatlanost, akit a profiton kívül nem sok minden érdekel -szóval ő volt az igazi gonosz, nem azok a sajnálatosan megvádolt nagyobbacska pókocskák... (##10.29.)

„riding the bus in montgomery. good times.”

tudom, hogy voltak már a doktornak színesbőrű útitársai korábban is, de ennek az epizódnak most kellett elkészülnie, ezzel a diverz társasággal, az új író-csapat első történelmi kalandjában, manifesztumként... nehezen fogalmazom meg az érzéseimet, mert a rasszizmussal és szegregációval szemben nehezen türtőztetem magam, és most is le tudott forrázni az, ahogy hitelesen bemutatták ezt az undorító közeget, ami amerika déli felét jellemezte a polgárjogi mozgalmak előtt -de szerencsére az epizód tele volt felemelő pillanatokkal is, amik miatt nem ökölbe szorított kézzel kellett végigülnöm ezt az ötven percet (gondolhatunk itt a nagy találkozásokra rosa parks-szal és dr.king-gel, vagy yaz és ryan beszélgetésére (a kuka mögött), miszerint lehet hogy nem tökéletesen elfogadó ma a világ, de azért sokat haladtunk már előre az ötvenes évek óta). és a finálé is sokféleképpen tudott felkavaró lenni azzal, hogy egy olyan esemény megvalósulása felett kellett őrködni, ami egyszerre elborzasztó és felemelően szép is... örültem, hogy nem valami űrlényt húztak elő a kalapból az írók gonosznak, csak egy nem túl ügyes jövő-nácit, és csak annyira terhelték sci-fi elemekkel ezt a drámai részt, amennyire muszáj volt. (szépen alakul a csapat-dinamika, mindenki megtalálja benne a helyét, és nem felejtkeznek el arról az űrről sem, amit a gyász okoz két karakternek.) (##10.22.)

„you’re intruding on the final stage of the last ever rally of the 12 galaxies.”

a múltkori bemutató epizód után további rublikák vártak még kipipálásra -mondjuk az új főcím, ami látványosságban simán rápakol az előzőekre (bár én azt is nagyon szerettem, amikor a tizenkettes idején fehér fénybe csavarodtak az órák), zenében meg jól mixeli a korábbi hangzásokat... a másik nagy hiányzónk a tardis volt, így nem lehetett kérdés, hogy mi a cél, hova fogunk eljutni, mégis hatásosra sikerült a nagy találkozás, jól játszott chris chibnall az érzelmeinkkel (és persze hagyta, hogy a díszletesek is elszabaduljanak a fülke belsejében)... de addig még sokat kellett futnunk, mert egy tisztességes who-epizódhoz az is hozzátartozik, mint a rejtélyes idegen bolygók és a paralel tanulságok... a doktor sejtjei normalizálódtak, így már teljes pompájában hozhatja a doktoros pillanatokat, a hebrencs kíváncsiságot és a szerethető humánusságot... azt hiszem, hogy nem nézett ki a sorozat soha ennyire jól, megérte kiruccanni afrikába ezekért a sivatagi felvételekért... (a főcímhez hasonlóan a sorozatban is érdekes keverésen ment át a zenei sáv, mert az akció-részeknél kifejezetten modern a hangzás, viszont az érzelmeket meg klasszikus módon húzza alá.) no, egy a földön, egy az űrben, csak nem egy történelmi epizód következik ezután...? viszont azt se’ felejtsük, hogy egy szolid átívelés is elindult a háttérben, ami remélhetőleg csak fokozódni fog a fináléig. (##10.15.)

„we don’t get aliens in sheffield.”

a regenerálódás utáni első epizódok mindig furcsának érződnek -valószínűleg azért, mert ilyenkor még a doktor is keresi a helyét, miközben a testével együtt az agyát is újraindítja... ráadásul a tizenharmadik doktorral egy új főnök is érkezett, úgyhogy nem meglepő, hogy a hangulati tónus is egy kicsit más irányba tolódott a korábban látottaknál (plusz a váltást számomra az is komolyan meghatározza, hogy murray gold is letette a lantot, így az új dallam-világot is szokni kell)... ebben a nagy újdonság-halmazban a legforradalmibb változás tűnt a legtermészetesebbnek -azaz, hogy a doktor nemet váltott... mert jodi whittaker tűpontosan hozta azokat a hebrencs és (két) szívvel-teli tulajdonságokat, amiket elvárunk a karaktertől, de persze azért neki is jutott elég mozgástér, hogy a saját egyéniségét is belegyúrja a formálódó figurájába. szépen kipipáltuk a kötelező rublikákat is, meglett a csavarhúzó (egy epikus labor-munka után), és komplett lett az egyedi, bohókás ruhatár is (pedig már megszoktam a lógó öltönyt a végére). és persze bemutatásra kerültek az útitársak is, merthogy ezúttal hárman is vannak, és szerencsére nem csak külsőleg lettek egy diverz társaság, de a személyiségüket tekintve is jól kiegészítik majd egymást. már csak a tardis hiányzik, hogy teljes legyen az eszköztár a nagy kalandhoz... (ja, igen, volt egy alibi-történet is a háttérben, tipikus who-s kergetőzés egy rosszarcú idegennel, de szerintem teljesen természetes, hogy az új korszak bebikázásakor nem az volt chris chibnall elsődleges szempontja, hogy a sztorival nyűgözzön le minket. arra ráér később is figyelmet fordítani...) (ja, és a hegyekben felvett részek talán a legszebben fényképezett percek voltak az általam látott who-történelemben.) (##11.08.)

„letting go of the doctor is so, so hard.”

az óra mindig körbejár -és tudjuk, hogy a tizenkettes doktor szimbóluma volt ez a tárgy, így szimbolikus, hogy a búcsújához visszamentünk az idők kezdetéig, azaz az első doktorig... a classic who ismerő tobzódhattak az epizód alatt, mert a david bradley által megformált őssel együtt érkezett a korabeli tardis is, sőt voltak újrajátszott jelenet-töredékek is. ami viszont még érdekesebb, hogy a kora-hatvanas évek anti-pc-jét is hozta magával az ős-doktor, azaz a mai korból kilógó, ezáltal igencsak szórakoztató szexista megjegyzéseit... de egyébként is nagy mosollyal hallgatta végig az ember a két doktor évelődését, jól működött együtt a két színész is a jópofa szövegkönyv felett. de azért a regenerálódást tartalmazó epizódok nem elsősorban a humorról szoktak szólni, inkább az érzelmek dominálnak -és lehet kígyót meg gyíkembert kiabálni steven moffat-ra, de azt el kell ismeri, hogy az érzelmi manipulációhoz nagyon ért. legalábbis engem könnyen össze tud törni... volt némi alibi-sztori is, ahol kicsit elmélkedhettünk arról, hogy az emlékeink összessége kiadja-e a teljes személyiségünket (plusz ez egy jó ürügy volt, hogy még egyszer elköszönhessünk bill-től), de azért a tizenkettes búcsúján volt a hangsúly. és ahogy kell, szépen fel volt fokozva az összes érzelem, és istenemre, a levegőbe boxoltam, amikor még clara is megjelent a színen... nem szoktam örülni annak, hogy az évadzáró után mindig sokat kell várni a karácsonyi különkiadásokra, mert az ember kizökken a sorozat ritmusából, de most nagyon is jól sikerült beleszőni az ünnepet az ünnepi epizódba, mert a történelem egyik leghíresebb karácsonya is hatalmas érzelmi csúcspontot hozott az egyébként is érzelmileg túlcsorduló részbe (közvetlenül előtte azért még mark gattis-szal is kacsintottak egyet a régi érára)... hjaj, nehéz most búcsúzni, mert mint minden eddigi doktor esetében, peter capaldi is fokozatosan hozzám nőt az évek során, és bár felvillanyozóan izgalmasnak tartom a jövőt, azért erősen sajnálom azt, hogy el kell köszönnöm a rock’n’roll nagypapitól. és ne felejtsük el azt sem, hogy steven moffat-nak is ez volt az utolsó epizódja, mint showrunner, úgyhogy neki is mindenképp meg kell köszönjük ezeket az epikus wibbly-wobbly time-y-wimey éveket. (a hagyományoknak megfelelően az új doktorból nem sokat kaptunk, mert a káosz azonnal elnyelte őt, de remélhetőleg nem kell már sokat várni arra, hogy őt is a szívünkbe zárhassuk.) (#12.26.)

„without hope. without witness. without reward.”

kétélű fegyver az, ha kettészedsz egy dupla-epizódot, mert a második rész kezdete egyből egy csúcspont lesz, és onnan nehéz tovább fokozni fel a dolgokat a nagy fináléig. moffat-ék viszont jól kufárkodtak a meglévő alapokkal és a cybermenek jelentette szüntelen feszültséggel, mert az ember át tudta érezni a helyzet kilátástalanságát, az igazi életveszélyt. még akkor is, ha tudjuk jól, hogy a timelord-oknak megadatott a regeneráció, mint egy kiskapu a halál elől -mármint ha hajlandóak regenerálódni... jó lett a párhuzam a számunkra két legfontosabb timelord között, mert itt volt nekünk a master/missy párosa (akik között a nárciszizmuson túlmenő szexuális feszültség is ott feszült), akik a jövőjükkel mit sem törődve szúrták hátba egymást a nézet-béli különbségeikért. és itt van a mi jó doktorunk is, aki nem csak kesereg azon, hogy el kell hagynia ezt a testet és személyiséget, mint az előző két inkarnációja, hanem egyenesen megtagadja azt, hogy átalakuljon. pedig reménykedtem benne, hogy most nem kell várni karácsonyig az új doktorra, ráadásul egy olyan aranyos csavarral fejeztük be a részt, ami miatt még nehezebb lesz kivárni ezt a majd’ fél évet... hogy azért egy évadzáróhoz mérten kapjunk búcsút is, szépen lezártuk bill sztoriját, a múlt heti lukas mellkas és robotos beszéd után nem gondoltam volna, hogy lehetséges a számára a happyend, de sikerült megoldani -ráadásul úgy, hogy az egész évados íve szép keretet kapott (és tök jó, hogy nem a fehér maszkot kellett néznünk az arca helyett egy egész részen át...). de nardole-tól is egy többé/kevésbé megnyugtató helyen búcsúztunk -mert igaz, hogy ott a fenyegetés a folyton fejlődő cybermenek miatt, és a fura szagú emberek között kell élnie, de akár rátalálhat a szerelem is, és az mindig jó út a boldogság felé... (#07.02.)

ha az általam ismert doktorokat nézem, a tizenkettes változott a legtöbbet a neki kiszabott idő alatt -mert kezdetben egy morgós agresszív timelord benyomását keltette, aztán jött a rocksztár verzió, amivel közelebb lopózott a szívünkhöz, idén pedig mintha megbékélt volna a sorsával, hogy folyton meg kell mentenie az emberiséget, ráadásul érzelmeket kezdet táplálni missy iránt (ez azért is üdítő, mert végre nem a companion-nal kapcsolatban bonyolódott az érzelmi gombolyag) -a régi énjéből leginkább a cinikus egysorosok maradtak csak meg... és a szerethetőbb doktor mellé érkezett egy szerethető új companion is, aki egyszerre volt okos és naiv, aki rá tudott csodálkozni a világ(ok) csodáira, ugyanakkor kritikusan is kezelte azokat, és aki egy jó kis lelki csomaggal érkezett, mint színesbőrű leszbikus lány... az évadnak végül megnyerő lett az összképe, jól állt neki, hogy moffat-ék nagyobb ívekben gondolkoztak, a heti-ügyek többsége is működött nálam, szerencsére nem hagyták cserben peter capaldi-t, hogy méltóképpen búcsúzhasson, mint a tizenkettedik. illetve... szokás szerint fura ez a helyzet, hogy az évad végén nem tudjuk kitenni a pontot, majd csak a fenyőfa alá érkezik az igazi vég...

„operation exodus.”

azért tudok örülni annak, hogy nem vagyok egy olyan mély rajongó, aki sűrűn nyalja az információs vonalakat, kielemez minden előzetest és szinopszist, mert így bőven tud még meglepetés érni egy who-epizód megnézése közben (én viszont nem fogom magamban tartani ezeket a fordulatokat, úgyhogy csak óvatosan a továbbolvasással!)... amikor rachel talaray rendezőnő körbeutaztatott minket a rész elején az űrhajó körül, bólintottam eget, oké erődemonstráció, itt jár most a technika a kezdeti suta bájosság óta (a regenerációs kezdést nem is említem, mert most már két hetente hitegetnek minket ilyenekkel...). aztán látva a csapat-dinamikát, gondoltam missy-centrikus epizódot kapunk, sok elnyújtottan kimondott cinikus mondattal. de hirtelen bill drámája került a középpontba, oké mondom, azt látom, hogy ma semmiképp-sem a doktorral fogunk foglalkozni, akkor nézzük bill-t, szimpatikus is, és kellően horroros fura dolgok történnek vele, jöhet, bár az újdonsült barátja úgy néz ki, mintha egy húsz évvel ezelőtti orkos/törpés fantasy-ból lépett volna ki. és nem gyanakodtam semmire, hagytam, hogy moffat bevezessen az erdőbe -így váratlanul is értek a pofonok jobbról és balról: a fekete-lyuk gravitációja alá egy klasszikus gonoszt rejtettek, a csúnyácska törpés maszk lekerülése után meg kiderült, hogy mégiscsak igazam volt, hogy a doktor melletti másik időlord kiemelt szerepet fog játszani a végjátékban. már csak ki kell várni a következő hetet -türelmetlenül... (#06.25.)

„the lost legion of the ninth.”

de miért kell mindig űrlény a töris epizódokba...? persze értem, hogy így lehet egy kis doktoros csavart belevinni egy híres legendába, de nem tudom ti hogy vagytok vele, de én szeretném néha, ha csak úgy pőrén hoznák a centúriókat a sorozatba, mindenféle másik dimenziós fényevő lények nélkül... mert igazából most is a töris háttér működött leginkább, ahogy a helyi proto-skót népek összefeszültek a hódító rómaiakkal (bőven kapott kritikát a kolonizációs nép, akik mindenkit vagy kirabol (ha van értékük) vagy rabszolgává tesz (ha nincstelenek)). és ezért volt hatékony az is, hogy a végére félre tudták tenni a kulturális ellentéteiket, hogy összefogjanak a világ megmentéséért -az már egy kicsit mellékes, hogy milyen dög fenyegette ezúttal a világot... de nem akarom túlságosan kárhoztatni az epizódot, mert látom, hogy a klasszikus éra (legvégéről) hozták az írónőt moffat-ék hozzá, és talán ezért érezhette azt az ember egy kicsit, hogy egy standard who epizódot lát, ami igazából nem lóg ki minőségileg egyik irányba se, de sajnos semmi felpezsdítő innovációt sem tartalmaz... (hehe, kicsit kifigurázták a nyelvi problémák áthidalását azzal, hogy bill szerint a tardis még a helyes szájmozgásra is figyel, nem csak az elhangzott szavak fordítására...) (#06.18.)

„i dare say the british army is more than a match for a bunch of upright crocodiles.”

mark gattis valahogy egy picit mindig máshogy áll hozzá az írói teendőkhöz, mint a többiek, szeret még egy extrát csavarni az ötletein -így kerültek nála robotok a sherwood-i erdőbe, így bukkantak a szovjet tengeralattjáróval marsi életformára a jég alatt, és most így lehettek a viktória-korabeli katonák a marson is. és ahogy a hidegháborús részben, most is az ice warriors népét használta hetilényként. kicsit ’hit-or-miss’ minden epizódja a szélsőségek miatt, nekem ez most egy kicsit miss lett... és igazából már egy órája keresem az okot (azon kívül, hogy a héten már megint nem sikerült túl sokat aludni), mert igazából voltak benne működő elemek (mondjuk a vöröskabátosok parancsnokának a háttértörténete), de valami mindig kizökkentett, mint mondjuk a stúdió-díszletnek kinéző marsi belsők, vagy a viktoriánus szleng imitálása... vagy csak simán bosszant az a brit arrogancia, ami ma is oly’ tetten-érhető volt minden bajusz-rendülésükból, és a gőgös kolonizációs hozzáállásukat vagy a mértéktelen kapzsiságukat sem viseltem könnyen... (no, ma is megvoltak a kötelező missy-percek, remélem szépen kikerekítik a végére a történetét.) (#06.11.)

„it’s not a trick, it’s not a plan. i have joined the monks.”

fake news. sad... moffat-ék nagyon fifikásnak gondolják magukat, mert azt hiszik, hogy játszadozhatnak a nézők érzéseivel, de veszélyes üzem ez, kedves írókáim, mert lehet, hogy néhány éles hangulat-váltás után legközelebb már azt mondják majd, hogy ’ugyanmár, minek adjam oda nektek a szívem, ha tudom, hogy pár perc múlva úgyis kinevetitek’... pedig baromi hatásos volt a nagyjelenet, amiben a doktor végleg elveszni látszott, amiben bill-t átlökték egy komoly határon -aztán vigyorogva visszakoztak a következő pillanatban... oké, azt tudtuk, hogy nem olyan tökösek, hogy az évad közepén ellőjék a regenerációt, de az ember agya vadul kattogott, hogy milyen megoldással állhatnak elő, azon kívül, hogy előugrik a sarokból az ’átvertelek!’ tábla, de sajnos pont ez lett a helyzet... ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy voltak helyzetek, amikor működtek az érzelmi manipulációk -például bill édesanyát beemelni a középpontba tökéletes húzás volt, mert következett a korábban megismert háttértényezőkből, és olyan lelki löketet adott, aminek a hatása alól nem vonhatta ki magát senki... btw, manipuláció -ugye mindenki látta az analógiát a mai világunkra, ahol hamis tényekkel könnyen lehet befolyásolni az emberiséget, akik közül aztán sokan gondolkozás nélkül szolgálják a fasisztoid elnyomókat. de nyugi, a végkövetkeztetés pozitív, lehet még reményünk az emberiségben... (#06.04.)

„love is consent. we must be loved.”

hmm, az elmúlt években annyira ragaszkodott steven moffat az epizodikus szerkezethez, hogy most az utolsó körében átbillent a túloldalra, és egy nagy összefüggő egészként kezeli az évadot? és láss csodát, így is működik a show... szóval nem szabadult még meg az emberiség a rothadó külsőt öltött idegenektől, akikről múlt héten kiderült, hogy kínos precizitással szeretik megtervezi a bolygó-igázásukat -most ehhez még az is hozzáadódott, hogy őszintén kell kérni is tőlük, hogy uralkodjanak rajtunk -nyakatekert egy népség, de is ezért illenek bele tökéletesen a who-bestiáriumba... tetszett, hogy csavartak egyet az emberiség szokásos hozzáállásán, mert az apokalipszist ezúttal nem az összeférhetetlenségünk hozza el (a doktor még arra is képes, hogy fél kézzel levezényelje a világbékét), hanem az emberi hülyeség és a véletlenek szerencsétlen keveréke... és a vágás is párhuzamosan ment a gyilkos labor és a nagyon pöpecül kinéző piramis között (btw, mi ez a piramis-formához ragaszkodás az űrlényeknél? vagy ezek a csúnyaságok is onnan jöttek, ahonnan a csillagkapu istenei...?). jó volt a tempó végig, de a végére sikerült igazán felfokozni az izgalmakat és az érzelmi skálát, hogy a doktor pont a megfelelő pillanatban kapja vissza a látását -hogy láthassa a kudarcát... (#05.28.)

„possa il signore illuminare il vostro cammino. (may god light your path)”

miután tinédzser-koromban láttam a truman-show-t, meg voltam győződve arról, hogy a világ amiben élek, csak egy nagy díszlet... az emberiség szereti azt gondolni, hogy van valami nagy rejtély az élet mögött, hogy a megélt világunkban valami nem stimmel -vagy csak túl sok scifit fogyasztottam már az életem során, és az ottani történeteket vetítem ki az emberekre... persze steven moffat nem mondta ki egyből ilyen nyíltan, hogy mivel akar játszani, inkább olyan moffat-osan belecsavart mindent egy változatos és sodró lendületű sztoriba, ahol az egyházi emberek adják a kilincset a tudósoknak, ahol a vatikáni sötét kalandos hangulatot zavarják meg a rosszarcú űrlények, ahol az ősi szövegeket super mario referenciákkal magyarázzák... váratlan fordulatként itt az évad közepén megkaptuk a magyarázatot a széf nagy rejtélyére, nem kellett a fináléig várni missy visszatérésére -mert ugye annyira nyilvánvaló volt ez a meglepetés, hogy felesleges lett volna tovább titkolni... jól használták ki a múlt hétről áthozott vakság-témát is, és itt most inkább a szál lelki vetületére gondolok, mint a szónikus napszemüveg ötletes használatára. (#05.21.)

„how does space kill you?”

nem mindig szoktam szeretni, amikor ilyen komollyá változtatják a show-t, közelebb áll hozzám az az interpretáció, amikor a fun elemek dominálnak. így nem is igazán éreztem az elejét, csak egy űrzombis kvázi-horrort akartam belelátni, ahol jő a doktor segítséget nyújtani, majd a végére (sok futás után) fényes győzelmet arat. de aztán jöttek be olyan elemek, amik miatt elkezdett túlmutatni az epizód az alien-ihletettségű félelemkeltésen -aztán meg addig fokozták fel a nyomást, hogy már én is meggondoltam, hogy mikor vegyek levegőt, és mikor tartsam sokáig a tüdőmben... bírom azt az írói hozzáállást, hogy csinos ruha alá kell rejteni a társadalmi mondanivalót, bár azért most túl sok réteg nem került a kapitalizmus-kritikára... egyébként vajon hányszor szállt már az ég felé az a panaszos sóhaj, amikor valakit elborítottak az adós-papírjai, hogy ’hát a levegőt nem akarjátok megadóztatni, ti átkozottak?!’... (de jó poén volt a kék emberek iránti rasszizmus is!) bár nardole-lal próbálták kicsit oldani a hangulatot, az űr hideg sötétje nem nagyon engedte, hogy felolvadjon a szívünk. ráadásul némi sötét kedvet a következő epizódra is viszünk magunkkal -mert néha a doktornál is visszaütnek a következmények... (#05.14.)

„wood nymphs, tree spirits, dryads. anything’s possible.”

ha az előző részekből kiderült, hogy bill nincs elveszve popkultúrálisan, azaz ismeri a scifi toposzokat, így nem értem, hogy a horror-kliséknél miért nem kapja fel a fejét, és szimatol bajt az első pillanattól...? kicsit bajban voltam az epizód elején, mert tisztán látszott, hogy a klasszikus elátkozott házas témával fogunk játszani, és az nem igazán az én utcám. főleg az tud bosszantani, hogy a karakterek fejetlen csirke módjára rohangálnak, és elmélkednek a furcsa zajokról meg a becsapódó ablak-zsalukról ahelyett, hogy kurvagyorsan elhagynák a helyet az első gyanús jelre -illetve már előtte, amikor a nem túl bizalomgerjesztő öregember először megmutatja nekik az ódon épületet, akkor kéne azt mondani, hogy ’ööö, kösz nem’... viszont. miután túllendültünk az összes horror trope-on, akkor behoztak egy olyan elemet, amit szinte csak a who-nál szokás belekeverni egy ilyen rémtörténetbe: az érzelmeket. és csodásan működött, ahogy érzelmi alapra helyezték a magyarázatot, és máris értelmet nyert az is, hogy miért szerződtettek egy olyan pedigrés színészt az epizódhoz, mint david suchet... (mivel annyira reklámozták a mester visszatérését a készítők, nem tudok elképzelni mást, akit lakat alatt tartana a doktor -de azért még reménykedek, hogy meglepnek...) (#05.07.)

„no big deal. just walking on the thames!”

nyitó-epizód a jelenben, ahol megismerkedik az új társával a doktor, egy rész a jövőben, egy rész a múltban -bevált recepten ne változtass, mi...? a szívemhez mindig is közel álltak az ilyen töris epizódok, amik persze csak amolyan who-san törisek, ahol messzire van hajítva a pillangó-effektus, és valami oda-nem-illő éktelenkedik a múltbéli környezetben -mondjuk egy szörny... a hangulat-festés viszont így is nagyon működik, ez a pre-viktoriánus-kor minden bbc dolgozónak a kezében van, főleg hogy ilyen színes kavalkádot kellett álmodniuk a jégre. de persze mindez csak egy üres kaland lenne a karakterek nélkül, de szerencsére úgy tűnik, hogy idén szívvel is dolgoztak az írószobában -a doktor megint bizonyíthatta, hogy ő a legemberibb idegen ezen a sárgolyón, és bill-nek is kifejezetten jól állt, ahogy komolyságba csúszott a sok mókázás között. mert nem csak a pozitív élmények újak a lánynak, hanem a drámával (a halállal) is meg kell birkóznia. és jó az, ahogy fokozatosan ébred arra rá, hogy a doktor sokkal mélyebb annál a goofy figuránál, akinek elsőre tűnik... és persze megint kiderült, hogy a legrosszabb lényeket az emberek között kell keresnünk... (#04.30.)

„-does it speak? will we understand it?

-well, depends upon what aspect of your language have survived over so many thousands of years.

-emoji. it speaks emoji!

-of course it does!”

az emberiség mindig valami pozitív jövőben reménykedik (happyface), de sajnos a valóság mindig rácáfol ezekre a világos vágyálmokra (sadface)... vagy csak a scifi íróknak ilyen borús a hangulatuk -a whoniverse-ben is leginkább azt láthattuk eddig, hogy bármilyen jövőbe is érkeztek a doktorék, mindig valami baj történt az emberiséggel -de hé, nem ezért van velünk a kétszívű hősünk, hogy rendre megmentsen minket...? ha már a mosolygás, a pozitív és negatív jövőszemlélet (meg persze az emoji-k) ennyire hangsúlyosak voltak, akkor várható volt, hogy a probléma megoldása is érzelem-alapú lesz, mert az ember már csak ilyen érzelem-vezérelt lény, még ha ezt a modern világ próbálja is elfedni... bill ismét jól működött betanuló companion-ként, ügyesen lavíroznak vele a scifit ismerő racionális gondolkozó és a rácsodálkozó lelkes ifjú érzete között. (úgy tűnik, hogy moffat bácsi idén is kieszelt egy átívelést, alig várom már, hogy egy jó nagyot üssön majd ránk agyilag és érzelmileg a széf kinyitásával.) (#04.23.)

„so, you meet a girl with a discoloured iris and your first thought is she might have a lizard in her brain?”

a hosszú évek alatt már annyi új companion-t kellett bemutatni, hogy nehéz lehet valami olyan módot kitalálni, ami nem érződik elcsépeltnek. steven moffat most abban találta meg a megoldását, hogy az új karaktere, bill, semmire nem úgy reagál elsőre, ahogy elvárnánk -és ez nem egy rossz irány. mert szórakoztató tud lenni, hogy az általános műveltségét és józan eszét előszedve rákérdez bizonyos evidens dolgokra (pl. hogy miért lehet a tardis nevét angol szavak kezdőbetűjéből kirakni), máskor viszont nehezen akarja felfogni, hogy mibe is csöppent (perceket kell várni, hogy kimondja végre, hogy ’belülről nagyobb’ -bár azon sem lepődtem meg volna, ha elmarad a kötelező mondat)... és hát mibe csöppent ez a szegény lány? egy tipikus who-kalandba, ami erősen merítkezik a japán horror-kultúrából, de azért végigrohan a kötelező elemeken is (exterminate!). viszont a heti-ügy egy picit mellékesnek érződik, mert nagyon helyesen a karakterekre koncentrál (és így tök jól működik az is, hogy a fő konfliktus feloldása érzelmi alapú lesz -és így nem kizárt, hogy még visszatérünk majd rá később)... kár volt sokaknak az első kép alapján ítélniük, hogy egy (mondjuk szépen) nem tipikus arcú lányt kapunk ezúttal a doktor mellé, mert szerencsére végig lett gondolva az írószobában a jelleme és a háttere. (ja, és remélem minden liberál-fób most sűrűn hányja magára a keresztet, látva a színesbőrű leszbikus lányt...) (#04.16.)

„with great power comes great responsibility.”

minden kisfiú arról álmodik, hogy nagy hős lesz belőle, aki a különleges képességei segítségével szolgálja az emberiséget, megmenti a rászorulókat, és legyőzi a gonoszokat, akik világuralomra törnek. de csak nagyon keveseknek adatik az meg, hogy megvalósíthatják az álmaikat, akik azt az életet élhetik, amilyenről a képregények lapjain olvashattak -csak kevesen olyan szerencsések, hogy bekopogtat hozzájuk karácsony este a doktor... annyira menő most a szuperhősös zsáner, hogy steven moffat-nak is reagálnia kellett erre a trendre, úgyhogy bedobta a doktort egy csomó képregény-panel közé, hogy szórakoztasson minket. és talán azoknak volt igazán kánaán ez a rész, akik otthonosan mozognak a szuperhősös univerzumokban, mert rengeteg utalás és megmosolyogtató kifigurázás között mentettük meg a világot. persze eredet-történettel kezdtük, anélkül nem is lett volna értelme felvenni a fekete latex-ruhát, aztán kialakultak a képességek (a röntgen-látás mindig veszélyes dolog -főleg egy kamasz-fiúnál), és persze adott volt egy titkos identitás is -szemüveggel eltakarva a nyilvánvalót... és lehetne sorolni napestig, a torony-ház tetején forgó gömbtől kezdve az újságírónő szerelméig. tulajdonképpen még a világuralomra törő űrlény-agyak sem lógnának ki egy marvel vagy dc termékből, harcoltak már a legnagyobb hősök is efféle blődségek ellen. igazából még a tanulság is ezekből a szívmelengetően egyszerűbb történetekből érkezett -mert nem az a legnagyobb hős, aki a világot menti meg, hanem az, aki mindig helyt tud állni a gyerekszobában a pelusok elleni harcban... no. ha már csak ennyi kalandocska jutott idénre, legalább szórakoztató egy órát tölthettünk a doktorral -bár sajnos nem csillapította a sorozat iránti étvágyat, hanem épp hogy meghozta. nem használhatnánk a tardis-t, hogy előreugorjunk áprilisig...? (az első percek megint csak alibiből játszódtak karácsonykor, de ezt már megszoktuk. a tavalyi karácsonyra meg csak pár pillanatnyi utalást kaptunk, bár igaz, hogy nem nagyon fért volna el ebben a hős-kalandban egy komorabb doktor.) ($$12.26.)