soroló

„it needs to go back to where it came from to start the loop again.”

úgy érzem, hogy nem volt rossz döntés max landis-éktől, hogy az utolsó epizódra elhagyták a kellemesen bizsergető mindfuck-ot, és a szálak elvarrására koncentráltak. még akkor is ezt állítom, ha a lövöldözős rész sematikusságával nem is voltam maximálisan elégedett -de lehet hogy az volt a baj, hogy farah-ék kommandózása közben sokkal érdekesebb dolgok zajlottak a gép körül. érzelmileg is kielégítőbb volt az utolsó lélekcsere, a váratlanul felbukkanó külön-utasok, és persze az idő-loop helyreállítása. főleg hogy az egésznek fura hangulatot adott az, hogy a két főhősünk igencsak rossz passzban volt az elmúlt időszak sérülései miatt. de aztán minden a helyére kattant, az idővonal teljessé vált, így aztán az évad utolsó tíz percében realizálhattál valami különöst és különösen fontosat -max landis-ék nem egy szokatlan ügyről és egy hagyományoktól eltérő nyomozásról akartak mesélni nekünk, hanem néhány barátság szárba-szökkenéséről -és ahogy a zenés montázsban nézted a kialakult barátságok boldog pillanatait, úgy érezhetted, hogy megérte ezért tollat és kamerát ragadniuk. aztán persze pár pillanat alatt le kellett húzniuk minket a mosolygós felhők közül a földre, mert mégiscsak úgy illik, hogy egy sötét pillanatban zárjuk a show-t. vagy legalábbis sok készítő fejében él ez a tévképzet... (#10.31.)

douglas adams-et adaptálni? eléggé csúszós egy banánhéj... mert annyi őrült ötlete volt a kedves szerzőnek, hogy töményen tálalva megfeküdhetik egy átlagos tévénéző gyomrát. vagy akár áldássá is transzformálódhat ez a sűrű, szőnyegbombázáshoz hasonlítható poénos ötletzuhatag, ha megfelelő kezekbe kerül az adaptáció lehetősége. és milyen szerencse, hogy hollywood egy ifjú kívülálló őrültje, max landis kapta üstökön adams-et, mert nemhogy egy szellemében hithű mű született, de nem tudom elképzelni, hogy miként lehetett volna ennél szórakoztatóbb végeredményt kikeverni... mert a veszett nagy tempóban a néző csak áll, ahogy záporoznak mellette az események, miközben nemcsak a poénok magas oktánszáma hajtja előre a rohanó perceket, de érzelmileg is ügyesen van összeillesztve a hatás... és kedves néző, ne aggódj, ha elveszve éreznéd magad a kezdetekkor, amikor minden sarkon valami új történet-foszlány, egy újabb furcsa karakter vár rád, mert minden szépen összeáll a végére egy nagyon erős, egységes évaddá. egy nulladik évaddá, ha komolyabban megvizsgáljuk a történteket, mert itt a szemünk láttára formálódik a holisztikus detektív ügynökség...

„we’re time-traveling detectives on our way to stop a murder!”

ha már dirk a mi narrátorunk, miért ne mesélhetné el ő a nagy időutazós háttérsztorit, amiről eddig fogalma sem lehetett -és miért ne hibázhatna rá az összes fordulatára ennek a szomorkás, időn átívelő históriának...? igen, az ilyen lüke ötletekért (is) szeretjük annyira ezt a show-t... szépen kötődtek össze a vonalak, hogy minden homályos pont kitisztuljon, amit a pilot óta cipeltünk magunkkal. persze minden kapott egy időutazós gellert, de pont ezektől a paradoxonoktól lett egyedi ízük, és persze nagy örömünkre julian mcmahon is több időt tölthetett velünk -és egyébként is: századfordulós steam-punk szuperhős páncél? hát van ennél királyabb dolog a világon...? a szokásos pörgés és megoldás-felfedések között nagyon érdekes érzelmi íve volt az epizódnak -főleg todd esetén volt nagy az érzelmi amplitúdó, aki a hatalmas lelkesedés után zuhant a mélypontra, amikor úgy érezte, hogy a barátja elárulta őt. de hé, butusok, tudjuk jól, hogy mindig kell a dráma a happyend elé... (bírom amanda-t és bart-ot is, de igazság szerint nem hiányoztak az epizódból, mert most a főszálra kellett koncentrálnunk.) (#10.31.)

„is this where the universe was supposed to lead us?”

eddig sem panaszkodhattunk a tempóra, de most, hogy az univerzum elkezdte összehúzni a pontok közötti szálakat, már eszeveszett sebességgel rohanunk előre... és mégis, van idő megállni, ha össze kell kicsit törni a szívünket, mert persze todd kiválasztotta a lehető legalkalmatlanabb időpontot arra, hogy bevallja a húgának, hogy mekkora szar alak -jó hosszú út lesz innen összerakni ezt a széttört kapcsolatot... bár a srácoknak épp’ jól megy a dolgok összerakása, az ügy szépen gördül előre, a sok kis gépet is összelegózták egy naggyá, megvan a monokli, a póló és a szőrmebunda, minden kapcsolódik... talán a háttér-mitológiát is egyre tisztábban láthatjuk a tizenkilencedik századi megszállott felfedezővel (julian machmahon-t gondolom nem ezért a néma 3 percért szerződtették, bár most alig volt felismerhető a pofaszakáll alatt), sejtjük már, hogy miképp lett a forradalmi találmányból vallás és egy e-köré felhúzott szekta... huh, azért kíváncsi lennék, hogy mennyi volt meg a kezdeteknél ezekből max landis fejében, és mennyit kellett sakkozni a fehér táblánál, mire minden részlet tökéletesen passzolt egymáshoz. (#10.30.)

„i am, and always have been a total and complete asshole.”

egyre sűrűbben pakolják be a poénok védőernyője alá a drámát -vagy mondjuk úgy, hogy egyre jobban feslik le a szórakoztató felszín, hogy megmutassa a mélyben megbúvó komolyságot... és az egy dolog, hogy az őrült vámpíroknak van szívük, és segítenek egy beteg lányon, de ugye az egyik főszereplőnk kitárulkozása nyomán rádöbbenhettünk arra, hogy nem igazán van makulátlan szereplő a show-ban, és ez így van nagyon jól... de mr.halál is megérkezett most már komolyan (nem csak úgy elmismásolva, mint ahogy a bérgyilkos-lány körül hullanak az emberek), ebből is látszik, hogy egyre komolyabb a tét. persze ez még nem azt jelenti, hogy ne lehetne egy vérengző fenevad, egy gyilkos fegyver egy cuki kiscica... (ha már bart, az extra-rekedt hangon beszélő csaj szóba-került, nála a kapcsolat-építéssel tudják elérni max landis-ék, hogy valamennyire komolyan tudjuk venni)... (hihetetlen nézni, hogy korombéli srác mennyire nem változik semmit az évek során, mert míg én pocakot növesztek, addig elijah wood karjai még mindig egy 2b-s ceruza vastagságával érnek fel...) (#10.29.)

„here lies pepe. unless otherwise activated.”

no, jól elmerültünk a nyomozásnak a kalandozós részében, egész olyan volt, mintha a srácok befizettek volna egy manapság igencsak népszerű szabaduló-szobás játékra. igaz, hogy talán a valóságban nem indulnak el a falak feléd, mintha csak a halálcsillag jól kivilágított szeméttárolójában lennél, és talán még az áram sem éget fájdalmas lyukakat a menő dzsekidbe, de az útvesztőben elszórt rejtélyek elég hasonlóak voltak. és persze mindig van egy újabb nyom, egy apró morzsa, amin tovább lehet haladni... eközben a mesterséges lélekvándorlásról is egyre többet tudunk meg, úgy néz ki, hogy idegen technológiát alkalmazó emberek ők -de akkor miért viselkedik a többségük ilyen természetellenesen? mindenesetre aaron douglas-nek szép fokozatosan adják oda a gonosz szerepét -meg a nagyon csicsás jak-bundát is, amit nem csak egy fotóról ismerős, amit a neten láttam a sorozatból, de a jövőutazó todd-on is ott virított a pilot-ban ugye. uuuh, tényleg, milyen jó lesz látni, amikor a minden-mindennel-összefüggő szálak összeérnek a végén... (#10.29.)

„it’s all real. you really are who you say you are. some kind of... killer angel.”

„it’s all real. you really are what you say you are, some kind of... holistic detective.”

nagyon ügyesen kötél-táncolnak max landis-ék a rejtélyek sziklaormain, mert az ember azt érzi, hogy mindig egy picit többet tud meg, ugyanakkor csak épp’ annyit mondanak el, amennyi az adott jelenethez szükséges. így te magad is úgy érezheted, hogy detektív-munkát végzel... az angoloknak lehet valami fétisük ezekhez a kicsit elidegenítő karakterekhez, mert dirk valahol félúton helyezkedik el a doktor goofy-sága és sherlock kívülállósága között -és persze nála is fokozatosan hagyják felsejleni a múltat, így át tudjuk értékelni a karaktert is, és nem csak az értetlenkedő, túlmozgásos arcot látjuk... de más karaktereknél is megvilágosodhattunk ma, például most már érteni vélem aaron douglas szájtartását és motyogó beszédét... örülnék neki, ha max-ék valami extra jokert is rejtenének a kabátujjukban, nem csak egy szimpla testfoglalós űrlényes kaland lenne ez -de miért ne bíznék bennük? eddig is sikerült pár hajmeresztő hajtűkanyart beépíteni a sztoriba. (#10.28.)

„-hammerhead shark aren’t usually aggressive towards humans.

-yeah, and they aren’t generally found in hotel rooms.”

direkt tartogattam néhány mondatot a pilot óta, mert tudtam, hogy milyen borzasztóan nyikorogva szoktam írni a második részekről, úgyhogy íme! nem tudom, hogy mennyire örüljek annak, hogy viszonylag jól ismerem max landis youtube-os személyiségét, mert egyrészről jó, hogy tisztában vagyok a csavaros gondolkozásmódjával, ugyanakkor kicsit idegesít az, hogy folyton hallom a hadaró hangját a fejemben a párbeszédek alatt (és nem meglepő módon elsősorban magánál a címszereplőnél erősödik fel ez a hang). a másik, akiről nem írtam legutóbb, az fiona dourif, aki örökölte az apja, khmm, kisugárzását, így könnyedén elvisz a hátán egy ilyen excentrikus figurát is... oké, akkor térjünk rá arra, amit ténylegesen tudok írni a mai epizódról... izé... úgy villantottak fel néhány magyarázat-morzsát és összefüggés szilánkot, hogy közben ezernyi másik kérdés toltak be helyettük -és így továbbra is azt érzem, mint egy lelkes kisfiú az új játéka fölött állva, és alig várom, hogy az alkotókkal közösen a helyükre pakolgassam a darabkákat... közben felőlem alakulhatnak a kapcsolatok és transzportálódhatnak kutyába emberi lelkek, biztos vagyok benne, hogy mindenképp jól fogok szórakozni. (#10.26.)

„there are bite marks on the ceiling.”

egy rejtélyes gyerekrablás, egy ágyhoz bilincselt lány, egy megmagyarázhatatlan gyilkosság, egy energia-szívó trió (akik négyen vannak), egy hallucinációkat okozó betegség, egy lehetséges időutazás, egy intuíció által vezérelt bérgyilkos és egy holisztikus detektív -tudtok még követni, mert még csak alig pár elemet soroltam fel példaként... douglas addams híres volt a kifacsar gondolkozásmódjáról és a mindent beborító fekete humoráról, úgyhogy elvártam a max landis (a.k.a. hollywood nagyszájú és excentrikus fenegyereke) írócsapatától, hogy ezekre az elemekre alapozza az adaptációját -és örömmel mondhatom, hogy az első akadályt jól vették, mert (ahogy a példáimban is láthattátok) ezernyi ötlettel bombáztak minket már itt a pilot-ban is, de olyan intenzitással, hogy óhatatlanul is elmerültünk a rengeteg elindított szál és bemutatott karakter között, de abszolút pozitív értelemben veszhettünk el ebben a szokatlan univerzumban. mert miért lenne baj, hogy kapkodni kell a fejünket az intenzív imput alatt, ha ilyen szórakoztatóan kavarodik körülöttünk a káosz. és egyébként sem véletlen, hogy ennyire hangsúlyozták a holisztikus gondolkozás fontosságát, azzal, hogy minden-mindennel-összefügg (még a semmi is), mert ezzel nyugtattak meg minket gyanútlan nézőket is -nyugi, a végére össze fog állni ez szépen, fogd csak meg a kezünk, majd mi végigvezetünk ezen a színes és szédítő úton. ha más nem, a zene már most nagyszerű sorvezetőnek bizonyult. (azért persze a sok mindfuck alá ügyesen gyömöszölték be a drámát is, és elijah wood-ról tudjuk már jól, hogy milyen jól áll neki, ha a humor, az agyrobbantás és a szívbemarkoló dráma határán kell egyensúlyoznia.) (#10.25.)