soroló

„smile for me. go on. clara oswald... one last time.”

annyira hirtelen és sokkoló volt clara halála, a leghosszabb ideje velünk lévő útitársé, hogy minden rajongó azt érezte volna, hogy méltatlan lenne ez a lezárás neki, ha így ér véget a története -és steven moffat sem tudta elengedni őt ilyen egyszerűen. vagy csak simán epikusabb befejezést szánt neki. ha ez utóbbi volt a terv, akkor siker koronázta az erőfeszítését... lehet, hogy épp gallifrey-nek hívják, de a doktor tulajdonképpen a vadnyugatra érkezett meg négy és fél milliárd év után, nemcsak a kietlen táj hozta tökéletesen a western-hangulatot, hanem az egész szituáció, a porba karcolt ’eddig és ne tovább!’ vonallal, a doktor némaságával (clint eastwood épp nem ért rá), és a nagy standoff-fal a meglehetősen gonoszkodó time lord vezetővel szemben. ezen túllendülve a doktor fogott egy listát, és elkezdett kipipálni minden olyan dolgot, ami áthágja a saját és az univerzum szabályait (a legdurvább, hogy fegyvert fog, és megöl valakit) -csak hogy megmentse clara-t. még az univerzum utolsó pillanataiba is elutazott ezért, hogy aztán ott ashildr-vel tárgyalja ki a nagy rejtélyeket. hogy ezek a magyarázatok nem igazán válaszok, engem nem túlságosan zavarnak, szimpla moffat-izmus, túl lehet lépni könnyen az ilyeneken. a megcsavart búcsún viszont sokkal nehezebb -azt hiszem elérte a célját, a doktorral együtt mi is nehezen engedjük el clara-t. bárcsak láthatnánk még egy szívdobbanásnyi időre... (még newwho nézőként is brutális mennyiségű utalás volt a részben, mi lenne, ha régi sztorikban is jobban benne lennék...) ($12.06.)

jó érzés, amikor az apróbb kitérők és zsákutcák után visszatalálsz a helyes ösvényre. mert valahogy az előző két-három évben voltak megtorpanások a tardis útjában, jó volt, jó volt, de valahogy az a bizsergető who-érzés kicsit hiányzott. de moffat-ék idénre előszedték a szerszámokat, és kicserélték a ki-kihagyó alkatrészeket. jót tett, hogy újra dupla-epizódokban gondolkoztak, igazából az egyetlen kevésbé szerethető rész egy egyrészes volt, és volt szép íve is az évadnak azzal, hogy a halál rendre előkerült, mint fő téma. peter capaldi tavaly még talán kereste magát a doktor kabátjában, meg egy kicsit keményebbre is írták, idén viszont a szigorú tanárbácsiból sokkal szerethetőbbé változott, jól állt neki a rock'n'roll doktor-szerep, és meghálálta, hogy erős szövegkönyvet adtak alá (főleg az utolsó előtti részben, ahol könnyedén elvitte a hátán a show-t). szóval minden tekintetben az egyik legerősebb évadot kaptuk az új érából, és ezt mindenképp jutalmazni kell: nagyontetszett.

„how many seconds in eternity?”

annyit lopakodott már a halál az évadban, hogy most utolért minket... azt eddig is tudtuk, hogy a doktor egyetlen dologtól retteg, és ez a halál, hisz’ időúrként próbálja elkerülni azt mindenáron (és mint most megtudtuk, ha ténylegesen meghal egy gallifrey-i, az nagyon-nagyon sokáig tart), és azzal is komoly problémái vannak, hogy elfogadja azoknak halálát, akik közel állnak hozzá. és ha múltkori sokk nem lett volna elég, most még szurkáltak párat belénk, ahogy végig éreztették, hogy a doktor képtelen elengedni a legjobb barátját. nagyon fura hangulata volt az epizódnak ezzel a kínzó-erőddel, a szörny előli meneküléssel, de az embert végig a monitor elé szögezte peter capaldi jelenléte, és a nagy rejtélyek utáni hajsza. aztán, amikor kiderült, hogy ez egy végtelenné terjesztett groundhound day, és elkezdték összevágni ezt az elképesztő időt, ezt a hatalmas teljesítményt, amit a doktor végigvitt, akkor már csak borzongva néztünk magunk elé, összezuhanva a kemény dráma súlya alatt. komoly, sötét, nagyon felnőttes, az a fajta who-epizód, amit sokat fogunk még emlegetni, hisz’ ott lesz a legtöbb bestof listán. ($11.29.)

„a trap street.”

még ha nem is ér rá neil gaiman újra who-t írni, azért a gaiman-i hangulatot ki tudják keverni nélküle is -csak kell egy titkos utca london-ban, amit fura lények népesítenek be... egy percre meg kellett állítanom az epizódot, hogy megnézzem, honnan is kéne emlékezni erre a rigsy nevű srácra (tavalyról a lapos lényes epizódból), de aztán megérkeztünk az itteni diagon alley-re, és már nem volt megállás...kicsit elvesztünk a sok-sok különböző lény között, akik ezt a titkos helyet használják menedékül, és maisie williams is visszatért, és egyre összetettebb a feladata, már több lett, mint a harcias halhatatlan lány, igazságos vezetőként is ki kell tűnnie -valamint megalkuvóként is, akinek a tettei súlyos következményekkel járnak, és nem tudom, hogyan fogja viselni ezeket a terheket -örökké... igencsak megleptek, hogy nem az évad végére vagy a karácsonyi részre időzítették a szívszorító búcsút, de így legalább váratlanul ért minket a sokk, ha már arról tudtunk, hogy búcsúzni fog a sorozattól az illető. és méltó volt a halála, önzetlen és bátor, amilyennek megismertük az évek alatt. a cliffhanger meglehetősen őrjítőre sikerült, mert számos kérdést vett fel -hova kellett mennie a doktornak? kik azok, akik csak csellel tudták befogni? most melyik doktor fog dominálni: a szelíd vagy a vad? ($11.25.)

„we spend a third of our lives asleep. and time is money.”

egyszer mindenki bepróbálkozik mostanság a found footage technikával -több/kevesebb sikerrel... annak örülök, hogy itt a who-ban azért vittek bele némi who-s csavart (nincsenek is kamerák!), bár ez nem tudta megmenteni a részt a középszerűségtől (és azért meg enyjebenyje, hogy a találtkamerás érzés erősítése miatt nem kaptunk ma főcímet). mert volt már elégszer ilyen, hogy rohangáltunk valami szörny elől, még ha nem is volt mindig ilyen ötletes a szörnyekre való magyarázat (sandman, hehe, neil gaiman csókoltat mark gatiss). és tetszett az is, hogy az emberi kapzsiságból indul ki minden -mert mi mással töltenénk el azt az időt, ami az alvás hiányában felszabadul, ha nem munkával, pénzszerzéssel. pedig én is örülnék egy olyan szerkezetnek, amitől nem lennék álmos, mert rohadtul tud bosszantani, hogy én még foglalkoznék a dolgommal, de a szervezetem már nem bírja a terhelést. csak lehetőleg ne változzak át homok-szörnnyé... (btw, jót mosolyogtam, hogy ilyen kényelmetlenre csinálták a végét, még egy utolsót paráztatva szegény gyereken, aki nem akar időben lefeküdni...) ($11.16.)

„truth or consequences.”

a legstílusosabb az lenne, ha bemásolnám a doktor nagybeszédét, és bezárnám az internetet. mert azt hiszem, hogy moffat-ék elérték a lehető legközelebbi pontot, hogy megalkossák a tökéletes háború-ellenes monológot -hatásosan, szívbemarkolóan, úgy, hogy minden szava igaznak hangzik. és tudom, hogy pont azok nem fogják ezt hallani, akiknek kéne, de ha csak egy ember gondolkozását megváltoztatták, akkor már megérte (és remélem, hogy a díjakat odaítélők most jól feljegyezték peter capaldi nevét). pedig elsőre úgy tűnt, hogy háttérbe szorul a múlt héten elkezdett allegória, hogy inkább magára a történetre és a feszültségre koncentrálunk ahelyett, hogy tanulságot kapnánk a mai világban zajló kulturális problémákról. és igazság szerint ez a fele is működött, nem csak a csodálatos finálé, elsősorban azért, mert végre rengeteg clara jelenetet kaptunk, hisz’ dupla adagban volt velünk jenna coleman, és nagyon-nagyon meggyőzően hozta a két arca közti különbséget (és persze az íróink sem fukarkodtak a két karakter kapcsolatánál az ötletekkel. a nyitó álomjelenet meg elég kellemetlen lett...). ($11.09.)

„any living thing in this world, including my family and friends, could turn into a zygon and kill me, any second now. it’s not paranoia when it’s real.”

a legtöbb félelmünk a bizalmatlanságból ered. félünk a más kultúrából jött emberektől, mert bizalmatlanok vagyunk velük szemben. és aki bizalmatlan és fél, az támadni fog, nem akar megérteni, nem akar békés megoldást. a scifi-t mindig is jól használták a tehetséges szerzők arra, hogy a jelen problémáiról beszéljenek úgy, hogy átszűrik a fantasztikus elemeket rajta. és mi lenne aktuálisabb ma, mint a bevándorlás kérdése. amitől az átlagemberek félnek. hiszen fenyegetve érzik magukat és bizalmatlanok. persze moffat-ék csavarnak még egyet a dolgon azáltal, hogy alakváltókat helyeznek az emberiség tagjai közé mert a nézőben is lehet plusz bizalmatlanságot plántálni, hogy nem tudhatja, hogy kit lepleznek le a következő sarkon, hogy ő nem is az eredeti, hanem csak egy másolat. kicsit már panaszkodni akartam, hogy idén alig van közös jelenete a doktor-nak és clara-nak, de a rész végi fordulat azért lehet magyarázat erre (és remélem nem fog kiderülni valami színészek közötti ellentét, mert az illúzióromboló lenne). elég jól hozták a paranoia-thrillerek hangulatát, néha kell ilyen is a jókedvű who-részek közé, plusz remélem átjött, hogy a komoly allegóriájukkal komoly nevelési célok is kerültek a rétegek közé (sőt, ha azt nézzük, hogy a unit teljes vezetői stábja nőkből áll, egy adag jóleső feminizmust is felfedezhetünk). ($11.02.)

„human life is fleeting. people are mayflies, breeding and dying, repeating the same mistakes. it’s boring. and i’m stuck here.”

folytattuk a halál szomorú témáját, méghozzá igazán drámaian, jobb is hogy ha nem gondol bele az ember, hogy miket élhetett át ez a lány a végtelenül hosszú élete alatt -pedig plasztikusan megmutatnak nekünk sokmindent belőle, különböző korszakokba röpítenek el, a kalandoktól az elmondhatatlan fájdalomig színes volt a paletta. szerintem senki sem csodálkozik ezek után, hogy nem maradt benne lélek, hogy ilyen hideggé változott, hogy rossz döntéseket hozott. és maisie williams most volt igazán jó, ahogy végig tudta vinni ezt az utat az arcjátékával, a szemével. mert persze a végén, miután minden rosszra fordul, belátja a karaktere, hogy tévedett. hogy igenis van miért élni. akár örökké is. tetszett, hogy nem felejtkeztek el arról, hogy ezt a témát már boncolgatták korábban, én örülnék egy végtelen kalandnak jack kapitánnyal és ashildr-rel. az a fura, hogy a sok kaland és mély lelkizés között nem hiányzott clara, viszont, mikor felbukkant a legvégén, csak akkor kezdett szúrni az emberben -nagyon fog fájni az ő búcsúja is. ($10.26.)

„the earth is safe, humanity is not in danger. it’s just one village.”

már megint egy kaland közepébe csöppentünk, jaj, csak ne valami űrös legyen, ahhoz most annyira nem lenne kedvem -hmm, vikingek? végülis egy kis töris cucc jöhet, úgyis megbolondítják majd valami oda nem illő... hmm, robot-lords of valhalla...? ismét egy hagyományos vonalvezetésű epizódot kaptunk, ahol a földieket egy külső támadástól védi meg a doktor a maga furfangjára támaszkodva. de. már az epizód alatt piszkáltak egy kissé komor témát, ami a végére fel is erősödött -és ez bizony a halál. valamint a halhatatlanság halála, mert szörnyű belegondolni abba, hogy milyen lehet az élet egy olyannak, akit nagyon hosszú (esetleg nagyon sok) élettel áldott meg a sors. hogyan viszonyul egy ilyen lény a halálhoz. vajon ezért van benne ekkora késztetés, hogy mindig meg akarja menteni az embereket...? érdekes felvetés, az meg még inkább, hogy nem vicceltek moffat-ék, amikor azt mondták peter capaldi kiválasztásakor, hogy elő fognak állni némi magyarázattal arról, hogy hogyan lehetséges az, hogy ezt az arcot már láttuk a sorozatban korábban... (maisie williams most is nagyszerű volt, és igazán át sem kellett öltöznie a szerep kedvéért...) ($10.19.)

„this is called ’the bootstrap paradox’. google it.”

az ok oka az okozat? vagy hogy is van ez...? egy időutazós történetnél lehetetlen kikerülni a paradoxonokat, az önmagába harapó kígyókat, de most az írók nem is csináltak titkot abból, hogy van egy lyuk, amit nem tudnak befoltozni a megtekert történetben, inkább áttörték a negyedik falat, és elmagyarázták nekünk az elmagyarázhatatlant -meg persze megint hagyták peter capaldi-t egy kicsit gitározni (btw, egyre coolabb ez a rocker doktor). ezen kívül nem sok napfényes humort engedtek be a részbe, de működött a komorság, a halál leheletével való játszadozás. és nem tudom, hogy kinek az ötlete volt, egy katonák által használt ál-szovjet bázison rohangáljanak, de ez a hozzácsapott nyolcvanas évek hangulat is emelte az epizód fényét. az is tetszett, hogy sokáig titkolták a lény kinézetét, aztán meg kaptunk egy hagyományos praktikus trükkel létrehozott két lábon járó szörnyet, aki szépen passzol az univerzumba. nem csak a halálon való túllépésen gondolkoztunk el a nagy rohangálásban, de a szeretteinkkel való kapcsolaton is. már csak azt nem tudom, hogy akkor is víz alá került volna szellemfalu, ha a doktor nem robbant...? ($10.12.)

„it’s amazing! i’ve never actually met a proper ghost!”

tíz kicsi alien az erdőben! izé... na... szóval egy klasszikus ’félelmetes izé elől szaladgálós’ részt kaptunk, ahol nem csak a szereplők rohannak eszement tempóban, hanem maga a történet is, annak ellenére, hogy egy szűk helyre van bezárva -a tenger alá. a rejtély-faktort többszörösen is megtekerték, az űrhajótól scifis a beütés, a kvázi szellemektől meg horror (ez utóbbira segít rá a zene is, ami meglehetősen kellemetlenül hat a hátunk közepén lévő bőrfelületre). természetesen nem a whoniverse-ben lennék, ha nem oldanák a feszkót jó sok humorral -és doktor lelkesedéssel (de az is tetszett, hogy clara is (sokáig) jókedvű volt, ezt a változatát jobban szeretem, mint a lógó-orrút). most már tájékozódtam előre, hogy ez is dupla-epizód lesz, most viszont az történt, hogy képtelen voltam összevárni a két részt -úgyhogy gratula magamnak, most rághatom megint a kefét egy hétig, hogy milyen ötlettel oldják fel a rész végi cliffhanger-t...) ($10.05.)

„why does the doctor always survive?”

még egy dalek sem hordoz magában annyi hidegséget, mint moffat úr, aki kegyetlen módon tud játszani a gyenge szívünkkel, az érzelmeinkkel. mert elhiteti, hogy arról akar mesélni, hogy a leggonoszabb gonoszban is ott vannak az érzelmek, az emberség, amiért érdemes megsajnálni őket, és akkor, amikor teljesen ellágyította a szívünket, akkor lép rá, és töri össze teljesen... mert elfeledteti velünk azt a tényt, hogy a gonosz az ilyen húzásokkal mindig csak lépre akarja csalni a hőst (akinek erre muszáj az ’aha, én tudtam, hogy csel, ezért én is cselhez folyamodtam!’ fordulathoz nyúlnia). de legalább minden a dalek-mitológiára alapult, az egész davros-szál, és az elbukás is. azt fogja elérni ez a piszok író, hogy megembereljem magam, és annyira beleássam magam végre a klasszikus történetekbe, mint ahogy ő is teszi... (eközben jópofa b-szál volt a két nőszeméllyel, missy vitte a show-t a dumáival és túlmozgásával, és közben kacsintottunk egyet clara legelső feltűnésére is.) (csak nem lesz valami átívelés idén is a belengetett hibridekkel...?) ($09.29.)

„if someone who knew the future pointed out a child to you, and told you that that child would grow up totally evil, to be a ruthless dictator who would destroy millions of lives, could you then kill that child?”

azt hiszem moffat bácsi most klimaxolta az essemble gesamkunts doctorwho epizódot, azaz kifundált egy olyan csavaros sztorit, amiben minden egyes elem megtalálható, ami a doktor fundamentumai közé tartozik. jártunk mindenféle korszakokban, űrhajóban ültünk, anakrosztikusan megtörtük a múltat, és a két legnagyobb nemezist is belemozgatta a történetbe (de melyikük az igazi nemezis...?). bár missy most nem gonoszként funkcionált (ennek ellenére nem átallott gombnyomással kinyírni néhány embert), hanem a jó öreg dalekeknek jutott ez a hálás feladat. annyiban veszélyes egy ilyen részt egyből évad-nyitánynak összerakni, mert a nézőt elidegenítheti, hogy megállás nélkül kapkodnia kell a fejét a fordulatokon, a hangulati változásokon, a múltra való utalásokon; ugyanakkor hálás dolog is egy ilyen résszel kedveskedni, mert mindenki meg fogja találni benne azt, amit szeret a sorozatban, ráadásul nem lesz ideje gondolkozni semmi negatívumon a nagy rohanásban. (bár nagyon vártam a kezdést, kicsit sajnálom, hogy nem néztem utána, hogy dupla rész, lehet hogy össze kellett volna várni a jövő heti folytatással -talán kibírtam volna...) (tudom, hogy szoktam külön írni a kisfilmekről is, de a két kiadott prológus inkább a részből kivágott jelenetnek tűnik, mint önálló alkotásnak, így inkább ettől most eltekintenék.) ($09.21.)